Kozári Monika: A dualista rendszer (1867-1918).
Modern magyar politikai rendszerek
A történetírás speciálisan a múlt feltárását végzi, a rendelkezésre álló írásbeli források, tárgyi emlékek, szóbeli közlések segítségével. Fejlődését módszertani alkalmazások befolyásolják, sőt mindemellett a történetíró egyénisége is rányomja egy adott munkára a bélyegét. A történeti korok, szakaszok bemutatásában újdonságként hat a szándék, és immár gyakorlat, hogy a száraz tények helyett, eseménytörténeti felsorolások elkerülésével a tágabb értelemben vett működési mechanizmust és rendszert mutatja be a Modern magyar politikai rendszerek sorozat dicséretes módon. Ennek egyik rendkívül olvasmányos és élvezetes stílusban megírt kötetét tarthatjuk kezünkben, amely egyszerre tesz eleget a rendszerben történő gondolkozás és az ismeretközlés tényszerű feladatának. A munka kézikönyvnek készült, azonban az információk a szövegben visszakereshetőek, ugyanis Kozári Monika azt a módszert választotta, hogy a szövegkörnyezetben szerepelteti a hivatkozott munkákat és szerzőket.
A módszer, amit Fernand Braudel német hadifogsága idején dolgozott ki, ami könyv formájában 1949-ben jelent meg, fontos inspirációt jelentett a rendszerszemlélet alkalmazására. Braudel módszerét vonatkoztatta az időstruktúrákra, az ember és környezet kapcsolatára, nagyobb - az emberi társadalom szervezeti és működési keretei - rendszerekre, mint az állam és társadalom, illetve kultúrára, majd a politikai és katonai eredményekre is. A hazai történetírás eddig kevésbé használatos módszere volt a rendszerek bemutatása. Különösen érdekes ebben a vizsgálati mezőben nézni Kozári Monika könyvét, mert a rendszerszemléletű megközelítés érinti a dualista államszervezet, a közös szervek, közigazgatás és szakigazgatás és bíróság szervezeti rendszerét is. Mindezek befolyásolták az itt élő emberek életét, alakították mindennapjaikat, hiszen azok működtették őket, a szervezeti struktúrák pedig kihatottak az emberi kapcsolatokra. Ez a törekvés, a rendszerek és az egyes ember kapcsolatba hozása sajátos randevú, ami ez esetben igen-igen jól sikerült, s a kor maga megfelel a modernitás követelményeinek.
A dualista rendszer, a kettős monarchia, nemzetközi jogi értelemben vett reálunió szinte egyedülálló képződmény volt, hozzá hasonlóként talán valóban csak a svéd-norvég uniót említi meg a szakirodalom, illetve a lengyel-litván államközösség (unió) volt ehhez hasonlatos. Kozári Monika jól érzékelteti az uralkodó Ferenc József álláspontjának változását, az abszolutizmus feladását a kiegyezés megkötése érdekében, ugyanakkor a magyar fél álláspontját, amely szerint a föderalizmus már elfogadhatatlan. A sajátos alkufolyamat, amely jellemezte az Osztrák-Magyar Monarchia működésének gyakorlatát, jelentett bizonyos függőséget, ugyanakkor mindkét állam belügyeiben, közigazgatásában, igazságszolgáltatásában, közoktatásában és többnyire pénzügyi és közgazdasági területeken független volt. Fontos Kozári Monika megállapítása a közös ügyek döntési folyamatára vonatkozóan, miszerint közös birodalmi parlament hiányában a döntések abszolutisztikus jelleget öltöttek az uralkodó befolyása miatt (29.).
A magyar állami működés mellett nagyon érdekes része a könyvnek a közös társnemzeti külpolitikához tartozó állampolgárság kérdése, ennek kiváló bemutatása. A kérdés rendkívül érdekes, mivel közös osztrák-magyar állampolgárságról nem is beszélhetünk.
Az államhoz való tartozás jogi kifejeződése, melyhez sokszor jelentős jogok tartoztak. Először az állampolgársági törvény szabályozására 1879-ben került sor.
Tisza Kálmán miniszterelnök 1879. október 8-án terjesztette a képviselőház elé "a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről" szóló törvényjavaslatot, amelyet a képviselőház egy hónap múlva elfogadott. Miután a főrendi ház is megtárgyalta, Ferenc József 1879. december 20-án szentesítette. Hatályba a következő év január 5-én lépett. Az ellenzék kemény kritikával illette a javaslatot, az ő olvasatukban nem magyar jellegű és megteremti a közös osztrák-magyar állampolgárságot, az Ausztriával való közös hazát, amely ellen a magyar állampolgároknak tiltakozni kell. A másik sérelem a honosítás volt, hogy az uralkodói jogkörbe került. A törvény 1948-ig érvényben volt, 1922-ben és 1939-ben módosították (40-42.).
