Könyvszemle
A kisebbségi kérdés irodalmából
Nyelvmentés vagy nyelvárulás?
Évtizedünkben (főképp annak első felében) a határainkon túli magyar nyelvhasználatról élénk vita zajlott le, amelybe két közleményével a Magyar Tudomány is bekapcsolódott. Közölte egyrészt Lanstyák Istvánnak (pozsonyi nyelvész kollégánknak) "A magyar nyelv központjai" c. eszmefuttatását (M. Tud. 1995. 1170-1185); másrészt Benkő Loránd akadémikusnak "Több központú-e a magyar nyelv?" c. véleménynyilvánítását (Mtud. 1996. 310-318). Hogy folyóiratunk most visszatér az említett két cikkre, pontosabban: a bennük felvetett problémákra. ezt az teszi időszerűvé, hogy mindkét közlemény újra megjelent az Osiris Kiadónak "Nyelvmentés vagy nyelvárulás?" című és "Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról" alcímű cikkgyűjteményében (Bp., 1998.). A 458 lapos könyv Szépe György tárgyilagos előszava után 37 hosszabb-rövidebb írást tartalmaz 13 szerzőtől. A kötetet a szerkesztőktől - Kontra Miklóstól és Saly Noémitől - összeállított bibliográfia zárja.
A címadást akkor szoktuk jónak tartani, ha a cím (és az esetleges alcím) tömören kifejezi valamely műnek a lényegét, fő mondanivalóját. Az Osiris cikkgyűjteménye címének is ez a célja, de befejezve a könyv elolvasását (pontosabban újraolvasását, hisz a vitacikkek nagyobb részével már megjelenésükkor találkoztam), egyre inkább elhibázottnak éreztem a végletes "vagy-vagy" választásra késztető kérdést. Végső soron ugyanis a cikkek szerzői mindegyikének a nyelvmentés a célja, még akkor is, ha az utakban és módokban eltérnek egymástól a vélemények, amelyek két, világosan elkülönülő csoportba oszthatók.
Az egyik nézetegyüttes szerint - ennek főbb érveit a Magyar Tudománybeli két cikk közül a Clyne-féle szociolingvisztikai felfogást magáévá tevő Lanstyák István foglalta össze - a mai magyar nyelvnek több standard változata van aszerint, hogy hol beszélik. Tehát: a domináns magyarországin kívül a szlovákiai, a kárpátaljai, az erdélyi és a jugoszláviai magyar nyelvhasználat is önálló, saját és sajátos belső normához igazodik; a többi (az őrségi, a muravidéki és a horvátországi) magyar nyelvváltozatnak önálló központ jellege már nem egyértelmű. A többközpontúságot valló eme felfogás szerint a magyar nyelvnek állami változatokra történt széttagolódása történeti és társadalmi folyamatok szükségszerű következménye; s mivel a szétrétegződés okainak megszüntetése nem áll módunkban, helytelen lenne a többi központ szerint beszélőktől a magyarországi standard követését kívánni.
A másik felfogás szerint - ezt e folyóiratban Benkő Loránd képviselte - a magyar nyelv helyzetét nem lehet az olyan (valóban több központú) nyelvekével párhuzamba állítani, amilyen pl. az angol. a spanyol vagy a portugál, amelyeknek állami változata (pl. az amerikai vagy az ausztráliai angol, az argentínai spanyol vagy a brazíliai portugál) valóban önálló életet élnek. Többek között azért is, mert földrésznyi országok államnyelvei, ami a Magyarországon kívüli magyar "nyelvekről" semmiképp sem állítható. A nyelvünk egyközpontúságának szemléletét vallók számára a központi norma erősítése és terjesztése magától értetődő és természetes feladat azoknak a magyaroknak a körében is, akik Magyarország határain kívül élnek.
A valamely témakörben készülő cikkgyűjtemények mindig tükrözik az anyag összeválogatójának/-válogatóinak tudományos felfogását. Így van ez a szóban forgó könyv esetében is. A kötetbeli 37 írásból a "többközpontúság" elmélete mellett 7 szerző tollából 22 cikk érvel, kereken 310 lapon; az "egyközpontúság" bizonyítékait 6 szerzőnek 15 megnyilatkozása tartalmazza, kereken 120 oldalon.
A két nézetcsoport bemutatásának terjedelmi aránytalanságára az ismertető két okból kénytelen a figyelmet felhívni. Egyrészt túlzásnak tartja a többközpontúsági elmélet széles körű elfogadottságának ilyeténképp való sugalmazását; másrészt - és főképp - nem érthet egyet a Clyne-féle elméletnek a magyar nyelvre való, kellő differenciálás nélküli alkalmazásával.
