Könyvszemle
A hiányzó paradigma
A könyv olyan, amilyennek az ember a könyvet szereti: kellemesen megtervezett tipográfiával, kellemesen kézbefogható méretben, stabil kötéssel és lábjegyzetekkel (azaz nem büntetve a nyughatatlan olvasót örökös lapozgatással) - manapság sajnos ritka erények. A könyv a belső megformáltságot tekintve is könyv. Nem lóg ki belőle a férc: a szerző azoknak a tanulmányoknak az anyagát, amelyeket a témában korábban írt, beledolgozta s nem egyszerűen átemelte a könyvbe. Sem a gondolatmenet lendületét, sem az egyébként csaknem ritkaságszámba menően világos stílust nem törik meg kellemetlen zökkenők. Mindezek a formai (?) körülmények jótékonyan kényeztetik az olvasót, s ez akkor is jólesik, ha a könyv tartalma egyébként akár még stencilezett, szemrontó egyetemi jegyzet formájában is érdemes lenne az elolvasásra.
Békés Vera könyve tartalmilag két nagyobb egységből áll. Az elsőben egy, a kuhn-i paradigmaelméletből kiinduló, a szerző szándéka szerint a tudománytörténeti rekonstrukciókban eszközként használható modell leírását kapjuk; a másodikban pedig olyan esettanulmányokat olvashatunk a nyelvtudomány történetéből, amelyek a javasolt modell tudománytörténeti alkalmazhatóságát próbálják ki. A szerző a következő célokat szándékozik elérni könyvével: a tudományfilozófusoknak szeretné bebizonyítani azt, hogy Thomas Kuhn paradigma-modellje nemhogy nem tarthatatlan, hanem továbbfejleszthető és a tudománytörténet-írás számára használhatóbbá tehető. Célja, hogy a tudománytörténészeknek megmutassa, hogy a hagyományos forrásokra, az elfogadott korszakhatárokra alapozó tudománytörténet-írás, éppen saját paradigmatikus korlátai miatt, nem képes föltárni (sőt sokszor egyáltalán észrevenni) azokat az elsüllyedt paradigmákat, amelyek az uralkodó paradigma kérdésföltevéseiben ott lappanganak, s anomáliákhoz vezethetnek - ezek az elsüllyedt, hiányzó paradigmák ugyanakkor rekonstruálhatók, ha az uralkodó paradigma által kanonizált nézeteket félretesszük. Az ilyen típusú rekonstrukcióban lehet a szerző szerint a tudománytörténész nagy segítségére a javasolt hiányzó paradigma modell. A nyelvtudomány történetére vonatkozóan a könyv mondanivalója egyrészt az, hogy a paradigmamodell nemcsak a természettudományok, hanem a nyelvtudomány történetére is alkalmazható (ez a tézis értelemszerűen a tudományfilozófiának is szól). Másrészt célja a könyvnek az is, hogy rávilágítson: a nyelvtudomány-történetek írói természetesnek és magától értődőnek tekintik azokat a válogatási szempontokat, amelyeket lényegében csak saját paradigmájuk legitimációjának igénye tett természetessé. Ennek belátása a könyv szerzője szerint elsősorban a jövőbeli tudománytörténeti kutatások szempontjainak megválasztására, módszerének, nézeteinek kialakítására lehet hatással.
