Kitekintés
Egy szokatlan vizsgálat szánalmas eredménye
Az Egyesült Államok nemzetbiztonsággal kapcsolatos kutatásainak legnagyobb intézménye az Új Mexikó állambeli Albuquerque városában működő Sandia Nemzeti Laboratórium, amely nevét a város melletti Sandia hegységről kapta. A laboratórium több más nagy kutatóhelyhez hasonlóan az Energiaügyi Minisztérium (Department of Energy, DOE) felügyelete alá tartozik. A Sandia kutatói nemrég érdekes és felettébb szokatlan feladatot kaptak feletteseiktől.
A Dielectro Kinetic Laboratories LLC cég nemrég egy olyan berendezést fejlesztett ki, amely állítólag az emberi jelenlétet képes viszonylag nagy, maximum 500 méter távolságból detektálni. A DXL LifeGuard elnevezésű emberi jelenlét-detektor, a modelltól függően, 6 000-15 000 dollárba kerül. A széles körben reklámozott műszer érthető módon felkeltette a washingtoni kormánykörök figyelmét, hiszen ha ennyi mindent tud ez a csodadetektor, akkor felbecsülhetetlen szolgálatokat tehet a katasztrófa-elhárítás, a bűnüldözés, valamint az illetéktelen behatolás elhárításával kapcsolatos biztonsági alkalmazások terén. A DOE ezért felkérte a Sandia Nemzeti Laboratóriumot, hogy vizsgálja meg az ígéretes műszert, és tegyen jelentést a vizsgálat eredményéről. A különleges teszt körülményeiről és eredményéről Kendrick Frazier, a Sandia Nemzeti Laboratórium sajtóosztályának vezetője számolt be a nagyközönségnek a Skeptical Inquirer 1998. július/augusztusi számában.
A Sandia Laboratórium tesztelést végző kutatócsoportja három kutatóból állt: vezetője Dale W. Murray volt, tagjai pedig Floyd W. Spencer és Debra D. Spencer. Képzettségét tekintve Murray villamosmérnök, a Sandia Laboratórium Behatolásészlelő és Csempészáru Detektálás-technológiai Osztályának vezetője. Floyd Spencer matematikus statisztikus, Debra Spencer pedig rendszerelemző.
Murray szerint a teszt valóban szokatlan volt, bár bizonyos értelemben a munkaköréhez tartozott. A DOE által megfogalmazott kérdés csupán ennyi: működik-e a berendezés? Ennek eldöntésére a Sandia kutatói kettős vakpróbát terveztek és hajtottak végre, egy előre meghatározott kísérleti protokoll alapján, amelyet véletlenszerűen állítottak össze.
Murray beszámolója szerint a megvizsgált DKL LifeGuard Model2 hatótávolsága a műszaki specifikáció szerint 20 méter, a műszaki leírás szerint "mindenfajta álcázás ellenére" képes az emberi jelenlétet detektálni, és "jelenleg nem ismeretes semmiféle védekezés ellene". Maga a berendezés egy kb. 20 cm hosszú, 7,5 cm széles és 2,5 cm vastag fekete doboz, az aljából egy fogantyú fordul ki, amelynek jóvoltából a műszer szabadon lenghet. Ezenkívül 30 cm hosszú antennával és egy kis lézerrel, valamint piros LED kijelzővel van felszerelve. A doboz belseje elektronikus áramköröket tartalmaz.
A tesztelésre 1998. március 20-án került sor a Sandia Laboratóriumtól délre elterülő lakatlan, kopár területen. A kísérleti jegyzőkönyv szerint egyvonalban, egymástól tíz méteres távolságban elhelyeztek öt nagyméretű műanyag csomagolóládát. A cél annak a meghatározása volt, hogy a műszer kezelője a műszer segítségével képes-e megállapítani, hogy a kísérleti személy (egy ember) melyik ládában rejtőzködik az öt egyforma láda közül. A műszer kezelőjét a gyártó DKL cég jelölte ki, ténylegesen a cég egyik magas szintű vezetője volt.
A tesztet dupla vak kísérletként végezték el. Sem a műszer kezelője, sem pedig a három kutató nem tudhatta, hogy a kísérleti személy melyik ládában helyezkedik el, azt a kísérlet vezetője egy véletlenszám-generátorral előre elkészített menetrend alapján jelölte ki. Ezután a műszer kezelője 50 láb (kb. 17 méter) távolságból "szkennelte" a ládákat, és a műszer adatai alapján kiválasztotta az embert tartalmazó ládát. A tényleges eredményt csak a teljes kísérletsorozat kiértékelése után tudhatták meg a kísérlet résztvevői. A kísérletsorozat alatt a három kutatóból kettő a közelben leparkolt műszeres kocsiban tartózkodott.
