A téma kiválasztásakor a szerzőben voltak bizonyos aggályok: vajon érdemes-e a sokak szerint idejétmúlt, az előző rendszerhez kötődő mozgalommal foglalkozni? Aggályát legyőzte a meggyőződés, mely szerint “…az a tevékenység, amely milliók sorsát fonta át, gyermeknek és felnőttnek maradandó emlék, egyfajta szellemi örökség”. Alátámasztja ezt a szakdolgozatot értékelő Bodor Katalin egyetemi adjunktus, aki szerint a szerző olyan témát választott, ami “…egész életében fontos szerepet töltött be”, s aki az elkészült munkát a szakdolgozat keretein kívül is hasznosítandónak tartja.

Történeti áttekintés,

mely kronológiai sorrendben idézi fel városunk úttörőmozgalmának eseményeit, a berentei úttörőszervezet 1949-es működésétől az 1989–90-es rendszerváltozásig, amikor városunk úttörővezetői konferenciája a mozgalom helyi megszüntetéséről döntött, illetve az 1992/93-as tanévig, amikor a város 12 általános iskolájából tízben megszűnt az úttörőszervezet.

1955-ben az előző évben városi rangot kapott településen már működtek úttörőcsapatok, de még nem kötődtek iskolákhoz. Ezek 1956-ban felbomlottak, és az 1957-es újjászerveződéskor már egy-egy iskola tanulói közül alakultak meg az úttörőcsapatok, melyek száma az újabb és újabb iskolák működésének megkezdésével együtt növekedett. Ez is nyomon követhető a kötetben, csakúgy, mint az úttörőélet sok-sok emlékezetes eseménye: a kisdobos- és úttörőavatások, a nyári táborozások, a papírgyűjtési és környezetszépítési akciók, a városismereti és egyéb vetélkedők, az iskolai ünnepségek stb.

című része, amelyben a szerző által megfogalmazott hét kérdésre a városi és városkörnyéki iskolák vezetői vagy volt úttörővezetők válaszoltak. A kérdések azt tudakolták, hogy a rendszerváltozás után hogyan él, illetve egyáltalán él-e valami legalább emlékezet és dokumentumok formájában az úttörőéletről. A válaszok összegzéséből kiderül, hogy egy-két igazgatónő kivételével főleg volt csapatvezetők tartották fontosnak a válaszadást. Volt olyan iskolaigazgató, aki “volt, elmúlt, felejtsük el” válasszal beérte; volt, aki ígérete ellenére nem adott semmi választ. A mozgalmi élet dokumentáltsága is eltérő képet mutat, csakúgy a tarolás, őrzés módja. Van, ahol csak lomnak, raktári porfogónak tekintik, de néhol féltett kincsként kezelik. A mozgalom utóéletére vonatkozó kérdésre adott válaszok azt tükrözik, hogy 13 általános iskola közül tízben a diákönkormányzatot honosították meg az úttörőszervezet megszűnése után. A Herman Ottó (volt Dimitrov) iskolában a Csipet-Csapat formában, a volt Központi Iskolában (ma: Ádám Jenő-Központi Általános Iskola) Kéz a kézben gyermekközösség néven él tovább a szervezet. És van olyan iskola, ahol a mai diákéletbe sok úttörőhagyományt és szokást “mentettek át”.

című részben két úttörővezető-egyéniséget mutat be a szerző. Az egyik Haynik Adrienne, aki a Május 1. Úti Általános Iskola 1299. sz. Herman Ottó Úttörőcsapatát vezette 1964-től 16 éven keresztül. Nevéhez fűződik az úttörőcsapat több évre szóló hagyományának kialakítása. Tevékenységét a kitartó küzdelem jellemezte a mindennapok sikeréért. Szinte az 1980-ban bekövetkezett haláláig végezte munkáját. A másik csapatvezető Pelle Anna, aki 1973-tól szervezője és irányítója a Herman Ottó Általános Iskola úttörőéletének. A rendszerváltozás után sem adta fel; noha 1992-ben ebben az iskolában is megszűnt az úttörőcsapat, de már szeptemberben megalakította a Csipet-Csapatot, amelynek ma is vezetője.

Mások: Balogh Jánosné, Bányász Józsefné, dr. Banadics Attiláné, Kissné Király Piroska, Kövér Gábor, Lénártné Horváth Ilona, Selényi Gyuláné, Tátrai Ildikó volt és Potonyecz Istvánné jelenlegi úttörővezető neve is gyakran előfordul a kötetben.

A szerző külön fejezetet szentel a mozgalom kulturális hagyományainak. Itt találkozhatunk az úttörőélet nagy hagyományainak, a próbázásnak, az országjárásnak és táborozásnak, a kisdobos- és úttörő-seregszemlének, a névadó ünnepségeknek, a karneváloknak és a személyi igazolvány átadási ünnepségének a bemutatásával.

László Erzsébet ekképpen összegzi Kazincbarcika úttörőmozgalmának tapasztalatait: “…nagyszerű, szerves része volt a kazincbarcikai iskolák nevelési rendszerének. Forma és eszköz a személyiségformálás, gazdagítás, a közéletiségre nevelés szolgálatában. Értelmes, elvégezhető, tartalommal megtöltött napokat, heteket, éveket adott a 6-14 éves korosztálynak… A változó világhoz igazodva, annak tartalmi változásaihoz kitalálva tevékenységrendszerét: ma is létjogosultsága van, és bízom benne, hogy lesz is.”

És egy vélemény a kötetben sokszor említett Pelle Annától:

A kötet értékes helytörténeti dokumentum is. Mint ilyet, érdemes volna legalább – rövidített formában – megjelentetve közkinccsé tenni.