A fölsorolt célok sokrétűek ugyan, de ez nem vezet gondolati töredezettséghez: valójában a szerző valamennyi saját magának kitűzött feladata a könyv gerincét képező hiányzó paradigma modell kifejtése köré szerveződik. E modell elméleti kiindulópontja az a fölismerés, hogy Thomas Kuhn tudományfejlődési modellje saját belső logikája szerint nem tud számot adni arról, hogy hogyan jelennek meg egy-egy paradigmában azok a jelentéseltérések, amelyek később a letűnő s az őt felváltó új paradigma közötti összemérhetetlenséget okozzák. Békés Vera szerint az ellentmondás megszüntethető, ha nemcsak két paradigmát veszünk figyelembe, hanem egy harmadikat is: azt, amelyet a fennálló paradigma szüntetett meg. A szerző szerint a megszüntetett paradigma ugyanis nem semmisül meg teljesen: zárványszerűen, elszigetelt koncepcióként él tovább. Az uralkodó paradigma ezeket a zárványokat éppen az inkommenzurabilitás miatt nem tudja és nem is akarja integrálni, s ezek így többnyire a tudomány főáramain kívül eső műhelyek, vagy akár egyes tudósok révén maradnak fenn. Meghatározó szerephez jutnak viszont az uralkodó paradigma történetének kritikus szakaszában. Békés szerint a fennálló paradigmák ugyan maguk is létrehozhatnak megoldhatatlan problémákat, de ezeket "végzetes anomáliaként" igazából nem a fennálló paradigmában gondolkozók fogalmazzák meg, hanem azok a "külső" emberek, akik valójában az elfeledett, a fennálló paradigma által megszüntetett egykori paradigmában gondolkoznak. Az új paradigma nézetrendszerének és módszereinek kidolgozásában szintén nagy szerepet játszanak a zárványként fennmaradt gondolatok, akár tudnak róla az új paradigma tudósai (s akkor van egyfajta történeti folytonosság tudatuk), akár nem (s ebben az esetben valódi úttörőnek tekintik magukat); a hiányzó paradigma modell szerint az új, a fennállót felváltó paradigma mindig történeti-genetikus utódja a fennálló paradigma által megszüntetett réginek, s e folytonosság nagyon sokszor filológiailag is kimutatható. A hiányzó paradigma modell legfőbb tanulsága a szerző szerint az, hogy "mind a tudománytörténeti rekonstrukciók, mind pedig az újnak tűnő (illetve új) elméletek megfogalmazása során számolnunk kell egy többé-kevésbé ismeretlen, de mai (és holnapi) problémáinkat befolyásoló tényező jelenlétével" (87).
A hiányzó paradigma modell alkalmazhatóságát Békés Vera nemcsak a könyv második részeként olvasható esettanulmányokban próbálja ki, hanem már a modell leírása közben is. Ha a hiányzó paradigma modell működik, akkor a Kuhnra hatást gyakorló elméletek között egy letűnt tudományos gondolkodásmód emlékeit sejthetjük - s ezzel egyben cáfolhatjuk azt a tételt, amely szerint Descartes óta a tudományok egységes ismeretelméleti, metodikai nézetrendszerhez tartoznak. A szerző ezt a paradigmát a 18-19. századi klasszikus német filozófia antikarteziánus tudományfilozófiájaként azonosítja, s "elfelejtetését" az ismét karteziánus alapozású pozitivizmus tudománytörténet-írásának tulajdonítja. A paradigma szellemi centruma a könyvben kifejlettek szerint Göttingen volt: itt, nagyon kedvező külső feltételek között (pl. az egyetem kutató-egyetem mivolta, autonómiája, a német és az angol intézményi hagyományok kereszteződése miatt) jöhetett létre az a művelődési és oktatási eszmény, amelynek alapja egyrészt a holisztikus természetszemlélet és ennek megfelelően a hallgatók átfogó, sokoldalú képzése, másrészt az erőteljes empirikus beállítottság volt. A természet organikus szemléletét kiterjesztették az élettelen természetre és az ember alkotta világra is, s mindezek működésének közös belső törvényszerűségeit szerették volna föltárni, megragadva a működés dinamizmusát s a rendszerek elemeinek kölcsönhatását is. Ebben a gondolati keretben természetes, hogy az ember nem a többi embertől függetlenül létező, abszolút autonóm individuum, s ezzel együtt az is, hogy a nyelv nem-privát jellegű. A nem-privát nyelv és a közösség szoros kapcsolatban áll egymással, s ahhoz a nyelvhez, amit elsőként, reflexió nélkül, a minket körülvevő közösségtől sajátítottunk el, más a viszonyunk, mint a később tanult nyelvekhez: az anyanyelv azért kitüntetett szerepű, mert alapvetően befolyásolja azt, hogy hogyan értelmezzük a minket körülvevő világot. Ez a göttingai paradigmának elnevezett tudományos nézetrendszer teljes kiteljesedését a göttingeni indítású Humboldt fivérek munkásságában érte el, azaz tulajdonképpen a humboldtiánusnak nevezett természettudományos, illetve a neohumboldtiánusnak nevezett nyelvészeti iskolák által is képviselt paradigmáról van itt szó.
A könyv második részében közölt esettanulmányok közül kettő a magyar nyelvtudomány történetének csontig rágott szakaszait - a nyelvújítást, illetve a finnugor rokonság eszméjének győzelemre jutását - tárgyalja, a szerző mégis új, méghozzá nem apró filológiai részleteket illetően, hanem koncepcionálisan új képet fest az érintett korszakokról.
