Cseke Péter: Az Erdélyi Fiatalok történelemszemlélete

Kisebbségkutatás - 2009. 4. szám

Cseke Péter

Az Erdélyi Fiatalok történelemszemlélete

A Trianon utáni első évtized tanulságai

A húszas évek elején eszmélkedő, értelmiségi pályára készülő fiatal erdélyi évjáratoknak mindenekelőtt azt kellett felismerniük, hogy apáik nemzedékének 1918 előtti (többségi) történelemszemlélete kisebbségi helyzetben tarthatatlan, életidegen. Új viszonyulási rendszert kellett kialakítani az élet minden területén: irodalom- és tudományművelésben, nevelésben, gazdaság- és társadalomszervezésben. Olyan jövőstratégia kidolgozására – és ennek megfelelően olyan gyakorlati életprogram megalapozására – volt szükség, amely alkalmasnak látszott a történelmi katasztrófának tekintett kisebbségi helyzet békés meghaladására. S ez volt a Kossuth által meghirdetett, majd a Jászi által újrafogalmazott Duna-konföderációs gondolat reneszánsza. Erre a harmincas évek fordulóján időszerűvé vált utópiára helyezett aztán hangszekrényt Németh László a Duna-völgyi népek „tejtestvériségének” metaforájával, a magyarországi belső megújulás követelményét társítva az utódállamok fiatal magyarságának demokratikus jövőigényével. Ebbe a sorba illeszkedik a Kárpát-medencei haladó magyar ifjúsági mozgalmak Kolozsvárra tervezett „Duna-konföderációs” konferenciája is, amelyik 1930–1931 táján elmaradt ugyan, de amelynek előkészületei eszmetörténeti jelentőségűek.

Leletmentések, forrásfeltárások

Cluj - Kolozsvár, Str. Moţilor - Monostori út 16. A két világháború között évente levelek/levelezőlapok és kéziratok százai érkeztek erre a címre. Nemcsak Erdélyből és Magyarországról, Bukarestből és a Kárpátokon túlról - de Londonból, Oxfordból, az Amerikai Egyesült Államok legkülönbözőbb városaiból, Párizsból, Rómából, Berlinből, Bécsből, Pozsonyból, Prágából is. Attól függően, hogy a Trianon utáni első erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek - többségükben székely származású – tagjai 1923 után a világ „mely sarkába” kerültek, illetve az 1930 és 1940 között megjelent Erdélyi Fiatalok című nemzedéki folyóirat munkatársai honnan jelentkeztek.

A nyolcvanas évek elején, amikor Jancsó Béla (1903-1967) lakását felszámolták, kevesen tudtak már arról, hogy milyen értékes irodalom- és művelődéstörténeti örökséget rejt a Monostori útra néző szoba, illetve a mély kapubejárat jobb oldali falába épített -„titokzatos” - vaspántos szekrény. Így csaknem kárba veszett a fiait is túlélő, kilencvennyolc évet megélt özv. dr. Jancsó Ödönné Zsakó Sarolta (1885–1983) magányos napjainak értelmet adó munkája. A hagyatékot számba vevő és haláláig őrző Sárika néninek még arra is volt gondja, hogy amikor leveleket adott át valakinek – akár a Balázs Ferenc-monográfián dolgozó Mikó Imrének, akár a Buday György erdélyi kapcsolatainak dokumentumait Szegeden őrző Buday Margitnak -, előbb golyóstollal lemásolja azokat, vagy pedig tartalmukról feljegyzéseket készítsen.

A „kevesek egyike” Jancsó Béla jó barátja és eszmetársa, Debreczeni László volt, aki engem is beavatott az Erdélyi Fiatalok mozgalmának szerteágazó - és máig meglepetésekkel szolgáló - történetébe.

Padlóra szórt levelek, levélmásolatok, kéziratok, újságkivágatok látványa fogadott, amikor Debreczeni telefonhívására - kérésének megfelelően: jókora bőrönddel - a „lerobbant” lakásban megjelentem. Domokos Géza és Molnár Gusztáv megbízásából javában dolgoztam már az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetének összeállításán, így hát kapóra jött ez a forrás-kiegészítő leletmentés. Korántsem „hasznosíthattam” persze mindent, amire pedig az életművel felérő Jancsó-levelezés lehetőséget kínált. A bevezető tanulmányban épp csak „felvillantottam” például az Erdélyi Fiatalok és a rokon mozgalmak (a felvidéki Sarló, a Szegedi Fiatalok és a budapesti Bartha Miklós Társaság) kapcsolatát, de arra már nem futotta - sem a rendelkezésemre álló időből, sem a „betervezett” terjedelemből -, hogy együttműködésüket a kötet törzsanyagában kellőképpen dokumentáljam.

Mulasztásaimra nemsokára a szellemőrség csengetése „ébresztett rá” - 1985. október 1-jének hajnalán -, a három előcenzúrázáson átesett harmincíves kötet nyomdába adása után. Addig sejtelmem sem volt arról, hogy mikro-filológiában jártas tisztek is „szolgálnak” az állambiztonságnál. A már összecsomagolt Jancsó-levelezést szerencsére nem vitték magukkal, beérték a kiadásra előkészített gépiratokkal. Ezek a nem várt látogatások riasztottak még csak igazán munkára. Amit reggeltől estig legépeltem, azt naponként biztonságosnak tűnő helyre menekítettem - köztük a Leletmentésben olvasható 86 levelet is.

Múltfaggatás - jövőépítés

Már az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetének^¹ összeállítása során feltűnt, hogy Jancsó Béla (1903-1967) nemcsak a két világháború közötti haladó magyar ifjúsági mozgalmak vezetőivel - Balogh Edgárral (1906-1996), Buday Györggyel (1907-1990), Fábián Dániellel (1901-1980) - folytatott korszakos jelentőségű levelezést; kapcsolatban állt korának és korosztályának csaknem valamennyi meghatározó személyiségével éppúgy, mint a mindennapi aprómunka végzőivel. A Trianon utáni első írónemzedéket - Balázs Ferenccel - megszervező Jancsó Béla a húszas évek végén felismeri: szárnyaszegett marad az erdélyi magyar kultúra, ha a szépirodalom európai és ugyanakkor regionális érték-orientációját nem követi a korszerű tudományművelés. Felfogásában az irodalomközpontúsággal való szükségszerű szakítás korántsem jelentette az irodalmi tudatszféra alábecsülését, ellenkezőleg: egy átfogóbb szellemi modellben történő kiegészülését. Világosan látta: kisebbségi társadalmunk csak úgy őrizheti meg életképességét, ha átértékeli történelmi múltját, megváltoztatja gondolkodásmódját és életfelfogását, felméri erőtartalékait, kiépíti és hatékonyan működteti a kisebbségi létszükségletekkel számoló intézményeit; vagyis korszerű szemléleti alapon teremti újjá, teszi tartalmassá a maga életkereteit Erdély-szerte.

A nemzedéki folyóirat munkatársai mindenekelőtt arra keresték a magyarázatot, hogy az erdélyi magyarság miért jutott kisebbségi helyzetbe, de múlt-faggatásuk nem rekedt meg ezen a szinten. A történelmi Erdély múltjából a kultúrák egymás mellett élésének és kölcsönhatásának „megtartó példáit” elevenítették fel, külföldi útjaikon pedig az európai kisebbségek, analóg helyzetet túlélt kis népek, nemzetrészek önszerveződési modelljeit tanulmányozták. Ezek alapján arra a felismerésre jutottak, hogy mindenekelőtt magát a korszellemet kell megváltoztatni ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségek irányvesztettsége megszűnjék; hogy a kisebbségi helyzet ne értéksorvasztó kalodát jelentsen, hanem épp ellenkezőleg: a sajátos értékek felmutatásának – mindenkit gazdagító – lehetőségét. Nagyvilági tájékozottságuk révén „az egész látóhatárt” (Szabó Dezső) szemmel tartották, friss európai szellemi áramlatokba kapaszkodtak, és az első világháború után megújulást ígérő mozgalmak üzenetét egyetemes parancsként tételezték. Azzal a hittel és reménységgel láttak hozzá az erdélyi magyar szellemi élet korszerű formáinak a kimunkálásához, hogy a megújulás korparancsának nem vethetnek gátat a trianoni országhatárok.

A fiatal magyar történészek szerepe

az Erdélyi Fiatalok érték-orientációjában

Szerteágazó levelezésének tanúsága szerint az Erdélyi Fiatalok spiritusz rektora szoros barátságban állt korosztálya történészeivel, mindenekelőtt azokkal, akik Erdély történelmének és főként a magyar–román kapcsolatok történetének a feltárásában, a kisebbségi kérdés tanulmányozásában más szempontokat érvényesítettek, mint a korabeli hivatalos – román és magyar – történetírás képviselői; azokra figyelt, akik eredeti forrásfeltárásokkal alapozták meg pályakezdő műveiket; akik a tudományos objektivitást és a politikai józanságot képviselték a kor uralkodó nemzetszemléletének gyűlöletszító légkörében. Kedvenc eljárása volt, hogy az ösztöndíjhoz jutott fiatal kutatókat már Grenoble-ban, Párizsban, Berlinben, Bécsben, Bukarestben, Budapesten munkába állította; rendszeresen cikkeket és tanulmányokat kért tőlük az Erdélyi Fiatalok készülő számaiba; igyekezett ránevelni őket arra, hogy az erdélyi kérdéseket tágabb európai összefüggésekben lássák és láttassák; hazatérésük után pedig még inkább igyekezett kamatoztatni tudásukat a folyóirat célkitűzéseinek a megvalósításában; gondja volt arra, hogy pályakezdő műveik az Erdélyi Fiatalok hasábjain kapják meg az első szakszerű bírálatokat.

Hogy kikre számíthatott Jancsó Béla? Mindenekelőtt azokra, akiknek érdeklődési körét, témaválasztását eleve meghatározta az erdélyi (nem egy esetben a székely–magyar) származástudat. Közéjük tartozik Asztalos Miklós (1899–1986), Bányai László (1907–1981), Bíró Sándor (1907–1975), Makkai László (1914–1989), Mester Miklós (1906–1989), Tóth András (1915–2003), I. Tóth Zoltán (1911–1956). Asztalos Miklósnak – aki a Bartha Miklós Társaság alapító elnökeként figyelemmel kísérte, Magyarországon népszerűsítette az Erdélyi Fiatalok törekvéseit – különösen a Wesselényiről és Kossuthról írt könyvei voltak nagy hatással Jancsóra. Bányai László előbb tudósításokban összegezte a maga európai tapasztalatait (Grenoble, Párizs) az Erdélyi Fiatalok számára, amikor pedig a tulajdonjoggal rendelkező alapító-főmunkatársak sorába került, a párizsi Le Monde Nouveau folyóiratban értekezett az erdélyi románok, magyarok és németek sorsközösségéről (La Transylvanie, Suisse orientale, 1930). Sorbonne-on végzett tanulmányai után Bíró Sándor is az Erdélyi Fiatalok körében talált barátokra és eszmetársakra. Bányaival ellentétben – aki történészi ambícióit 1933-tól alárendelte a kommunista propagandának – a harmincas évek derekától egyre inkább szaktudósként mutatkozik be. Nemcsak értekezik az erdélyi történetírás feladatairól,^² hanem hozzá is lát fő művének – Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok (1867–1940) – a megalapozásához.^³ Az ugyancsak Kelet-Európa-kutatóként ismertté vált székelyföldi Mester Miklós, Az autonóm Erdély és a román nemzeti követelések szerzője hívja fel a figyelmet Tóth András Az erdélyi román kérdés a XVIII. században című művére, Jancsó megbízásából pedig az ő nevéhez fűződik a magyarországi reformmozgalom fiataljaival való kapcsolatok kiépítése.^⁴ Az 1956-os magyar forradalom idején odaveszett I. Tóth Zoltán, aki az Erdélyi Fiatalok munkatársaként jutott ki a harmincas évek második felében a Sorbonne-ra, ugyancsak járatos volt a Kossuth-kérdésben,^⁵ a Magyarok és románok történetében;^⁶ aligha véletlen, hogy 1946-ban éppen ő volt az egyik szorgalmazója Bíró Sándor fentebb említett műve megjelentetésének.^⁷ Közvetve vagy közvetlenül valamennyien kimunkálói az Erdélyi Fiatalok történelemszemléletének, a kisebbségi helyzet meghaladását célzó erőfeszítéseknek.

Kutatási célkitűzések

A kommunista diktatúra idején értelmiségi nemzedékek egész sora úgy nőtt fel, hogy nem lehetett szemléletformáló értesülése a két világháború közötti időszak kisebbségvédelmi gyakorlatáról és társadalomépítő törekvéseiről. A szóban forgó Erdélyi Fiatalok-kötet betiltása is épp annak tapasztalatnak az áthagyományozódását akadályozta meg, amelyre a kilencvenes évek szabadabb légkörének kisebbségi önszerveződéseiben égető szükség mutatkozott. Ez a felismerés késztetett arra, hogy későbbi tanulmányaimban többször is visszatérjek az Erdélyi Fiatalok témaköréhez, abban a reményben, hogy írásaimmal segítségére lehetek a napi politikai küzdelmekben formálódó politikai elitnek, illetve a kisebbségi társadalomszerveződést irányító szellemi erőknek. Először a Debreczeni Lászlóval (1903–1986) folytatott beszélgetéseimet rendeztem sajtó alá,^⁸ majd az Erdélyi Fiatalok mozgalmának irányítóiról, az azonos című lap alapítóiról és munkatársairól írt – forrásfeltárásokon alapuló – tanulmányaimat adtam közre.^⁹ A folyóiratot szerkesztő kisebbségideológusnak, László Dezsőnek (1904–1973) előbb A kisebbségi élet ajándékai című esszé- és tanulmánygyűjteményét rendeztem sajtó alá, hogy aztán a születésének századik évfordulóján szerkesztett emlékkönyvvel teljes életpályájára ráirányítsam az érdeklődők figyelmét.^¹⁰

Az Erdélyi Fiatalok történelemszemléletének a bemutatását az európai uniós csatlakozás folyamataival párhuzamosan kibontakozó autonómia-törekvések felerősödése teszi időszerűvé. Kutatásaimban az alábbi szempontokat érvényesítettem:

a) az erdélyi tudományosság kérdései a két világháború között; a Trianon utáni életkeretek tudományos megismerésének igénye a Kárpát-medencei magyar értelmiségi mozgalmak történetében;

b) az objektív románságkép kialakításának programja az Erdélyi Fiatalok célkitűzéseiben;

c) az Erdélyi Fiatalok szerepe a kisebbségi autonómia nyomatékos felvetésében;

d) a Duna-konföderáció eszméjének újragondolása; a Kárpát-medencei haladó magyar ifjúsági mozgalmak törekvéseinek összehangolása; a harmincas évek fordulóján tervezett kolozsvári ifjúsági konferencia eszmetörténeti jelentősége;

e) az Erdélyi Fiatalok szerepe Németh Lászlóék 1935-ös romániai látogatásának megszervezésében és a romániai tartózkodás nyomán született útirajzok megítélésében.

