Ez a mondat Géczi Gyula–Nagy Gyula Szemtanúk szavaival című, 1956-ban megjelent könyvében található (Mozaikok az építés történetéből, 1950–1952. Az első nyár): “1950. A táj még mozdulatlan… Csak az itt-ott felállított mérőpóznák engedik sejtetni, hogy valami készül Kazincbarcikán.” E mondatokkal csengenek össze Seregi József MÁV-dolgozó (ma nyugdíjas) által leírtak, aki 1951-ben került a kazincbarcikai vasútállomásra: “Abban az időben még semmi nyoma nem volt az építkezésnek. De alig aratták le a búzát a földekről, itt termettek a kubikosok, a kordélyosok, sok-sok mérnöki karók. Később a gyalugépek.” Majd megkezdődött a töméntelen mennyiségű anyag: tégla, cement, vas stb. szállítása. “Ezeket – írja Seregi – éjjel-nappal fogadta a gyár és a város építésvezetősége (hol volt még akkor gyár és város! – a szerkesztő megjegyzése), és irányvonatok irányvonatot értek… Hányszor volt, hogy a Béke iparvágányon egy gép húzta, két gép tolta a megrakott vasúti kocsikat…” (A szerkesztő megjegyzése: A Béke iparvágány a vasútállomástól a Völgy parkon keresztül vezetett a jelenlegi műszaki középiskola területére, ahol a város építéséhez az építőanyagokat tárolták.)

Fogarasi Mártonné 1952 januárjában a BVK építésénél kezdett dolgozni, majd innen a Békeváros építéséhez került. 1979-ben így emlékszik vissza az akkori Békevárosra: “Fegyveres őrtornyok, körülkerített munkaterület, de boldog voltam, hogy egy új város épül.”

A mórahalmi születésű Dicső Vilmos 1952-ben került kapcsolatba Kazincbarcikával, mint a miskolci MÁVAUT dolgozója. Ezt írja 1978-ban: “Kezdetben nem akartam itt maradni, sáros és rideg táj, rossz útviszonyok, meg a kocsipark miatt elkeserítő volt az itt maradásom. De később lehetett látni, hogy a gyárak és a lakóházak egymás után hogyan épülnek, javultak az utak és a kocsipark… Amikor a gyár a termelést megkezdte, amelynek az építőmunkásait én hoztam és vittem munkába, amikor a BVK első termékét vagonokba rakták, én meg a dolgozóit az ünnepségre hoztam. Ekkor végleg eldöntöttem, hogy itt maradok.”

Így ír 1978-ban: “Ekkor sokkal nehezebb körülmények közepette kezdtünk dolgozni, mint ma bármely munkán. Helyi munkaerő nem volt… Néhány brigád hajlandó csak Pestről lejönni, … a többi létszám irányított volt. Az építési technika is teljesen újszerű volt, gyakorlott szakember pedig kevés. Gyakran dolgoztunk három műszakban, alvás nélkül, mivel műszaki vezető is alig akadt… Három évet töltöttem Berentén, életem legemlékezetesebb időszaka maradt. 1952-ben sztahanovista jelvénnyel tüntettek ki.” Egy másik fő-építésvezető, Darin Miklós (31. sz. Állami Építőipari Vállalat), aki 1958-tól 1968-ig irányította a város és 1974-ig a BVK magasépítési munkáit, ezzel egybehangzóan vallja: “…úgy érzem, hogy a Kazincbarcikán eltöltött húsz év nem volt hiábavaló. Részt vettem olyan feladatok megoldásában, amelyhez hasonló nem sok vezetőnek adatik meg… olyan mozgalmas volt, hogy érdemes volna újra átélni.”

Az évekig tartó munka eredményeként 1954-ben a települést várossá nyilvánította a kormány, és még abban az évben a gyárakban megindult a termelés. De nem csak ez volt a többévi, nehéz körülmények között végzett munka eredménye. A munka kitartásra edzette az emberek többségét, sőt átformálta a gondolkodásukat is. Erről a Tiszaszőlősről idekerült Gyenes Sámuel ír: “1953-ban jöttem Barcikára dolgozni, a városépítéshez. A K épület alapozásán dolgoztam először. Akkor még csak 4 vagy 5 épület volt kész, az egész város helyén legelők, szántóföldek és sáros dűlőutak voltak… Hamarosan egy kiváló brigádot toboroztam otthon, jól dolgozó jászkunokat… Jól kerestünk, egymásután nyertük meg a munkaversenyeket. Építésvezetőnk, Balogh elvtárs…, majd Börcsök Ferenc, aki országgyűlési képviselő is volt, sokszor megdicsért bennünket. Még az újságok is írtak rólunk… itt tágult ki látóköröm, formálódott át gondolkodásmódom és egész életem.”

