Kisebbségkutatás - 2009. 4. szám

Törökország és Ukrajna - különböző utakon egyazon cél: az EU felé?

Dmytro Zlepko: Die Türkei und die Ukraine - zwei Länder auf dem Weg in die EU. = Politische Studien. 60. Jg. 2009. 1. H. 113-125. p.

Törökországot és Ukrajnát azon túl, hogy - látótávolságon kívül - ezer éve a Fekete-tenger déli, illetve északi partjáról néznek szembe egymással, persze, semmiféle tekintetben nem lehet párhuzamba állítani egymással. Ami a kommentátor szemében kettejüket legalább mégis összekapcsolja: EU-integrációs perspektívájuk probléma-terhe.

 

Törökország

A közép- és kora-újkori Oszmán Birodalom keleti és nyugati, északi és déli terjeszkedését követő zsugorodása nyomán a Kemal Atatürk nevével összekapcsolódó reformok jegyében a XX. században formálódott modern világi állammá. EU-aspirációiban, noha az isztambuli hídfőn kívül más nem maradt meg balkáni területeiből, visszaköszön egész előtörténetét végigkísérő, az „aranyalma“ jelképébe öltöztetett „Nyugat“-vágya. Törökország 1949-től az Európa Tanács, 1952-től a NATO tagja. 1963 óta nyilvánítja ki EU-csatlakozási szándékát, katonai puccsai, ciprusi politikája miatt azonban hosszú időn keresztül elutasításban volt része. 1995-ben vámunió jött létre az Európai Unió tagországai és Törökország között. Ezt követően került sor több fordulóban a tagfelvételi kérelem érdemi elbírálására. Az Európai Tanács 2004 decemberében határozott a „nyílt végű“ csatlakozási tárgyalások megkezdéséről, ezt maga az EU szűken egy évvel később hagyta jóvá. A határozat szerint a török csatlakozás legkorábban is 2014 után lehet esedékes.

Törökország a kemalizmus útján vált modern viszonyok között politikailag és gazdaságilag működőképes állammá, ugyanakkor máig őrzi az alapítás korabeli viszonyok antidemokratikus, félkatonai struktúráját. Ez az örökség mára legfeljebb az iszlám országaiban egyedülinek számító, ám mind törékenyebb laicizmusával vallhatja magát korszerűnek. Ennek védelmében a katonai körök leginkább önnön hatalmuk őrzése érdekében lépnek fel, ám mindeközben a tömegeket egyre mélyebben áthatja az iszlám, amellyel „török“ identitásukat behelyettesítik. Holott Kemal Atatürk államnacionalizmusra gondolt országával kapcsolatban. Török államnemzeti identitás-elképzelése, amelynek értelmében az őshonos perzsa, arab, görög stb. is „töröknek“ vallaná magát, egyáltalán nem vált valóra. (Vajon a kurdokra, az örményekre is ilyen értelemben gondolt?!) Az abszolút ellenkező fejlődés képe szemlélhető az 1962-ben még másfél milliós Isztambul anatóliai feltöltődésével („maganda“) megtízszereződött lakosságának összetételében. Ha a régi multietnikus Isztambul hajlott is Kemal Atatürk szavára, ma a Balkán délkeleti sarkán elterülő ősi város is az iszlám által török, és ez az iszlám tömeg készül Európába.

A mai képet tekintve nagyon is jogosak az immár 3,5 milliós török „szubnációval“ összezárt német társadalom aggályai Törökország európai útját illetően. A közvélemény által képviselt társult tagság-javaslat, amelyet török részről megütközve utasítanak vissza, reális és méltányos elképzelés. A török demokrácia-deficit beláthatatlan mértékű; kérdés, hogy az ország mikor és egyáltalán valaha is képes lesz-e megfelelni a koppenhágai kritériumoknak. Ehhez a kemalizmus megújítására volna szükség: az egykorú váltás horderejéhez méltó, új modernizációs lépések megtételével. A hadseregnek a túlélés politikája helyett végre tulajdon hatalmi befolyásának felszámolásával kellene kezdenie, és a klán-szellem béklyózó uralmával szemben a személyiségjogok, nemkülönben a kisebbségi jogok teljes körű rendezése melletti kiállással folytatnia.