Itt jegyezzük meg, hogy a Jancsó-levelezésben felvillanó összefüggések birtokában fedezhető fel az Erdélyi Fiatalok tanulmányanyagának többletjelentése is mind a magyar, mind a román történelem kérdéseinek szemléletében; a szakkutatás részéről alighanem Bíró Sándor és I. Tóth Zoltán munkássága érdemel a továbbiakban behatóbb figyelmet, hiszen mindketten a harmincas években alapozták meg történetkutatói pályájukat. (A folyóirat kéziratos repertóriuma szerint Bíró 27 írása vár újraközlésre, köztük nagyon fontos elvi és módszertani megnyilatkozások.)

Tudományművelés – kisebbségi helyzetben

A tudománynak a két világháború közötti erdélyi életben betöltött szerepét vizsgálva Szabó T. Attila 1939 karácsonyán arra a következtetésre jut, hogy „Nincs az emberiségnek nevelőbb erejű, nemzeti, népi alázatosságra inkább kényszerítő szellemi tevékenysége, mint a tudományos vizsgálódás. A helyesen értelmezett tudománymívelés nem eltávolítja, hanem közelebb viszi egymáshoz a lelkeket és a népeket, mert az önmaga felé forduló, az önmaga értékeire és hibáira egyaránt kíváncsi nemzeti szellem elől eltűnnek a köznapi élet hazug, öncsaló, káros hiedelmei, lehetetlenné válik a más népek értékeit eleve is tagadó, azoktól mereven elzárkózó magatartás, és helyette az elfogultság, a faji kizárólagosság zűrzavarából lassan-lassan kibontakozik, előtűnik az egyetemes műveltség hatalmas mezeje, amelyen minden népnek, minden nemzetnek megvan a maga gondosan művelt helye, és virítanak a maga sajátosan egyéni virágai. Életünkben csak ennek a magasabb rendű tudományosságnak kell szerepet juttatni, csak ennek a folytatásáért, illetőleg sürgős megteremtéséért kell harcolni.” Hozzáfűzi nyomban: ehhez az igazságkeresés lázában fogant tudományos magatartáshoz és tevékenységhez „az egyén és a közösség nagy, embertelenül nagy önmegtagadása szükséges”. De szükség van erre mind az egyén, mind a közösség értékének növelése érdekében.^¹¹

A két világháború közötti erdélyi magyar tudományos gondolkodásnak alighanem ez a legkiemelkedőbb szintje. Kisebbségi helyzetben, önálló magyar egyetem nélkül, szűkös anyagi feltételek és a többségi nacionalizmus meg-megújuló támadásai közepette, tehát a tudományművelés számára alkalmatlan időben is képviselni az egyetemes igényeket. Abból a felismerésből kiindulva, amit 1932-ben Makkai Sándor így fogalmazott meg: „Az erdélyi magyar szellem arra van hivatva, hogy kicsiny lehetőségek közt nagy szellemi erőfeszítéssel egyetemes emberi szellemmé legyen.”^¹² Amire egyébként a megelőző századok hagyományai éppúgy kötelezték, mint annak az eleven hatása, hogy az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesület és az 1872-ben beindított tudományegyetem működésének köszönhetően Kolozsvár a magyar tudományosság második központjának számított.

E két alapintézmény 1919 utáni sorsa lényegesen meghatározta a két világháború közötti erdélyi magyar tudományszervezés és -művelés történetét. A helyzetet alighanem a „tudományművelés – egyetem nélkül” állapota fejezi ki a leghitelesebben. Ami nyilvánvalóan érzékenyen érintette az újjászervezett Múzeum-Egyesület működését is, hiszen az állás nélkül maradt és távozásra kényszerült híres professzorok legtöbbje a múzeumi szakosztályok élén állt, személyiségük meghatározta az ott folyó munkát is.

Tudományművelés – egyetem nélkül

Kezdetben a berendezkedő román államhatalom természetesnek tartotta a kolozsvári egyetem továbbműködését. Nicolae Iorga és más jeles román személyiségek azon a véleményen voltak – jegyzi fel Bíró Sándor –, hogy az itteni magyarságot joggal megilleti az önálló egyetem, s a magyar mellett új román egyetemet akartak szervezni.^¹³ Csakhogy Onisifor Ghibu friss egyetemi tanár és nemzeti parasztpárti politikus a strasbourgi és a pozsonyi egyetem átadására hivatkozva felveti a kolozsvári univerzitás átvételét, és ki is dolgozza az intézmény elrománosításának tervét. Közben eskütételre szólítják fel az egyetem tanári karát, amit a tanárok – az egyetemi autonómiára hivatkozva – 1919. május 12-én megtagadnak. Még aznap megtörtént az átadás. (A Kormányzó Tanácstól Ghibu már május 8-án kézhez kapta az intézmény átvételére szóló megbízást.) Nem egészen hat hónap múlva, 1919. november 3-án megkezdődtek az előadások a kolozsvári román állami egyetemen.^¹⁴

Ebben a helyzetben érthető módon felértékelődött mind a felekezeti, mind a civil társadalmi alapon szervezett és fenntartott intézmények szerepe, jóllehet, az agrárreform bevezetése ugyancsak meggyengítette azok fenntartásának lehetőségét. Mindenekelőtt az oktatás folytonosságának a biztosítása – s ennek érdekében a tanárképzés megszervezése – vált létfontosságúvá. 1920 nyarán megalakul az erdélyi magyar egyházak felekezetközi központi tanácsa, amely elhatározza a Magyar Tanárképző Intézet felállítását. Egyetemi tanárok, volt Eötvös-kollégisták, doktori fokozattal rendelkezõ középiskolai tanárok vállalták a tanítást az október 20-án megnyitott – a Református Teológia mellett működő – felekezetközi tanárképző főiskolán. A minisztérium hallgatólagosan tudomásul vette a törvényesen bejelentett intézményalapítást, ám a tanévkezdést követő pár hónapon belül „olyan közhangulat keletkezett a magyar egyetem ellen, hogy azt a kormány [...] betiltotta. Mint Onisifor Ghibu később elismerte, a magyar egyetem megmaradását azért nem lehetett eltűrni, mert ez az egyetem igen komoly versenyt támasztott volna a még fiatal román egyetemnek...”^¹⁵

A betiltás időpontjában (1921. szeptember 21.) a főiskolának már mintegy háromszáz hallgatója volt, tehát jelentős számú diákot vont el az állami egyetemtõl. Az intézet felszámolásának (október 7.) egyetlen „haszna”: megígérték, hogy rövidesen betöltik a magyar tanszéket. (Kristóf György kap rá 1922. április 1-jétől megbízást, aki 1926-ban szerezte meg a nyilvános rendes tanári címet, és aki hiába próbálta maga mellé állítani előbb Bitay Árpádot, majd Szabó T. Attilát és Nagy Gézát – törekvéseit a hatalom elgáncsolta.) A tudományos munkálkodás egyetemi és főiskolai kerete így lényegében az egyszemélyes magyar nyelv és irodalom tanszékre, valamint a kolozsvári unitárius, református meg a gyulafehérvári római katolikus teológia katedráira szűkült.

Küzdelem a tudományosság igényének a fenntartásáért

A kolozsvári magyar egyetemnek rangot adó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület szakosztályaiban is vezérszerepet vivő tudós- és tanárszemélyiségek jó része távozott ugyan, de maradtak vagy visszajöttek a tanítványaik – meg az ő tanítványaik. A mostoha körülmények ellenére az erdélyi magyar tudományosság folytonosságát, a provincializmus meghaladására törekvő korszerű tudományművelés igényét legalábbis fenn lehetett tartani.

Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezéseiből is tudjuk, hogy a felekezetközi tanárképző főiskola betiltása után az értelmiségi pályákon elhelyezkedni vágyó fiatalok távolabbi egyetemekre indultak.^¹⁶ Mivel a külföldön szerzett diplomák honosításával már akkor is gond volt, életképesebbnek látszott a magyar egyházak felekezetközi tanácsának az elgondolása. Ez a tanács ugyanis – miként Benkő Samu kimutatta – arra biztatta a tanulni vágyó ifjakat, hogy iratkozzanak be a kolozsvári román egyetemre, ám az ottani egyoldalú képzést ellensúlyozandó, létrehozott egy tanulmányi intézményt – a Kolozsvári Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Tanulmányi Felügyelő Bizottságát –, azzal a feladattal, hogy az „a diákoknak olyan előadásokat és szemináriumokat szervezzen, ahol a fiatalok megismerkedhetnek a tudományok sajátosan magyar és sajátosan erdélyi kérdéseivel”. A felügyelő bizottság munkáját, a külföldi tanulmányutakra szóló ösztöndíjak elosztását György Lajos irányította, a diákok sajátos szakmai felkészítését pedig – többek között – „a nyelvész Csűry Bálint, a jogász Balogh Artúr, a történész Kelemen Lajos és Bíró Vencel, a klasszika-filológus Bitay Árpád, a geográfus Xántus János vállalta; tanítványaik közül az erdélyi tudománynak és közéletnek olyan szakemberei kerültek ki, mint a nyelvész Szabó T. Attila, a szociológus Venczel József, a literátor Nagy Géza, a jogász Mikó Imre, a történész Bíró Sándor”.^¹⁷

Az utóbb említettek közül ketten (Bíró és Mikó) az Erdélyi Fiatalok alapító főmunkatársa, Venczel József pedig 1932-ig az erdélyi valóságfeltárást kezdeményező faluszeminárium egyik vezetője. Bíró református, Mikó unitárius, Venczel római katolikus. E véletlenül alakult sorrend is jelzi: Jancsó Béla és László Dezső a felekezet- és világnézet-felettiség eszméjének a jegyében igyekezett közös munkára fogni a harmincas évek fordulóján a kolozsvári román egyetemen akkor már nagy számban (900–1000) jelentkező magyar diákokat. Céljuk részben ugyanaz volt, mint a Tanulmányi Felügyelőbizottságé: egyrészt ellensúlyozni az egyetemi oktatás egyoldalúságát, előadás-sorozatok és szemináriumok keretében megismertetni az erdélyi magyar tudományosság sajátos feladatait; másrészt ennél gyakorlatibb célkitűzést is követtek: a romániai életkeret, az erdélyi viszonyok tudományos feltárását összekapcsolták a kisebbségi társadalom demokratikus átszervezésének igényével.

Az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetében^¹⁸ már volt alkalmam bemutatni, hogy 1929-től kezdődően Jancsó Béla szociológiai (falukutató), közgazdasági, jogi, irodalmi, néprajzi, népművészeti, művészettörténeti stb. szemináriumokat működtetett a Székelyek Kolozsvári Társaságának székházában. Így lehetővé vált, hogy a korabeli erdélyi magyar szellemi élet olyan személyiségei szólhassanak az utánuk jövőkhöz – általában 100–120 fős hallgatósághoz –, mint Baráth Béla, Csűry Bálint, Dóczyné Berde Amál, Dsida Jenő, Imre Lajos, Járosi Andor, Kelemen Lajos, Kiss Elek, Kós Károly, Roska Márton, Szász Ferenc, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Vásárhelyi János és mások. És minthogy az éppen időszerű gazdasági, társadalmi, művelődési kérdések megvitatásán túl Jancsó a szociológiai-szociográfiai felméréseket is szorgalmazta a kisebbségi társadalom korszerűbb önszerveződése érdekében, a falukutató és népművészeti pályázatok eredményét is itt hirdették ki – ugyancsak nagyszámú közönség előtt.

Onisifor Ghibu harca

a nem létező „magyar nemzeti egyetem” ellen

Ám alighogy beindult a munka, a román diákegyesületek vezetői máris tiltakoztak kormánynál,^¹⁹ majd a szélsőséges nacionalista nézeteiről ismert nemzeti parasztpárti politikus, Onisifor Ghibu (1883–1972) egyetemi tanár nyílt támadása következett. „Ez a magyar társaság magyarországi pénzzel, a különböző erdélyi magyar tényezők támogatása által – írta a kolozsvári egyetem 1919-es birtokbavételének élharcosa a vallás- és közoktatásügyi minisztérium kiadásában 1931-ben megjelent Un anachronism şi o sfidare: Statul Romano-Catolic Ardelean című könyvében – valóságos magyar nemzeti egyetemet szervezett Kolozsvárt.”^²⁰

Ghibu tulajdonképpeni célja a Erdélyi Római Katolikus Státus létjogának kétségbe vonása, illetve az Országos Magyar Párt (COMP) diszkreditálása volt. A ferdítések, a félremagyarázások, a minden valóságalapot nélkülöző állítások garmadájával azt próbálta „bebizonyítani”, hogy a Státus és az OMP vezetése alatt álló ifjúsági mozgalmak közül az Erdélyi Fiatalok „titkos társasága” a legveszedelmesebb, mert „ádáz harcot folytat Erdély Romániától való elszakítása érdekében”. Az ifjúsági tömörülés folyóiratának a szerkesztője, László Dezső pontról pontra cáfolta az ellenük felhozott vádakat: 1) korántsem „irredentizmus” az, ha például a katolikus ifjúsági egyesületet tagjai érdeklődnek a székelység történelmi-társadalmi kérdései és jelenbeli viszonyai iránt; hogy foglalkoznak az iskolán kívüli népneveléssel; hogy magyarországi tanulmányútra járnak; 2) az Erdélyi Fiatalok – szellemi függetlensége megőrzése érdekében – semmilyen szervezettől nem fogadott el anyagi támogatást, sem Magyarországról, sem Erdélyből; 3) olyan Kárpát-medencei haladó magyar ifjúsági egyesületekkel tartotta a kapcsolatot, amelyek szemben álltak az irredentának tartott magyarországi kormánypolitikával; 4) az Erdélyi Fiatalok hatósági engedéllyel működött, előadásain az állambiztonság emberei is rendszeresen jelen voltak; 5) ténykedésüket „a klerikális szellemben” szerkesztett Erdélyi Lapok sem nézte jó szemmel.^²¹

Onisifor Ghibu – álarc nélkül című könyvében Balázs Sándor külön fejezetet szentel Ghibu módszereinek (rögeszme, kihagyás, hamisítás, a nem létező szöveg „idézése”, visszaélés a fordítással, jól preparált idézetek összefűzése, bizonyítás nélküli állítások, felnagyítás, a „hályogkovács” módszer, a szakmai igénytelenség módszere, következetlenség, a tényekkel farkasszemet néző következtetések, érvek helyett sértés). Ezek többségét az Erdélyi Fiatalok törzsgárdájának a megtámadása során is érvényesítette. Egyebek között azzal is diszkreditálni akarta a mozgalmat – fejti ki Balázs –, hogy szoros kapcsolatot építettek ki a magyarországi – állítása szerint – irredenta Bartha Miklós Társasággal. „Ghibu a tipikus 3-as (kihagyásos) módszerével, úgy látszik, nem olvasott el mindent az Erdélyi Fiatalok című lapban, hiszen ha megtette volna, tudomást szerez arról, hogy az említett két szervezet között sok szempontból valóban volt eszmei rokonság (így a politikai határokat túllépő nemzeti egybetartozás vagy, mondjuk, a dunai konföderáció gondolata), csakhogy az ilyen nézeteket terjesztő Új Magyar Föld című lap egyik számát a magyarországi irredenta körök nyilvánosan megégették.”^²²

A kisebbségi modus vivendi célképzetének pragmatikus továbbfejlesztői, az Erdélyi Fiatalok törzsgárdájának tagjai a transzszilvanizmus népi alapjaira építették kisebbségvédelmi és társadalomépítő elképzeléseiket; az Erdély földjén élő népek kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködésben reménykedtek,^²³ a román nacionalizmussal szemben az állampolgári kötelezettségek teljesítéséből, a román állam iránti lojalitásból igyekeztek erkölcsi tőkét kovácsolni; annál is inkább, mivelhogy bíztak a békeszerződésekben leszögezett kisebbségi szabadságjogok nemzetközi garantálásában.