A mindenkori külpolitika másik fontos területe az úti okmányok kérdése, az utazási lehetőségek szabályozása.
Európában a XIX. század második felében alig volt szabályozva a kérdés, nemigen használtak útlevelet és vízumot. Kivétel volt Oroszország és a Török Birodalom, ide útlevél és vízum is kellett.
"Az Osztrák-Magyar Monarchia az úti okmányok szempontjából sem viselkedett egységes államként." Nem létezett osztrák-magyar útlevél sem, csak külön magyar és osztrák. A magyar állam egészen 1903-ig nem alkotott útlevéltörvényt. Az alapállás szerint Európába (Oroszország és a Török Birodalom kivételével) nem kellett, de az Amerikai Egyesült Államokba sem, Ausztriába és Horvátországba szabadon lehetett utazni, Szerbiába és Romániába nem mindig lehetett úti okmány nélkül beutazni (44-45.).
Az első útlevelek egylaposak voltak, már tartalmaznak személyleírást, de még fényképet nem. Később családi útlevél, ahol a családfő útlevelébe beírták a hozzátartozókat, rokoni fokot stb. A vízumot az első világháborúig láttamozásnak nevezték. A vízumkényszer az első világháború idején viszonossági alapon alakult ki.
Az első átfogó szabályozás "az útlevél-, illetve a határszéli szolgálat szabályozása tárgyában" kiadott belügyminiszteri rendelettel 1898-ban történt. 1903 korszakhatárt jelentett az útlevéljogban, sorra jelentek meg törvények a lakhatásról, határrendőrségről, útlevelekről. (Elvileg 1960-ig volt érvényben Magyarországon.)
Az első világháború határkő, mivel az addigi liberális gyakorlatot egy szigorúbb rendszer követte, a kötelező fényképhasználattal (46-47.).
Finom precizitással elemzi a közös szervek tevékenységét, a delegációk államjogi kérdésfelvetéseit Andrássy idején, majd egyre inkább a költségvetés árasztotta el a közös tárgyalásokat. Goluchowski idején pedig a kereskedelmi szerződések megújítása uralta a tárgyalásokat (77.). Mégis a közös költségvetésben mindvégig egyértelműen a katonai kiadások domináltak, az egyes állami kiadásokban pedig nem a közös büdzsébe való befizetések, hanem az adósságszolgálat kiadásai álltak az egész korszak átlagában az első helyen. A két társállam saját kiadásaiban az osztrák fél nagyobb összeget fizetett a közös költségvetésbe, mint Magyarország. Ugyanakkor a kvótabefizetésekben a magyar befizetések százalékban fokozatosan nőttek. A kiegyezés alapján egyik fél sem volt gazdaságilag alárendelve a másiknak, mégis a kiadások és fejlesztések eldöntésénél sok szállal kapcsolódtak egymáshoz.
Ilyen eset volt a haditengerészet fejlesztésének ügye 1904-ben, ami fontos fordulópontot jelentett a hadi kiadásokban. Az erre fordított összegek 1905-től gyorsan nőttek. Ekkor nagyarányú fejlesztést, illetve többéves rendkívüli hitelt szavaztak meg a haditengerészet számára. A kormány a Kereskedelemügyi Minisztériumot felhatalmazta, hogy tárgyaljon a haditengerészettel.
A haditengerészet igyekezett megnyerni a flottafejlesztéshez a magyar delegációt, hogy a szavazás során megkapják a szükséges hiteleket, a magyar delegáció viszont ezt igyekezett kihasználni, alkalmazva a kompenzáció eszközét, miszerint a magyar ipar, ahol arra képes, a kvótaarányon felül szállíthasson a haditengerészetnek.
Különösen élesen merült ez fel az 1906. április 6-i konferencián, melyet Szterényi József kereskedelemügyi államtitkár vezetett, később fontos szerepe volt a Monarchia felszámolásakor keletkezett alkufolyamatban.
Szterényi azt kérte a tárgyalásokon, hogy a magyar fél, ahol nem képes betartani a kvótaarányos teljesítést, a hadsereg szállításainál kapjon kárpótlást, mintegy kompenzációt.