Gyorsan változott itt meg minden. A kukoricások, az aranyló búzatáblák learatása után megjelentek a földmérők, a geodéták. A karókat leverő szakemberek és segítőik zajától lett hangos a széles horizont. Léckávák, szintezőműszerek jelezték: itt valami, és nem akármi fog történni.

Akkor még kevesen tudták, hogy mi lesz itt, csak a kisajátított földek tulajdonosai vették tudomásul a megváltoztathatatlan tényt: gyárakat, várost építenek a Sajó-völgy nyugati oldalán.

Volt, aki hitte, többen voltak, akik nem. Akkor még nem írtak róla az újságok, nem adta hírül a rádió. Az a nyüzsgés rázta fel igazán a két falu bányász és paraszt, földmunkás lakosságát, amikor kordélyosok tucatjait, lovakat és embereket szállásoltak el, ahol ló és gazdája elférhetett.

És ekkor megkezdődött az akkor úgy ismert Makadám-telep kőbarakkjainak építése.

Ide épül a nitrogénmű – mondták nekünk, laikusoknak a mérnökök. Később egy nagy vegyikombinát lesz. Túl az úton az ózdi vasútvonal mellett erőmű és szénosztályozó épül.

Ezt a sok lelkes – a háborús évek után végre munkahelyhez jutott – fiatalnak és idősebb földmunkásnak szinte sok volt egyszerre hallani. Pedig ebbe kellett beleélni magukat, mert a szigorú tervgazdálkodás szerint 1954 nyarára a Borsodi Vegyi Kombinátnak itt működni kell. A tervtörvény egyben parancs volt.

A hegy lábánál hatalmas rézsűk alakultak ki. A tarisznyákból, szakajtókból előkerült barna kenyér, szalonna, zsíros kenyér, lókolbász jelezte a létező életszínvonalat. Közben felépült a Makadám-telep első konyhája. Főtt étel került a csajkába, lábaskákba. A nagy alumíniumkanalakkal gyorsan megtöltötték a konyhás asszonyok a hosszú sorban várakozó civil és LI (letartóztató intézeti) építők edénykéit bablevessel, lencsével, amilyen-olyan, de valamilyen gulyással. Kincs volt akkor a meleg étel a javából. Haladt a munka, a többi szakma művelői készülhettek a “honfoglalásra”.

A verejtékes műszak után a fiatalok – fiúk, lányok – a falubeli szálláshelyek felé haladva az országúton még sajátos csasztuskát is énekeltek:

A nitrogénmű építői mi vagyunk,
a sikerért jó munkával harcolunk…

Barcika este elcsendesült. Nem volt pénz kocsmára, mulatozásra, nagy szüksége volt a családnak – szerte az országban – a mindennapira. A vasútállomásnál szokatlan zaj szólt bele az éjszaka csendjébe. Megérkeztek az első kavicsszállítmányok Nyékládházáról. Fiatal rohambrigádok, olykor önkéntesek ürítették éjjelente a vagonokat. A magasodó kavicshegyek sejtették, jöhetnek immár alapozni a betonozók. Akkor még nem ágazott le az iparvágány, lapáttal kellett gépkocsira felrakni, majd a nitrogénmű helyén lerakni a kavicsot.

Ez a kis visszaemlékezés nem lenne igaz és teljes, ha nem említenénk meg: honnan jöttek, kik építették Kazincbarcikát, Berentét. Sok átvirrasztott éjszaka, rázós vagonokban töltött órák, a családi fészek melegét nélkülöző hetek, hónapok vannak mögöttük.

A MÁV dokumentumtárában minden bizonnyal sárgulnak azok a kérelmek, melyek szerint Sajóbábony és Kazincbarcika építői kérték egy speciális irányvonat indítását, hogy átszállás nélkül, esetleg ülve szundikálva tehessék meg munkahelyük és otthonuk közötti háromszáz kilométert. Ez a szerelvény több évig közlekedett Kazincbarcika–Hatvan–Szolnok–Szentes–Hódmezővásárhely–Makó között. Északról szombaton délben indult, este már szeretteik körében lehettek Barcika építői. Több ezren, mert az alföldi kubikosok, földmunkások keze alapozta meg a ma már világhírnevet szerzett vegyiművek és a város beton- és téglafalait.

Ha emléktábla nem is, de néhány keresetlen szó örökítse meg azok emlékét is, akik nemcsak építették Barcikát, hanem itt váltak szakmunkássá, áldozatot hozni tudó emberré.