A kellő differenciálásnak ugyanis ebben az ügyben kulcsfontosságú szerepe van, mert a norma/normák kérdése minden nyelv esetében másképpen vetődik fel, mégpedig a vizsgálat időpontjától is függően. Hány nomája, hány központja van például a mai olasz nyelvnek? Ha "állami változatokban" gondolkozunk, inkább csak egy, az "italiano", amely bonyolult gazdasági és társadalmi folyamatok, tudatos adminisztratív beavatkozások, nyelvművelői és írói erőfeszítések (nyelvi tervezés) eredményeképpen jött létre. (De ezen a nyelvváltozaton beszél Columbo hadnagy is a Los Angeles-i olasz emigránsokkal, ha nyomozásai közben találkozik velük.) Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy egy szicíliai meg egy venetói nem értik meg egymást, ha anyanyelvjárásukban beszélnek. - Egy őrségi magyar meg egy erdélyi székely viszont, akik minden nehézség nélkül kommunikálhatnak egymással, vajon más nyelven beszélnek, csak azért, mert más államban élnek? - Vagy nem volt lengyel standard (illetőleg három is volt), míg Németország, Ausztria és Oroszország osztozott államilag a lengyel nyelvterületen? - Hogyan kell mostanság megítélni az orosz nyelv "állami változatait" a Szovjetunió utódállamaiban? - Csupa olyan kérdés amely "állami alapon" teljességgel megoldhatatlan.
A kötet azt a benyomást kelti, mintha az egyközpontúság-többközpontúság ügye csak nyelvtudományi (közelebbről szociolingvisztikai) kérdés lenne, holott ennél sokkal többről van szó; egyebek közt irodalmunk nyelvéről. Én nem tudok olyan magyar íróról, aki (ha táji ízekkel és színekkel gazdagította is a nyelvét) ne a magyarság egészének szánta volna a művét, olyan nyelvezetet használva, amit mindenki megért, ha magyar. Többközpontúpárti író egyébként még valóban több központú nyelvek esetében sem képzelhető el: aki spanyolul ír, az egész "spanyolságnak" ír, éljen az olvasója akár Madrid szívében, akár a Popocatépetl tövében. A magyar írók véleményét ebben az ügyben negligálni lehetetlen.
És figyelmen kívül hagyható-e a kisebbségi magyar ifjúság anyanyelvű oktatásának számtalan gondja az óvodáktól az egyetemekig? Aligha lehet ezt megtenni. S az oktatás nyelve mi legyen? A szlovákiai, az erdélyi stb. "standard"? Csak "csereszabatos" nyelven, azaz a magyar nyelv központi változatán folyhat a szaktárgyak oktatása minden tanteremben, akárhol van is az! Csak így lehet hozzásegíteni a kisebbségi fiatalokat ahhoz, hogy ne kerüljenek túlságosan nagy hátrányba magyarországi kortársaikhoz képest.
Ha arra a kérdésre kellene felelnem, hogy a szóban forgó cikkgyűjtemény záróköve-e avagy alapköve egy épületnek, természetesen "is-is" feleletet adnék.
A könyv első cikkének 1991. a publikálási éve, az utolsóé pedig 1996. Ez volt az az időszak, amelyben a határon túli magyarság nyelvi (és egyéb) problémáiról egyáltalán el lehetett kezdeni a nyílt(abb) eszmecserét itthon is, a szomszédos országokban is. (A korábbi időszakból emlékezetes marad számomra az az eset, hogy egy erdélyi kollégánk az ártatlan Édes Anyanyelvünk c. nyelvművelő folyóiratocskánk számait lapokra szétszedve, csomagolópapírnak álcázva csempészte haza.)
Erre gondolva és a mából a múltba visszapillantva én zárókő jellegűnek ítélem a kötetet. Mára ugyanis erősen megváltoztak azok a politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok, amelyekkel korábban a határok mindkét oldalán mind a többközpontúság, mind az egyközpontúság híveinek számolniuk kellett.- A mából a jövőbe tekintve viszont joggal tekinthetjük alapkőnek is a lezajlott vitát, illetőleg ennek az Osiris által közzétett dokumentumait, mert ezek bizonyosan segíteni fogják a nyelvstratégiai cselekvésekben illetékes testületeket és személyeket abban, hogy bölcs döntéseket hozzanak. - Ezeket (vagyis a kifejletet) illetőleg a szemleíró jóslásokba nem bocsátkozhat, de remélnie szabad, hogy a múlt problémái végleg a múlté lesznek. (Nyelvmentés vagy nyelvárulás. Szerkesztette Kontra Miklós és Saly Noémi. Osiris, Budapest, 1998. 458 o.)
Fábián Pál