Végül kompromisszumos megoldás született, a teljes kompenzáció kimaradt a megállapodásból, de az 1904-es megállapodás titkos záradékában a lövedékszállítás esetén 50 %-os lehetőséget biztosítottak a magyar ipar számára.
Az országgyűlés működését vizsgálva helyesen mutat rá Kozári Monika a parlamentarizmus fogyatékosságára, a váltógazdaság hiányára (87.).
A szerző könyvében folytatja azt a módszert, hogy a legnagyobb rendszerektől tart a legkisebbekig, ennek következő állomása az 1885-ös főrendiház reformja (85.). Nagyon hasznos a házszabályokról, választójogról, a dualizmuskori pártok strukturálódásáról írott rész. A politikaformálásban, valóban, a sajtónak ekkor már jelentős szerep jutott, különösen a századforduló után, mikor sorra alakultak a világnézeti pártok (135.). A dualizmus korának színes egyesületi élete (142.) a civil társadalom működésének eredményességét igazolja. A társadalomtörténeti optika a magyar minisztertanács összetételét, miniszterek és hivatalok társadalmi összetételét mutatja be (155-157.). A kormány és az országgyűlés viszonyát oknyomozó módon közelíti meg, csupán két esetben szavazták le a hivatalban lévő kormányt (169). A minisztertanácsnak rendkívül sokoldalú volt a tevékenysége, ennek részleteit főleg Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején vizsgálta Kozári Monika (173.). A rendszer sajátosságai miatt döntően az állandó érdekképviselet foglalta le Ausztriával szemben.
A dualizmus korának tőkeimportja, majd belső fejlődése az államháztartási egyensúly megteremtésével párhuzamosan a modern állam és infrastruktúra kiépítése mellett kötelezte el magát. Ennek a fejlesztésnek egy kiemelt területe volt a közigazgatás. Egyetértve Kozári Monikával, talán ebben az alrendszerben lehet tapasztalni a legnagyobb fejlődést. Ennek megszervezése, irányítása, a központi rendeletek végrehajtása, az állampolgárok védelme rendkívül fontos terület. Mindemellett utal a könyvben korábban is arra, hogy számos jogi, közigazgatási kérdésben létezik egy folytonosság, a Monarchia felbomlása után kimutatható egyfajta továbbélés.
A tisztviselői kar vezetője az alispán volt, helyettese a vármegyei főjegyző. A járások élén a főszolgabíró állt, őt a szolgabírók segítették (202.). A megye első embere a főispán volt, ellenőrizte az önkormányzatot, őrködött az állami közigazgatás érdekein (203.), Tisza miniszterelnöksége idején teremtette meg a nyugdíjképességüket (204.).
Az önkormányzatok, a közigazgatás több reformot élt meg, ezek közül is kiemelkedett Tisza Kálmán közigazgatási átszervezése (1876-1881), amit Kozári Monika a közigazgatás polgárosításának harmadik hullámaként jellemez. Tisza elsődleges célja volt, hogy a gazdaságot rendbe hozza, pénzügyileg talpra állítsa az országot. Ebben vélte fontosnak a közigazgatás reformját. Tisza szándéka szerint nem akarta államosítani a közigazgatást, viszont szakszerűbbé és racionálisabbá akarta tenni (221.).
Fontos lépés volt a közigazgatási területrendezés, mivel a megyék területileg rendkívül nagy eltérést mutattak (229.). Tisza Kálmán kormányának egy sor reformja volt, a tempós gazdasági fejlődését követnie kellett a közigazgatás átalakulásának. Ezt a tisztviselői kar képzettségi szintjének emelése mellett az állampolgárok védelmének minél teljesebb biztosításával kívánta elérni. A kormány hatalmat akart az önkormányzatok fölött, a felügyeleti (főispán) jogkör eszközével (233.).
A dualizmus korának utolsó alrendszere volt a szakigazgatás, erről a bíráskodást 1869-ben választották le. A szakigazgatás fejezetben részletesen bemutatja a karhatalom szerveit, a belügyi szakigazgatás egyes területeit, a gazdasági szakigazgatást. Bemutatja a pénzügyi közigazgatást, a kultusz- és gazdasági közigazgatást, majd az igazságügyet (269.).
A kiegyezés megkötésekor nem volt országos rendőrség Magyarországon, ennek megteremtése a Monarchia felbomlása után történt. A csendőrség újjászervezésére 1880 augusztusában került sor (270-271.).