Az első - a legkidolgozottabb - esettanulmány a 19. századi magyar nyelvtudomány nagy paradoxonait tárgyalja újra: hogy miért nem válhatott Kazinczy a frissen megalakult Tudós Társaság szellemi vezérévé, noha a testület tagjainak többsége Kazinczy hívének mondta magát; hogy miért minősíti ábrándosnak a mai tudományos világ Czuczor és Fogarasi Nagyszótárát, miközben úgy nyilatkozik róla, hogy eredményeire ma is támaszkodhat a kutatás; s hogy ha a nyelvújítók pusztán ábrándos teóriák alapján végezték munkájukat, hogyan érhettek el olyan sikereket a szóalkotásban, s főképpen az új szavak elterjesztésében, mint amilyeneket elértek. E három paradoxon Békés Vera szerint valójában ugyanannak az anomáliának a különböző szempontokból történő leírása, és valójában csak a magyar nyelvtudomány töretlen fejlődését előfeltételező kumulatív szemléletű tudománytörténetben jelentkeznek paradoxonként. Ha a hiányzó paradigma modell segítségével, a nyelvújítás kanonikus mítoszaitól megfosztva próbáljuk meg rekonstruálni a Tudós Társaság, majd később az Akadémia tevékenységét, akkor kiderül, hogy Kazinczy és a Tudós Társaság tagjai, illetve később az Akadémia és már az új, pozitivista paradigmát képviselő Nyelvőr és Nyelvtudományi Közlemények szemlélete között paradigmatikus különbség volt. Ha ennek megfelelően alkalmazzuk viszonyuk föltárásában az összemérhetetlenség elvét, az említett paradoxonok megszűnnek.
A második esettanulmányban a szerző a "halzsíros atyafiság" szállóige történetét fejti föl. Bemutatja, hogy a nagyrészt Budenz tevékenysége nyomán egyeduralomra jutott finnugor összehasonlító történeti nyelvészet saját történetének megírása közben hogyan festett egyre komorabb képet azok "szenvedéseiről", "visszautasítottságáról", akiket elődeiként nevezett meg, s hogy a korábbi korszakok tudományos teljesítményének megítélésében hogyan emelte a tudományosság kritériumává azt, hogy elfogadta-e egy-egy tudós a finnugor rokonság elméletét vagy sem. Békés Vera meggyőző érvelése szerint ez a kritérium valójában nem tekinthető paradigmatikus választóvonalnak. Úgy véli, hogy az összehasonlító történeti nyelvészet valójában kétfrontos küzdelmet folytatott: egyet saját paradigmáján belül azokkal (elsősorban Vámbéryvel), akik ugyanolyan módszertanra és érvtípusokra támaszkodva a magyar-török rokonságot tartották elsődlegesnek a finnugorral szemben, egyet pedig egy másik paradigma, a göttingai paradigma hazai képviselőivel. A kettő időben egybeesett, s noha az utóbbiak számára nem volt elfogadhatatlan a finnugor rokonság gondolata, az összehasonlító történeti nyelvtudomány eredetmítoszának megalkotásakor a kétféle "ellenség" képe összemosódott. Ez azzal a következménnyel járt, hogy az "ugor-török háború"-nak nevezett paradigmán belüli csatározást visszavetítették mintegy száz évvel korábbra, figyelmen kívül hagyva azt, hogy akkoriban a rokonság terminus jelentése az érvényes paradigmának megfelelően 'hasonlóság (tipológiai affinitás)' volt, s nem 'genetikus rokonság' (azaz a terminus nyelvtudománybeli jelentése időközben, éppen a paradigmaváltás folytán, megváltozott, s a korábbival inkommenzurábilissá vált). Ezzel magyarázható. hogy a "nagy elődöknek" Sajnovicsnak, Gyarmathinak és Regulynak is voltak olyan zavarba ejtő "téveszméi", amelyekkel a finnugor összehasonlító nyelvtörténet tudománytörténet-írói nemigen tudnak mit kezdeni.
A harmadik esettanulmány tárgya a marrizmus magyarországi pusztításának mítosza. Az elemzés abból a paradoxonból indul ki, hogy a marrizmust, szemben más Sztálin által megsemmisítésre ítélt "áltudományokkat", később sem rehabilitálták, sőt az egész történetet továbbra is tabuként kezelik. Békés Vera a hiányzó paradigma modell segítségével kísérli meg rekonstruálni a vitát, s arra a következtetésre jut, hogy Marr nyelvszemlélete valójában a göttingai paradigma egy zárványa volt, így a mai fogalmak értelemszerűen összemérhetetlenek voltak az uralkodó nyelvtudományi paradigma fogalmaival. A rehabilitáció elmaradásának okát a szerző éppen a fennálló tudományos paradigma és Marr nyelvszemlélete közötti paradigmatikus szembenállásban látja; filológiai elemzésében ugyanakkor azt is bemutatja, hogy a marrizmus kísértetté növesztésétől (Marr hatása Magyarországon kimerült néhány ismertetésben és két cikkben, s a "sötét idők", amire később sokan hivatkoztak, legfeljebb fél évig tartottak) elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet remélhette meggyengült pozícióinak megerősítését - de nem egy másik paradigmával, hanem paradigmán belüli riválisával, a strukturalizmussal szemben.