Egyértelműen kiderül ez a transzszilvanista ideológusok második nemzedékéhez tartozó László Dezső 1935-ös helyzetértékeléséből: „Nekünk [...] mindenekelőtt ennek az országnak az életét, életrendszerét, életlehetőségeit kell megismernünk. Megdöbbentő, hogy ezen a téren még milyen súlyos mulasztások terhelnek bennünket. Meg vagyok győződve, hogy nagyon sok hátramaradásunknak volt az az oka, hogy nem ismertük kellően ezt az országot és azokat az utakat, amelyek tiszteletben tartásával itt lehet és kell élnünk. [...] Mi nem megtűrt, hanem teljes jogú polgárai vagyunk ennek az országnak, minden olyan magatartás, ami állampolgári jogaink gyakorlásában sért meg, ellenkezik az ország alkotmányával és törvényeivel. Nem arra kell hivatkoznunk, hogy milyen volt a sorsa a románságnak a régi Magyarországon, mi a sorsa más országok kisebbségeinek, ha bennünket nemzeti sajátosságaink érvényesítésében gátolnak, hanem arra, hogy azok, akik velünk szemben igazságtalanságot gyakorolnak, nem tisztelik ennek az országnak a törvényeit, mi pedig a törvények tiszteletét magunkkal szemben elvárhatjuk, mert minden kötelezettségünknek eleget teszünk. [...] Meg kell győznünk az államalkotó román fajt afelől, hogy nekünk nincsenek rejtett céljaink. [...] Oda kell a közvéleményt formálnunk, hogy minden kisebbségi sérelem az állam presztízsének sérelmét jelentse.”^²⁴

Jótékony fordulat a tudományszervezésben

A húszas években az Erdélyi Múzeum-Egyesület még nem tudott érdemi munkát kifejteni. Nemcsak az anyagi háttér visszaszerzéséért folytatott küzdelem kötötte le a megmaradt erőket, az előadások engedélyeztetése is – a cenzúra megszüntetéséig (1928) – óriási nehézségekbe ütközött. Csak a jogi helyzet (részbeni) tisztázódása és a hatósági zaklatások megszűnése utáni – átmeneti – fellélegzés tette lehetővé az átfogóbb tudományszervezés beindítását, a szakkutatások felgyorsítását.

Ez az 1929–1930-ban bekövetkezett jótékony fordulat mindenekelőtt a Tavaszy Sándor nevéhez fűződik, akinek – előbb a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály, majd az EME élén – gondja volt arra, hogy az erdélyi tudományosság égető kérdései előtérbe kerüljenek. Az egyesület 1930 augusztusában Marosvásárhelyen megtartott vándorgyűlésén egyértelműen leszögezte: „A magyar tudományos törekvéseket Erdélyben elsősorban azok a feladatok határozzák meg, amelyeket nem tölthet be és nem végezhet el és nem is végez el helyettünk senki más.” Mindenekelőtt Erdély történeti múltjának a feltárására, a nemzeti nyelv művelésére és a népi sajátosságok kutatására irányította a figyelmet. De nem feledkezett meg az orientalisztika, a régészet és a filozófia műveléséről sem, mondván, „Erdély földje sajátos geográfiai helyzeténél, szakadatlan küzdelmekkel teli történeténél és sorstragédiáinál fogva bizonyos kényszerítést, termékeny indításokat ad az élet és a világ nagy kérdéseinek folytonos és radikális végiggondolására, a meg nem álló, sohasem veszteglő reflektálásra”.^²⁵

Tavaszy 1930-ban úgy látta, hogy az erdélyi tudományos életnek olyan munkásai dolgoznak, akik nemcsak az erdélyi magyar tudományosság történeti folytonosságát tarthatják fenn: eredményeikkel – akár a szellem-, akár a természettudományok terén – szervesen beépülhetnek az európai kultúrába, bekapcsolódhatnak a szellemi értékteremtés világfolyamatába. Amennyiben felismerik az egyetemes célkitűzésekhez kapcsolódó sajátos erdélyi vagy kelet-európai feladataikat.

A Tavaszy által igényelt „élettudományok”, az önismereti diszciplínák művelői addigra már valóban szép számban jelentkeztek a társadalomtudományi folyóiratok hasábjain, sőt otthonra leltek még a kimondottan szépirodalmi jellegű kiadványokban is. Ilyen szempontból nagyon tanulságos az Erdélyi Irodalmi Szemle, a Magyar Kisebbség, a Korunk, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Fiatalok, az Erdélyi Iskola és a Hitel története.

Ez utóbbinak már szerkesztője Venczel József, amikor – az EME fennállásának 76. évfordulóján , 1935-ben – átfogó tanulmányát az erdélyi tudományosság kérdéseiről megírja. Nézetei a kisebbségi helyzetben felnőtt, nagy elődök munkálkodásának erkölcsi példáin nevelkedett, európai látókörű fiatal tudósnemzedék friss szemléletét, energikus tenni akarását tükrözik. Egyrészt az addig – nagy nehézségek árán – újraindított intézmények funkcionalitását, hatékony működtetésük gondját helyezi előtérbe, másrészt pedig a korszerű erdélyi magyar tudományosság jövőjét megalapozó feladatok elvégzését sürgeti. Főként a történeti kutatások egyoldalúságát (egyháztörténeti jellegét) kifogásolja, a néprajzi és szociológiai, szociográfiai társadalom-feltárás elhanyagolásáért meg egyenesen elmarasztalja az Erdélyi Múzeum-Egyesületet. Szóvá teszi, hogy az EME nem élt kellőképpen a rendelkezésére álló tudományos eszközökkel, nem fordított figyelmet az új nemzedékek tudományos érdeklődésének a felkeltésére és irányítására, az Erdélyi Múzeum pedig inkább közlöny, mint korszerű tudományos szemléletet alakító folyóirat.^²⁶

A pályakezdő Venczel kritikájából egyértelműen kicsendül: meglátásával és indítványaival az erdélyi magyar tudományművelés – átfogóbb művelődési modellbe szervesülő – korszerű szerkezetének a kialakítását szeretné elősegíteni, hogy az alkalmassá váljék „sajátossá alakult erdélyi helyzetünk áttekintésére”. Lévén, hogy a kisebbségi életkeret szükségszerűen átépítette az erdélyi magyar társadalom belső struktúráját is. A Venczel-modell megkülönböztetett szerepet tulajdonít egyrészt a társadalomkutatásnak, másrészt az értelmiségi elitnevelés biztosításának. Ugyanazokból a felismerésekbõl indul ki, mint öt-hat évvel korábban Jancsó Béla, ám ő – szaktudományi jártasságánál fogva – a szakszerűségre helyezi a hangsúlyt mind a társadalom-megismerésben, mind a társadalomépítésben. A romániai magyarság életkörülményeinek szigorúan tudományos, önáltatástól mentes felmérését, egy új Metamorphosis Transylvaniae megalkotását sürgeti, mert a harmincas évek derekán úgy látja, hogy a kisebbségi élet – szétzilált – belső erőinek a tervszerű megszervezése e nélkül elképzelhetetlen.^²⁷

Az értelmiségnevelést Venczel ugyancsak kiemelten kezelte, mert úgy vélte, hogy „jórészt ezen fordul meg kisebbségi életünk legtöbb kérdése”. A provincializmus, az amatőrizmus, a dilettantizmus egyedüli ellenszere csakis a szakszerűség lehet. Erre azonban idejekorán rá kell nevelni az egymást követő nemzedékeket. Szép álmát a Collegium Transilvanicumról ugyancsak 1935-ben vetette papírra, attól a felismeréstől indíttatva, hogy a kisebbségi helyzet „nem jelentheti a dilettantizmus térhódítását és a színvonal süllyedését”.^²⁸

A tudományos élet megélénkülése természetes módon maga után vonja a kritikai hang felerősödését is. A frissen érettségizett, jogi tanulmányait épp csak elkezdő Lőrinczi László elgondolkoztató megjegyzéseket fűz az Erdélyi Fiatalok hasábjain Jancsó Elemérnek a budapesti Láthatárban 1937 elején megjelent Magyar tudományos élet Erdélyben 1918-tól napjainkig című tanulmányához.^²⁹ „Az alig húszéves kisebbségi magyar tudományos életnek vannak eredményei. Ez a kijelentés önmagában nagyon biztató, de ha a dolgok mélyére nézünk – érvel a későbbi költő, műfordító és jeles Kuncz-kutató –, másképpen kell megítélnünk a helyzetet. Ugyanis azt, amit ma transzszilván tudományosságnak nevezünk, csaknem kizárólagosan a háború előtti nemzedék tagjai művelik.” Ez nemcsak a kutatási feltételeket nélkülöző természettudományokat veszélyezteti, hanem hovatovább a szellemtudományok erdélyi folytonosságát is. „Mindegyik tudós csak ígéri, hogy majd elő fog állani egy alapos munkával, de jelen körülményei nem engedik meg azt, hogy minden erejével csak a tudományos munkának feküdjék neki. És az évek telnek, és a »kedvezőbb körülmények« nem jönnek. […] Az az érzésem, hogy […] most került a transzszilván magyarság ahhoz a válaszúthoz, melynek egyik ága az élethez, a másik pedig a pusztuláshoz vezet. Most kell megmutatnia azt, hogy túl a hétköznapi élet ezer kicsinyes akadályán, tud áldozatot hozni kultúrájáért. Ha most nem tudja megvetni életének új alapjait, akkor talán örök időkre elkésett. Áll ez a tudományra, de minden egyéb életviszonylatra is.”^³⁰

Az Orbán Balázs Tudományos Munkaközösség terve 1939-ben

Két évtized politikatörténeti eseményeit, valamint gazdasági, társadalmi és művelődési jelenségeit áttekintve Bíró Sándor eléggé lehangoló képet fest a két világháború közötti állapotainkról az Erdélyi Fiatalok 1939. évi első számában.^³¹ Kimutatja például, hogy a romániai magyarság érdekképviseletét felvállaló Országos Magyar Párt erejét felőrölték a kisebbségi jogvédelem politikai harcai, így nem tudott idejekorán élére állni a gazdasági, társadalmi és művelődési önszerveződéseknek. A világgazdasági válságból kilábaló egyesületeink (EGE, Hangya szövetkezetek) csak a harmincas évek derekára erősödtek meg annyira, hogy a gazdasági élet korszerűsítését elkezdhessék. A vagyonuktól megfosztott tudományos és művelődési egyesületek (EME, EMKE) ugyancsak ez időben láthattak komolyabb munkához, miután jogi helyzetüket tisztázták. A tizenöt évi hátramaradás különösen a tudományművelésben éreztette erőteljesen a hatását,^³² a kisebbségi nevelés kérdéseinek a megoldása is elhúzódott a harmincas évek derekáig. Ekkor kezdett körvonalazódni egy korszerűbb nemzetpedagógiai szemlélet, amely – elsősorban az egyházak életében bekövetkezett belső megújulás révén – áthatotta a családi nevelést éppúgy, mint az iskolán kívüli népnevelést. Történik mindez Balázs Ferenc, Makkai Sándor, László Dezső, Bíró Sándor, Márton Áron, Venczel József felismeréseinek és áldozatos munkájának köszönhetően.^³³ Bíró 1939-ben már „az egészséges fejlődés” jeleit is megfigyelhette a kisebbségi élet minden területén. Hiányolja viszont, hogy nem folyik céltudatos, szervezett munka a szétszórt kezdeményezések összefogására, a párhuzamosságok kiiktatására. Ezt az érvelést erősítették fel akkoriban Debreczeni László, Jancsó Béla, László Dezső, Márton Áron, Venczel József okfejtései.^³⁴

Debreczeni László egy – Orbán Balázsról elnevezett – Tudományos Munkaközösség létrehozására tett kísérletet 1939 novemberében. Tudományos életünk elsorvadása című tanulmányában^³⁵ voltaképpen az Erdélyi Fiatalok tudományszervezési elgondolásait összegezte. „Rámutattam tudományos életünk elhanyagolt területeire, legfontosabb feladataira, és a helyzetünkből adódó teendők – szűkebb életterünk határain messze túlmutató – jelentőségére, lehetőségeire. Ezt az írást akkor egy új tudományszervezés első jeladásának – az Orbán Balázs Tudományos Munkaközösség megalakítását célzó harangkondításnak – szántam, a rohamosan torlódó háborús események azonban gátat vetettek a megvalósulásnak.”^³⁶

III

Az erdélyi történetírás eredményei és feladatai

Erdély történeti múltjának a feltárását említette az első helyen 1930 augusztusában Tavaszy Sándor, amikor az erdélyi tudományosság célkitűzéseiről értekezett Marosvásárhelyen. Hát erdélyi történetírás is van? – tette fel a fogalomtisztázó kérdést az Erdélyi Fiatalok hasábjain 1934 elején Bíró Sándor, merthogy addig csak a magyar, a román és német történetírás külön érdekszempontjaival találkozott. „Erdély mindig szerves részét képezte a magyar fejlődésnek, tehát történetileg szorosan együvé tartozik a magyarsággal, attól külön tárgyalni nem lehet – olvassuk egyik részről. Erdély lényegében mindig sorsközösségben volt a román fejedelemségekkel – halljuk a román történészek ellenvetését, tehát igazi története csak úgy érthető meg, ha azt mint a románság egyetemes történetének részét vizsgáljuk. A harmadik állítás szerint Erdély történetében azt kell vizsgálni, ami kulturális szempontból a legjelentősebb volt a múlt folyamán; a városok szerepét, az ipar és kereskedelem helyzetét, külföldi kapcsolatait – amely kérdések mind szorosan utalnak a szászok jelentőségére. Tehát e harmadik álláspont szerint Erdély történeti jelentőségét főleg kulturális és gazdasági szempontból a szászok adják, amiből az következik, hogy elsősorban ebből a szempontból kell kutatni Erdély történetét.”^³⁷

Bíró szerint – politikai hovatartozásától függetlenül – Erdély különálló egység. Földrajzi, gazdasági, nemzetiségi, művelődési tényezők teszik történelmileg meghatározott, sajátos értéktartománnyá. Az évszázadok óta itt lakó három nép „egymás melletti élete”, gazdasági, társadalmi, művelődési viszonyai határozták meg összetéveszthetetlen történelmi arculatát, következésképpen ezeknek a sajátos értékszempontoknak meghatározó szerepük van az erdélyi történetírásban is.