A civil társadalom életét befolyásolta a közegészségügyi törvény és a gyámügyi igazgatás. Gazdasági szempontból a pénzügyi közigazgatásnak egyrészt a pénzügyőrség megszervezésével, másrészt az illetékek kiszabásával, a földadó nyilvántartásával kellett foglalkoznia (275-276.).
Mindemellett kiemelkedett a nevelési és oktatási közigazgatás, a közlekedés és hírközlés, kereskedelem, ipar és földművelésügyi igazgatás megszervezése, amelynek egyesületi tevékenysége mellett Kozári Monika a szakoktatás eredményeit is kiemeli (282.).
A bírósági szervezet bemutatását a szerző 1848 előttről kezdte, a dualizmus korára vonatkozóan megállapította, hogy akkor a bíróságot hatóságnak tekintették, a bírót pedig hivatalnoknak. A bíró sokféle feladatot látott el, viszonylag nagy hatalma volt, amit a bírói felelősség ellensúlyozott (291-292.). Sajátos feladatuk volt, a választási, a kiskorúakkal foglakozó, a tőzsdei, a főudvarnagyi, és konzuli bíróságoknak. Fontos volt a hadbíróság és az esküdtbíróság működtetése (296-297.).
Az igazságszolgáltatás a büntetés-végrehajtási intézetek korszerű hálózatát működtette. Végül fontos lépésnek tekinthetjük, hogy a telekkönyvezéssel a törvényhozás a járásbíróságokat ruházta fel.
Az Osztrák-Magyar Monarchia nemcsak szerkezetében, de felbomlását tekintve egyedülálló a történelemben, a lexikonok a dismembratio klasszikus eseteként tárgyalják. Ez az államstruktúra bomlását jelentette, de egyben a rendszer bizonyos elemeinek továbbélését. Ezt kísérheti végig a könyv elolvasása során a figyelmes olvasó.
A könyv értékét számottevően növeli a - korunk gazdag hazai könyvpiacán egyáltalán nem általános - gondos szerkesztés és módszertani kimunkálás, amely szakavatottan igazít el, mindeközben a dualizmus korának hétköznapi világát is hitelesen hozza közel az olvasóhoz. (Kozári Monika: A dualista rendszer (1867-1918). Modern magyar politikai rendszerek. Sorozatszerkesztő: Romsics Ignác. Budapest: Pannonica Kiadó, 2005. 320 p.)
Szávai Ferenc Tibor
az MTA doktora
Politika és filozófia? Monográfia az igazságosság és politika viszonyáról
Balogh István neve nem ismeretlen a társadalom- és politikaelmélet iránt érdeklődő olvasók számára. Az MTA Filozófiai, majd a Politikatudományi Intézetének munkatársa, utóbbinak több éven át igazgatója, egyetemi tanár, több, az MTA kiadásában megjelent monográfia szerzője, és szerkesztője több tanulmánygyűjteménynek. A sorozatot, amelyben újabb kötete jelent meg, G. Fodor Gábor szerkeszti, és a Politikai filozófia címet viseli.
Politikáról és filozófiáról a kettő szerves kapcsolatát szem előtt tartva manapság ritkán beszélünk. 1989 előtt, amikor Magyarországon és a keleti blokk többi országaiban a "tudományos szocializmus" volt a politika legitimációs ideológiája, a filozófia gyakran vált a politikai botrány és manipuláció tárgyává. A "hivatalos" filozófusok közel kerülhettek a hatalomhoz, a "disszidenseket" pedig elnyomták, publikációs, foglalkoztatási, utazási tilalmakkal sújtotta őket a hatalom. A rendszerváltást követően a politika és a filozófia viszonya "elhidegült", avagy normalizálódott, a demokratikus rendszerben a filozófiai kutatás a kultúr- és társadalomtudományok "normál" szereplőjévé vált, a filozófusok többé nem lettek politikai botrányhősök, sem pedig hivatalos ideológusok.
Balogh István és mindazok, akik ma a "politikai filozófia" kutatási irányát követik, nyilván nem az 1989 előtti "politikus" filozófiát művelik, hanem a régtől, talán Platón óta jelen lévő igényt és kihívást válaszolják meg a társadalom és a politika alapjainak elméleti feltérképezésével. Magyar és nemzetközi kutatói hálózatok részeseként Balogh mind az angolszász, mind a német társadalom- és politikaelmélet irányzatainak avatott ismerője, és a hazai politikai filozófia egyik doyenje, nemrég töltötte be 70. életévét.