A göttingai paradigma rekonstrukciója és a három esettanulmány meggyőzően igazolja, hogy a hiányzó paradigma modell működik. Úgy tűnik, Békés Verának sikerült teljesítenie azt a saját magának kitűzött feladatot, hogy továbbfejlessze és használhatóbbá tegye Kuhn paradigma-modelljét. Ezt a finomítást a szerző három főbb irányban végezte el. Természetesen megtartotta a modell szemléleti alapját, azt, hogy a tudományos elméletek története nem-kumulatív jellegű. Megtartotta a sokat bírált inkommenzurabilitás-tételt is, sőt, ez utóbbit a diszkontinuitás-elv egyenes következményének tekintve a javasolt rekonstrukciós modell szemléleti előfeltevésévé tette. A kuhni modellen végrehajtott másik finomítás az, hogy az új modellben a paradigma terminus sokkal egyértelműbb jelentést nyer. A szerző ezt nem úgy éri el, hogy a terminus jelentését kizárólagosan valamelyik kuhni értelmezéshez kötné, hanem - a nyelvész megítélése szerint mindenképpen helyesen - rámutat, hogy azok a bírálatok, amelyek szerint Kuhn sokféle eltérő jelentésben használta ezt a műszót, nem vették figyelembe, hogy mindegyik esetben azt a mintázatot jelöli, amelynek segítségével a tudást az ifjú tudósjelöltek elsajátítják, s amelynek belső szabályait később éppen ezért természetes előfeltevésként kezelik. Így a Békés Vera által javasolt rekonstrukciós modellben a paradigma szintén értelmezhető a Kuhnnál fölbukkanó szűkebb s tágabb jelentésében ("a nagy mesterek példája", illetve "szakmai, tárgyi, metodológiai beállítódások és elkötelezettségek rendszere"), valamint legátfogóbb jelentésében is ("feltétlen elkötelezettség; az abszolút előfeltevések rendszere"), de ezek a jelentések itt expliciten is szervesen összetartoznak.
A harmadik, s egyben a legtöbb újdonságot jelentő módosítás a hiányzó paradigma modellben az, hogy Békés Vera a tudományfilozófiát közvetlenül kapcsolja össze a nyelvfilozófiával abban az értelemben, hogy a Wittgenstein által bevezetett privát nyelv - nem-privát nyelv dichotómiát ugyanabból a szemléleti kettősségből eredezteti, mint a logikai pozitivizmus kumulativista, illetve a vele szemben álló kuhniánus paradigma-elmélet diszkontinuitásban és összemérhetetlenségben hívő nézeteit. Ennek az összekapcsolásnak a segítségével sikerül elhárítania, hogy az összemérhetetlenség tételét magát a tudományfilozófia belső anomáliájaként kelljen kezelnie, hiszen ez a tétel csak a privát nyelvet posztuláló tudományfilozófiai paradigmában vezet föloldhatatlan ellentmondásokhoz, a nyelv nem-privát felfogására épülőben nem. A kuhni modell talán legterhesebb örökségétől ekképpen megszabadulva a szerző már javaslatot tehet a továbblépés mikéntjére is: a kuhni modell más elemzőivel egyetértve úgy véli, hogy egy új, a pozitivista maradványoktól mentes tudományfilozófia kialakítása csak egy új, a nyelvészetre épülő jelentéselméletre alapozva képzelhető el. Ehhez lényeges kiegészítésképpen azonban azt is hozzáteszi, hogy mindebben a privát nyelv szemléletéből kiinduló nyelvészet nem segíthet, a vágyott új tudományfilozófia csak a nyelv nem-privát szemléletére épülő nyelvészetre támaszkodhat.