Ennek korabeli feladatait ekképpen rangsorolja:

„1. Megállapítani legelőször is azt, hogy mit alkotott eddig az erdélyi történetírás. Egy helyzetfelvétel, ha úgy tetszik, mindarról, amit eddig Erdélyre vonatkozólag magyarok, románok és szászok írtak. Amolyan többkötetes bibliográfia, amelyben összegyűjtve rövid ismertetéssel megtalálhatók lennének az erdélyi összes munkák címei az egyes századok szerint csoportosítva. Mindazok a forráskiadványok, feldolgozások és monográfiák, melyek Erdély történetére vonatkozólag magyar, román és német nyelven megjelentek, címeit a szerzők betűrendes sorrendjében századok szerint csoportosítva, mindeniket két-három soros jellemzéssel összefoglalva. E munka hiánya régóta érezhető; mindenki tapasztalhatta, aki valamely erdélyi történelmi kérdéssel foglalkozott. Természetesen ezt egy ember nehezen csinálhatja meg, de többen, munkamegosztással rövid idő alatt elkészíthetnék, s ezáltal óriási szolgálatot tennének az erdélyi történettudománynak.

2. A szóban forgó bibliográfia nyomán mindenki látná, hogy hol vannak a legsürgősebb teendők, melyek azok a területek, ahol az erdélyi történettudomány még egészen gyermekcipőben jár, vagy még egyáltalán nem indult meg. Akik ezeken a kérdéseken már gondolkoztak, azok jól tudják, hogy sajnos a politikai síkot kivéve az Erdélyi Élet múltjának szinte minden más oldala úgyszólván feldolgozatlan. Gazdaságtörténet, társadalomtörténet, az egyes nemzetiségek demográfiai viszonyainak története szinte egészen szűz területek. Pedig nyilvánvaló, hogy e területek legsürgősebbek, és nem is annyira az egyes erdélyi népek, mint inkább az erdélyi tudományosság szempontjából. Mert ha nem a legalaposabb tudományos felkészültséggel nyúlunk hozzájuk, akkor a ma uralkodó politikai és nemzeti jelszavak úgynevezett »tudósai« fogják maguknak kisajátítani, természetszerűleg egészen elfogult, minden tárgyilagosságot nélkülöző módon. Az ilyen eljárások eredménye pedig előrelátható: a nagyközönség tudatába ezek az elfogult, tendenciózus állítások mennek át, s később az igazi tudományos eredmények már szembetalálják magukat velük, s nagyon nehezen tudnak érvényesülni.

3. A gazdaság- és társadalomtörténet rengeteg ma nagyon időszerű kérdésre adhat feleletet. Az erdélyi termelés viszonyainak a feltárása, az egyes népek szerepe a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem terén éppen annyira fontos lehet, mint az erdélyi társadalmi rétegek kialakulásának és fejlődésének története. A népiség története a maga ezerféle vonatkozásaival szintén nagyon sok kérdést kell kikutasson: a települési kérdésektől elkezdve a már egészen kialakult nemzetiségi helyzetet magyarázó történelmi rugók feltárásáig. Ide torkollik a helynevek, a dűlőnevek tanulmányozása, a falutörténet, a népszokások és népművészetek rendkívül értékes anyagainak felvétele és összehasonlító feldolgozása, mely nagyon sok esetben segítségére lehet a történetírásnak, különösen ott, ahol hiányoznak az okleveles pontos adatok és feljegyzések.”^³⁸

Kelemen Lajos (1877–1963) hatvanadik születésnapja jó alkalom Bíró Sándor számára, hogy áttekintse a történettudós által addig elvégzett munkát. Mindenekelőtt levéltárosi munkásságát emeli ki. „Mint az EME levéltárosa szinte két évtizeden keresztül állott a kutatók rendelkezésére. A vérbeli tudós örömével segített mindenkin; magyar, román vagy német is lett légyen az, aki valamilyen kérdésben hozzáfordult. A levelek, okiratok és jegyzőkönyvek ezreit olvasta és rendszerezte, s kimeríthetetlen tudását főleg ezekből a történetírók előtt legértékesebb egykorú forrásokból merítette. Országrészünk gazdaság- és művelődéstörténetében feltétlenül és minden kétséget kizárólag ő a ma élő legnagyobb szaktekintély.” Bíró azt tartotta az erdélyi tudományos élet egyik legfontosabb közérdekű feladatának, hogy mielőbb nyomdafestékhez juttassa Kelemen Lajos páratlanul értékes gyűjteményét.^³⁹ Nem sokkal e cikk megjelenése után történetírói és levéltárosi munkásság elismeréséül Kelemen Lajost az MTA tiszteletbeli tagjává, 1962-ben pedig rendes tagjává választották. Az életművét áttekintő Csetri Elek 1991-ben joggal emelte ki: „Példátlan gyűjtőmunkája nyomán alakult ki az EME milliós kolozsvári gyűjteménye, amely napjainkban Románia Akadémiája Történeti Levéltáraként szolgálja a tudományos kutatást. Ennek a világviszonylatban is jelentős intézménynek a tető alá hozása életének kimagasló érdeme.”^⁴⁰

Az építész és iparművész, a grafikus és művészettörténész Debreczeni László is nagy tisztelője volt Kelemen Lajosnak. Tavaszyval és Bíróval egyetértőleg neki is az volt a véleménye, hogy a történetkutatás, a nyelvészet, a néprajz, a jogtudomány mind-mind olyan kutatási munkaterület, amelyek különösképpen kisebbségi helyzetben életbevágó jelentőségűek. „Ezek azok a területek, amelyeken minden népnek önmagával szemben sajátos feladatai vannak, s ahol nem várhatjuk, hogy a magunkéban mások dolgozzanak helyettünk.” Éppen ezért a tervezett Orbán Balázs Tudományos Munkaközösség programjának felvázolása közben nem mulasztja el felhívni a figyelmet az alábbi „hiányszakmák”-ra: „A történettudomány szakágazataiban a múlt [XIX.] század nagy kutatóinak nincsenek követői. Nincsen egyetlen fiatal diplomatikusunk, paleográfiához, epigráfiához értő fiatal erőnk. Nincs fiatalember, aki genealógiához, heraldikához értene. Ezek terén az előttünk járó nemzedékekben is alig egy-egy szakemberünk van, s ha ezek kidőlnek a sorból, úgyszólván minden ilyen irányú munka megáll, mert nem lesz, aki tudja és folytassa a dolgokat. Különösen keservesen kell ezt megéreznünk a kútfőpublikálás terén, ahol rengeteg anyag vár módszeres feldolgozásra. De se szeri, se száma az elemző vizsgálat feladatainak sem. Kútfőanyagunk még számos művelődéstörténeti szempontból nincs átnézve. Történeti földrajz, helyrajz, népiségtörténet, településtörténet, nyelvtörténet, a parasztság története, a vallás (nem az egyház!) története, népünk jogtörténete éppen hogy legszűkebb sorát adják a fontos munkáknak. Arról meg nem is szólunk, hogy a magyar őstörténeti kutatásnak milyen feladatai volnának itten. Ugyancsak nincs egyetlen történeti nyelvszakértőnk sem – turkológusunk, szlavistánk, középkori latinistánk, hogy ismét csak a legfontosabbakat említsük –, pedig a történeti kutatáshoz elengedhetetlen ezek munkája. Nincsenek régészeink. Az őstörténeti kutatás régészet nélkül szinte meg sem mozdulhat. A műtörténeti munka terén nincs Erdélyben egyetlen fiatal magyar, aki értene a történelmi építőstílusokhoz, részletesebb ismeretei volnának bár egynek körében. Nincs ikonográfusunk. Az erdélyi tábla-, portré- és miniatűrfestészet, az írómesterek, a pecsétmetszők, a szobor- és másféle faragóművészek, majd pedig az iparművészet egyes ágai: az ötvösség, az ónmívesség s a díszítőművészet, stb., stb. mind-mind részletkutatókra, egy-egy életet odaszentelő komoly tudósra várnak.”^⁴¹

Debreczeni László „hiánylistája” sok tekintetben ma is érvényes. Ez derült ki az MTA Történettudományi Intézete és az Erdélyi Múzeum-Egyesület által szervezett, 2004. október 20–21-én Kolozsváron megtartott Erdély a magyar középkorkutatásban című konferencián. Joggal hangsúlyozta Jakó Zsigmond akadémikus az erdélyi magyar történetkutatás mai kérdéseit taglalva: „Szilárd meggyőződésem szerint a magyar tudományszervezésnek nyolcvanöt évi késedelmeskedés után és az Európai Unióba való bekerülést követően rövidesen lépnie kell, mégpedig nem államban, hanem nemzetben gondolkodva. Az új helyzet végiggondolása ugyan elsősorban az anyaország tudományossága szempontjából halaszthatatlan, de természetesen érinteni fogja a határon túli magyar tudományt is. A ténylegesen egységes jövendő magyar tudományossága ugyanis nem mondhat le – legalábbis a humán tudományokban bizonyosan nem – arról a szellemi potenciálról, amellyel kettős kötődésük, speciális nyelvtudásuk, helyismeretük és helyi kapcsolataik révén a Kárpát-medencei nemzettöredékek szakemberei növelhetik a magyar tudományosság hatékonyságát és elismertségét a szomszéd államokban.”^⁴²

Nemzeti önszemlélet – kisebbségben

A szem, a látás (erdélyi kisebbségi életlátás, világlátás), a nézet, a tekintet, a szemlélet László Dezső írásainak – többszörösen megszenvedett alapmotívuma. „Ott nőttem fel a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, de a székely valóság meglátásához a szemet [kiemelés tőlem – Cs. P.] az erdélyi irodalomtól nyertem” – vallja 1939-ben,^⁴³ immár kiforrott kisebbségi nemzetpedagógusként. Hivatása gyakorlására való felkészülésének, eszménykeresésének időszakában – amit ő kritikai életszakasznak nevez, amelyre az építő korszak következett a harmincas évek második felében – tudatosan arra törekszik, hogy a reálisan látó nagy magyarok családfáját mind a maga, mind pedig mások számára felkutassa, eleven szellemi erőforrássá avassa. „Makkai Sándor Ady-könyve megismertetett Ady modern kritikai magyarságával – jegyezi fel 1934-ben. – Adytól egy lépést tettem, és próféciája általánosságaitól Szabó Dezső részletekre világító zsenijének fénykörébe jutottam. Tetszett nekem az az ember, aki a világháború után a legkritikaibb és legegyetemesebb magyarságot jelentette. Miután a jelenben megtaláltam az élő magyarság összes kérdéseinek reális és kritikai szemléletét, s megláttam, hogy ez a nemzetszemlélet még mindig idegen a ma élő, magukat igaznak tartó magyarok előtt, ennek a látásnak történelmi igazolást kerestem...”^⁴⁴ [Kiemelések tőlem – Cs. P.] Amiből legalább három következtetés menten adódik: a) László Dezső indulásában, szellemi attitűdjének a kialakulásában igen erőteljes szerepet játszott a Magyar fa sorsát (1927) és a Magunk revízióját (1931) író Makkai püspök; b) a kisebbségi léthelyzettel összefüggő kérdések elméleti tisztázását elsődleges feladatának tekintette; c) reális önismereten alapuló kisebbségi jövőkép foglalkoztatta, aminek a kimunkálása elválaszthatatlan a korszerű nemzetszemlélettől, illetve az egyetemes távlatú gondolkodástól.

Érdemes megfigyelni, hogy Makkai Ady-könyvének a hatására milyen szellemi fejlődésen megy át, amíg eljut a maga kritikai szemléletének a kialakításáig, mert ez egyben a történelmi múlt – kisebbségi helyzetben is eligazítást nyújtó – átértékelésének a mozzanatait is jelzi. „Legelőször Bethlen Gábor magyarságában láttam meg a ma kritikailag látók ősét – írja ugyancsak a Reálisan látó nagy magyarok családfája című visszatekintésében –, azután Széchenyi Istvánt vontam be ebbe a szellemi rokonságba. Mialatt Széchenyivel társalkodtam, felismertem, hogy az ő kétszáz évvel idősebb igazi rokona gróf Zrínyi Miklós, az író-hadvezér. De amíg eljutottam hozzá, egy kis kitérőt kellett tennem, [...] és [...] kimutattam, hogy a nagy liberális gondolkozású Eötvös, látási módjuk teljes ellentéte mellett is, milyen rokona a kritikában és az egyetemes magyar szemléletben Szabó Dezsőnek. A kitérő után most már egészen világos előttem a sor: Bethlen Gábor és Zrínyi Miklós a XVII., gróf Széchenyi István és báró Eötvös József a XIX., Ady és Szabó Dezső a XX. században minden különbözőségük ellenére is egy szellemi vonulatot jelentenek a magyarság életében.”^⁴⁵ [Kiemelés tőlem – Cs. P.]

Mindenikükről külön tanulmányt vagy könyvet írt László Dezső.

A Széchenyiről szólónak még kedvező volt a visszhangja, ám a Bethlen-, az Eötvös-, a Szabó Dezső-, és Zrínyi-tanulmányt magába foglaló kötetet, az 1935-ben – ugyancsak az Erdélyi Fiatalok kiadásában – megjelent A siető embert már „rosszindulatú hallgatás” övezte. Az erdélyi magyarság közvéleményét irányító, befolyásoló hivatalos politika nem akarta tudomásul venni – mutatott rá Vita Zsigmond az elhallgatás okaira –, hogy „itt egy új nemzedék új látása nyilatkozik meg, amely előítéletektől mentesen akarja megérteni nemzete múltját, és így új alapokra fektetni a jelenét”.^⁴⁶ A Széchenyi-könyv óta felerősödött László Dezső hangja, pedig már akkor egyértelmű volt az üzenete: a Kárpát-medencei magyarságnak – többségi és kisebbségi helyzetben egyaránt –, ha meg akar maradni, meg kell újulnia, életformát kell változtatnia. Gazdasági, társadalmi, politikai és szellemi téren egyképpen esedékes a szemléletváltás, a „magunk revíziója”. A történelemben szervesen benne élőként – magát is „siető embernek” tartotta – jól tudta: „Az élet hatalmas árja nem áll meg a mi kedvünkért, nem vár meg bennünket, nekünk kell sietve, soha le nem késve vele együtt haladnunk.” Ám azt is hozzátette: „De azért semmit sem szabad elsietnünk.”^⁴⁷

Az, hogy a Székely Nemzeti Múzeumban nőhetett fel, úgy tűnik, messzemenően kárpótolja a gyermekkorában elszenvedett egyéni és közösségi traumákért, értékvesztésekért, másrészt valóban döntő módon meghatározta későbbi életpályájának alakulását, munkásságának irányultságát. Édesapja, dr. László Ferenc (1873–1925) a Székely Mikó Kollégium tanára és egyben (1920 és 1923 között) a Székely Nemzeti Múzeum – régészeti ásatásainak köszönhetően nemzetközi hírnévnek örvendő – múzeumőre. „Alig volt esztendő, hogy angol vagy német egyetemi tanárok, múzeumi emberek meg ne fordultak volna nálunk” – emlékezik vissza azokra az eszméltető évekre 1938 nyarán kelt feljegyzéseiben.^⁴⁸ Amíg édesapja mellett lehetett, úgyszólván naponként átélhette, hogy a beláthatatlan múlt miként válik jelen idejűvé, kézzelfogható valósággá a világot megismerni vágyó beavatottak számára, és már akkor rádöbbenhetett arra is: a múlttal való állandó szembesülés korántsem öncélú folyamat; egyik lényeges előfeltétele a jövőalakítás alternatívái közötti helyes történelmi döntéseknek. Az itt szerzett tapasztalatok alapján nemzedéktársainál jóval korábban felismeri: bár a kisebbségi lét eleve szűk(ebb)re szabott, visszaszorítottabb életformát jelent, ennek nem szükségszerűen kell együtt járnia a kisigényűséggel, sőt annál indokoltabb az egyetemes távlatú szellemi nyitottság. Ezzel a szemlélettel a kisebbségi életet is az emberi gazdagodás erőforrásává lehet avatni, annál is inkább, mivel – meglátása szerint – az egymással (akár kényszerűségből) bensőségesebb viszonyba kerülőknek megadatik az a lehetőség, hogy megteremtsék az egymásért élők, az egymásért szolidaritást vállalók közösségét.