Az első kísérletsorozatban ellenőrizték. hogy a detektor működőképes állapotban van-e. A kísérleti személy a detektor kezelője és a három kutató Szeme láttára helyezkedett cl az egyik ládában. majd a kezelő működésbe helyezte a detektori. A próba során a detektor kezelője tíz kísérletből tíz esetben sikeresen határozta meg az ciaber jelenlétét. a ládában. Miután tehát megállapították, hogy a műszer rendeltetésszerűen működik, sor került a második, a szabályozott kísérletsorozatra.
A második sorozatban a detektor kezelője már nem tudhatta, hogy a detektálandó személy melyik ládában rejtőzik. Az elrendezés miatt a véletlenszerű találat valószínűsége nyilvánvalóan egyötöd. Ilyen feltételek mellett a kezelő jól érzékelhetően lényegesen hosszabb ideig "szkennelte" a ládákat, amíg megjelölte a mérés alapján a személyt tartalmazó ládát. Ez a kísérletsorozat összességében, a különféle átrendezési munkálatokat is figyelembe véve, 4 és fél órát vett Igénybe. A 25 kísérletből mindössze 6 esetben volt találat.
A harmadik kisé, kísérletsorozatnál már egynél több kísérleti személyt. helyeztek el a ládákban, de mindegyik esetben úgy választották meg az elrendezést. hogy egy-egy láda "betöltési valószínűsége" egyötöd volt. A detektor használatának eredménye ebben a kísérletsorozatban sem haladta meg a puszta találgatás eredményességét.
A lehangoló eredmények ismeretében a detektor kezelője hosszasan ecsetelte a detektálas nehézségeit. az eredménytelenséget pedig többek között annak tulajdonította, hogy "a ládák élei" torzítják az elektromos teret. ás akadályozzák a mérést". A kutatók erre a magyarázkodásra a műszaki leírásban közölt félreérthetetlen specifikációkra hivatkoztak.
Bár a fő feladat csak az empirikus teszt volt, a kutatók kommentálták a működésnek a műszaki leírásban részletezett Fizikai alapelveit is. E szerint a detektor a dobogó emberi szív által kellett. elektromos teret detektália. Ez a magyarázat a kutatók szerint egyszerűen nonszensz. A szívdobogás frekvenciája ugyanis 1.2-2 Hertz, igya keltett elektromágneses hullámok hullámhossza - a nagyobbik frekvencia esetén - 150 000 kilométer. Ilyen hullámhosszúságú sugárzás detektálására a 30 cm hosszú antenna teljesen alkalmatlan. A kutatók szerint "a működés állítólagos fizikai alapelveinek tarihatatlansága összhangban van az empirkus tesztsorozatok eredményével miszerint a berendezés semmivel nem hatékonyabb, mint a véletlenszerű találgatás". A kutatócsoport 1998. április elején "A DKL LifeGuard Model 2 berendezés működésének dupla vak kiértékelése" címmel tízoldalas jelentést juttatott el az Energiaügyi Minisztérium illetékeseihez.
A kutatói jelentés konklúziója a következő volt: "A DKL LifeGuard berendezés működését ellenőrző vizsgálataink alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy annak eredményessége nem jobb, mint a puszta találgatásé. Bár a berendezés működését csak egyetlen kezelővel vizsgáltuk, ezt a személyt a DKL cég választotta ki a kísérlet céljaira, aki a műszert a legjobb tudása szerint igyekezett működtetni és a deteklátásra meglehetősen hosszú időt használt fel. Ennek alapján megállapíthatjuk, hagy bármely Inas kezelő som lett volna képes a detek(orral jobb eredményt elérni, hacsak nem véletlenül."
A hazai olvasó számára nyilván furcsa. hogy ilyen nyilvánvalóan sarlatánsággal egy tekintélyes nemzeti laboratórium kutatócsoportja foglalkozik. A tényekhez tartozik azonban, hogy az Egyesült Államokban a piacra dobott termékek minőségével és teljesítményével kapcsolatos csalásnak súlyos következményei lehetnek. Ha hitelt érdemlően bizonyítani lehet, hogy forgalmazott termék nem működik a specifikációknak megfelelően. a gyártó cég ellen csalás miatt bűnvádi eljárást lehel kezdeményezni.
A Sandia kutatóinak tesztje kapcsán azonnal felmerülhet. az a kérdés, hegy például az egyik hazai feltalálónk által hitelezetett. "bioenerqia mérő berendezés" vajon képes lenne-e arra. hogy biztonsággal megállapítsa. öt egyforma papírdoboz közül melyikben rejtőzik például egy bioenergiát sugárzó állatka? Nagy valószínűséggel kevés akadémiai kutatóintézet fog önként jelentkezni. hogy a kérdést megvizsgálja netán dupla vak kísérletsorozattal tesztelje a csodaberendezést, de érdeklődő középiskolások talán megteszik, ha másért nem, akkor a "balhé kedvéért"!
Skeptical Inquirer 1998. július/augusztus
Bencze Gyula