Mivel a szerző szerint a múlt század logikai pozitivista paradigmájának uralomra jutása óta nem volt paradigmaváltás a nyelvészetben (abban egyetérthetünk vele, hogy Chomsky nyelvészete a könyvben szereplő paradigma-fogalom szerint nem az), a kuhni modellen végzett harmadik módosítást értelemszerűen csak részben tehette meg. Itt jutottunk el a könyv egyetlen igazi hiányosságához: a vágyott nyelvelmélet ugyanis rendelkezésre áll. Ismertebb, de sokszorosan félrevezető nevén a szociolingvisztika, kevésbé ismert, de egyértelműbb nevén a (laboviánus) szekuláris nyelvészet, talán leginkább javasolható nevén a társasnyelvészet az, ami a nyelv nem-privát mivoltát posztulálja. (S ebből következően azzal is ki kell igazítanunk a könyvben írottakat, hogy a göttingai paradigmának voltak magyar zárványai, a legnyilvánvalóbban talán Karácsony Sándor nézetrendszere.) E könyvismertetés terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé annak kifejtését, hogy hogyan különül el a társas-nyelvészet paradigmatikusan a karteziánus alapú (neo)pozitivista, strukturalista és generatív-nyelvészeti iskoláktól, mindenesetre - s az ismertetett könyv megítélésében ez a legfontosabb - a hiányzó paradigma modell talán leglátványosabb alkalmassági próbája az, hogy a Békés Vera által rekonstruált, s az új nyelvelmélet alapjául javasolt göttingai paradigma minden lényeges tulajdonságában megegyezik ezzel a nyelvészeti irányzattal, vagyis a modell tulajdonképpen predikcióra is alkalmas.
A könyv többszörösen is teljesítette a tudománytörténészek irányában megfogalmazott feladatát. Az esettanulmányok nemcsak azt bizonyítják, hogy a nyelvtudomány története is leírható paradigmák váltakozásának történeteként, hanem azt is, hogy a paradigmákon belül jelentkező anomáliák és paradoxonok jól magyarázhatók a letűnt, de "búvópatakként" létező korábbi paradigmának a hatásával. A könyv vélhetően számos vonatkozásban szolgálhat majd leendő tudománytörténeti vizsgálódások alapjául: a nyelvtudomány történetének krónikásai számára megkerülhetetlennek tartom például azt az általános figyelmeztetést, hogy a nyelvtudomány története sem tudományfilozófiai, sem nyelvfilozófiai háttér nélkül nem írható meg kielégítően. Ez a kitétel nem itt jelenik meg először, de ebben az esetben az általános érvényű figyelmeztetést az esettanulmányok nagyon meggyőzően illusztrálják is. Az új megközelítés nemcsak a könyvben említett paradoxonokat szünteti meg, továbbgondolása magyarázatot ad más "furcsaságokra" és ellentmondásokra is, például hogy a mai értelemben vett nyelvművelés saját történetének megkonstruálásakor miért nem tud mit kezdeni a Kazinczy és Szarvas Gábor közötti évtizedekkel; vagy hogy miért olyan "nehéz" megírni a társasnyelvészet magyarországi előzményeinek történetét, s egyben azt is, hogy az 1970-es években importált szociolingvisztika a politikai okokon kívül miért váltott (és vált) ki élénk tiltakozást a nyelvtudományon belül is.
Elismerve Békés Vera könyvének számos értékét, a recenzens mégis azért a leghálásabb, amit saját szűkebb területe kapott a könyvtől. Azt remélem, hogy a hiányzó paradigmától a társasnyelvészet végre jól használható eszközöket kap ahhoz, hogy az eddiginél pontosabban és öntudatosabban ismerje föl, és koherensebben fejtse ki, hogy miben tér el a 20. századi természettudomány főáramának nyelvészeti iskolától, s hogy mindezt képes legyen a másik paradigmában gondolkodóknak is lefordítani. Ebben valóban nagy segítségére lehetett a göttingai paradigma tudomány- és nyelv filozófiájának, valamint nyelvtudomány megismerése, és nem pusztán a "történeti tudat" megteremtése kedvéért, hanem mert jelenkori szaktudományos problémáinkhoz is találhatunk így megoldási (a megközelítést, a nézőpont kiválasztását, az eljárás módokat érintő) javaslatokat - hiszen ugyanabban a nézetrendszerben, azonos tudomány- és nyelvfilozófiai előfeltevésekkel dolgozunk. Igaz, a "történeti tudat" kialakítása sem történt még meg: a társasnyelvészet eddigi történetének megírása, tudományfilozófiai beágyazottságának, nyelvfilozófiai elkötelezettségének kifejtése még várat magára. Békés Vera könyvének értékét növeli, hogy mindez nemcsak a magyarországi társas-nyelvészetre, hanem - néhány alkalmi és viszonylag kis látószögű próbálkozástól eltekintve - a társasnyelvészetre mint olyanra is igaz. (Békés Vera: A hiányzó paradigma. Debrecen, Latin betűk, 1997. 266 o.)
Sándor Klára