E cím alatti írásunkban olyan embereket mutat be Széplaki Kálmán, akik több-kevesebb ideig Kazincbarcika lakói voltak, s egy-egy üzem vagy intézmény élén vezetői munkájuk révén részük volt a fiatal, fejlődő város életének alakításában. Itteni eredményes munkájuk elismeréseképp magasabb beosztásba, nagyobb feladat megoldására az ország más területére kerültek, ahol a Barcikán szerzett ismeretek, tapasztalatok is segítették őket a helytállásban. És ismerősök, barátok, volt munkatársak, rokonok révén ma is kapcsolatot tartanak városunkkal. Nem felejtették el az itt töltött éveket, a város fejlesztéséért végzett közös munkát. Jó érzéssel gondolnak egykori munka- és lakhelyükre, a kazincbarcikai emberekre. Ezt tükrözik a róluk szóló írások.

“Csaknem őslakos vagyok – mondja Áll Lajos –, hiszen a Kazincbarcikához közeli Sajókazán születtem. Bárhová mentem, bárhová indultam, mindig kazincbarcikai voltam.”

Sajószentpéteren jó nevű polgári iskolába, Miskolcon pedig gépipari technikumba járt. Az egyetemet is Miskolcon, a Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán végezte.

Első munkahelye a Borsodi Hőerőmű Vállalat. Vízügyi pályafutása itt kezdődött, mivel üzemvezetőként a borsodsziráki vízművet üzemeltette, amely 1962-ben a borsodi regionális vízellátási rendszer részeként a Sajómenti Vízművekhez került. A városba munkahelye, a Borsodi Hőerőmű hozta, ahol egy fél évtizedig dolgozott. Innen került 1963-ban a Sajómenti Vízművekhez, üzemviteli osztályvezetői beosztásba. 1965-ben a vállalat főmérnöke, 1966-ban pedig igazgatója lett, 31, illetve 32 évesen. Mindezek sikeres életindulást jelentettek. Teljes energiáját és idejét a vízügyi feladatok megszervezésének szentelte. A nevet változtató cégnek, a Sajómenti Vízműveknek, amely mindössze 300-400 főt foglalkoztatott és néhány tízmillió forint bevételt produkált, rövidesen Észak-magyarországi Regionális Vízművek (ÉRV) lett a neve, és több mint ezer fővel már milliárdos bevételű jelentős vállalattá fejlődött. Az ÉRV-nél eltöltött sikeres évtized után 1973-ban az Országos Vízügyi Hivatalba került, ahol Borsod, Heves és Nógrád megyék közüzemi vízműivel mint a vízellátási és csatornázási főosztály vezetője foglalkozott.

A közüzemi vízmű a városért és legalább száz településért létesült. Természetesen a nagyipar, a BVK, az Ózdi Kohászati Üzemek (OKÜ) , a Lenin Kohászati Művek (LKM) és a Borsodi Hőerőmű Vállat vízellátásának biztosítása legalább ilyen jelentőségű volt.

A vállalatnál dolgozók vagy a városból, vagy az ellátott területekről verbuválódtak. A jól végzett munka, hogy újabb tízezrekhez jut el az egészséges ivóvíz, sok öröm forrása volt. A közösség jó közérzetét a megfelelő fizetés, a szociális ellátás magas színvonala – mely utóbbiról ma kevesebb szó esik –, az egymás megbecsülése csak fokozta. A vállalat a város válláról a vízellátás gondját levette. Központi állami, illetve vállalati segítséggel Borsod, Heves és Nógrád megyék számos településével ez történt. Áll Lajos munkatársaival úgy gondolta, ha ivóvíz-szolgáltatásban nem érik el Amerika színvonalát, tisztességes feltételt teremthetnek annak a körülbelül egymillió embernek, akiket Észak-Magyarországon munkájuk érintett.

Cégük iskolákat, óvodákat, így többek között az Építők Úti Óvodát, sportszakköröket patronált; olyan intézményeket, melyekbe a dolgozók gyermekei jártak, hiszen mint szülők, ők adták az élőmunkát. Ugyanakkor a szocialista brigádok szabadidejükben önzetlenül sokat tettek azért, hogy a város szebb, virágosabb, otthonosabb legyen.

Áll Lajosnak a város a munka, az alkotás örömét adta, amely – szerinte – az egyik legnagyobb dolog az ember életében. Ő maga az 1940-es években a szegénységet, a nyomort, a küzdelmes “kétlaki” életet látta maga körül, melynek fele a bányákban, másik fele a rossz minőségű földeken paraszti munkával telt el. Az emberek nyolcvan százaléka így élt a Sajó völgyében.

Az élet minősége az 1960–70-es években fokozatosan javult. Fürdőszobás lakások, családi- és víkendházak épültek, s megjelentek, igaz, “csak” a keleti autók is. Ebben az általános fejlődésben Kazincbarcika 1970-ben a csaknem százszázalékos vízellátással és csatornázással Magyarországon az élen volt! Ehhez a város vezetőivel, sőt a társüzemek vezetőivel is mindig együtt kellett és lehetett dolgozni, a város és a régió lakossága érdekében.

A Kazincbarcikai Egyesületek Fóruma (KEF) 1998. május 27-én a Béke moziban lakossági fórumon víz- és szennyvíztémában, ahol központi helyen a víz- és csatornadíj csökkentésének lehetősége szerepelt, meghívta előadónak a fővárosban élő Áll Lajost. Ő előzetesen vitaanyagot és 15 kérdést kapott. Kazincbarcikára felkészülten érkezett. A kérdésekre válaszolt. Azonban a borsodi nehézipar leépülését, az utóbbi tíz évben történt nagyarányú iparszerkezeti változásokat és ezek vízszolgáltatási összefüggéseit többen nem értették meg.

Áll Lajos vallja: a Sajó völgye, a földre sújtott vidék – reményei szerint – talpra áll. Tudja, hogy tehetséges vezetői és lakói ezért mindent megtesznek. (Egyébként tagja a borsodiak budapesti baráti körének.) Mégis – mondja a volt kazincbarcikai vízügyi igazgató –, ma már nem szívesen lenne ott vezető.

Mindezek ellenére a szép várost nem feledve, most is Sajó menti kazincbarcikainak érzi magát.