Makkai Sándor másik nagy hatású könyve, a Magunk revíziója ugyancsak meghatározó jelentőségű volt a második erdélyi nemzedék önszemléletében, pontosabban: kisebbségi nemzetszemléletében. Ezt leginkább Jancsó Béla szellemi habitusán mérhetjük le: 1931-ben teljes mértékben azonosul az író-püspök jövőformáló alapgondolataival, ám 1936–1937-ben a leghatározottabban szembefordul mesterével, amikor Makkai a kisebbségi lét paradoxonjaiból többségi helyzetbe menekül. Jancsó a harmincas évek második felében is kitart azok mellett a felismerések mellett, amelyeket – nemzedékével együtt – a Magunk revíziójának köszönhet. „Makkai megmutatja – fejtette ki az Erdélyi Fiatalok hasábjain 1931-ben –, hogy a tipikus nemzeti katasztrófák (Augsburg, Muhi, Mohács, Majtény) mind azonos nemzeti bűnök következményei. Augsburgnál az olcsó dicsőség kalandszomja, Muhinál a Kelet és Nyugat legjavától való elzárkózás, Mohácsnál a pártoskodást jóvátenni akaró halálbravúr, Majténynál a kishitű lemondás bűnei felett mondott ítéletet az Idő.” Ezek a tragédiák azonban kitermelték a „faji erények” egy-egy típusát is. „Augsburg után Szent Istvánt, Muhi után IV. Béla alkotó bölcsességét, Mohács után Bethlen Gábor önmérsékletét, türelmét, letörhetetlen gyakorlati életkedvét, Majtény után Széchenyi István prófétaságát, aki a nemzeti önerőben látta meg a nemzeti sors titkát: »ne keressétek határaitokon kívül javatokat és híreteket: magatokban hevernek a valódi arany- és ezüstbányák munkátlan, nyitatlan, sőt még a legjobb magyarok előtt is ismeretlenül.«” Amiből ezt a következtetést vonja le: „A magyar bűnök és értékek élet-halál harca folyik ma is mibennünk, s életünk-sorsunk függ attól, hogy erényeink által meg tudjuk-e újítani nemzeti öntudatunkat. Kisebbségi sorban, politikai hatalom nélkül utunk csak egy: a kultúra, mely nem elzárkózó, elszűkülő, de az anyaországénál egyetemesebb és mélyebben egyetemes kell hogy legyen.”^⁴⁹

Ezért foglalkozik az Erdélyi Fiatalok a magyar történelem nagyjainak sorában az erdélyi fejedelmekkel (János Zsigmond, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc), illetve Kölcsey, Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Eötvös József, Deák Ferenc, Jászi Oszkár, Szabó Dezső, Szekfű Gyula, Kós Károly, Makkai Sándor történelem- és nemzetszemléletével.^⁵⁰

Feltűnő, hogy Szekfű Gyula Három nemzedék című művének 1934-es bővített újrakiadása Jancsó Bélát készteti megszólalásra – és nem például a történész Bíró Sándort. Ennek alighanem az a magyarázata, hogy Erdélyben is terjedni kezdett a magyarországi „neo-barokk” szellem, amely Szekfűt tűzte zászlajára Szabó Dezső ellenében. Jancsó elismerte, hogy Szekfű új fejezetet nyitott a magyar történetírásban, de nem hagyhatta szó nélkül mestere, Szabó Dezső gondolatrendszerének – akár átmeneti – alábecsülését sem. Végeredményben az álreformizmus importja ellen tiltakozott érvelésével: „A magyarországi közélet ma hangos a reformok követelésétől. És e reformoknak az összes régi bűnök ellenszegülnek. Reformok ellen kétféleképpen szoktak harcolni. A nyílt ellenállás a népszerűtlenebb és ritkább. Célravezetőbb – mert megtévesztő – egy álreformizmus kialakítása. Kisajátítani a reformot, jelszóvá tenni, a jelszó alá álarcosan a maga embereit tömöríteni, megosztani és megtéveszteni a reformot akaró erőket, és így elamerikázva és kompromittálva a lényeget, a megvalósítástól elütni a tömeget. […] Úgy látszik, hogy Szekfűnek jóhiszemű és éles, bár nem teljes kritikai álláspontja – bizonnyal akaratán kívül – egy ilyen álreformizmus fegyvere lett Magyarországon. […] Hitünk szerint a történelmi helyzet adta keretekben a magyarság minden darabjának külön, saját belső szükségei és törvényei parancsolta utakon kell megújulnia. […] De neo-barokk bűnök és álreformer megtévesztések importjára csak e megújulás ellenségeinek van szükségük. Minden megújulásnak pedig erkölcsinek kell lennie, nem szavakban, de tettekben megnyilatkozónak.”^⁵¹

A harmincas évek derekán a történelmi témákból építkező Kós Károly szépírói műveire irányul az Erdélyi Fiatalok figyelme. Ez nem csoda, hiszen mind Az országépítő című regény (1934), mind pedig a Budai Nagy Antal históriájából írt színmű (1936) időszerű kérdéseket feszegetett. Avatott tollú, vérbeli esszéista ír mindkettőről, Jancsó Béla, aki nem csupán esztétikai szempontokat érvényesít elemzéseiben. Óhatatlanul előtérbe kerülnek az ideológiaiak is.^⁵² Az országépítő kapcsán mindenekelőtt a Kelet-Európa légkörét feszültté tevő német szupremációs törekvések veszélyére hívja fel a figyelmet. „Török-tatár pusztítás csak a magyar politkai hatalom ellen tör – olvashatjuk okfejtésében –, a német elnyomás a kereszténység első terjeszkedésétől kezdve együtt járt a magyar lélek összes megnyilvánulásainak: ősi zenének, népművészetnek stb. pusztításával.” Más vonatkozásban pedig azt fejtegeti, hogy a Habsburg-dinasztia uralma nemcsak a magyarság elnyomását jelentette, mérhetetlen kárt okozott azzal is, hogy megmérgezte a vele együtt élő, ugyancsak elnyomott népek lelki békéjét. A történelmi tények újraértékelését sürgeti tehát, új magyar gondolkodás megteremtését, a külső veszélyekkel számoló kisebbségi életlátás kialakítását. A Budai Nagy Antal is arra ad lehetőséget – mind Kós, mind Jancsó – számára, hogy „a kívülről jött, az itteni viszonyokat és lelkeket egészen nem ismerő és tekintetbe venni nem tudó s mégis türelmetlen eszmei fanatizmus” ártalmasságát érzékeltessék, „mely tragédiába fullasztja a másik erő hősies eredményeit; a másik erőét, melynek ez a kérdés nem az eszmei győzelem, de e több és jobb itteni élet, a saját életének teljes felelősségű kérdése, mely fejlődni akar, de a saját viszonyai által szabott mértékben, a maga módján és a maga embereivel, önmagáért.”^⁵³ Aki belülről ismeri az Erdélyi Fiatalok mozgalmát, az tudja, hogy 1937 derekán, amikor Jancsónak ez a cikke megjelent, a fenti gondolat erős hangsúllyal jelentkezett a folyóirat hasábjain. Azt azonban nem méltányolta eddig kellőképpen senki: a lap vezéregyéniségei nem kis erkölcsi bátorságról tettek tanúbizonyságot (s ez együtt járt a demokráciaigény következetes ébrentartásával), amikor szembeszálltak mindenfajta fanatizmussal, eszmei türelmetlenséggel.

Az Erdélyi Fiatalok és a kisebbségi kérdés

Amikor Jancsó Béla 1929 nyarán szervezni kezdi Kolozsváron az Erdélyi Fiatalok mozgalmát, a pozsonyi Sarló és a budapesti Bartha Miklós Társaság már virágkorát élte. A mozgalom spiritusz rektora eleve úgy készítette elő az értelmiségi pályára készülő második erdélyi nemzedék színre lépését, hogy szoros együttműködést alakíthassanak ki a Kárpát-medencei ifjúsági egyesületekkel. Már az induló lapszám is világosan mutatja ezt a szándékot. A főlaptestben a Bartha Miklós Társaságot újjászervező Fábián Dániel tanulmánya (Az erdélyi magyar ifjúság feladata a kisebbségi autonómia területén) olvasható, a „Fiatal magyarok” rovat munkatársai pedig az Új Magyar Földet (a Bartha Miklós Társaság röpiratát), a Vetést (a szlovákiai „új arcú magyarok” időszaki kiadványát) és a Szenteleky Kornél szerkesztésében megjelenő Vajdasági Írást szemlézik. A szegedi Bethlen Gábor Kört fellendítő Buday Györgynek, illetve a Fábián Dániel ügyvezető elnökhöz írt levelek tanúsága szerint Jancsó egyfolytában sürgeti Balogh Edgár címét, de levélváltásaikra csak 1930 februárjától került sor.

Hogy maga Jancsó mennyire tisztában volt a Sarló vezetőjének a korabeli ifjúsági mozgalomban betöltött szerepével, azt világosan jelzi az a szerkesztőségi beajánlás, amely az Erdélyi Fiatalok első faluszámában megjelent írását (A regösjárástól a szociográfiai intézetig) kíséri: „Balogh Edgár a felvidéki magyar diákmozgalmak megindítója, a pozsonyi Sarló elnöke kezdeményezte az 1928 májusában tartott budapesti Ady-ünnepséget, mely a haladó magyar ifjúság első egyetemes kézfogása volt. A Sarló-mozgalom dolgozta ki a kisebbségi magyar ifjúság világszemléletének alapjait, s örömmel tölt el minket, hogy az első Erdélybe írott felvidéki magyar fiatal-cikket éppen a mozgalom vezetője küldte be hozzánk.”^⁵⁴

A „haladó magyar” jelzős szerkezet arra utal, hogy Jancsó is – akárcsak Balogh Edgár, Buday György, Fábián Dániel, József Attila – következetesen elhatárolta magát a hazafiaskodó bajtársi tömörülésektől. Nem napilapokból értesült a nagyvisszhangú Ady-ünnepségről: maga is jelen volt az 1928. május 19–20. között megtartott rendezvényen. Éspedig Balogh Edgár kezdeményezésére. Ezt ő maga erősítette meg, miután a kiürítésre váró Jancsó Béla-lakás padlózatán szétszórt levélváltásaikat összegyűjtöttem, legépeltem, és 1984 szeptemberének első hetében elvittem hozzá. Kérdéseimre írásban válaszolt, és ebben levelezésük előzményére is kitért: „Amikor 1928 tavaszán Budapesten több erdélyi diákkal együtt megszerveztük az »ezer magyar ifjú« Ady-ünnepét, e diákok (Hajdu Dénes, Csoma Jenő, Gergely Pál) ajánlatára Romániából bevontuk az előkészületekbe a két Jancsó fivért, Bélát és Elemért, mint az irodalmi érdeklődésben hasonló felfogású Ady-híveket. Ez a levélbeli kapcsolat a Sarló gombaszögi megalakulása (1928 nyarán) után a budapesti Bartha Miklós Társaság és a szegedi Bethlen Gábor Kör közvetítésével erősödött meg.”^⁵⁵

Nem kétséges, hogy a Sarló önszerveződési mintája modellszerepet töltött be az Erdélyi Fiatalok működésében. Különösen a kisebbségi kérdés tanulmányozását illetően. Mikó Imre és Makkai László írásaiból egyaránt fény derül erre. Az induló folyóirat első két számában Mikó Imre – az Erdélyi Fiatalok közjogi szemináriumának későbbi vezetője – a Vetés közleményei alapján ismerteti a Sarló programját. Eszerint a Sarló fiataljai foglalkoztak 1) a nemzet, nemzetiség és kisebbség fogalmi definíciójával; 2) a régi Magyarország nemzetiségpolitikájával (Széchenyi, Wesselényi, Deák Ferenc és Jászi Oszkár felfogásával); 3) a békeszerződések kisebbségi vonatkozásaival; 4) a kisebbségi kérdés csehszlovákiai helyzetével; 5) az észt kulturális autonómiával, illetve a szocializmusnak a kérdésre adott válaszaival.^⁵⁶

A kolozsvári egyetemi és főiskolai hallgatók is hasonló elgondolások szerint foglalkoztak a kisebbségi kérdés „alapvonalaival”. „Az erdélyi fiatal nemzedék legáltalánosabb kultúr-feladatai közé tartozik a mindennapi élet súlyával reá nehezedő kisebbségi kérdés hiány nélküli megismerése” – fejtette ki az Erdélyi Fiatalok hasábjain Mikó Imre. Az 1929/30-as tanévben megtartott tizennégy előadás hármas céliránya: a) a nemzetiségi kérdés a régi Magyarországon, b) a kisebbségi kérdés Romániában, c) a kisebbségi kérdés megoldásának irányelvei. Az előadásokat a legkiválóbb jogászok, parlamenti képviselők, egyházi vezetők, ügyvédek és újságírók tartották. A nemzet, nemzetiség, kisebbség, nemzetköziség fogalmának elméleti tisztánlátására Paál Árpádot, az 1921-es Kiáltó szó társszerzőjét kérték fel; Széchenyi és Wesselényi „messze kimagasló nemzetiségi politikájával” Péterffy Jenő ügyvéd, az Erdélyi Fiatalok alapító-főmunkatársa foglalkozott; Kossuth Duna-medencei konfederációs elgondolásának időszerűségéről Suba Károly ügyvéd, a szegedi Bethlen Gábor Kör elnöke tartott előadást; Eötvös Józsefnek az 1868-as nemzetiségi törvény megalkotásában játszott szerepéről Várady Aurel értekezett; Jászi Oszkár koncepcióját Zágoni István, a Kiáltó szó másik társszerzője ismertette; a legsúlyosabb romániai kisebbségi sérelmeket – iskolaügy, nyelvhasználat, az agrárreform kisebbségellenes végrehajtása – Balázs András és Bartha Ignác hozta felszínre; Brătianu, Averescu, Iorga és Maniu „kisebbségpolitikáját” pedig Sándor József szenátor világította meg.