Új könyve, mely az igazságosság és a politika viszonyával foglalkozik, olyan témát választott, amely központi mind a német, mind az angolszász kutatásokban, sőt gyakorlati politikai relevanciával is rendelkezik. Belpolitikailag a szociális és gazdaságpolitika útkeresésében, EU- és globális politikában pedig az integráción és a világrendszeren belüli szociális, ökológiai és politikai egyensúlyok keresésében és bizonyos előzményei vannak a magyar kutatásban is (Heller Ágnes, Tanyi Attila munkái). Az igazságosság a társadalom és politika alapvető követelménye, olyan normatív tartalmú, filozófiai megalapozást igénylő problematika, amely mind a társadalom-, a jog- és politikai filozófiát, mind a társadalom-, a jog- és a politikatudományokat megmozgatja az utóbbi években itthon és külföldön egyaránt. Ezeknek a nemzetközi vitáknak a legtöbbet idézett alakja a nemrég elhunyt kanadai filozófus, John Rawls igazságosságelméletével, akinek kritikai méltatása Balogh könyvében is központi szerepet kap. A szerző munkájának fő célkitűzését a jóléti állam normáinak és struktúráinak újragondolásához köti. Aligha kell részletesebben taglalni, hogy az igazságosságprobléma hátteréül szolgál egy sor releváns politikai döntésnek. "A korábban már megszokottá vált és otthonosan berendezettnek tekintett intézmények, körülmények és cselekvési tér megváltozása, átalakítása azonban - továbbra is demokratikus politikai berendezkedést feltételezve - óhatatlanul felszínre hozza az említett háttér problémáit. Az egymással szembefeszülő érdekek közötti tartós konszenzus, az elkerülhetetlen változások végrehajtása és stabilizálása, valamint az azokat szolgáló új közmegegyezés csak a világosan megfogalmazott normáknak és elveknek az érintettek általi megvitatása és a - vita eredményeként - elfogadása esetén lehetséges." (10.)
A globális politikában kibontakozó trend az igazságosságkoncepciók újraértelmezése, a jóléti állam átalakulása és a globális érdekkonfliktusok rendezésének igénye következtében kerül előtérbe. "Ebben van a magyarázata annak, hogy az ezredforduló kezdeteitől Európában és a tengeren túl is, a politikai pártok (újra) felfedezik az igazságosság fontosságát, és programjaikban, reformkonvencióikban az igazságosság valamely elve meghatározó szerepet foglal el." (10.) A pártoknak persze nem feladatuk a filozófiai elmélyülés, de a liberálisok, a konzervatívok, a szocialisták és a zöldek egyaránt megkísérlik saját társadalmi-politikai értékrendjeik alapján tisztázni saját igazságossági koncepciójukat. Ennek során a gyakorlati politikai vitákban is nagyon sokszor hivatkozzák főleg John Rawls nevét és munkásságát.
Rawls, bár az angolszász politikai filozófia ügyeletes sztárjai közé tartozik, de részben a német klasszikus filozófia hagyományait folytatja, így főként Kant munkásságának kritikai elsajátítására építi fel saját fordulatát a morál- és politikai filozófiában. Annak a Kantnak a munkásságára, aki a XVIII. századi Königsbergben - ma Kalinyingrád - alkotott, és ma is a globalizáció filozófiájáról folytatott viták egyik legtöbbet hivatkozott szerzője! Persze a németek nem csupán a klasszikus hagyomány, de a mai társadalom- és politikaelmélet vonatkozásában is "beleszólnak" a globális igazságosságról folytatott vitákba, így Balogh, aki saját álláspontját a kortárs szerzők kritikájából fejti ki, bőven foglalkozik a más műveiben is elemzett Jürgen Habermas, Niklas Luhmann, Ottfried Höffe és Richard Münch a téma szempontjából releváns elméleteivel.
A szerző úgy értelmezi az igazságosság-elmélet feladatát, hogy "az igazságosság társadalomelmélete annak tisztázására irányul, hogy melyek azok a feltételek, amelyek az emberek (közösségek, csoportok, egyének) között kialakult egyenlőségek és egyenlőtlenségek elosztásának erkölcsi-normatív értékelését meghatározzák, valamint melyek azok az elvek, amelyek az egyenlőség és az egyenlőtlenség jövőbeli elosztását az említett erkölcsi-normatív értékeléshez közelítik" (357.). Az igazságosság területeit Balogh Rawls és mások nyomán a politikai, a szociális és a társadalmi szférákra osztja fel (377-385.). A két utóbbi különbsége abban áll, hogy míg az előbbi az újraelosztás, az utóbbi a társadalmi makrostruktúra felépülésének jellegét és szerkezetét állítja előtérbe (415.). Mindegyik területen elemzi a szakirodalom által vitatott problémák sorát, így például a politikai és a szociális területeken az állam legitimációjának és limitációjának, a társadalmi területen pedig például a társadalmi struktúra kulturális alapjainak, ill. hátterének kérdéseit. Kitekint minden ilyen kérdéskör kapcsán a nemzeti politikai, szociális és társadalmi színtérről a világpolitika, a világméretű politikai-szociális kérdések a "világtársadalom" (Luhmann) problémáira (283-351.).