Czaga György sem Kazincbarcikán született, hanem Búj községben (Szabolcs-Szatmár megye). Itt hallotta a hírt, hogy a Váci Állami Öntőtanuló Iskolába felvétel van. Innen Diósgyőrbe került, ahol szakmunkásvizsgát tett, majd a Csepel Művek következett. Ezután a Műszaki Tanárképző Főiskolán államvizsgázott. 1954-től 1961-ig a diósgyőri 101. sz. Szakmunkásképző Intézetben gyakorlatvezető tanár.

Állami elhatározásként Kazincbarcikán szakmunkásképző intézet létesült, melynek igazgatójává Czaga Györgyöt nevezték ki. 1961-ben tehát tíz pedagógus négy osztályban 100 gyermekkel kezdte meg a vegyésztanulók oktatását abban az épületben, ahol korábban a Hatvanból áttelepült vegyipari technikum működött. (Ma a BC Rt. kereskedelmi igazgatósága székel benne.) Ebben az időszakban a BVK-nak és a TVK-nak képeztek szakmunkástanulókat, majd az Észak-magyarországi Vegyiműveknek (ÉMV), és jóval később a magánszektornak is. A tanulók létszáma egyre növekedett. A csúcsidőszakban a csaknem 1300 tanuló oktatását-nevelését 150 tanár, gyakorlatvezető végezte, illetve technikai dolgozó segítette. Közben a régi KMTK labdarúgópálya közelében, a kiszolgált felvonulási épületekben vasipari tanműhelyt és ideiglenes műhelyeket létesítettek.

Az oktatás feltételeiben érdemi, minőségi változást 1968-ban az jelentette, hogy az intézmény és a tanműhelyek a mostani helyükre kerültek. Annak ellenére, hogy még mostoha körülmények voltak, sorra jöttek az újabb és újabb szakmák: a lakatos, a géplakatos, a villanyszerelő, a laboráns, az irányítástechnikai műszerész, később a kereskedelmi tanulói képzés. A dolgozók kétéves szakközépiskolai képzésének beindítását az igazgató kezdeményezte. Ezt dr. Király Bálint, aki akkor a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács V. B. művelődési osztályának főelőadója volt, felkarolta!

Az igazgató feladata volt – mondja Czaga György –, hogy a képzést az igényekhez, a régió gazdasági szerkezetéhez igazítsa. A tisztelt olvasó utólag bizonyára furcsállja, azonban a ’60-as években Borsodban még a szénbányászat felfutására számítottak. Így akkor a Lékai János nevét viselő intézményben – rövid ideig – vájárképzés is volt.

Nem szóltunk arról, hogy a tanulók jelentős részének kollégiumot kellett biztosítani. Leninvárostól (most Tiszaújváros) Kurityánig tíz helyen tartottak fenn kollégiumot!!! A kollégisták az új, modern, csodálatosan szép, 400 személyes, most is funkcionáló kollégiumba – amely 40 millió forintba került – 1978-ban költöztek be. Új heverők, bútorok, szőnyegek, minőségi változást jelentettek. A képzésben érdekelt vállalatok anyagi segítsége, részvállalása eredményeként szállodai szintű otthonban laktak a tanulók.

E létesítmény megvalósulásában – a BVK akkori igazgatójának, Körtvélyes Istvánnak – mondja Czaga György – óriási érdeme volt! Nemcsak az első számú vezetők, a városban mások is, nagyon sokan segítettek.

“A kazincbarcikai beilleszkedésem jól sikerült – így Czaga György –, bíztak bennem, törekvéseimnek hitelt adtak, s a város és a cégek vezetőinek bizalmát élveztem. Az atmoszféra olyan volt, hogy érdemes volt kezdeményezni. Abban a szerencsében részesültem, hogy a sorstól megkaptam ezt a lehetőséget.” Most is hálás kazincbarcikai kollégáinak, hogy mind őt, mind a szakmunkásképző intézményt befogadták. Ő az emberi kapcsolatok teljességére törekedett. Az emberek nyitottak voltak, egymás társaságát keresték, és az eredményeknek együtt tudtak örülni. Szép, kollegiális kapcsolatrendszer épült ki. A szülőkkel való kapcsolatot példásnak minősíti. Volt olyan ballagás, amelyen háromezer (!) szülő, rokon, barát jelent meg.

Az igazgató sikerorientált ember volt, aki az intézmény sikereit a további eredmények érdekében visszaforgatta.

Az intézethez tartozó tágas udvarban jelentős fásítás, parkosítás történt. Díszcseresznyefákat és szilvafasort telepítettek, virágokat ültettek a diákok, így tették otthonosabbá, szebbé környezetüket. Ahol most az Opel-autószalon áll, ott volt a szabadtéri gépbemutató park. A BVK szintézisüzeméből kiselejtezett Pelton-turbinát, keringetőkompresszort, az elektrolízisüzemből elektrolizálócellát, az oxigénüzemből kompresszort stb. kaptak. A gépek alapjait a BVK készítette el. Primász Ferenc, a könnyűbetongyár akkori igazgatója Dubicsány községben egy “tüzes” gépet fedezett fel, amit el is hozatott.

Fontosnak tartották, hogy a gyermekeknek sikerélményük legyen. Ezért tanulmányi és prózamondó versenyeket, sportvetélkedőket, mérkőzéseket szerveztek. A vegyipari szakmunkásképző intézetek első szpartakiádját is ők szervezték meg. Mindezekhez a lehetőséget a maguk készítette füves labdarúgópálya és a hatsávos salakos futópálya biztosította, továbbá bitumenes kézilabdapályával is rendelkeztek. Olyan országos és megyei hírű versenyzők, játékosok tanultak ott és bontogatták sportbeli tehetségüket, mint Siető Dániel, Szénégető István jeles középtávfutók, Lipcsei Péter, Gere László, Sztahon József vagy Kálmán Vilmos labdarúgók. De az NB II-es kézilabdás Berentés Klára is ott tűnt ki.

Czaga György családjával előbb a Rákóczi téren, majd a Szabó Lajos úton, végül a Fő téren lakott. A kezdeti éveket a széntüzelésű lakások jelentették. A Szabó Lajos út túloldalán békák kuruttyoltak. Olyan sár volt, hogy kislányát az óvodába csak a nyakába ültetve tudta elvinni. Sokszor még nemritkán szabadon legelésző lóval találta magát szembe az ember a városban. Ez volt a hőskor. Majd egyre szebb, tisztább, virágosabb és lakályosabb lett a város. Új kórház, új sportstadion, szép és modern iskolák, óvodák sora jelentette a fejlődést. Az oktatási intézmények rendezvényei, a jelentős pedagógiai tanácskozások a városnak osztatlan elismerést szereztek. Mindezek a város kiemelkedő közoktatásának hírét az országba számtalan helyre elvitték.

