Könyvszemle
AZ ÉRTELEM, A JELENTÉS KERESÉSE
A nyugati irodalomtudományban a század hatvanas éveiben új divathullámként megszületett az ún. befogadásesztétika, amely szerint a műalkotásoknak nincs általános érvényű, korokon és helyeken átívelő, időtálló, objektív értékük, hanem minden irodalmi mű vagy képzőművészeti alkotás értéke kizárólag az egyes olvasók (illetve nézők) egyéni véleményétől függ: az egyéni olvasó (néző) szubjektív ítélete, "befogadása" (reception) szabja meg a műalkotás alkalomszerű értékét. Ez az esztétikai elmélet önmagának mond ellent, mert ezek szerint nem létezhetik esztétika mint általános érvényű értékítéletek alapján mérlegelő diszciplína, nincsenek normatív mércék, nem érvényes az arisztotelészi három "abszolút érték" (szép, igaz, jó) hagyományos európai ízlés- és erkölcsrendszere. Logikusan továbbvezetve, e nézet a társadalmiságot tagadja, mert eszerint mindenki saját ízlése szerint mondhat igazat vagy hazugságot, lehet becsületes vagy gyilkos.
E jellegzetesen anarchista és agnosztikus esztétikai elmélet Nyugaton már divatját múlta, mint sehová sem vezető, meddő ötlet, de Magyarországon - szokásos késéssel -ma is több, tekintélyt élvező követője akad. Szepes Erika könyve ennek a nézetnek üzen hadat. Bevezetőben (bőséges bibliográfiával) részletesen ismerteti az elmélet kialakulását, jelentősebb hazai és külföldi képviselőinek, valamint cáfolóiknak nézeteit, utána egész könyvének verselemzéseivel az ellenkező álláspont lehetőségét mutatja be. Munkamódszerét így határozza meg: "Az én menetirányomat, úticélomat az értelem, a jelentés keresése szabja meg". Szemben a befogadáselmélet szubjektivista eljárásával, amely elvi kijelentéseihez merít illusztrációs anyagot a művekből, ő a konkrétumokhoz, az egyes művek objektív, filológiai pontosságú vizsgálatához ragaszkodik.
Mint klasszika-filológusnak, vérébe ivódott a kétezer éves európai hagyományra visszatekintő filológiai eljárás, amely az irodalmi művek megértéséhez és értékeléséhez elengedhetetlennek tartja az adott művet létrehozó kor és társadalom műveltségének (vallásának, történeti eseményeinek, személyi vonatkozásainak stb.) ismeretét. Ennek a hagyományos klasszika-filológiai módszernek a birtokában a legapróbb, rejtett metrikai megoldásokig vagy aktuálpolitikai utalásokig, világnézeti sejtetésekig menőleg vizsgálja, mire vonatkoznak az adott költemény első pillantásra közömbösnek látszó mozzanatai, és ezek ismeretében milyen rejtett szépségek tárulnak fel az olvasó előtt.
Könyvének címét Weöres Sándor egyik verséből veszi, amelyre a befogadáselmélet hívei hivatkozhatnának:
A jó vers élőlény, akár az alma,
ha ránézek, csillogva visszanéz,
mást mond az éhesnek s a jóllakottnak,
és más a fán, a tálon és a szájban,
végső tartalma vagy formája nincs is.
Igen, jegyzi meg Szepes Erika: "Az alma lehet zöld, sárga, piros, savanyú, édes, de mindig alma, és sosem körte". Itt ismét visszacseng két, hagyományos antik gondolat. Az egyik a Bevezetőben idézett, Platónnál fennmaradt Prótagorász-hasonlat a szélről: "amikor ugyanaz a szél fúj, egyikünk fázik, a másik meg nem" - de a szél a mi érzésünktől függetlenül létezik. A másik az ismert horatiusi megállapítás: "Sunt certi denique fines, quos ultra citraque nequit consistere rectum", akárhogy is vesszük (denique), vannak bizonyos határok, amelyek nélkül nem beszélhetünk igazságokról.
Tárgyszerűségen, konkrétumokon alapuló, minden apróságot figyelembe vevő munkamódszerét egyetlen példával érzékeltethetjük. Kiss Benedek: Kenyeret anyám úgy eszik című versének első versszaka így hangzik:
Kenyeret anyám úgy eszik,
mint aki folyvást éhezik,
s darabkájáért, ha lehull,
pokol jár irgalmatlanul.
Az elemzés során még a versforma jelentőségét is kifejti, amit a legtöbb olvasó nem is sejt, de aminek ismeretében még jobban megragadja figyelmünket a költemény: "A költemény formája ambroziánus himnusz, az a versforma, később műfaj, amelyet az i.sz. 340-397 között élt Szent Ambrus püspök talált fel és alkalmazott először (ezért nevezték el róla ezt a formát), és amelynek sok évszázados története a keresztény vallás történetével fonódik össze. Profán himnusz ez a vers, de profánnak nem a himnuszt megszentségtelenítő értelmében, hanem abban, hogy földi lényt emel égi szférába, e világi ember felé fordul szinte vallásos átítattal." (57.)
A könyv túlnyomórész ma élő, vagy a közelmúltban elhunyt magyar költők verseit elemzi. Első fejezetében 12 (részben görög-latin, részben mai magyar) költeményt vizsgál esztétikai szempontból a filológia módszereivel. A következő fejezet azt az éles szemű megfigyelőképességet igénylő módszert választja, hogy egy-egy költő (összesen tíz) egy-egy teljes verseskötetéből elemzi ki a kötetet összetartó, annak alaphangulatát adó motívomokat. Ilyen alapmotívum pl. Botár Attilánál a kert, a szürkésfehér szín, Takács Tibornál a csillagok. A harmadik fejezet három eposzt vizsgál (Vergilius, Zrínyi, Vasvári Pál). Különösen tanulságos, ahogy - Négyesy László megállapításához csatlakozva - kimutatja: Zrínyi a teljes antik és barokk eposz-irodalom fölényes ismeretében, de azokat nem epigon módon utánozva alkotott önálló magyar költeményt. (Fölösleges mondanunk, hogy Szepes Erika elemzéseit hasonlóképpen rendkívül széles körű tudás jellemzi.)
Az utolsó, legátfogóbb elemzés Weöres Sándor költői világképével foglalkozik. Az égsapkájú ember című versből kiindulva, a legapróbb részletekig boncolja Weöres sajátos költői világát. Ha valaki idegenkedéssel fogadja, értelmetlennek vagy csak a szerző által érthetőnek, öncélú játéknak tartja Weöres költeményeinek java részét, pontosabban Weöres hozzáállását a költészethez, akkor is tanulsággal olvashatja, hogyan bontható ki e különös, ezoterikus szimbólum-rendszerből egy összefüggő, mitikus-kozmikus világkép.
A könyvet a NAT-ban nem szereplő kortárs magyar költők precíz kislexikona egészíti ki. (Szepes Erika: A vers mint alma. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 339 o.)
Vekerdi József