Balogh az "önbecsülés normatív igazságossági elvei" (415.) alatt a következőket érti.
"Első alapelv: minden ember joggal tart igényt képességei és adottságai kifejlesztését és gyakorlását szolgáló feltételekre.
Második alapelv: az egyén felelősséggel tartozik képességei kifejlesztésért és gyakorlásáért.
Harmadik alapelv: az egyének közötti kapcsolatok és intézmények úgy kialakítandók, hogy a képességei kibontakoztatásában és gyakorlásában felelősségteljes egyén teljesítménye önbecsülésének alapjává válhasson."
A szerző következtetései és megközelítésmódja több kérdést vetnek fel. Bár gyakran hangsúlyozza, hogy nem törekedhet teljességre a monográfia a téma és a szakirodalom szerteágazó volta következtében, de markánsan antropológiai jellegű álláspontjának kifejtésében és megalapozásában lemond olyan, még a hivatkozásokban sem szereplő klasszikusok felelevenítéséről, amelyek az Arisztotelész, Thomas Hobbes, Kant sort kellene hogy folytassák. Gondolok itt John Stuart Mill, Alexis de Tocqueville és Wilhelm von Humboldt munkásságára. Ugyancsak nagyobb súlyt kellett volna véleményem szerint kapnia a felelősségproblematikának a kötetben, amely régebb óta felvetődik az igazságosság-kérdéskörhöz való viszonyban mind a hazai, mind a nemzetközi szakirodalomban. A globalizáció problematikája pedig elválaszthatatlan a regionalizáció kérdéskörétől, így különösen az Európa-problematikától és az eurocentrizmus kérdésétől, amely alig nyer említést, holott a globalizációprobléma megvitatásának szempontjából megkerülhetetlen. Ez a részben szubjektív hiánylista azonban nem feledtetheti a kötet gazdagságát, jól felépített és az áttekinthetőséget biztosító szerkezetét, úttörő kérdésfeltevéseinek sokaságát, gyakorlati relevanciáját, amelyet a kötet zárómondata jól vet fel. "A kérdés akkor ez: van-e esély az önbecsülési igazságosság elveinek intézményesítésére, amely lehetőséget ad az embernek ahhoz, hogy kontingenciáinak világát és rendszerjellegű széttagoltságának szociális adottságait személyiséggé integrálja, ezáltal kidolgozza belőle önmagát, anélkül, hogy annak a bázisnak a megsemmisítésére törne, amelyből mint talajából kiemelkedett. Ennek a kérdésnek a megválaszolásától függ a modern társadalmak jövője és alkotó szereplőinek a sorsa." (416.)
A kötet számot tarthat a társadalom és a szélesebb értelemben vett "ember"-tudományok művelőinek érdeklődésére, de elolvasása nem teljesíthetetlen feladat a természettudományok művelői számára sem. A társadalmi élet normatív alapjaira való rákérdezés manapság - nem divat. A társadalomirányítás és szervezés szívesen tekint el tőle, és csupán a szociáltechnológiai szempontokat érvényesíti. A közvéleménykutatások is megrendítő adatokat szolgáltatnak már régóta a politikai intézmények legitimációjáról, amelyeket csak rontott a 2006 őszén kirobbant morális-politikai válság. Mindez nem csupán a meglévő alapelvek és gyakorlatok "reformját", "jobbítását", hanem alternatív megközelítések és megoldások keresésének igényét támasztja feladatként a politikai filozófusok számára. A politika, a nevelés, a média és a tudomány, valamint a kultúra főárama is könnyedén lemond az alapértékekre való rákérdezés feladatáról - szánjunk hát időt és energiát ezekre legalább mi, a tudomány emberei! (Balogh István: Igazságosság és politika. Budapest: L' Harmattan, 2006. 441 p.)
Szabó Máté
egyetemi tanár, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar
Heller Farkas: Etikai tudomány-e a közgazdaságtan?