Czaga Györgyöt, a közéleti embert – aki már korábban igazi kazincbarcikai lokálpatrióta lett – előbb a KVSE labdarúgó szakosztályának vezetőjévé, majd elnökévé választották. Kitüntették az Ifjúságért Érdeméremmel, a Munka Érdemrend arany és ezüst fokozatával, az Oktatás Kiváló Dolgozója címmel. 1990-ben vonult nyugdíjba. 1991-től 1994-ig a kazincbarcikai önkormányzat balatonszepezdi táborának nagyrabecsült vezetője. Ezekre az évekre szívesen emlékszik vissza.

Czaga György 1994-ben családi okból Budapestre költözött. A távozás miatti érzést az mérsékli, hogy a fővárosban barátai élnek. Kazincbarcikát évente többször felkeresi. Szívesen horgászik. Az egyik XIII. kerületi iskola asztalitenisz-szakkörét vezeti, továbbá az Angyalföldi Természetjáró Egyesület asztalitenisz-szakosztályában oktatja a tehetséges gyermekeket.

A kazincbarcikai évekre szívesen emlékszik vissza. Van is mire visszatekintenie. Alkotással teli pedagógus-munkás életet tudhat maga mögött.

Ez az időszak a város kulturális, oktatási fejlesztésének dinamikus szakasza. A szebbnél szebb óvodák, iskolák egymás után épültek, melyeket a tanács a legmodernebb berendezésekkel, felszerelésekkel, oktatási anyagokkal látott el. Kiemelkedő felkészültségű fiatal pedagógus nemzedék került ebben az időszakban a városba, vagy azonnal, de legkésőbb egy éven belül lakáshoz is jutottak. Ez idő tájt hat általános iskola, gimnázium, egészségügyi és vegyipari szakiskola, két ipari tanulóintézet és nyolc óvoda működött a városban. A kiemelkedő személyi és tárgyi feltételek eredményeként vette kezdetét a “szaktantermi mozgalom”, amely Kazincbarcikáról indult és országos méretűvé terebélyesedett. Az itt folyó tevékenységre épült az első országos pedagógiai tanácskozás, amely háromévenként ismétlődött, és szerencsére a rendszerváltozás után is folytatódott. E tanácskozások kapcsán több mint ötezer pedagógus szerzett tapasztalatot a kazincbarcikai példából, élvezte a város és a kollégák vendégszeretetét. Olyan kiemelkedő személyiségek, mint Erdey-Grúz Tibor, az Akadémia akkori elnöke, Polinszky Károly művelődési miniszter, Gazsó Ferenc művelődési miniszterhelyettes és több professzor tartottak előadásokat.

Kerekes László számára a kazincbarcikai évek egyéni élete és szakmai fejlődése kiteljesedését is jelentették. Mint mondja: “Szerencsére olyan emberek társaságában dolgoztam, akiktől mind vezetői munkámhoz, mind emberi tartásomhoz sokat kaptam.” A város fejlődésének lendülete nemcsak őt ragadta magával, hanem a tanácsi apparátusban dolgozó munkatársait is, akik hivatali kötelességeiken túl is sokat tettek a közösségért. Különösen jó szívvel gondol az oktatási-nevelési és közművelődési intézmények vezetőire, kiemelkedő pedagógusaira, akikben nemcsak munkatársakra, hanem barátokra is lelt. És jó szívvel emlékszik azokra a herbolyai bányászokra is, akikkel – mint korábban említettük – együtt dolgozott.

A pedagógustársadalom tevékenységének is köszönhetően a tanulók sorra nyertek országos versenyeket. A pedagógusok számtalan szakmai pályázaton kaptak díjakat, elismeréseket és kitüntetéseket.

A közművelődés, illetve a kulturális élet fejlődése is ebben a korszakban vette kezdetét. A rendszeres színházi előadások, a komolyzenei hangversenyek, a népi kultúra, a néptánc megjelenésének figyelemre méltó színterévé vált Kazincbarcika. Az először országos, majd azóta is rendszeresen ismétlődő nemzetközi színjátszó fesztivál, a gyermekrajz-, fotó- és képzőművészeti kiállítások bizonyították az alkotó művészek tehetségét. A komolyzenei hangversenyeken a Zeneművészeti Főiskola karnagy szakos hallgatóit az ország legrangosabb művészei, zenepedagógusai, pl. Petrovics Emil vizsgáztatták.

Kerekes László hálásan gondol vissza a város akkori vezetőire. Azokra, akiktől az emberekkel való humánus bánásmódot, vezetői határozottságot tanulhatta el. Véleményét nem rejti véka alá, amikor kijelenti: Takács István akkori tanácselnöknek köszönheti a legtöbbet, aki mindig bízott benne, támogatta törekvéseit. Az ő szerénysége, egyénisége, de egyben határozott célratörése ma is érződik a városon. Konzekvens tudott lenni.

Annak ellenére, hogy Kerekes László a városból régen elköltözött, legkedvesebb városának Kazincbarcikát tartja. Időnként a különböző rendezvényekre visszajár. Az 1994. február 1-jén tartott tudományos tanácskozáson a város kulturális-szellemi életének fejlődéséről tartott nagy érdeklődéssel kísért előadást. Mindig örül, ha régi kollégáival, ismerőseivel találkozhat s mindig új élményekkel tér vissza Budapestre.

1979-ben Miskolcon a megyei művelődési osztály vezetőhelyettese, majd 1984-től kerül a fővárosba, ahol a Művelődési Minisztérium osztályvezetője. 1990-ben vonult nyugdíjba, de a munkában szerzett tapasztalataira most is igényt tartanak, több kerületi művelődési osztály fejlesztési programjának elkészítésére kérték fel.

Tiszabercelen született, ugyanakkor legkedvesebb városa Kazincbarcika.

Ezután – ott, ahol most a Borsod Volán telephelyét találjuk – került az úgynevezett “makadám” cukrászműhelybe vezetőnek. Majd már a központi városrészben, a központi cukrászüzem vezetője 1964-től. Keze alatt két-három műszakban 50-60 fő dolgozott. Családjával a Tavasz út 15.-ben lakott.

Kopcsik Lajos 1970-től mestercukrász. Kazincbarcikán nem csak a jelentős mennyiségű, a lakosság szükségleteit – sőt majd fél Borsodot – kielégítő termelést szervezi, irányítja, hanem egyre inkább a cukrászművészet felé fordul. Vezetői, miután képességeit felismerték, támogatták, tevékenységét az évek során 12 Kiváló Dolgozó kitüntetéssel honorálták. Ő pedig a jó képességű fiatalokat tanította, adta át a szakma fogásait. Ösztönözte őket, hogy vegyenek részt versenyeken. S nemhiába, hiszen a fiatal cukrásztanulók sorra nyerték a hazai versenyeket.

Az újságíró nem teheti meg, hogy elszármazott földink néhány kitüntetését fel ne sorolja: 1970-ben a Szakácsegyesületek Világszövetsége I. díja és ezüstserlege; a bázeli világkiállításon – 1977-ben – aranyérem; Prágában kétszer aranyérem; 1986-ban Luxemburgban a vb-n egyéni és csapataranyérem és cukrászszámban világbajnok lett. Továbbá: Szolgálat a Magyar Gasztronómiáért kitüntetés; Frankfurt: szakácsolimpia, aranyérem és Oscar-díj; 1996-ban a berlini olimpián tíz munkájával indult és tíz aranyérmet, valamint tíz Oscar-díjat nyert. 1997-ben a mestercukrászt Göncz Árpád köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemkereszt kitüntetésben részesítette.

Kazincbarcika Kopcsik Lajos számára – mint mondja – “Az alkotás lehetőségét, a levegőt, a mindent jelentette.” Szerette a munkát, az neki hivatás volt. Abban az időben a “Vendégül lát Borsod” elnevezésű rendezvény mind Kopcsik Lajosnak, mind a városnak minden évben szép sikereket, elismeréseket hozott. Megkapta a Kazincbarcika 20 éves város emlékplakettet. A fiatal városhoz – hiszen 24 alkotó évet töltött benne – a legszebb emlékei fűzik. A város folyamatosan fejlődött, egyre szépült, “a szobrok városává” vált. Még most is úgy érzi, hogy a város akkori vezetőivel jól együttműködött.

Barátok és ismerősök tisztelettel köszöntik, ha a városban végigmegy. Amikor néhány éve zsűrizni hívták, ennek szívesen eleget tett.

Kazincbarcikához kellemes emlékek fűzik. Szeretett ott lakni, és a sikerek mellett – mint mondotta – “szép szakmai életem volt, és még fiatal is voltam”. A cukrászszakma egyébként is úgy ismerte, mint a “barcikai cukrász”-t. Már kiemelkedő kazincbarcikai munkássága nyomán vihetett versenykészítményeket külföldre. Úgy véli: sikerei a város sikerei is voltak, és hírnevet hoztak a városnak. Tíz-tizenegy év távlatából úgy látja, hogy fejlődtek az intézmények, sok-sok új ház épült. Új szobrok, szép parkok, fásítás jellemzi a várost.

Kopcsik Lajos 1988-ban családi okok miatt Egerbe költözött. Nem tagadja: ott nehezen honosodott meg. Az első időkben nem köszöntek rá annyian, mint Kazincbarcikán. Előbb a Panoráma Szálloda cukrászüzemét vezette, majd a híres Marcipán cukrászda, később a Kopcsik cukrászda vezetője volt. Megkapta a “Heves megye legnépszerűbb embere” kitüntetést.

A mestercukrász most a saját Kopcsik-Marcipán Stúdióban napi 12-16 órát is dolgozik. A 850 éves Moszkva ünnepség – ez ugyan 1997-ben lett volna – szervezői által rendelt 70 (!) marcipánmunkája becsomagolva elszállításra vár. (Ebből láthatók a fotón a Matrjoska babák)

Egy XVI. századi, marcipánból készített ikonért II. Alekszij, minden oroszok pártriárkája 1998-ban köszönőlevelet küldött neki.

Kopcsik Lajos 1998 novemberében gasztronómiai vb-n vett részt Luxemburgban, ahol hat arany-, három-három ezüst- és bronzéremmel díjazták munkáját. A Heves Megyei Önkormányzat 1998. augusztus 20-án “Heves megyéért” kitüntetésben részesítette, november 30-án pedig Eger város díszoklevelét vehette át.

Ebben az időben a BVK-ban jelentős fejlesztések voltak napirenden. Növelni kellett a műtrágya termelését és meg kellett építeni az évi 5000 t kapacitású kaprolaktámüzemet. De ekkor szervezték egységes rendszerbe a BVK-t és a Berentei Vegyiműveket. A két gyár közé pedig azt a PVC–III. elnevezésű létesítményt építették, amely akkor hazánkban az egy helyen, egy időben megvalósított legnagyobb beruházás volt. Értéke 1973-as áron 11,3 milliárd forintot tett ki! Az új üzem 1979-ben kezdte meg a termelést.

A Sajó-parti, országosan is jelentős vegyipari objektumban töltött kiemelkedően sikeres 18 év után Körtvélyes István vezérigazgatót 1981. január 1-jével miniszterhelyettesi rangban a magyar vegyipar irányításával bízták meg. Működése alatt a kohókokszról átálltak a földgáz alapanyagra, amely évi több mint 100 ezer t import kohókoksz megtakarítását eredményezte. A BVK, majd jogutódja, a BorsodChem Rt. Európa vegyiparának élvonalába került. Az első hazai, hőre lágyuló műanyagotgyártó nagyüzem a BorsodChem PVC-üzeme volt évi 6000 t kapacitással, amit később 24 000 t-ra fejlesztettek. A kémiai és technológiai bravúrokat nincs módunk láttatni. Az azonban biztos: soha nem volt robbanás! A legnagyobb feladatot a PVC–III. beruházás jelentette, amely határidőre, költségkereten belül és kitűnő minőségben valósult meg. Ez az óriási bonyolult rendszer szinte gombnyomásra indult, s vette kezdetét a termelés.

Körtvélyes István, a nagy tekintélyű tudós-műszaki igazgató – címzetes egyetemi docens – vezérigazgatói munkásságáért Állami, majd Eötvös Loránd-díjat és Wartha Vince-díjat kapott. De kitüntették a Munka Érdemrend valamennyi fokozatával is.

Kazincbarcika – jelesül: a vegyipar – számára nem csak a munkát, hanem annál sokkal többet: lehetőséget, az alkotás örömét jelentette. Elkerülve Kazincbarcikáról, ha megkérdezik tőle, mire a legbüszkébb, ezt válaszolja: “…kitűnő, kiemelkedő képességű munkatársaimra, az állványozó ácsoktól, a darus kocsi kezelőjétől a szintézisüzem műszertábla-kezelőjéig, a művezetőktől, a mérnököktől a vállalat vezetőiig mindenkire, akikkel csapatmunkában dolgoztunk.” Igaz! Hiszen többségük huszonéves szakmunkás, technikus és mérnök volt. Velük valósult meg Magyarország akkor legbonyolultabb vegyipari technikája-technológiája. Akik ott dolgoztak, építették és üzemeltették a szántóföldön létesített gyárat, tanítómesterüknek tekintették és tekintik ma is sokan Körtvélyes Istvánt. Erre joggal lehet büszke.

A város vezetőivel jó kapcsolata volt, hiszen építeni, együttműködni csak megfelelő légkörben lehet. A város célkitűzéseit, az iskolák, a posta, autóbusz-megállók, a korszerű sportpálya építését mindig támogatta. Tudatában volt ennek jelentőségével, hiszen a gyár dolgozóinak többsége mégiscsak Kazincbarcikán élt.

Kazincbarcika várossá nyilvánításának 40. évfordulójakor, 1994. február 1-jén az ÁFÉSZ-székházban rendezett ünnepségen nagy formátumú előadást tartott a város iparának történetéről. Most is rendszeresen jár Kazincbarcikára. Meglátogatja rokonait, ismerőseit, a kombinátot. Részt vesz a cég nyugdíjasainak találkozóján. Nagyszerű vezetői stílusa, az emberekkel való közvetlen kapcsolata nyomán ma is mindenki szeretettel és megbecsüléssel köszönti őt.

Kedvenc időtöltése a bélyeggyűjtés és a vadászat. Munka után felüdülést jelent számára a gépkocsivezetés.

Ma a Hollóházi Porcelángyár vezérigazgatója.

Pázmándi Gyula a nehézvegyipari szakmát kívánta elsajátítani, amely – tudta – vidéken van. Ezért a Sajó völgyében lévő, jelentős fejlődés előtt álló vegyikombináthoz jelentkezett. Itt is meglepetést váltott ki, hogy a fiatal vegyészmérnök nem a műszaki fejlesztést, az irodát választotta, hanem műszakos mérnöknek kérte magát. Tudta: csak az lehet jó parancsnok, aki az embereket – munkatársait –, a berendezéseket, a vezetékek sokaságát, a részleteket, tehát az alapokat is ismeri.

A szakember persze a városban élt, s amint a munka, úgy a fejlődő város is meghatározó élményt jelentett számára. A BVK-ban lehetőséget és egyre fontosabb feladatokat, beosztásokat kapott. Ezért, mint mondja: “Szerencsés voltam, s azok az évek a boldog, alkotó fiatalkort jelentették”.

Kazincbarcikán kiemelkedően jó, kitűnő szakembereket, kollégákat ismert meg. Kiváló emberekkel dolgozott együtt, és Borsod megyében is nagyszerű emberekkel ismerkedett meg. A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Kazincbarcikai Automatizálási Főiskolai Karán műanyagkémiát adott elő.

A fiatal szakember aktív szerepet vállalt a kazincbarcikai I. Országos ifj. Horváth István Színjátszó Fesztivál megszervezésében. A Városszépítő Egyesületnek műanyag profilokból virágládákat készítettek. A város vezetőivel jól együttműködött, tevékenységét nem akadályozták. A vitorlázó-szakosztályt – melynek bázisa a rakacai víztározó volt – vezette, ennek létrehozásában vezető szerepe volt. A KVSE elnökségi tagjának is megválasztották.

Kazincbarcikai éveire jó szívvel, jó érzésekkel emlékszik. A BVK mint nehézvegyipari üzem veszélyes volt. Ezért ő személy szerint is jó kapcsolatot tartott a városi kórház vezetőivel, hiszen a különböző egészségügyi vizsgálatok is szoros együttműködést kívántak. Pázmándi Gyula vezetői – döntési – pozíciójából következően a városi kórház részére fontos, modern egészségügyi berendezés beszerzését segítette elő.

A kazincbarcikai 23 év alatt üzemvezető, PVC-gyárvezető, kereskedelmi főosztályvezető, kereskedelmi igazgató, majd fejlesztési vezérigazgató-helyettes beosztásban tevékenykedett. 1986-ban került Budapestre. Első munkahelye a Technova volt, majd az Ipari Fejlesztési Bank Rt. és a Corvinbank Rt. következett. Jelenleg a Konzumbank elnöke, valamint a Magyar Befektetési és Vagyonkezelő Rt. vezérigazgatója. Többi között az Eötvös Loránd-díj és a Gábor Dénes-díj kitüntetettje.

Dr. Pázmándi Gyula szívesen jár vissza a fejlődő városba, amely iránt – nem tagadja – elfogult. Büszkén mondja: gyermekei is elfogultak, hiszen gyermekkorukat ott élték, ott nőttek fel. Tagja a sajtóvelezdi és a lázbérci vadásztársaságoknak. Időközönként szívesen találkozik Kazincbarcikán élő barátaival. Sem a város életétől, sem a vegyikombináttól nem szakadt el. Jelenleg is a BorsodChem Rt. felügyelőbizottságának elnöke.

A szakszervezeti irányítás alatt álló művelődési házban azt a feladatot kapta, hogy a vegyikombinát dolgozói kulturális-művelődési igényeinek kielégítését, családias összejöveteleit programokkal segítse. A dolgozók szabadidejének hasznos eltöltésére klubok, pl. műszaki klub, továbbá szakkörök, képző- és iparművészeti kiállítások rendszeres szervezésére, működtetésére törekedett. Igény volt az is, hogy a modern művelődési házban a jelentős vállalati rendezvényeken a megyéből és a fővárosból ismert, élvonalbeli művészek adjanak műsort.

“A Radnóti – mondja Serfőző Sándor – egyszemélyes művelődési ház volt. Rajtam kívül az állományban csak egy gondnoknő és takarítónő volt.” Az Egressy Béni Művelődési Központot 1969. december 13-án avatták fel, mind az előkészületeket, mind a megnyitót már ő irányította. A központ közös fenntartású volt. Szakmailag a herbolyai, a felsőbarcikai, a Radnóti és a berentei művelődési házak tartoztak hozzá. Ami pedig az anyagi fenntartását – fűtés, világítás, karbantartás –, valamint az erkölcsi hátteret illeti, azt elsősorban a BVK biztosította. Amit így megtakarítottak, azt a tartalmi munkára lehetett fordítani. “A közös fenntartású koncepció létrehozásában és működtetésében – mondja Serfőző Sándor – Ózd mellett Kazincbarcika mutatott országos példát.”

A művelődési központ tevékenységét társadalmi vezetőség segítette. Itt is elsősorban Ollári István elnök, akkori országgyűlési képviselő nevét kell megemlíteni, akinek elévülhetetlen érdeme volt abban, hogy megértve a művelődés, a kultúra fontosságát, a művelődési központot huszonkét cég támogatta!

Az Egressy a miskolci és a debreceni szimfonikus zenekarokkal komolyzenei hangversenysorozatot indított. Rendszeres volt a színházi bérletes előadás is. Kazincbarcika kezdeményezte az ifj. Horváth István nemzetközi színjátszó fesztivált, amelyet tizenharmadszor (!) 1998-ban rendeztek meg. Nemzetközi gyermekrajz-kiállítást szerveztek. Az igazgató működésének éveiben a kazincbarcikai fiatalok 10 művészeti csoportban és 12 szakkörben töltötték kellemesen, sőt hasznosan szabadidejüket. Ott volt többi között az országos hírű Izsó Miklós Képzőművészeti Szakkör, a fotószakkör, az irodalmi színpad és a Borsod Néptáncegyüttes.

A város új, kulturális és művelődési arculatát fiatal népművelő csapattal – Gonda Ferenccel, Oláh Évával, Hazag Mihállyal, Czeglédi Lajossal – sikerült mozgásba hozni, s velük nagy lendületet kapott a művészeti élet is. Törekvéseikre a Népművelési Intézet is figyelt, támogatta azokat, ugyanakkor szociológiai felmérést indított, melyben a lakosság igényeit, szokásait tanulmányban tárta fel.

1973-at írunk, amikor Serfőző Sándor igazgatót, a fiatal népművelőt addigi szakmai eredményeiért a Kiváló Népművelő címmel tüntették ki. 1974-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, színházelmélet-dramaturgia szakon szerzett újabb diplomát. Diplomamunkáját a Miskolci Nemzeti Színház műsorpolitikájáról írta.

Serfőző Sándor már Budapesten mondja: “A kazincbarcikai évek 1973 végéig tartottak, s …egész eddigi életemre, pályámra, emberi magatartásomra kiható élményt jelentettek. Életemnek különös szerencséje, hogy a BVK-ban nagyszerű, korrekt munkahelyi közösségben dolgozhattam olyanokkal, akik munkájuknak éltek, s kulturális igényük volt. Nekem mindez szárnyakat adott.” A koncerteknek, a színházi előadásoknak, tárlatoknak a munkások és a legfelső szintű gazdasági-műszaki vezetők egyaránt rendszeres látogatói voltak.

A kazincbarcikai évek Serfőző Sándornak szakmai alapot adtak ahhoz, hogy a későbbi jelentősebb kihívásoknak is megfeleljen. És emberi tartást, amely abban segítette, hogy kikerülve a “családias” környezetből – ez még akkor is igaz, amikor a lakosok száma több mint harmincezer volt –, a megyében és a fővárosban is helyt tudjon állni; előbb a közművelődés és a művészeti élet egyik megyei irányítójaként, majd országos művészeti intézmény vezetőjeként. A Magyar Állami Népi Együttes igazgatói tisztségére 1980. október 1-jétől kapott megbízást. (Ezt 1998-ban három évre ismét elnyerte.)

Már a fővárosban él, amikor a Magyar Népművészetért Alapítvány szükségességét javasolja. Ezt 1988-ban dr. Tolnai Lajos, a BVK akkori vezérigazgatója kétmillió forinttal támogatta, s ez az alapítvány közben ötmillió forintra növekedett.

Serfőző Sándor most sem felejti, hogy amikor arra szükség volt, a város akkori vezetői kiálltak mellette. Az új művészeti, kulturális irányokat, kezdeményezéseket és kísérleteket ugyanis nem mindenki fogadta el. Az Egressy tevékenységét a vezetők mintaszerűnek értékelték, elismerték, segítették. Le kell írni: a politikai és állami vezetők kötelező penzumokat nem írtak elő!

Serfőző Sándor nem egyszerűen kötődik Kazincbarcikához. Édesanyja most is ott él. Az ott töltött tevékeny és eredményes időszak egész életére kihatott. Kis túlzással azt is lehet mondani: pályáját a végeken kezdte. Kulturális, művelődési, sőt sporteseményekre ma is rendszeresen hívják. S ő szívesen megy vissza a Sajó-parti városba, hogy most már mint a Magyar Állami Népi Együttes igazgatója az együttes műsorával viszonozza az emberséget, a segítőkészséget, az ott élők szeretetét.

“Úgy érzem – így az igazgató –, mintha nekem még mindig lenne Kazincbarcikán tennivalóm!” Korábbi munkatársaival, továbbá egyetemi diáktársaival kapcsolata most is élő. Ötvenedik születésnapján – néhány évvel ezelőtt – otthonról jó szívvel, barátsággal köszöntötték.

Dr. Szabó Gyula Sajókazán született, mégis tősgyökeres sajókazincinak vallja magát. Az általános iskoláit már Sajókazincon végezte. Középiskolába Miskolcon a Földes Ferenc Gimnáziumba járt, de a kazincbarcikai vegyipari technikumban érettségizett. Felsőfokú tanulmányait már a fővárosban fejezte be, ahol 1970-től él és dolgozik.

Első munkahelye a BVK volt; itt kezdetben a központi laboratóriumban kapott beosztást, majd mintegy tíz évig az igazgatói titkárságot az azóta elhunyt Sütő László és dr. Szántó István igazgatók műszaki titkáraként vezette.

Budapesten kezdetben a Magyar Vegyipari Egyesülésnél dolgozott, később, 18 évig a Merkur vezérigazgató- helyettese. A Személygépkocsi Értékesítő Vállalatnál mint üzemigazgató és kereskedelmi igazgatóhelyettes tevékenykedett. Jelenleg a Karusszel Kereskedelmi Kft. tulajdonosa és igazgatója. Ez a cég üzemelteti a miskolci Vigadó éttermet is.

Kazincbarcikától sohasem szakadt el. Mindig hazajár, és gyermekkori barátaival és volt munkatársaival rendszeresen találkozik. Azt mondja: “a BVK kiváló indíttatást adott számomra, amiből mindig tudtam profitálni.” A városra pedig szeretettel és nosztalgiával gondol vissza, hiszen szemtanúja volt a kis falu növekedésének, gyarapodásának egészen a majdnem 40 ezer lakosú Kazincbarcika megszületéséig.

A gyár és az egyes üzemek építésének, üzembe helyezésének, majd felavatásának szemtanúja volt. Véleménye szerint sajnos egyre kevesebben élnek már az óvárosban, akik ott gyerekeskedtek, majd az újvárosban laktak és a vegyiparban dolgoztak.

Vallja “A kazincbarcikai és a sajókazinci évek életem egyik legszebb szakasza volt. Egy olyan korszaknak lehettem aktív közreműködője, ami nekünk, a falusi gyerekeknek a csodát jelentette. Örültünk annak a lehetőségnek, amelyet az új gyár és az új város megvalósulása idevarázsolt. A világ kitárult előttünk, a kis falu egyre gyarapodott. Jöttek az építők lovas kordélyaikkal, s a végeláthatatlan földmunkákat végezték. Kőművesek, vasbetonszerelők jöttek, akiknek keze nyomán épültek a város házai, a gyár óriási pillérei, üzemcsarnokai. Majd megérkeztek a gépszerelők kompresszoraikkal, tartályaikkal, s mindent behálózó csővezetékkel, s egyszer csak mind a gyár, mind a város felépült. A gyár nem sokkal később pétisót, vagyis műtrágyát gyártott. A kis falu egyszerre várossá nőtt. Már nem a bánya fatelepén kellett dolgoznunk, hanem figuránsként mérnökök mellett.” És Szabó Gyula első gimnazistaként nyáron a herbolyai bányaüzem fatelepén dolgozik. Másodikos – 1952-ben –, amikor a szénosztályozó műnél és a hőerőműnél is iparvágányok kitűzésénél figuráns.

A nagy átalakulás új barátokat, új munkatársakat is jelentett. A sok újdonsággal szinte nem is tudtak mit kezdeni. A poros utakat betonutak váltották fel, a vándormozit a filmszínház, a libalegelőt – ahol korábban a labdát rúgták – új sportpálya, a kocsmákat pedig vendéglők. Mindenki örült, ha egy falusi gyermek a BVK-nál karriert csinált. Szívesen emlékszik a Tamók gyerekekre, Kuttor Gyurira (aki a KMTK csapatának kapusa is volt), vagy Balogh Ilonkára. Az akkori fiatalok ma már nyugdíj felé közelednek, vagy már nyugdíjasok is, gyerekekkel, unokákkal.

Szabó Gyula mindig szeretettel gondol a poros kis Sajókazincra, ahonnan elindult. Sokan azt is tudják, hogy riportalanyunk jó labdarúgó volt. Harmadikos gimnazista, amikor 1953-ban a Szikra nevet viselő csapatban játszott. Előbb a megyei második, majd az első osztály megnyerésével az NB III-ba jutottak. A csapat neve 1956 után KMTK-ra változott.

Szabó Gyula öt évig volt a csapat tagja. Később viszont az NB II-be feljutott csapat szakosztályvezetője, majd budapesti képviselője lett. A legendás csapatra szívesen emlékszik vissza. Lehetett győzni, ki is lehetett kapni, azonban lélektelenül, unottan játszani nem lehetett, a szurkolókért, a csapatért, vagyis a klubért és magukért is küzdöttek a játékosok.

Az akkori csapat tagjai voltak:
Csabai – Szabó, Szalánczi, Bándi – Csepregi, Szokol – Erdősi, Alapi István, Farkasfalvi, Alapi György, Balogh.
(Az akkori labdarúgópálya a mostani karbamid- és hűtőtornyok helyén volt.) A labdarúgók egymással és a szurkolókkal jó baráti kapcsolatban álltak.

A BVK együtt nőtt a várossal, a város együtt fejlődött a BVK-val. A vegyikombinát, mint a város legnagyobb és meghatározó üzeme, a városnak sokoldalú segítséget nyújtott a művelődési központ, a stadion, az óvodák, az iskolák, a bölcsődék építése során. Az egyik festőművész műteremlakást kapott a K épületben. A kórháznak műszereket vásároltak. Mindezeket a teljesség igénye nélkül írtuk le.

“Jóllehet, Budapesten élek – mondja befejezésként dr. Szabó Gyula –, mégis tősgyökeres sajókazincinak vallom magam.”

Én a BVK-hoz igyekeztem. A cég ugyanis dolgozókat toborzott. Az ammónia-szintézis üzembe kaptam beosztást. A hármas számú kompresszor robbanása utáni időszakban vagyunk. Akkor a gyárra a lendület, sőt a feszített munkatempó volt jellemző. A műtrágyagyártást kívánták mielőbb újra kezdeni. Ezért tucatnyi budapesti és borsodi kivitelező vállalat, így a Ganz-MÁVAG, a Vertesz, a Vegyépszer, a Műszer-automatika, a 31-es Állami Építőipari Vállalat, a GYGV (Gyár- és Gépszerelő Vállalat) szakemberei dolgoztak. Az oxigénüzemi levegőleválasztó berendezést pedig NDK-s szakemberek szerelték. A kivitelező vállalatok dolgozóinak többségét a BVK-lakótelep néhány emeletes házában és a mostani tűzoltólaktanya, valamint a műjégpálya helyén lévő felvonulási épületekben – a Vörös Csillag-munkásszálláson – helyezték el. Előbb, úgy két hétig, én is ott laktam. Nem sokkal később a központi városrészben – akkor Békevárosnak nevezték –, a mostani Egressy úton lévő B/5 szekcióban (lépcsőházban), az egyik lakásban a BVK-s szállón kaptam elhelyezést. Ebben az épületrészben működött a kedvelt BVK-klub is.

Az akkori 1. számú posta a mostani főposta helyén, földszintes, cseréptetős épületben működött. A városi könyvtárat a Ságvári tér 2. szám alatt találtuk. A rendőrség a jelenlegi bíróság épületében, a városi tanács irodái pedig a Rákóczi térre néző lépcsőházban voltak. A városnak szállodája nem volt. Ezen úgy segítettek, hogy az Építők útja elején lévő egyik “kockaépületet” szállodának nevezték ki. A mostani modern kórház azokban az években nem létezett. Azon a területen a Mezőker vállalat prizmákban rendkívül nagy mennyiségű burgonyát tárolt. A kórház tehát az Egressy Béni út 36.-ban, a K épületben, szintén lakóházban működött. E mögött, a Pollack Mihály út elején találtuk a piacot és a szabadtéri színpadot.

A fiatalabb olvasók bizonyára meglepődve olvassák: a Ságvári Gimnázium helyén akkor a helyi termelőszövetkezet búzáját ringatta a szél. Volt nem is egy konfliktus, mert a Központi Általános Iskolába járó diákok – a járdát lerövidítendő – bizony a búzatáblában gyalogutat vágtak.

A jelenlegi polgármesteri hivatal és a Kazinc Áruház helyén volt a labdarúgópálya, amelyen tucatnyi csapat részvételével a városi bajnokság zajlott. A Völgy parkban a vasútállomástól a volt főiskola tornacsarnokáig vágány vezetett. Ide szállították a sok építőanyagot. Azokban az években a szénbányászat térségünkben jelentős volt. A herbolyai bányaüzem termékeit keskeny nyomtávú pályán a kazincbarcikai állomásra dízelmozdony vontatta. A pálya nyomvonala a mostani strand mögött, a mai főtéren, a Mikszáth Kálmán úton vitt a vasútállomásra. Aszfaltozott út akkor Tardonára még nem vezetett. Ezért a Herbolyát Tardonával összekötő kisvasút a bányászokon kívül kirándulókat és a Bükkbe menő vagy onnan érkező turistákat – és a BVK hétvégi pihenőjének bővítéséhez az építőanyagot – egyaránt szállított.

Strand híján a lakosság vagy a miskolci villanytelepi, vagy a tapolcai strandra volt kénytelen beutazni. Az Augusztus 20. nevű strandfürdő létesítését a városi tanács, a város üzemei, és elsősorban a BVK támogatta: építőanyagokkal, fuvarral és társadalmi munkával. A szocialista brigádok tagjai munkaidőn túl négy-hat órában betonoztak és szereltek. Emlékszem, hogy az első tevékenységnél a BVK-gázüzemiek, az utóbbinál, a tolózár és a saválló túlfolyók beépítésénél az oxigénüzemi dolgozók jeleskedtek, több ezer társadalmi munkaórát teljesítve.

Több presszó és étterem is volt már a városban; a legnívósabb az Építők útján a J épületben, a Béke étterem volt. Ide azért már fel kellett öltözni!

A lakások folyamatosan épültek. Korábban téglából, később házgyári panelből. Ez utóbbit sokan becsmérlik. Mégis: bennük generációk nőttek fel. A Libalegelőn a fűrészfogas épületsort cölöpös technológiával alapozták. A város nem egysíkúan fejlődött. Parkosítottak, neves magyar művészek szobrait helyezték el, hogy a lakosság egyre otthonosabban érezze magát az új városban. Később ezeket az erőfeszítéseket Hild János-emlékérem kitüntetéssel jutalmazták.

Aszfaltozott út kevés volt még. Ezért, ha bárki moziba, bálba igyekezett, gumicsizmát húzott, majd ott a táskájából cipőt vett elő.

Kellett a munkaerő. Az akkori vállalati és szakszervezeti vezetők azon fáradoztak, hogy dolgozóik letelepedjenek. E sorok írója a munkába állását követő tizenegy hónap elteltével kapott új lakást. Ez a gyakorlat akkor általános volt. Már 1958–60-at írtunk, de a tartós használati eszköz még mindig kevés volt. A szakszervezeti bizottság listát kapott, ennek alapján lehetett igényelni bútort, mosógépet.

A valamikori Sajókazinc 80-100 éves vályogházai még álltak. A kisparaszti gazdálkodás ott Felsőbarcikán még mindennapos volt. Ugyanakkor Sajókazincon a Tardona patak hídja mellett találhattuk a kordélyosvállalat istállóját. Közelben egy lakóházban készíttethetett az ember fotót, olyan kicsiny helyiségben, ahová ketten is alig fértek be. Az is bizonyára meglepő, hogy a kenyeret zárt lovas kocsi szállította a boltokba. A központi városból a BVK felé haladva, a kanyarban – akkor – hangulatos, fákkal szegélyezett kerthelyiséget, kocsmát találtunk. A BVK főépülete előtt fordultak meg a fakaruszok, később az Ikarusok. Ott egy kicsiny cseréptetős házikóban volt a forgalmi iroda.

A Radnóti kultúrház még nem működött. A BVK dolgozói esténként az I-es gyáregység éttermében szórakoztak, nézték a filmeket, a színdarabokat. Időnként bál is volt. Televízió híján az emberek mintha közelebb kerültek volna egymáshoz. A KMTK (Kazincbarcikai Munkás Testedző Kör) labdarúgópályája a mostani BC Rt. agrokémiai kísérleti telepe és a leállított karbamid-műtrágya üzem helyén volt. A hazai mérkőzéseket mindig nagy szurkolói gárda kísérte figyelemmel.

A kulturális életről, a művelődésről, a közoktatásról szándékosan nem írtam. Mindezekről az általam megszólaltatott és Kazincbarcikáról elszármazott jeles személyiségek szakavatottabban nyilatkoznak. Visszaemlékezésem talán tíz-tizenöt évre vonatkozhat. Ma már alig vitatható, hogy az egyes évtizedek mindegyike létesítményekkel – és feltételek megteremtésével – gazdagította a várost, teremtve egyre emberibb életkörülményeket.

Mint felnőtt nem az első építőkkel, gyárszerelőkkel érkeztem Kazincbarcikára. Anyai ágon felsőbarcikainak tartom magam. E faluban gyermekkoromban többször is jártam. Nagyapám, Vágó Rafael neve – aki az első világháborúban odaveszett – a református templom előtt álló emlékművön olvasható.

Nem büszkélkedem. Strand, Billa-táró, tekepálya, Penyo Penyev-park építése, egy-egy óvoda, iskola szépítése, parkosítás kétkezi munkával is öröm volt számomra. Kannás tej, a Vojcsik- és a Vágó-kocsmák, a Kedves és a Mazsola cukrászdák – mindezekről részletesen írni e visszaemlékezés kapcsán nincs mód.

Négy évvel ezelőtt családi okból feleségemmel – aki a BVK-lakótelepi óvodában óvodavezető volt – végleg a fővárosba költöztem. Harminchét Kazincbarcikán töltött év után szerényen mondhatom: a város születését, fejlődését nem csak láthattam, hanem mindezeknek valamilyen módon tevőleges részese is voltam. A várost, a BVK-t, a dolgozó embereket, munka- és lakótársaimat legalább 25-30 sajtószervnél népszerűsítettem. S teszem most is.