Ukrajna

Az ukrán nemzet nem kevésbé ősi a töröknél. A IX. században született Kijevi Fejedelemség a bizánci kereszténység felvételével máris Európa mellett tette le a voksát, a Lengyel-Litván Unió, illetve a Lengyel Nemesi Köztársaság részeként vagy később a Habsburg-tartományt képező nyugati részekkel szorosan is betagozódott az európai fejlődésbe. Kelet-Ukrajna a XVII. századtól a cári Oroszország része lett, így került át a szovjet struktúrába is, hogy a Szovjetunió keretei között 1944/45-ben kiegészüljön a nyugati területekkel. Ukrajna mindenesetre a szovjet állam felbomlásáig hosszú időn keresztül nem bírt valódi szuverenitással. Független államiságának eddig eltelt nem egészen két évtizede alatt is jelentős utat tett meg modern nemzeti identitása megszilárdítása terén. Keleti és nyugati örökségének szintézisével ugyanakkor még csak a kezdeteknél tart.

A függetlenségét 1991-ben deklarált ukrán állam szabad politikai erői kezdetben erősen megosztottak voltak a „keleti“ és „nyugati“ orientáció között, ami végeredményben az EU és Oroszország (illetve részint a kaukázusi szövetségkeresés) közötti választást jelentette. Az éles szembenállás időközben enyhült. Moszkva megkerülhetetlen volta realitás, az EU-hoz történő közeledés azonban semmi esetre sem járhat együtt az Oroszországgal történő szakítással. A tranzitvezetékek körüli ügyek pontosan jelzik: moszkvai és európai érdekek a gyakorlatban egybe is eshetnek, és adott esetben Ukrajna egyedül maradhat temérdek gondjával. Ekként az orosz faktor bonyolult és ellentmondásos helyzetet teremt az európai stratégia alakítása szempontjából.

Annyi bizonyos: az EU egyelőre nem folytat tárgyalásokat Ukrajnával a csatlakozásról. 1995-ben partnerségi-együttműködési megállapodást írtak alá, a benne foglalt célkitűzésekből a hosszúra nyúlt Leonid Kucsma-korszak pangási ideje alatt (2004-ig) azonban alig valósult meg valami. 2005-ben, a „narancsos forradalmat“ követő Juscsenkó-éra idején született akcióterv a kapcsolatok erősítésére, ám határozott előrelépés egyelőre ennek nyomán sem történt. Az ukrán közvélemény szemében ez nem csak az ukrán félen múlott: a kormány 2006-2008 között rendkívüli erőfeszítéseket tett az akcióterv célkitűzéseinek valóra váltása érdekében mind a demokratikus játékszabályok betartását, a korrupció elleni küzdelmet, mind pedig a sajtó vagy a bíráskodás függetlenségét illetően. És csalódott amiatt, hogy a megfelelő brüsszeli válasz vagy akár csak az egyszerű elismerés elmaradt. Innen fakad a lázas pártfogáskeresés - a keleti bővítés alanyainál. Ebben az összefüggésben elsősorban Lengyelországtól kap segítséget.

Mindent összevéve, az ukrán EU-csatlakozás ügye alig mozdul előre. A mozdulatlanságban egyszersmind túl sok lehetőség adódik a félreértésre, a sértődésre, a terméketlen vitára. És sok a bonyodalom a gázvezetékek körül. Az EU-párti erők számára például ijesztő a vezető európai államok Oroszországhoz való újfajta közeledése, és meglehetősen elkeseríti Grúzia orosz „pacifikációját“ illető, szinte könnyed tudomásulvétel. Dél-Oszétia példáján az ukrán politikai közvélemény jelentős része mostmár kifejezetten tart egy esetleges orosz beavatkozástól a Krim-félszigeten, és ezektől a félelmektől akár az orosz-barát erők sem mentesek.

Ukrajnára sem ró kevesebb „házifeladatot“ az EU-hoz való közeledés politikája, mint Törökországra a már elindított csatlakozási folyamaté, legfeljebb másféléket. Az ukrán elemző eszmefuttatásában ugyanakkor kimondva, ki nem mondva messze erőteljesebbnek tetszik Ukrajna európai hivatása.

Komáromi Sándor