Könyvszemle
A kisebbségi kérdés irodalmából
A magyar kisebbségek nyelvi helyzete
A magyar nyelvtudomány elérkezett oda, hogy elkészítse a szomszédos országokbeli őshonos magyar közösségek nyelvhasználatának szociolingvisztikai bemutatását. Ennek két feltétele volt. Egyrészt, hogy gyökeresen megváltozzék a politikai helyzet a térségben. Másrészt - s ezzel összefüggésben - az, hogy kibontakozhassék a hazai szociolingvisztika. Megtörtént mindkettő.
A szociolingvisztika a nyelvet nem mint elvont rendszeri, hanem e kommunikációs rendszernek hús-vér emberektől konkrét élethelyzetekben való használatát, működését vizsgálja. Amiért s ahogyan a nyelv van. Kettős feladatkör foglalkoztatja: mi történik a nyelvvel, s mi (társadalmi tényezők hatására) a nyelvhasználatban, illetőleg a nyelvben? Más szavakkal: milyen az adott nyelv (külső) helyzete, s hol, miben befolyásolja ez a helyzet a nyelvhasználatot? E megközelítés lényegesen eltér attól, amihez szokva vagyunk, s gyökeresen eltér a generatív szemlélettől is (de: nem tesz fölöslegessé egyetlen más megközelítést sem a nyelvtudományban). Mert miről is van szó? Arról, hogy e szemlélet szerint a nyelvhasználat az ember társadalmi tevékenységének szerves része, s mint ilyen a társadalom függvénye. Ebből viszont az következik, hogy ha valamely közösség nyelvhasználatáról valósághű képet kívánunk adni, akkor azokat a társadalmi tényezőket is számba kell vennünk, amelyek hatással vannak az adott nyelv használatára.
Az a sorozat (A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén), amelynek első kötete 1998 végén Csernicskó István tollából jelent meg, azokat a monográfiákat tartalmazza majd, amelyek a környező országok magyar kisebbségeinek Trianon utáni nyelvi helyzetét írják le - az említett értelemben. Mindegyik leírás következetesen érvényesíti az e téren ma standardnak tekinthető kutatási szempontokat. A szakma bizonyára kellőképpen mérlegre teszi e fontos vállalkozást, itt megelégszünk a sorozatindító kötet legfontosabb jegyeinek a kiemelésével. Az előzményekről s a vállalkozás munkatársairól az előszóban olvashatunk a sorozatszerkesztőnek, Kontra Miklósnak a tollából.
Csernicskó I. a beregszászi Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola tanára. Nyelvtudományi képzettségét Ungváron és Budapesten szerezte. A szakmai mellett helyi és a szükséges nyelvi ismeretek (ebben az esetben külön: ukrán és orosz is) nélkül az efféle vállalkozások eleve kudarcra vannak ítélve. Kötetének nagyobbik része a kárpátaljai magyar nyelv helyzetével foglalkozik, s tárgya az ukrajnai (kárpátaljai) magyarok földrajzi és népességi viszonyai, történelme, politikai, gazdasági, vallási, kulturális környezete, valamint kapcsolattartásuk egymás között s az anyaországgal, illetőleg azonosságtudatuk és attitűdjeik. Itt olvashatunk a vizsgált területen beszélt nyelvek státusáról, a közéletben s a magánéletben játszott szerepéről, az ottani beszélők nyelvismeretéről, a nyelvoktatásról, a nyelvi konfliktusokról, a kárpátaljai magyar közösség körében föllelhető kétnyelvűségtípusokról. Szól a szerző arról is, hogy az ottani magyarok milyen nyelvekkel és nyelvváltozatokkal fedik le nyelvi kommunikációs területüket (kárpátaljai magyar nyelvjárásokkal. szaknyelvekkel, csoportnyelvekkel és a köznyelvvel, illetőleg orosz és ukrán nyelvváltozatokkal). Elemzi az érintkező nyelvek megítélését is, az általuk használt nyelvek, nyelvváltozatok közötti választás stratégiáját. A második rész, a szigorúan nyelvészeti fejezetek a kárpátaljai magyarok kétnyelvűségének magyar nyelvbeli következményeit tárgyalják, más szavakkal az anyaországi és az ottani magyar nyelvhasználat különbségeinek fontos típusait írják le.