A Budapesti Corvinus Egyetem szellemi adósságtörlesztő folyamatának újabb állomása Heller Farkas válogatott írásainak megjelentetése a Magyar Közgazdasági Klasszikusok sorozatban. Heller Farkas (1877-1955) a magyar közgazdasági gondolkodás egyik legjelentősebb és legismertebb alakja, fontos szerepe volt a teoretikus közgazdasági gondolkodás formálásában és terjesztésében a két világháború közötti Magyarországon. Professzori tevékenységével oktatóként, nemzetközileg is elismert műveivel tudós kutatóként, szakmai-közéleti munkásságával a felsőoktatási és tudományos élet szervezőjeként, fontos tisztségeket betöltve járult hozzá a magyar közgazdasági kultúra szintjének emeléséhez.
A két világháború közötti közgazdaságtan problémái és gondolatvilága iránt érdeklődő olvasó hasznos kötetet kap kézbe, hisz az itt közölt művek eredetileg folyóiratcikként, önálló előadásként, alkalmi kiadványként jelentek meg 1906 és 1946 között, így ma már első megjelenési helyükön sem lelhetők fel könnyedén. Ráadásul a cikkek, önálló tanulmányok Heller életművében jelentős szerepet töltenek be, a mai olvasó számára elevenebben hozzák vissza a kor nagy elméleti vívódásait, mint nagy összefoglaló munkái. Két közelmúltban megjelent művét is beleértve, a sokáig méltánytalanul mellőzött helleri életmű legfontosabb írásai így már újabb kori kiadásban is léteznek magyar nyelven.
A második világháború utáni hallgatás először 1988-ban tört meg kétkötetes Közgazdaságtan-ának reprint kiadásával. Majd a mai generációk számára 2001-ben vált hozzáférhetővé a Magyar Közgazdasági Klasszikusok sorozatban a magnum opus, az 1943-ban megjelent A közgazdasági elmélet története című grandiózus tematikus összefoglalás. Közgazdasági Lexikon-a, mely külföldi recepcióját tekintve a leglátványosabb sikert hozta számára, ugyan csak kitartó antikváriumi vadászat után lelhető fel, ez azonban már nem akadálya az életmű mai megismerésének és elismerésének. Az is pozitív jel, hogy a Heller halálának 50. évfordulója kapcsán rendezett szakmai megemlékezés-sorozatot, melynek voltaképpen a jelen kötet is részét képezi, eredetileg a Corvinus Egyetem Heller-szakkollégiumának diákjai kezdeményezték.
Heller Farkas élete és életműve egyszerre viseli magán a tudósi életút ideáltipikus és a csak Európa e táján előálló szituációk összetevőit és nyomait. Nagy műveltségű apja Heller Ágost, valamikori heidelbergi diák, természettudós és fizikatörténész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, akinek három fia közül kettő egyetemi tanár és akadémikus lett: a közgazdász Farkas mellett az ifjabb fiú, a büntetőjogász Erik is elnyerte a tudós társaság tagságát. Heller Farkas ugyanakkor nehezen jutott professzori katedrához, bár 1904-ben akadémiai díjat nyert A határhaszon elmélete című munkájával, többszöri, különböző helyekre benyújtott pályázatot követően csak 1914 elején nevezték ki tanárrá a budapesti Műegyetemen. Ekkor viszont a háború szólt közbe. Katonai szolgálatát nem a fronton, hanem Bécsben a Monarchia közös hadügyminisztériumában teljesítette, a Wissenschaftliches Komitte für Kriegwirtschaftban hivatalnokoskodott. E kitérő nem volt szakmai karrierjének ártalmára, hiszen például Bécsben ismerte meg Othmar Spannt, aki később a lipcsei Quelle und Meyer kiadó figyelmébe ajánlotta Hellert. Ennek alapján jelent meg 1921-ben első német nyelvű könyve, a Die Entwicklung der Grundprobleme der volkwirtschaflichen Theorie, mely négy további bővített kiadást ért meg. Heller publikációs tevékenysége jól mutatja korabeli európai elfogadottságát, hiszen számos munkája nemcsak német, hanem spanyol, francia és finn nyelven is megjelent. A mai kutatónak már közgazdaság-történeti érdekesség, ám egyáltalán nem tekinthető véletlen momentumnak, hogy Közgazdasági Lexikon-a német nyelvű kiadásának recenzense - mely munka egyébként spanyol nyelven is hat kiadást ért meg - Friedrich August von Hayek, az osztrák iskola később