Könyvszemle
A kisebbségi kérdés irodalmából
Szlovákiai magyar művelődéstörténet
Aligha szükséges bővebben fejtegetnem, miért hiánypótló, úttörő, a nemzeti-kisebbségi-regionális önismeret szempontjából rendkívül lényeges az Ister Kiadó vállalkozása, amely a második kötethez érkezett. A kisebbségi probléma időszerűségét nem pusztán és talán nem is elsősorban a gyorsan változó napi politika felől értékelhetjük/minősíthetjük, hanem az egysége felé botladozva tartó Európa alapkérdéseként foghatjuk föl. Már csak azért is, mert az emberiség többsége valamilyen formában "kisebbségi", azonosságtudata kevéssé értelmezhető egy monologikus (tudomány)felfogás szerint, számos hatásnak kitett szerepvállalásai, e vállalások környezeti és személyes feltételei minden időben igen összetetteknek bizonyultak. Kiváltképpen, ha önszerveződését - mint a csehszlovákiai magyarság esetében - a külső körülmények olykor fondorlatos módon, máskor a nyílt diktatúra. egy időben az alig álcázott genocidium megideologizálásával eufemisztikusan szólva gátolták, az érzelmi alapú személyes tényezők (mint például a kisebbségi géniusz vagy a felvidéki szellem, netán a "gyöngy és homok" toposza) legföljebb egy szűkebb értelmiségi csoport védekező mechanizmusának minéműségét tanúsították.
A szlovákiai magyarság iskoláinak (rém)története rossz bizonyítványt állít ki mind a polgári demokráciájára oly büszke Csehszlovákiáról, mind a totalitárius kommunista rendszerről, amelynek "lenini" nemzetiségi politikája szintén (bár olykor burkolt) nacionalizmusként minősíthető. Meciar Szlovákiáját pedig joggal marasztalta el a kisebbségi jogokat valamennyire is komolyan vevő európai (?) gondolkodás. Általában elmondható, hogy kötetünk hű és visszafogottságával tárgyszerű krónikája az eseménytörténetnek. A közművelődésről és a sajtóról szóló passzusok azt is körvonalazzák: miféle belső megosztottság akadályozta az eredményesebb fellépést. Ugyanakkor (bár a "fehér foltok"-nak a kutatási előzmények, illetve a megfelelő intézményi háttér hiányosságaiban lelhetjük az okát) a jövőben aligha lesz elegendő, ha csupán beszámolókra, az anyag feltárására szorítkozik az ebbe a tárgykörbe vágó kutatás. Szükségesnek mutatkozik az összehasonlító szempont alkalmazása, ti. vajon ami a (cseh)szlovákiai magyarság iskolaügyeiben történt és nem történt, egyedi eset-e. vagy hasonlót tapasztalhatunk-e például az ausztriai szlovének sorsába belepillantva De az egyre újabb esettanulmányok révén föltáruló adatolást meghaladva. azokról a (belső) pedagógiai mozgalmakról, pedagógus egyéniségekről is szeretnénk többet tudni - például Krummer Jenőről az egyik, Czabán Samuról a másik póluson -, akik a neveléstudománynak tiszteletre méltó konzervatív-hagyományőrző metódusától eltérően, szokatlan vagy csak a (cseh)szlovákiai magyarság körében szokatlan eljárásokat igyekeztek bevezetni.
Ami pedig a közművelődést illeti, előbb-utóbb itt is föl kell tárni további forrásokat. A költőként, fordítóként, "kultúrreferensként" ismert Sziklay Ferenc hagyatéka mind a mai napig lényegében feldolgozatlanul hever az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában; emellett jó volna a társaság és klubszervező mozgalmakat, az énekkaralakítási törekvéseket szélesebb összefüggésben látni, és például Márai Sándor édesapjának, Grosschmid Gézának terjedelmes kötetéből földolgozni az idevonatkoztatható szövegeket.
Lényegében ez mondható el a sajtótörténetre is. Egészen kiváló munka a maga nemében Filep Tamás Gusztáv tömörségében is eligazító tanulmánya, ám például az első köztársaság sajtóviszonyait nemcsak a betiltások, az önvédelmi harcok jellemzik. hanem az a tudat is, hogy egy többnyelvű, többkulturáltságú államban alakulnak ki. A prágai magyar és német hírlapok között eddig még alig vizsgált átfedések figyelhetők meg, a Prágai Magyar Hírlapban rovatvezetőként és szorgalmas szerzőként munkálkodó Neubauer Pál a Prager Tagblatt és a Prager Presse munkatársainak (például Max Brodnak!) jó isrnerőse, munkáik közvetítője. e lapok cikkírója is volt. Efféle "átfedések" a pozsonyi többnyelvű környezetben is (viszonylag gyakran) előfordultak. Ugyanakkor nem elégedhetünk meg általában véve sem az egyébként oly szükséges tényfeltárással. Nem teszik ezt - többnyire - a kötet szerzői sem. A sajtótermékek tipizálása révén nem pusztán a pártpolitikai megoszlások következményeire derülhet fény, hanem a közönség- és közösségigény szociológiai körvonalazására is, nevezetesen arra, miért, milyen típusú sajtót igényelt a (cseh)szlovákiai magyarság; milyen típusit újságírásnak volt, lehetett számottevő közönségsikere. Viszonylag kevesebb hely jut a jelentősebb szerkesztő egyéniségeknek, pedig Dzurányi László, Darvas János, Vass László és mások portréja szerencsésen egészíthetné ki újságírás és közönség egymásra hatásának rajzát.
A szerkesztői életutak fölvázolása műveltségtípusok kisebbségi kibontakozásának lehetőségeit is segíthetne leírni. Szvatkó Páltól, Peéry Rezsőtől, Szalatnai Rezsőtől már jelent meg kötet. Fábry Zoltán életművének szinte egésze fel van tárva. A kötet nagymértékben járulhat hozzá a korábban Fábry munkásságát túlságosan is kiemelve tárgyaló sajtótörténet helyesebb arányainak kidolgozásához.
Az 1945-tel kezdődő periódus közművelődési és sajtóhistóriája sem vidámabb. sőt, bizonyos tekintetben a cenzúrának és az öncenzúrának eseménysorozatával még szomorúbb, mint az előző koré. Bár a polgári demokrácia Csehszlovákiája is élt a sajtószabadság korlátozása, a cenzúra, a betiltás eszközeivel, a teljes jogfosztás, majd a kommunista ideológia meghatározta jogkorlátozás egyként szűkebb térre szorította a szlovákiai magyarság tájékoztatását, nevelését, művelését szorgalmazók tevékenységi körét. A néptánc- és az énekkari mozgalom közösségszervező ereje figyelemre méltó, de a szabad szólás előtt álló akadályokat nem tudta lerombolni.
Az állami szubvenció sokat segítette, de egyben kiszolgáltatottá is tette a szlovákiai magyar kultúra munkásait. Az állami mecenatúra felszámolásakor pedig nem állt rendelkezésre olyan magyar (érzésű) vállalkozói réteg, amely szponzorként a magyar kulturális vállalkozások mögé tudott volna állni. A magyarországi támogatás jelentős ugyan, de nem helyettesítheti a helyi kezdeményezéseket. 1989 után lapok szűntek meg a központi támogatások hiányában. Ugyanakkor két kifejezetten irodalmi folyóirat jelenik meg, kissé rendszertelenebbül a nagy hagyományokkal rendelkező Irodalmi Szemle, illetőleg a Kalligram, amely inkább a legújabb törekvéseket részesíti előnyben. Annyi bizonyos, hogy - mint az a kötetből kitetszik - hiányzik egy, a közművelődés egészét szervező, szakmai értelemben véve "felügyelő", tudományos intézmény. A pozsonyi egyetem bölcsészettudományi karának magyar tanszéke már csak létszáma miatt sem képes vállalni ezt az igen összetett munkát. egyébként sem egész megnyugtatóan van kijelölve a helye a szlovákiai magyar művelődésben.
Szlovákia és Csehország szétválásával átrendeződtek a viszonyok, a működési feltételek, ezek következményei ma még csak részlegesen mérhetők föl. Azért az megkockáztatható. hogy önmagát "posztmodern"-nek minősítő korszakunkban a nemzeti kisebbségek kultúrájának is újfajta kérdésfeltevésekre van szüksége. A régiók Európájában legalább olyan mértékben kell önazonosságát, kapcsolat- és viszonyrendszerét újragondolni a csehországi, illetőleg a szlovákiai magyarságnak, mint ahogy az az Alpok-Adria térség (régió) három nyelvcsaládhoz tartozó népeinek esetében több-kevesebb sikerrel, a tudományban és a gardasági kapcsolatokban megindult. A szláv, a germán és a latin nyelvekhez tartozó népek fontosnak vélik a multikulturális, a többnyelvűséget nem felejteni, hanem értelmezni kívánó törekvéseket. Talán az ilyen művelődéstörténeti kötetek ösztönözhetik a magyar, ill. a szlovák, a cseh, a német nyelvű kutatást hasonló lépések megtételére. hasonló szándékok tetté váltására. (A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998. II. Oktatásügy, közművelődés, sajtó, rádió, televízió. Szerk. Tóth László. társszerk. Filep Tamás Gusztáv. Ister Kiadó, 1998. 431 o.)
Fried István