Miért van szükség a szóban forgó leírásokra? Mert a nyelvek helyzete és a nyelvhasználat valósághű leírásának ma ez a fajta megközelítés a legjobb módja. Azon kívül: lehetővé válik különböző közösségek nyelvi helyzetének az objektív egybevetése. De másért is. Megfelelő szociolingvsztikai leírások hiányában lehetetlen hatékony nyelvi tervezést folytatni. Ezek a fölmérések teszik világossá, hogy milyen teendők adódnak konkrét helyzetekben, hogy milyen szándékok megvalósulása ígérkezik társadalmilag és nyelvileg is lehetségesnek, szükségesnek, illetőleg célravezetőnek, hogy milyen konkrét nyelvi tervezési lépések teendők például a kisebbségek körében s melyek az anyaországban. Arról van szó, amit egy ideje már többen szorgalmazunk: átfogó, a magyar nyelvközösség egészét szem előtt tartó. tudományosan megalapozott magyar nyelvi stratégiának és nyelvpolitikának a szükségességéről. Azt azonban ezek a leírások sem garantálják, hogy a nyelvi tervezés kérdéseiben teljes egyetértésre jutnak majd az érintettek. (Nem az alapvető kérdésekről beszélek. Az ezekben való konszenzus conditio sine qua non.) Vita lesz a jövőben is. A "diagnózis" ismerete ugyanis nem jelenti azt, hogy a "terápia" dolgában nem lehet nézetkülönbség. Abban viszont mégiscsak bizonyosak lehetünk, hogy azt a mind a téma fontosságához, mind a vita némely résztvevőjéhez nem ritkán méltatlan polémiát, amely a nyelvművelés nagyobb és kisebb kérdései okán, de - úgy tűnik - részben másnak az ürügyén is zajlik egy ideje, a szóban forgó leírások segítik majd helyrerázódni.
Közösségeknek és egyéneknek az anyanyelvhez való ragaszkodása természetes dolog, alapvető emberi jog. A nyelvközösségből való kiválás így nézve s az adott közösség szempontjából szemlélve negatív, kerülendő jelenség. A kisebbségi kétnyelvűséggel kapcsolatban szokás emlegetni azt a veszélyt, hogy az e típusú kétnyelvűséggel, pontosabban: a kontaktushatások szükségszerű folyományaként jelentkező különfejlődéssel eljuthatunk oda, hogy az azonnyelvűek (anyaországiak és kisebbségiek, illetőleg a különböző államnyelv hatás alatt élő kisebbségiek) közötti nyelvi kommunikációs zavarok számottevően megnövekednek. Az igazi veszély azonban nem ez, a magyarság vonatkozásában sem. Hanem az, hogy a kisebbségi kétnyelvűség a nyelvi asszintilál(ód)ás felé vezető út legfontosabb állomása, a nyelvváltás előszobája szokott lenni. (Becslések szerint Trianon óta a magyarság asszimilációs vesztesége csak a Kárpát-medencében meghaladja az egymilliót.) A könyvben dokumentálva van annak egy része, hogy mennyi aprónak tűnő, következményeiben azonban súlyos részletet nem tudhattunk, s ma sem ismerünk a kárpátaljai (mutatis mutandis a kárpát-medencei) kisebbségi magyarságnak az I., különösen pedig a II. világháborút követő, részben napjainkig tarló kálváriájáról.
A szerző összefoglaló megállapítása az, hogy 1. Kárpátalján ma a magyar nyelv jövője szempontjából a földrajzi és a népesedési, valamint a gazdasági helyzet alakulása kedvezőtlen (fogy a magyarság. fellazulóban van a korábban viszonylag egységes magyar településterület, erősödik az áttelepülési tendencia); 2. vegyes képet mutat az anyaországgal való kapcsolattartás és a szociolingvisztikai helyzet; 3. optimizmusra adnak okol az egyházi és a kulturális életnek, valamint az oktatásnak bizonyos területei. Csernicskó szerint a kárpátaljai magyarság körében a magyar-domináns kétnyelvűség a jellemző, s nem fenyeget a közeljövőben a nyelvcsere veszélye. Miként az sem, hogy a magyarországi magyartól oly mértékben különfejlődne, hogy az számottevő megértési nehézségekkel járna.
Mindazoknak, akiket a Kárpát-medencei magyar kisebbségeknek, a Kárpát-medence messze legnagyobb kisebbségének a 20. századi sorsa érdekel, ajánlható a könyv, amelyből (nem a szerző hibája, de igencsak kifogásolandó) a tárgy- és névmutató kimaradt. (A magyar nyelv Ukrajnában /Kárpátalján/. Osiris Kiadó és MTA Kisebbségkutató Műhely. Budapest. 1998. 309 o.)
Kiss Jenő