világhírűvé vált képviselője, a majdani Nobel-díjas volt, aki a Zeitschrift für Nationalekonomie-ban (1929/1) írt elismerően Heller művéről. A nagyívű tudósi pálya szakmai megkoronázását azonban a XX. századi történelem megakadályozta. A már a háborús években publikált nagy összefoglalása, A közgazdasági elmélet története (1943) beemelhette volna abba a hivatkozáskörbe, amely magyarok közül addig csak Kautz Gyulának sikerült. A Macmillan szerződést is kötött angol nyelvű megjelentetésére, de ez a kiadás már nem realizálódhatott: egyrészt, mivel a félig kész fordítást bombatalálat pusztította el, másfelől, ennél lényegesebb akadályként, a háború utáni korszak magyar hivatalossága már elsődlegesen nem a siker elősegítésén, hanem a tudós szakmai megalázásán munkálkodott. A korábban minden szakmai elismerést elnyerő tudóst - rektorság, akadémiai osztályelnökség, a legmagasabb kitüntetés, a Corvin-lánc elsőkénti odaítélése stb. - politikai feddhetetlensége ellenére több tudóstársával és testvérével együtt megfosztották akadémiai tagságától. Az újjáalakult Közgazdasági Egyetemen sem taníthatott többé. 1955-ben hunyt el. Az Akadémia 1989-ben vette vissza tagjai sorába. Lényegében csak a '90-es években, azaz a rendszerváltást követően jelentek meg újólag hivatkozások tevékenységére, s munkásságára.
Hellert a határhaszon-elmélet leghatározottabb képviselőjének tartották Magyarországon, műveiben azonban nemcsak az osztrák iskola nézetvilágát használta fel, más irányzatok eredményeiből is merített, a vitatott kérdésekben szuverén módon nyilvánult meg. Éppen e tekintetben érdekes válogatott írásainak kötete, a négy évtizedet átfogó intervallumon született tanulmányok a kor, mi több, a közgazdaságtan másfél évszázada elméleti fejleményeinek megértéséhez (érték-, konjunktúra-, hitelelmélet, a közgazdaságtan és a gazdaságpolitika kapcsolata, a statikus és dinamikus közelítés szerepe, stb.) nyújtanak hiteles fogódzkodókat.
Már a kötet címadó írása is kitűnő példaként idézhető. Az Etikai tudomány-e a közgazdaságtan? a Szent István Akadémia székfoglaló értekezéseként hangzott el 1926-ban. A téma és a problémakezelés azonban ma is érvényes, a mindenkori közgazdaságtan egyik nagy dilemmájával viaskodik: azt elemzi, lehet-e összhangot teremteni a gazdasági élet önálló törvényszerűségeit vizsgáló felfogások és az ember társadalmi beépítettségét egészében tanulmányozó organikus szemléletmód között.
A másik hasonló jellegű, a közgazdasági gondolkodás örök dilemmáihoz, számtalan elméleti és gyakorlati összefüggést súlyozni szükséges problémáihoz tartozó téma a gazdasági liberalizmus kérdése. Több pompás tanulmány tárgyalja ennek elméleti, történeti megjelenését és összefüggéseit, a közérdek-magánérdek ütközőmezejét, az állami szerepvállalás kérdését, a verseny elfajulását, a vállalatok méretnövekedésének következményeit. Az elmélet a tudás, a politika a cselekvés síkján fekszik - írja, s írhatná ma is. Felfoghatnánk máig érvényes üzenetnek azt a nyolc évtizede a Közgazdasági Szemle (1925) szerkesztői beköszöntőjeként írt szavait is, hogy "ha súlyossá akarjuk tenni szavunkat, az elmélet mélységeitől nem szabad visszariadnunk".
A kortárs, némileg hasonló sorsú Navratil Ákossal csak egyetérthetünk, aki így jellemezte 1937-ben: "Heller tudása imponáló, jóleső. Aki ennyit ismer, annak az olvasó elhiszi és el is hiheti, hogy sem fölöslegeset, sem lehetetlent nem tanít."
A kötet szövegeit Madarász Aladár, az osztrák iskola kitűnő szakértője válogatta; értő bevezető tanulmányában felveti azt az izgalmas kérdést is: lehet-e sikeresen ötvözni a nemzetközi tudományosság adaptálását és az eredetiség igényét. (Heller Farkas: Etikai tudomány-e a közgazdaságtan? Válogatott írások. Magyar Közgazdasági Klasszikusok sorozat. Budapest: Aula, 2006, 302 p.)
Bekker Zsuzsa
tszkv. egy. tanár, Budapesti Corvinus Egyetem
<-- Vissza a 2006/12 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra