1996. szeptember 26-án a városi Kisgalériában Bacsó István fafaragó munkáiból kiállítás nyílott. Azoknak, akik megtekintették e gazdag kiállítás darabjait: a föld munkásait ábrázoló faszobrocskákat és a magyaros motívumokkal díszített faragott háztartási eszközöket, bizonyára felkeltette érdeklődését: vajon ki az az ember, aki ezeket a remekbe szabott tárgyakat készíti? Bacsó István ő, 74 éves nyugdíjas bányász, aki az Építők útjai lakásuk konyhájában faragja műveit. Míg aktív bányász volt, pihenésképpen hódolt a fafaragás szenvedélyének; nyugdíjasként viszont ez életének meghatározó elemévé vált. "A nehéz fizikai munka után aktív pihenés gyanánt az olvasás, a rajzolás, a festészet, versírás, színjátszás, zenélés, majd a fafaragás, egyáltalán az alkotni vágyás és az alkotás öröme adott teljes értelmet az életemnek" - vallja.

De kísérjük végig Bacsó Istvánt rögös és gazdag életútján, szülőhelyétől a "műterem"-műhelyéig, születésének idejétől napjainkig.

1923. január 15-én Borsodszirákon, a családban első gyermekként született. Néhány év múlva Sajószentpéterre vetődött a család, majd onnan 1933-ban Sajókazincra vezetett az útjuk. Szülei gazdasági cselédek voltak. Nevelőapja pásztorkodással kereste a kenyeret, ami gyakran hiányzott a család asztaláról. Pedig - mivel ekkor már három gyerek volt a családban - kellett a kenyér. Ezért az apa - amikor elfogyott a munkája - fogta a pásztorbotot és elindult "hely után", vagyis munkát keresni. Így jutott el 1933-ban Sajókazincra és került Swarcz Sándor uraságába majorosnak, ami komenciós gazdasági cselédséget jelentett.

A Bacsó gyerek - István - ekkor még nem dolgozott, hanem a római katolikus iskolában folytatta a Sajószentpéteren elkezdett elemi iskolai tanulást, ami könnyen ment neki, mert jó fejű gyerek volt. Hamar észrevette azt Bőhm tanító úr, aki szerette volna, ha a fiú tovább tanul. Ezt az országos falusi tehetségmentő akció keretében gondolta, csakhogy a szülők nem tudták nélkülözni a már nyolc főre szaporodott családban az egyre növő és erősödő, 13 éves fiú munkáját. Ezért tanulás helyett munkába állt az urasághoz, aki tejet szállíttatott Miskolcra. Amolyan kocsikísérő gyereknek alkalmazta az uraság a tejeskocsis mellé, hogy vigyázzon a lovakra meg a tejre, amíg a kocsis a megrendelők lakására elviszi a tejet. A nap éjszaka fél kettőkor kezdődött számára és délután három óra volt, amikor Miskolcról hazaértek. S mindezért napi húsz fillér volt a bére, ami bár nem sok volt, mégis nagy segítséget jelentett a szegény családnak.

Most, több évtized távlatából is megjelenik előtte édesanyja könnyes arca, amint azon tűnődik, hogy kevéske pénzen petróleumot vásároljon-e, vagy valami ennivalót a hat éhes gyereknek. Ezeknek a keserves éveknek egyik karácsony estéjét 1969-ben versben is megörökítette. A versnek azt a címet adta, hogy "Nem mese". A versből sok hasonló sorsú szegény család karácsonyának estéje idéződik fel.

Íme a vers:

S amikor a tizenéves István gyerek tovább erősödött, nehezebb és "komolyabb" munkára is befogta az uraság: egy 36 emberből álló aratóbandába került vízhordónak. Lajtkocsival fuvarozta a vizet, lovas gereblyével szedte a kaparékot és terményt forgatott. Rövid, kétévi sajószentpéteri suszterinaskodás után 1941-ben, 18 évesen bányász lett Berentén az Erzsébet-bányában. Egyheti külszíni próbaidő után a föld alatti munkát választotta. Mivel erős, izmos legény volt, csillésnek hívták az egyik csapatba.

Sajókazincról gyalog jártak Berentére a bányászok, sokszor esőben, sárban. Maga a bánya is vizes volt, s így télen gyakran rájuk fagyott a vizes ruha, míg Berentéről hazagyalogoltak. 1942-ben átment Swarcz Árpád sajókazinci gazdasági bányájába, ahol 80%-os csillés lett (a vájár keresetének 80%-át, 1,60 pengőt keresett egy műszakban). Jobb kereset reményében innen a diósgyőri Márta-bányába ment, ahol az 1943. októberi katonai bevonulásáig dolgozott.

A rétsági páncélosalakulathoz került, majd gyors alaki és harckocsi-vezetői kiképzés után a keleti front következett, ahol lőszert és üzemanyagot szállított a harcoló alakulathoz.

A front 1944 őszén már Magyarországon volt és Budapesthez közeledett, amikor 1944. november 20-án az Ecser és Üllő közötti harcokban szovjet fogságba került. Innen Kecskeméten, és a romániai Foscsányiban működött gyűjtőtáboron keresztül 9 napi éjjel-nappali, a háborúban megrongálódott vagonokban való kínkeserves utazás után Kijevbe került, ahol romeltakarításban vett részt, majd később egy kolhozba került dolgozni.

A fogság 1948 őszéig tartott. Sajókazincra hazakerülvén a bányászkodást folytatta és az 1976-os nyugdíjazásáig az Ádám-völgyi, majd a Kakucsai-bányában, s végül a herbolyai Radvánszky-táróban, vagyis a későbbi Terv-táró aknán dolgozott vájárként és csapatvezető vájárként.

Bacsó Istvánt a fárasztó fizikai munka soha nem elégítette ki. Mindig élt benne a szellemi tevékenység iránti vágy. Gyermekkorában ezt - gyakran az éjszakai holdvilágnál, néha a petróleumlámpa fényénél - olvasással elégítette ki. Legénykorában gombos húzóharmonikát vásárolt, s a vasárnap délutáni sétájukon a kazinci főutcán sétáló lányokat ezzel kísérte. Később rajzolgatott, majd az ecsettel próbálkozott. A hetvenes évek elején verseket írt. Több mint 100 vers került ki a tollából. Írt a szülőfalujáról, a bányamunkáról, a hadifogságról és életének más nagy eseményeiről, gyerekeiről, s nem egy versében ír hűséges társáról, a feleségéről. Közben állandóan vívódott magában: elfogadják-e egy hat elemit végzett bányászember verseit? Erről is ír egyik versében:

A szüntelen alkotni vágyás 1972-ben a fafaragáshoz vezette. E tevékenység iránt az Ormosbányán élő Magyar András bányász alkotásai keltették fel érdeklődését. Tőle kapott a megmunkálásra faanyagot és szerszámokat a maga festette három darab Csendéletért cserébe. Tagja lett az akkoriban alakult Izsó Miklós Képzőművészeti Körnek, ahol Palcsó Dezső és Szerdahelyi Sándor festőművészek útmutatásai nyomán fejlesztette alkotói készségét és tudását. Azóta munkáival, amely több száz darabból áll, több kiállításon ismerkedhetett meg a faszobrászatot kedvelő közönség. S egy-egy darab elkészítése, vagy egy-egy sikeres kiállítás után vele örül felesége, leánya, fia, és akikre nagyon büszke: a nyíregyházi tanárképző főiskolán tanuló unokája.