Könyvszemle
A Közép-Európa kérdés szintézise
"Közép-Európa" újra időszerű. A második világháborút követő három évtizedben senki sem beszélt Közép-Európáról jelen időben" - írta Timothy Garton Ash politológus 1986-ban, a Létezik-e Közép-Európa? című vitairatában. S valóban igaza volt, hiszen Sztálin Jaltában létrehozta a "Kelet Európá"-nak nevezett geopolitikai egységet. Ennek hatására Európa többi részén alapvetően az a felfogás alakult ki, hogy Európa két részből áll: Európából (lásd: Európai Tanács, Európai Parlament, Európai Gazdasági Közösség stb.) és a "vasfüggönyön" túli Kelet-Európából. Csupán kultúrhistóriai nézőpontból jelentett finomítást az az álláspont, amely szerint Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország továbbra is Nyugat-Európához tartozik, mert a választóvonal csakis kultúrák között húzható, azaz a katolikus-protestáns és az ortodox területek között.
A Közép-Európa-eszme tehát mint történeti kategória élt tovább. Magyarországon csupán a 80-as évek második felétől élénkültek fel az időszerűségéről szóló viták. 1987-ben megjelent a Helyünk Európában. Nézetek és koncepciók a 20. századi Magyarországon című gyűjteményes kötet, majd 1989-ben a Századvég folyóirat tett közzé különszámot Kell-e nekünk Közép-Európa? címmel. Ebben az évben a Világosság c. folyóirat is tematikus számban foglalkozott a témával.
E kiadványok azonban az álláspontok párhuzamos egymás mellé helyezésén túl nem vállalkoztak összehasonlító elemzésre. Egy ilyen szintézis pedig már csak azért is időszerűnek látszott, mert Magyarország közép-európaiságának megítélésében a 20. század politikai rendszereinek váltakozásai között a szélsőséges álláspontok is teret kaptak.
1918-ig ugyan általános felfogásnak tekinthető, hogy Magyarország a Nyugathoz tartozik a Naumann-féle Mitteleurópa-tervezettel egy időben nálunk is felbukkant egy sajátos Közép-Európa értelmezés: Jászi Oszkár képzelt el föderációt a megszűnő Monarchia helyén. Trianon után - különösen a második világháború közeledtével - kiélesedtek a nézetkülönbségek. Önállósult a "közép-európaiság" gondolata. Bajcsy Zsilinszky pl. mindezt a "horizontális tengely" fogalmába sűrítette. A legalaposabban Bibó István fejtette ki nézeteit: ő a Német-Római Császárság jogfolytonossági területét értette a középső régión, illetve Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország hozzácsatolásával bevezette a "Közép- és Kelet-Európa" fogalmát. Féja Géza és köre a "Keletközép-Európa" elnevezést próbálta meg elterjeszteni, nem nagy sikerrel. Mint ahogy nem járt sikerrel Kosáry Domokos javaslata sem a harmincas évek végén, a "Kárpát-Európa" kifejezés meghonosítására. Erőteljesen képviselték ugyanakkor álláspontjukat azok, akik Magyarországot egyértelműen Kelet-Európához sorolták. Közéjük tartozott Szabó Dezső, Bartók Béla vagy pl. Boráth Tibor, aki szerint Magyarország "Kelet-Európa első törzsállama, a kelet-európai egység tényleges megvalósítója".
Jalta után értelemszerűen változott a hazai terminológia is. Berend T. Iván és Ránki György Bibó "Közép- és Kelet-Európa" fogalmát használták, de nem Bibó indoklással. Céljuk az volt, hogy ezzel kifejezzék a "kvalitatív különbségeket Kelet-Európától". Szűcs Jenő hitet tett az általa legelfogadhatóbbnak tartott fogalom, a "Közép-Kelet-Európa" mellett. De említsük meg az agrártörténeti alapállást is: a 16-17. századi "elkanyarodás" okán Niederhauser Emil, Gunst Péter és mások Magyarországot a kelet-európai régióhoz sorolták.
Mindezen előzmények ismeretében nehezen túlbecsülhető jelentőségű Lendvai L. Ferenc munkája, amely az első igazi szintézis a Közép-Európa kérdésről.
A szerző a problematikát az osztrák és a porosz történelmi fejlődés paradigmájába ágyazva követi végig. E két államalakulat volt ugyanis az a viszonyítási pont, amelyhez képest Európa középső régiójának meghatározására koncepciók születtek. Az imponálóan gazdag forrásbázison nyugvó történetfilozófiai elemzés az eseménytörténeti összefüggéseken túl, a kortársak gondolatmenetének tárgyalására is vállalkozott.
A kötet első része Ausztria helyzetét, jogállását, az Oszmán Birodalommal szembeni szerepvállalását elemzi. A "Dunai Monarchia" vizsgálata során a magyar történelem eseményei is sorra kerülnek. A második rész Poroszország hegemóniára való törekvését, I. világháborús sorsát, majd a Harmadik Birodalom újjáéledését követi végig. A porosz vezetéssel megvalósult kisnémet egység, de különösen a Monarchia bukása után Ausztria mellékszereplővé vált a közép-európai hegemóniáért folyó játszmában, így a Mitteleurópa-tervek alapvetően német érdekekre támaszkodtak. Mindez később szorosan összefüggött a náci "Südost-europa"-elmélettel.
A kötet zárófejezete egészen napjainkig vezeti az olvasót. Korunk Európájában ugyanis többféle erő hatása figyelhető meg. Az egységesülő "Európa-ház" számára a térségek önálló geopolitikai körvonalazása másodlagos. Ugyanakkor éppen az egyenlőtlen fejlettségi szintek miatt élénkültek meg a regionális együttműködések: a "Hexagonale" akár új Közép-Európa-meghatározás is lehetne. Mindezek fölött átívelni látszik a páneurópa-eszme. Ilyen körülmények között a geopolitikai önmeghatározás különösen nehéz - ha egyáltalán szükség van rá.
Lendvai könyvének nagy érdeme, hogy a szintetizálás igényével vezeti végig az olvasót a közép-európai történelmen. A téma megközelítésmódja sajátos; maga a szerző a történelemfilozófia és a földrajz filozófiájának határterületére helyezi. A fejlődési út tényszerű ábrázolása, és a Közép-Európa koncepciók kritikai elemzése jelentős tudományos teljesítmény. (Lenduai L. Ferenc: Közép-Európa koncepciók. Áron Kiadó, 1997. 308 o.)
Bolvári-Takács Gábor