A múlt tanulságai, illetve a korabeli helyzetkép felvillantása mellett természetesen a kisebbségi kérdés „megoldása” foglalkoztatta leginkább az Erdélyi Fiatalok jogi szemináriumának részvevőit. Az előadások és viták alapján Mikó Imre eképp rögzítette a kínálkozó lehetőségeket:

„A Nemzetek Szövetsége, bár jelenleg egyedüli panaszfórum, korántsem biztosít szélcsendet Európa negyvenmilliónyi kisebbségi állampolgára számára. (Dr. Sulyok István) Háromfelé ágaznak a jövő útjai. A legmerészebb és legtávolabb álló megoldás Coudenhove Kalergi, illetve Briand Páneurópa-koncepciója. Megvalósulása nem a kisebbségektől, hanem az uralkodó nemzetektől függ, s hangzatos frázisai mellett csak azoknak az érdekszövetségét jelenti, a kisebbségi kérdés további megoldatlanságának a fenntartásával. (Dr. Sulyok István) A szocializmus mint elv lehet kisebbségi emancipációnk vezérfonala. A faji és népközösségi eszme kiegyenlítődéséből a dolgozó intellektuellek, munkások, földművesek osztályalapon álló megszervezéséből jöhet létre az a belsőleg egészséges kisebbségi társadalom, mely megérett arra, hogy önmaga ura lehessen. (Dr. Kertész Jenő) Az önkormányzat –, melyet a párizsi szerződés 11. szakasza csak a székely és szász közületekre terjeszt ki – hozhatja csak meg a kisebbségi kérdés hiánytalan megoldását, miként az észt példa is mutatja. Az erdélyi magyar kisebbség útja tehát: egységes szociális és kulturális szervezkedéssel belsőleg felkészülni az autonómiára, melynek kivívása az ifjú nemzedék feladata.”^⁵⁷

Makkai László 1932 tavaszán arról tájékoztatja az Erdélyi Fiatalok olvasóit, hogy a csehszlovák köztársaság elnöke, T. G. Masaryk egymillió cseh koronát adományozott „egy szlovenszkói magyar tudományos, irodalmi és művészeti társaság céljaira, amely 1931. november 9-én meg is alakult”. (Azt is nyilvánosságra hozta persze: ez az adomány nem feledtetheti, hogy ezzel egy időben a csehszlovákiai magyar oktatás és művelődés támogatását tizenegy millióval rövidítette meg az elnök.) Minthogy a kisebbségi kérdés a magyarság egyik legfontosabb problémája, ezért – írja Makkai – a Társaság tervbe vette egy kisebbségi alosztály szervezését, amelyik az alábbi pontokat vette fel munkaprogramjába: „1. A magyarországi volt nemzetiségek objektív történetének és az erre vonatkozó irodalom bibliográfiájának megírása. 2. A kisebbségi kérdés elméleti és jogi tanulmányozása, a nemzetközi szerződések és a külföldi kisebbségeket tárgyaló ismerete, végül 3. A szlovenszkói és utódállambeli kisebbségi statisztika minden szempontot kimerítő összeállítása és tanulmányozása.” E célból az alosztály érintkezésbe lép a kérdés tanulmányozására alakult más szervezetekkel, és megszervezi a maga levéltárát meg átfogó szakkönyvtárát.^⁵⁸

Az Erdélyi Fiatalok románság-képe

Az erdélyi román értelmiségi ifjúság társadalmi öntudatosodása nagyjából hasonló körülmények közepette és hasonló keretekben zajlott le, mint az Erdélyi Fiatalok mozgalmáé. Az Astra – 1931-ben megalakult – ifjúsági szakosztálya ugyanolyan fontos szerepet játszott e nemzedék felkészítésében, mint a Székelyek Kolozsvári Társaságának Ifjúsági Bizottsága; az Erdélyi Fiatalok és az 1933-ban megindított Gând românesc munkásságában sem nehéz felfedezni – mutatis mutandi – a közös jegyeket. Nem véletlen tehát, hogy az Erdélyi Fiatalok hasábjain értesülünk a román egyetemi ifjúságot összefogó ifjúsági szakosztály megalakulásáról^⁵⁹ és öntudatosító munkájáról^⁶⁰ csakúgy, mint a Gând românesc szelleméről és célkitűzéseiről.^⁶¹ Ez utóbbi megindulása annál is inkább érdeklődést kelt az Erdélyi Fiatalok körében, mivel az a Ion Chinezu szerkeszti, aki elsőként írt doktori értekezést a romániai magyar irodalom kezdeteiről. Bíró Sándor örömmel tapasztalja, hogy „a cikkek legnagyob részét egy nagy felismerés vezeti: a kultúrának a politika felett való elsődleges, primér fontossága.” Majd kifejti, hogy a szellemi életben magának helyet követelő fiatal román nemzedék sok tekintetben hasonló gondokkal küzd, mint az Erdélyi Fiatalok tábora; nem véletlen tehát, hogy hasonló felismerésekhez jutottak.^⁶²

Az Erdélyi Fiatalok a továbbiakban rendszeresen ismerteti a Gând românesc friss számait, és nem mulasztja el azt sem, hogy az Astra előadásaira mozgósítsa a kolozsvári magyar egyetemi hallgatókat. „Mi, akik állandóan hirdettük, hogy egymás megismerésén át lehet csak eljutni az együttélő népek gazdasági és szellemi adottságainak, közös kérdéseinek és közös sorsának a felismeréséig, csak e felfogásunkhoz vagyunk következetesek – írja a Gând românesc-csoport által szervezett rendezvény beharangozásában –, amikor ennek az értékes előadássorozatnak a meghallgatását ajánljuk minden komoly erdélyi magyar fiatalnak.”^⁶³ Az előadássorozat tíz témakört ölelt fel Erdély irodalmi, művészeti, gazdasági egészségügyi, jogi stb. kérdéseiből, és különösen nagy érdeklődés előzte meg Ion Chinezu előadását, aki 1934 márciusában a romániai kisebbségek művelődési életéről beszélt.

Az Erdélyi Fiatalok alapító-főmunkatársai nem csak belpolitikai szempontból tartották fontosnak az együttélés feltételeinek a megteremtését és a kölcsönös megismerés útjában álló akadályok elhárítását. Hivatást láttak annak előmozdításában is, hogy az érdekazonosságon alapuló együttműködés igénye mindkét országban az állampolitika rangjára emelkedjék. Ezt a célkitűzést szolgálták már azal is, hogy a bukaresti szociológiai iskola munkásságáról és a falumunkát is végző erdélyi Astra tevékenységéről rendszeresen hírt adtak, hiszen a lap magyarországi terjesztése révén hitelesen tájékoztathatták az ottani közvéleményt is. Hogy ez mennyire eredményesnek bizonyult, kimutatta már a szakkutatás: a nemzetközi hírű román szociológia bukaresti műhelyének eredményei serkentőleg hatottak a magyarországi falukutatásokra is. Az Erdélyi Fiatalok ugyanakkor nem mulasztotta el felhívni a romániai közvélemény figyelmét azokra a magyarországi kezdeményezésekre, amelyek – a népeket egymásnak uszító fasiszta terjeszkedés légkörében – a tárgyilagos józanság hangját képviselték, a román és a magyar nép békés együttélésének történelmi szükségességét bizonyították.

Mindez abban a felismerésben gyökerezett, amit Bíró Sándor 1937 elején így fogalmazott meg: „A[z Erdélyi] Fiatalok megindulásától kezdve folyton hangsúlyozta a románság múltja és jelene megismerésének szükségességét. Állandóan azon volt, hogy a romániai magyarság minél alaposabban ismerje meg a románság viszonyait és életkörülményeit, mert csak a kölcsönös megismerés vezethet egy békés, megértő álláspont kialakulására. Ezért mindig kiemeltük azokat az irodalmi, tudományos vagy éppen politikai eseményeket, melyek a kölcsönös megismerést szolgálták.”^⁶⁴ Egy esztendővel később I. Tóth Zoltán arról számolt be, hogy a fiatal magyarországi történetírói nemzedék közép-európai hivatásának tesz eleget, amikor előszeretettel nyúl a nemzetisági kérdéshez, „az illúzióködtől elfátyolozott kép megtisztításához”. Merthiszen „a nagy lecke, a háború és a birodalom elvesztése keserű lehetőséget nyújtott a magyarországi új nemzedéknek, hogy őszintén megvizsgálja az összeomlást előidéző okokat, és így megnövelte a tárgyilagos ítélet lehetőségét. A lét és nemlét mélységéig ható töprengések túljuttatták az önző hatalmi álláspont szűk korlátain, és világosan utalják a nemzeti különjelleg mellett a nemzetek összefogásának elve felé.”^⁶⁵

Sokatmondó tény: a kolozsvári lap történész munkatársai (elsősorban Bíró Sándor és I. Tóth Zoltán, illetve a gyermekkorától Magyarországon élő, székelyföldi születésű Mester Miklós) azt a vonulatot emelték ki a Magyarországon folyó történetkutatások irányzatai közül, amelyik a magyar–román kapcsolattörténet fejezeteinek tárgyilagos bemutatásával járult hozzá „az illúzióködöktől elfátyolozott kép megtisztításához”. Mester Miklósnak a román nemzeti követelésekről szóló könyvét (Az autonóm Erdély és a román nemzetiségi követelések az 1863–64. évi nagyszebeni országgyűlésen) recenzálva például Bíró Sándor fontosnak látja leszögezni: „A két egymás mellett élő nép szenvedélyektől izzó mai világában különösképpen nagy értéknek látjuk a fiatal magyar történetíró tárgyilagosságát. Hiszen ez a mai szélsőséges felfogású világban a legnehezebb feladatok közé tartozik. Megőrizni a tudomány fenséges hidegvérét és az igazság fanatikus szeretetét akkor, amikor mindkét részről a legképtelenebb állításokat halljuk a két nép múltját illetőleg. A szélsőséges felfogások megfeledkeznek arról, hogy az igazság meghamisítása előbb-utóbb megbosszulja magát, s egyenesen ártalmára van annak az ügynek, amely miatt azt elkövették.”^⁶⁶ Mester Miklós nem esett ebbe a hibába, hangsúlyozza Bíró, hőseiről román forrásmunkák alapján ír – megértéssel és rokonszenvvel. Az erdélyi történeti múlt megjelenítésére azonban csak a magyar és német kútfőforrások megidézésével vállalkozik. „Halljuk a románokat anyanyelvükön beszélni a megyei törvényhatóságok gyűlésein; látjuk öntudatos és rokonszenves szereplésüket, amint fanatikusan követelik népük nyelvének egyenjogosítását a többi nyelvekkel. A románok akkori vezetői mély éleslátással akarták a transzszilvániai népek egymáshoz való viszonyát az evangéliumi erkölcs kőszikla alapjára helyezni, mikor [Ioan] Puşcariu szerint mindenki számára ezt a tételt állították fel: »Ami neked nem tetszik, ne tedd másnak sem.« Ugyanilyen értelemben nyilatkoztak a románság legismertebb, legnagyobb tekintélyű vezetői is, mint Şaguna, Bariţiu, Suluţiu, stb., akik országgyűlési beszédeikben mind hitet tettek a transzszilvániai népek nyelvbékéje mellett.”^⁶⁷

„Magyarság és románság a Duna völgyének két, a kisnépek sorsában egymásra utalt szomszéd népe, melyeket a régi ellentétek nem szükségszerűen választanak el – idézi az Erdélyi Fiatalok IX. évfolyamának hasábjain I. Tóth Zoltán magyarországi pályatársát, Tóth Andrást, aki Az erdélyi román kérdés a 18. században címmel adott ki 1938-ban könyvet Budapesten. – Magyarságnak és románságnak egyaránt érdeke, hogy egymást, egymás történelmét, az egymással való kapcsolatok történetét a józan racionalitás szemüvegén keresztül megismerje.”^⁶⁸ Tóth Zoltán a szóban forgó munka – napjainkban ugyancsak időszerű – vezérelvét emelte ki, ami teljesen egybevágott az Erdélyi Fiatalok felfogásával, hiszen a lap indulásától kezdve tudományos tárgyilagossággal igyekezett bemutatni ezeket a kérdéseket. Annál is inkább, mivel azt vallották: „a másokkal szembeni egyoldalú elfogultság még nem tartott meg senkit, de másfelől a mások értékének az elismerése még nem jelenti saját értékeinknek a megtagadását.”^⁶⁹ Ebbő1 következett az igényük is, hogy egymás értékeinek a bemutatásában a tudományos objektivitás kölcsönös legyen. Sajnos, nem volt az. Vagy csak nagyon ritkán. Amit bizonyít a rengeteg félretájékoztatás, a minden alapot nélkülöző vádaskodás.

I. Tóth Zoltán joggal tette szóvá: „A nemzetiségi kérdés tárgyalása majdnem kivétel nélkül a legelfogultabb, önző, egyoldalú szempontok mellett szokott történni.” Erélyesen kérdezett rá: mi a magyarázata annak, hogy olyan kevesen tartják tiszteletben a tudományos objektivitás követelményeit? És az elfogultságban, az egyoldalú szempontok alkalmazásában, a rossz értelemben vett nemzethűségben, a politikai célok hajhászásában találta meg a választ. Holott a kölcsönös egymásrautaltság felismerése vezethet csak tartós eredményre.^⁷⁰

A tudományos és politikai józanság szava volt ez 1938-ban. Az már nem az Erdélyi Fiatalokon múlott, hogy a „józan racionalitás szemüvegét” – amit Tóth András és I. Tóth Zoltán igényelt – abban a korban olyan kevesen viselték.

Az Erdélyi Fiatalok történelemszemlélete végül is Bíró Sándor Kisebbségben és többségben című művében öltött testet maradandó formában. Több mint tudománytörténeti tény, hogy a második világháborút követően, a párizsi békeszerződés előkészítése idején „történelmi szerep” várt a kéziratra. Bárdi Nándornak a kötet erdélyi kiadásához írt előszavából tudjuk, hogy 1946 februárjában I. Tóth Zoltán, áprilisban pedig Lukinich Imre egyetemi tanár véleményezte a Jancsó Benedek munkáihoz hasonló fontosságú kéziratot. Íme, milyen érvekkel sürgette I. Tóth Zoltán a kézirat mielőbbi megjelentetését: „Bíró Sándor […] módszerének legfontosabb vonása az, hogy a magyarországi románság helyzetét annak saját megnyilatkozásai alapján mutatja be. Forrása elsősorban a legújabb kori történetkutatás kimeríthetetlen kincsesbányája: a hírlapirodalom, ami mellett esetenként felhasználja a tudományos és adatközlő publikációk vonatkozó részét is. A románság helyzetét 5 kérdéscsoportban mutatja be: I. Gazdasági helyzete, II. Nyelvhasználata, III. Egyházi helyzete, IV. Közművelődése és V. Jogai és közszabadságai. Mindezekben sikerült a szerzőnek a magyarországi románság életének legfontosabb mozzanatait rendszeresen megragadni.

Bíró Sándor minden elődjénél sikeresebben alkalmazza a magyar nemzetiségi politika mentegetésére az összehasonlítást a szomszéd és a távolabbi népek, illetve államok nemzetiségi politikájával. Ez az összehasonlítás a magyarságot majdnem minden esetben kedvező színben tünteti fel. Ez Bíró Sándor könyvének nagy pozitívuma. A második nagy pozitívuma a magyarországi románságnak a magyar nemzetiségi politikára vonatkozó kedvező nyilatkozatainak az összegyűjtése. A románság sajtó-megnyilatkozásaiban maga is kénytelen volt a magyar nemzetiségi politika méltányos voltát bevallani. […] A dualizmus korának magyar nemzetiségi politikája Deák és Eötvös emelkedett liberális szellemében lovagias és méltányos volt a nemzetiségek iránt, minek következtében a románság gazdasági, művelődési és egyházi szempontból minden korlátozás nélkül a legszabadabban felvirágozhatott. A románság azonban dákó-román irredentizmusa miatt – melyet a dualizmus első két évtizedében úgyszólván semmi sem korlátozott – visszaélt a lehetőségekkel, és magyarellenes irányban használta ki a magyar jóindulatot. Ilyenformán a magyar államvezetés kénytelen volt törvényeiben és rendeleteiben az államellenes román magatartás ellen védekezni.

Adatgazdagsága, rendszeressége, általában mértéktartó hangja, az eredmények meglepő újsága Bíró Sándor munkáját a nemzetiségkutatás komoly nyereségeként mutatják be. Legnagyobb érdeme az, hogy a magyarság számára kedvező mozzanatokat mutatja be. Kénytelen vagyok azonban a dolgozat hátrányos oldalaira is rámutatni. […]

Az anyag kiválasztása egészen egyoldalú, amennyiben nemcsak a románellenes magyar megnyilatkozásokat hallgatja el, hanem a román forrásanyagot is csak a magyarságra nézve kedvező (vagy pedig a magyarságot szélsőségesen támadó) részleteiben használja fel. Az adatok sokasága a teljes forrásfelhasználás látszatát kelti, holott a valóságban egyoldalú és célzatos kiválasztás történt, s a kivételes esetek szabályként tűnnek fel. Az eljárás súlyos voltát enyhíti, hogy az eredmény román forrásokon alapul, a valóságnak tényleg bizonyos felderítésre érdemes részletét képezi, és végül a magyarság nemzetiségi magatartásának kedvező színben való feltüntetésére alkalmas. […]

A könyv előnyei azonban nagyobbak, mint hátrányai, ezért a magam részéről szükségesnek találom, hogy magyar nemzetiségi politikát csak árnyoldalairól ismerő külföld felvilágosítására Bíró Sándor könyve angol vagy francia nyelven a legsürgősebben nyilvánosságra kerüljön. Magyar nyelven való megjelentetését a kifejtett okokból csak másodsorban ajánlhatom.”^⁷¹

A transzszilván népszemlélet

és a nemzeteszmény konfrontációja

Mi az, amivel nem számoltak az Erdélyi Fiatalok, amikor a közös sorstudatra, illetve az ebből kifejlődött ideológiára alapozva láttak munkához? Először is: nem mérték fel kellőképpen, vagy nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy az önazonosságáért és nemzeti egységének megteremtéséért küzdő erdélyi románság helyzettudatában alapvető változás állt be 1918. december 1. után, hiszen a korábbi kisebbségi státusból többségi helyzetbe kerültek. Tehát épp fordított előjelű folyamat játszódott le bennük, mint amit az erdélyi magyarság ugyanattól az időponttól kezdődően átélt. Meglepő, hogy az Erdélyi Fiatalok román fogadtatásának viszonylag gazdag sajtóanyagában fel sem bukkan a transzszilván nézőpont. Erdélyi román lapokat bemutató szemlecikkekből ugyanakkor arról értesülhet a folyóirat olvasója, hogy Erdélyt az igazi erdélyi románok elhagyták, elhanyagolták, elárulták,^⁷² s így Erdély román szellemi élete visszaesett. Érvényesült-e hát a transzszilván szemlélet 1918 után az erdélyi románság körében? A harmincas évek derekán az Erdélyi Fiatalok is kezdi felismerni: erdélyi kérdések megítélésében csakis a román nézőpont válik uralkodóvá. Illyés Elemér 1935-ben keserűen vonja meg a román sajtó erdélyiség-vitájának mérlegét: „Így tehát transzszilvanizmus nincs. A magyar és szász lélek megbontaná [...] a transzszilvanista egységet. Legfeljebb csak egy transzszilvanizmusról beszélhetünk...”^⁷³ Négy évvel később Vasile Băncilă viszont már úgy ír az erdélyi magyarok transzszilvanizmusáról, mint nemzeti gőgről.^⁷⁴

A nemzeti nézőpontok elsődlegessé válása idején elkezdődik a transzszilvanizmus szerepcsökkentése, átértékelődése az erdélyi magyar értelmiségiek körében is. Amikor László Dezső a kisebbségi életről szóló tanulmányában arra az álláspontra helyezkedik, hogy nemzetrészünk alapkérdései nem a többségi magyarsághoz, hanem a többségi románsághoz való viszonyunkon dőlnek el, Makkai Sándor, a Magunk revíziója szerzője, a „kisebbségi világhivatás” korábbi hirdetője, lélekben már kívül is helyezte magát az erdélyi magyarság létviszonyain, később fizikailag is, hogy aztán 1937 februárjában a nagy vitát kavaró Nem lehet című írásában kifejtse: a kisebbségi életnek semmiféle – emberhez méltó – megoldását nem tudja elképzelni. Fájdalmas csalódást okozott az Erdélyi Fiatalok számára Makkai elmenetele, hiszen a kisebbségi helytállás erkölcsének apostolát tisztelték személyében. De megrendítő volt ez a távozás azért is, mivel olyan erdélyi személyiség és egyházi méltóság települt át Magyarországra, aki a maga hatáskörében – építő püspökként – mindent megpróbált azért, hogy az erdélyi magyarság sorsát elviselhetővé tegye, mégsem maradt más választása, mint hogy a szellemi őrhely feladásának ódiumát vállalva többségi helyzetbe meneküljön.^⁷⁵

A Makkai-féle áttelepülések, kisebbségi sorsvállalás-elhárítások óhatatlanul felvetették: ha jogilag indokolt volt is a román állam iránti lojalitásnak az a formája, amit az Erdélyi Fiatalok képviselt, ez történetileg vajon nem vall-e mégis történelmietlen szemléletre? Hiszen a két világháború közötti Nagy-Romániát korántsem a demokratikus jogállamiság viszonyai jellemezték. A balkáni gondolkodásmodell és főként a balkáni hatalomgyakorlás módszereivel szemben a hagyományos erdélyi toleranciára és törvénytiszteletre alapozó kisebbségvédelem semmiféle esélyre nem számíthatott. Ha egyszer majd valaki számba veszi a romániai magyarság sorozatos veszteségeit, minden bizonnyal igazat ad László Dezsőnek: hátramaradásunk okai abban is keresendők, hogy nem ismerjük eléggé ezt az országot, a trianoni frusztráltságból adódó többségi mentalitás lélektanát. Az Erdélyi Fiatalok mentségére legyen mondva: az erdélyi román értelmiségiek közül is szép számmal akadtak, akik csak későre jöttek rá erre.

A Nem lehet-vitából azt a gyakorlati következtetést vonja le a kolozsvári folyóirat törzsgárdája, hogy a megcsappant erőket tervszerűen össze kell fogni, a kisebbségi társadalmat demokratikus alapon meg kell újítani. Különben nem tud ellenállni a fasizmus előretörésével egyre fokozódóbb külső és belső nyomásnak. Az Erdélyi Fiatalok ugyanakkor azt is egyértelműen leszögezte: mind a magyar, mind a román társadalomnak létérdeke a demokratikus megújulás, másként nincs túlélési esélyük a kelet-európai térség államait veszélyeztető totalitarizmusokkal szemben.

Ebben az időszakban különös jelentősége van annak, hogy Jancsó Béla már 1935-től kezdve nyomatékkal felhívja a figyelmet a társadalmi és nemzeti haladás, a demokratikus kibontakozás legégetőbb kérdéseit előtérbe állító magyarországi népi írók reformmozgalmára, ugyanakkor élesen megkülönbözteti ettől a reform jelszavait kisajátító jobboldali előretörést, miközben erőteljesen tiltakozik az álreformizmus magyarországi importja ellen, hiszen az csak akadálya lehet az erdélyi magyarság igazi, belső megújulásának,^⁷⁶ másrészt pedig táplálója a szélsőséges román nacionalizmus magyarellenes tüzének.

Amivel szemben egyre kevésbé tudtak védelmet nyújtani a fiatal erdélyi magyar értelmiségiek társadalommegismerő mozgalmának azok a kimagasló román személyiségek, akiket 1930-tól szövetségeseiknek tekintettek. Csalódniuk kellett mindenekelőtt Nicolae Iorgában, aki tudósként támogatta ugyan őket, de miniszterelnökként nem engedélyezte a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók önálló egyesületének a megalakítását.^⁷⁷ Csalódtak továbbá Ion Chinezuban, aki bár jól ismerte az Erdélyi Fiataloknak a román–magyar közeledésért, a kölcsönös megismerésért kifejtett munkáját, a politikai légkör nyomásának engedve az objektivitást mellőzte, amikor a román közvélemény előtt e mozgalomról beszélt.^⁷⁸ A harmincas évek második felében pedig Dimitrie Gusti professzorról és közvetlen munkatársáról, Emanoil Bucuţáról derült ki, hogy kritikus helyzetben nem tudnak a fiatal magyar falukutatók segítségére lenni; 1937-ben, amikor arról volt szó, hogy a kimondottan magyar többségű vidékekre az Erdélyi Fiatalok küldjön falumunkacsoportot, s a nacionalista Aghelescu közoktatásügyi miniszter ezt megvétózta, akkor az engedély kiharcolásához nem akad a nemzetközi hírnévnek örvendő román szociológiai iskola tagjai közül senki, aki szembe merne szállni Anghelescuval.^⁷⁹ A jelenség tágabb összefüggésben az értelmiség és a hatalom viszonyát, az értelmiség hatalmának és a hatalomra jutott értelmiség felelősségének kérdését érinti, amire itt most nem kívánunk kitérni.

A transzszilvanista népszemlélet és a nemzeti gondolat konfrontációjában az Erdélyi Fiatalok végül is nem adja fel kezdeti alapállását, hanem a politikai pártok feloszlatása és a királyi diktatúra bevezetése után újrafogalmazta azt. Továbbra is vállalja az Európához kötő liberális és humanista erdélyi hagyományokat, élesen szembefordul a „kizárólagos, minden más nemzet létjogát tagadó nemzeti sovinizmussal”. Miként László Dezső az Új erdélyi tájékozódás című tanulmányában kifejti: az erdélyi magyarság létérdeke ez, hiszen egyetlen kisebbségnek sem lehet szövetségese olyan ideológia, amelyik csak politikai diktatúra segítségével valósítható meg.^⁸⁰

A kisebbségi autonómia nyomatékos felvetése

Nem véletlen – írja József Attila és a Bartha Miklós Társaság című monográfiájában Tasi József –, hogy Asztalos Miklós az Erdélyből és Felvidékről menekült egyetemi hallgatókkal alapította meg a haladó magyar ifjúság budapesti szervezetét. Asztalos úgy ítélte meg, hogy a kisebbségi kérdés becsületes megoldásában a magyarságra európai hivatás vár, és ezt elsősorban az utódállamok egészséges nemzettudatú, szociális érzékenységű, a társadalmi viszonyok demokratizálásában érdekelt „új arcú” értelmiségi ifjúsága tudatosíthatja a magyarországi közvéleményben is. Ebben az értelemben vált elodázhatatlanná – nemcsak a Bartha Miklós Társaság (BMT) programjában – az utódállamok társadalmának, a Duna menti népek kultúrájának megismerése és megismertetése, a kölcsönös érdeklődés igényének a megteremtése.^⁸¹

„Soha súlyosabb, kétségbe ejtőbb, de nagyobb s emberibb feladat nem várt még egy faj fiatalságára sem, mint a kisebbségi magyar fiatalságra – fejtette ki Az erdélyi magyar ifjúság feladata a kisebbségi autonómia területén című programcikkében Fábián Dániel, a BMT ügyvezető elnöke az Erdélyi Fiatalok induló számában. – Amelyik generáció tisztán látja hivatását, és van bátorsága annak reális kiépítéséhez, történelmet csinál…” Fábián Dániel a trianoni helyzet meghaladását egyrészt a kisebbségi – gazdasági és kulturális – autonómiák megteremtésében látta, másrészt egy új emberi szolidaritás eszméjének térhódításában, amely kialakíthatja „Közép-Európának egy magasabb öntudatú történelmi szemléletét”.^⁸² Ezt a gondolatot fejleszti tovább a kisebbségi önkormányzat megteremtésének szükségessége irányában Paál Árpád, illetve Mikó Imre – a párizsi békeszerződés 11. pontjára hivatkozva.^⁸³ Jancsó Béla maga is a Maniu-kormány által ígért kisebbségi törvényben reménykedik, és alkalmasnak látja az időt arra, hogy az erdélyi magyarság politikai vezetői kiharcolják legalább a székely autonómiát. Abból a felismerésből indult ki, hogy „a székely kérdés” demokratikus megoldásán múlik az erdélyi magyarság belső demokráciájának ügye is. A Kiáltó szó című röpirat megjelenésének tizedik évfordulóján László Ferenc joghallgató nem véletlenül idézi Kós Károlytól, illetve Zágoni Istvántól az autonómiára vonatkozó gondolatokat: „Nyíltan és bátran megmondjuk a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának, nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárokat fog nyerni.” (Kós Károly) „A nem vegyes lakosságú helységekben a területi autonómia vezetendő be.” (Zágoni István)^⁸⁴

Nagy volt a meglepetésem, amikor Jancsó Béla levelezésének a rendszerezése közben Paál Árpád 1931. november 8-i keltezésű törvénytervezetére (Törvény a székely közületek közművelődési önkormányzatáról, a Párizsban 1919. december 19-én kötött nemzetközi szerződés 11. cikkelye alapján), illetve ennek vitájára bukkantam. A tervezet szövegének markánsabb részletei a Korunk 1990. évi júniusi számában kerültek nyilvánosságra Egyed Ákos akadémikus bevezetőjével, ^⁸⁵ az Erdélyi Fiatalok jogi szemináriumában megtartott vita jegyzőkönyve pedig a folyóirat 2000. évi 1-es lapszámában látott napvilágot.^⁸⁶

A párizsi szerződés 11. szakasza a következő rendelkezést tartalmazza: „Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek, a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen.”^⁸⁷ Az Országos Magyar Pártnak már megalakulásakor szerepelt a programjában az önkormányzat kérdése, de politikusai sosem erre a paragrafusra hivatkoztak, lévén, hogy az egész romániai magyarság önrendelkezésének és önigazgatásának a megteremtése volt a követendő cél. A kisebbségi élet első évtizedének negatív tapasztalatai, a nemzetközi erőviszonyok kedvezőtlen alakulása és még néhány más tényező azonban időszerűvé teszi a székely kulturális önkormányzat megteremtését. A román történetírók és politikusok ugyanis nagy előszeretettel vizsgálták akkoriban a székelyek „román eredetének” kérdését. Megkezdődött a hírhedt vérvizsgálat és főként a közbirtokossági vagyonok kisajátítása; fokozódott a kivándorlás, az erőszakos felekezeti áttérítés és az ezzel járó névváltoztatás.

Paál Árpád tervezete az Országos Magyar Párt (OMP) felkérésére készült, egyes cikkelyeit hosszasan vitatták – nemcsak az Erdélyi Fiatalok jogi szemináriumában –, és bár 1933 nyarán a párt országos programjává vált, az OMP később sem került abba a helyzetbe, hogy a bukaresti kormányzattal elfogadtassa.

A kisebbségjogi szeminárium havonta tartott megbeszélései és vitái egyébként Mikó Imre Petőfi utcai lakásán zajlottak 1930 őszétől 1932 januárjáig. Hogy kik voltak ennek az önképző szakmai munkaközösségnek a tagjai? Csákány Béla, Fogarasi Géza, Huszár Kálmán, Jánky Sándor, Kabay Gábor, Laczkó László, Nagy Lajos, Váró György, Vitályos Iván és mások. Akik aztán rendre „kinőttek” az Erdélyi Fiatalok hasábjairól, és a Magyar Kisebbség munkatársainak utánpótlását alkották.

Néhány évvel később Mikó Imre A székely közületi kulturális önkormányzat címmel védte meg doktori értekezését a kolozsvári román egyetemen. Tanárai – R. Boilă és C. Maniu – ezekkel a szavakkal ajánlották kiadásra dolgozatát: „E mű tudományos apparátussal készült, a felvetett problémát valamennyi oldalról megvilágítja, minden dicséretet megérdemel…”^⁸⁸

VII

A „dunai konföderáció” gondolata

a harmincas évek első felében

Alighogy kézbe kapja az Új Magyar Föld első számát, Jancsó Béla a felfedezés örömével regisztrálja, hogy a kiadvány „a legjobb irányban, teljes szakszerűséggel” váltja valóra a magyarországi, felvidéki, erdélyi új nemzedéknek az Ady halálának tizedik évfordulóján megfogalmazott programját – amelyik a Híd munkatársai által szerkesztett Ifjú szívekben élek című röpirattal kért polgárjogot magának –, egyben megköszöni Fábián Dánielnek, hogy felvállalta a „Kossuth–Jászi-koncepció továbbépítését”. A kérdés valószínűleg régebbről foglalkoztatta Jancsót is, mert levelében őszintén megvallja: nem gondolta volna, hogy „ebben az irányban” is már ennyire előrehaladtak.^⁸⁹ Pár hónappal később – 1929. december 15-én – arra kéri újdonsült barátját, hogy szerezze meg neki Asztalos Miklósnak – a Híd kiadásában 1928 márciusában napvilágot látott – Kossuth Lajos kora és az erdélyi kérdés című munkáját, december 27-én pedig Jászi Oszkár „dunai konföderációs” könyvének (Magyarország jövője és a Dunai Egyesült Államok. Bp., 1918.) elküldését sürgeti. Amint sikerül felvennie a kapcsolatot a felvidéki Sarló-mozgalom élén álló Balogh Edgárral, 1930. április 12-én kelt levelében cikket kér tőle „a dunai konföderáció problémájáról” az Erdélyi Fiatalok számára.

Nincs tudomásunk arról, hogy Balogh Edgár megírta volna ezt a cikket. Az viszont kétségtelen, hogy Jancsó Béla öt esztendő múltán sokkal égetőbbnek tartotta ezt a kérdést, mint 1930-ban. Az Erdélyi Fiatalok 1935. évi őszi számába ugyanis a lap történész munkatársától, Bíró Sándortól kért elemző tanulmányt Kossuth elméletének időszerűségéről. „Kossuth mai jelentőségét az adja meg – írja Bíró –, hogy a keleti kérdéssel kapcsolatban ő mindig feltételezte az osztrák birodalom bukását, s erre az esetre dolgozta ki a magyarság sorsára vonatkozó politikai elképzelését. Ez az ún. dunai konföderáció, a dunai népek független államainak federális szövetkezése […]. Ezeknek a népeknek szomszédsága, a Duna-medence földrajzi egysége, a kis népeket fenyegető imperializmus egyformán utalnak a szövetkezés feltétlen szükségességére.”^⁹⁰

A Budaynak és Balogh Edgárnak küldött levelekből is kiderül, hogy Jancsó Béla már 1929 őszétől stratégiai fontosságúnak tekintette az Erdélyi Fiatalok, a Szegedi Fiatalok, a Bartha Miklós Társaság és a Sarló közös fellépését előkészítő megbeszélést. Ebben mindannyian egyetértettek, viszont mindvégig egyeztetési nehézségek adódtak. Vagy Jancsónak nem felelt meg a budapesti időpont (1930. augusztus 23.), vagy a többiek nem tudtak eleget tenni Jancsó meghívásának, aki ráadásul több szempontból is ragaszkodott a kolozsvári helyszínhez. (Egyébként azért is, hogy a közös fellépéssel az erdélyi egyetemi és főiskolai hallgatókat nagyobb eredménnyel öntudatosíthassa.) Egy Fábián Dánielnek küldött – 1930. július 7-i – levélből kiderül: a megbeszélésre javasolt elméleti tárgykörök a székely autonómia kérdésétől a dunai konföderáció gondolatáig terjedtek. Ezért is szorgalmazta Jancsó, hogy Asztalos Miklós történészként vegyen részt „a haladó magyar ifjúság első egyetemes kongresszusán” – lehetőleg Kolozsvárt.^⁹¹

Jancsó Béla akkoriban még bízott abban, amiben 1935-ös romániai látogatásáig a Tanut író Németh László is: a Trianon utáni ellentéteket a dunai sorsközösség át tudja hidalni. Ebben a reményben szervezte a Kárpát-medencei haladó magyar ifjúság esedékes kongresszusát. Annál is inkább, mivel a József Attila eszmei és baráti közelségében fogant – 1930. július 6-i – Fábián Dániel-levél tartalmával mélyen egyetértett: „A mai alaktalan, liberális-kapitalista érdekeket szolgáló demokráciát nem szabad ifjúságunk színe elé állítani mint társadalmi ideált, annál emberibb és magyarabb társadalmi ideált kell kidolgoznunk, és közösséget megfogó erkölcsi és szellemi hatóerőként propagálni. Mi olyan korszakban élünk, amikor egy század tévedésén elmélkedhetünk. Előttünk a tizenkilencedik század [nyugodtan hozzátehetjük a huszadikat is – Cs. P.] összes tévedése, az európai társadalmi mozgalmak, az európai szocializmus csődje. Soha tisztább, emberibb szemléletű értelmiségnek nem volt szüksége a világnak, és éppen itt, Kelet és Nyugat határán.”^⁹²

A levelekben gyakoriak a személyes találkozásokra, kölcsönös látogatásokra, megbeszélésekre, rendezvényekre szóló meghívások. Csakhogy: rendezetlen állampolgárság miatt Balogh Edgár nem tudott Kolozsvárra jönni (a Sarló részéről csak Jócsik Lajos főtitkár járt Erdélyben), Jancsó pedig sokrétű elfoglaltsága okán nem jutott el még a Sarló losonci kongresszusára sem. Szerencsére László Dezsőnek és Méliusz Józsefnek 1930 őszén alkalma nyílt – németországi konferenciára, illetve tanulmányútra indulva – „útba ejteni” Pozsonyt. Mindketten felkeresték a Sarló székhelyét. László Dezső közvetlenül Jancsó Bélának számolt be tapasztalatairól, Méliusz pedig Berlinből küldött levelében idézi a Sarló vezetőjének üzenetét: „Feladatunk a kisebbségi ponton sem lehet más, mint a közös gazdasági kiszolgáltatottságnak kitett paraszti és munkás tömegek érdekében síkra szállni és küzdeni a közös nyomás alatt a szláv–magyar–román megértésért, mert ezek az államok a nyugati kapitalizmus gyarmatosításának vannak kiszolgáltatva. A történelmi felelősség rajtunk nyugszik: a mai magyar ifjúságnak Szlovenszkótól Új-Magyarországon át Erdélyig össze kell fognia a dunai államok összekapcsolódásának érdekében.^⁹³

A székely autonómiánál csak a dunai államszövetség gondolata foglalkoztatta jobban Jancsó Bélát. Friss keletű szakirodalom alapján ismerkedik Kossuth és Jászi elgondolásaival, és 1930. április 12-én cikket kér Balogh Edgártól a dunai konföderáció időszerűségéről.^⁹⁴

A nyár beálltával pedig szervezi a haladó magyar ifjúsági csoportok ősz eleji tanácskozását, amelyen meg kellene tárgyalniuk egy Erdélyben tartandó kongresszus ügyét is. Jancsó rendkívül fontosnak és halaszthatatlannak tartja a kongresszust, de mielőtt erre sor kerülne – érvel a Budaynak, Fábián Dánielnek, Balogh Edgárnak küldött leveleiben – a különböző feltételek között dolgozó ifjúsági szervezeteknek előbb tüzetesebben meg kell ismerniük egymás programját. A kolozsvári tanácskozást az augusztus 20. és 24. közötti napokra tervezi, és mindenik ifjúsági vezetőtől megkérdezi, hogy az erdélyi előadóktól milyen témák előterjesztését várják. A Sarló képviselőinek előadásaiban például ezekről akartak hallani: kisebbségi kérdés és szocializmus; magyar–szlovák, illetve magyar–cseh kultúrérintkezés; a magyarság belső gazdasági felépítése; a regösmozgalom technikája és a dunai konföderáció autonómiákon felépülő rendszere.

Jancsó Béla minden igyekezete ellenére mind az előkészítő tanácskozás, mind a halaszthatatlannak ítélt kolozsvári kongresszus elmaradt. Rá egy évre viszont ifjúsági parlamentet szervezett a Sarló, amelyre nemcsak László Dezső, Jancsó Elemér, Demeter Béla készült, hanem maga Jancsó Béla is. Végül egyikük sem jutott el az 1931 őszén Pozsonyban tartott Sarló-kongresszusra. Programját viszont az Erdélyi Fiatalok is közzétette: „I. A csehszlovákiai magyarság helyzete. 1. A gyarmati és osztály-kizsákmányolás jelenségei. 2. A gazdasági és társadalmi változások. 3. Népmozgalmak. 4. A földkérdés és a nemzetiségi kérdés. II. A kisebbségi magyar szakértelmiség szervezkedése. 1. A hivatásos nevelők (bölcsészhallgatók, tanítójelöltek, tanítók, tanárok) mozgalma. 2. Orvosok és népegészségügy. 3. Építészek és lakásviszonyok. 4. A szocialista írók és művészek mozgalma. III. A csehszlovákiai magyarság kultúrája. 1. A régi népi kultúra. 2. A tömegekre ható polgári kultúra. 3. A harcos proletárkultúra. 4. A tudományos tömegkultúra felé. IV. A kelet-európai (szláv–magyar–román) kérdés. 1. Kelet- és Nyugat-Európa történelmi antagonizmusa. 2. A kelet-európai agrárnépek helyzete az imperialista kapitalizmus korszakában. 3. A nemzetiségi viszonyok Kelet-Európában. 4. A kelet-európai helyzetanalízis tanulságai. V. A diákság és ifjúmunkásság viszonya. 1. A csehszlovákiai magyar diákság helyzete. 2. A csehszlovákiai ifjúmunkásság helyzete. 3. A diákok és az ifjúmunkások sportmozgalma. 4. A diákok és ifjúmunkások kultúrmozgalma.”^⁹⁵

Jancsó Béla levélben üdvözölte a kongresszust, méltányolta annak gazdag programját, és arra kérte Balogh Edgárt, hogy annak határozatairól számoljanak be az Erdélyi Fiatalokban, és küldjék el a további együttműködésre vonatkozó terveiket. Mindkettő elmaradt. A hetvenes évek derekán már Balogh Edgár sem emlékezett arra, hogy egyáltalán teljesítették-e Jancsó Béla kérését. Tény, hogy a kommunista párthoz nyíltan lecsatlakozott Sarló útját az Erdélyi Fiatalok a továbbiakban nem követhette. És nem azért, mert Csehszlovákiában legálisan működött a párt, Romániában pedig illegálisan. A kolozsvári munkaközösség alapelvei közé tartozott a politikamentesség.

A kongresszus után Jancsó Béla és Balogh Edgár levelezése megszakad, a lapban azonban továbbra is napvilágot látnak a Sarlóval foglalkozó írások.^⁹⁶ Asztalos Miklós A holnapi Erdély címmel alapos tanulmányt tett közzé az Erdélyi Fiatalok mozgalmáról a Magyar Szemle 1931. évi 3. számában. A Bartha Miklós Társaság alapító-elnöke úgy látta, hogy a BMT és a Sarló „elhatározó lökést adott ennek a mozgalomnak, de az Erdélyi Fiatalok megmozdulása a fenti két mozgalommal szemben »sokkal megfontoltabb, feltisztultabb és reálisabb, erdélyibb«”.^⁹⁷

Ezzel a megállapítással – grosso modo – ma is egyetérthetünk.

VIII

Az Erdélyi Fiatalok szerepe

Németh Lászlóék 1935-ös romániai látogatásának megszervezésében

Az erdélyi irodalomra figyelő Németh László előtt nem volt ismeretlen Jancsó Béla működése. Nem véletlen, hogy már a Válasz első számába cikket várt tőle „az utódállamokbeli magyarság szellemi életére vonatkozólag”.^⁹⁸ És amikor hozzálát a Magyar Rádió irodalmi osztályának átszervezéséhez, Jancsó Bélát is igyekszik megnyerni célkitűzéseinek. Hiszen „a rádió az egyetlen ér, amely a határok szorítókötése alatt is kilökheti a kisebbségek felé a vért”.^⁹⁹ Amikor pedig Jancsó késedelmeskedését észleli, Tamásit kéri meg: nyomatékosan közvetítse kérését. Amit Tamási nem is mulaszt el. Budapestről keltezett levelének tanúsága szerint érvelése így hangzott: „Gondolkozz fokozottabban régi s állandó tanácsomon, hogy térj vissza az irodalomhoz. A szervezkedést más is megcsinálhatja talán, de amit te az irodalomban tehetnél, azt senki.”^¹⁰⁰

Jancsó Béla akkor még azt remélte, hogy valóban visszatérhet az irodalomhoz. A fogorvosi szakvizsgát is azért tette le l935-ben, hogy több időt szakíthasson az irodalom művelésére. Nem a Tamási által már Amerikából sürgetett, tehetségéhez egyedül méltó erdélyi „nagy regény” megalkotására – azt, úgy véli, „megcselekedte” már Tamási –, hanem a húszas-harmincas évek Erdélyében megszületett irodalom történetének – ideológiai és politikai torzításoktól mentes, kimondottan esztétikai értékszempontokat érvényesítő – megírására. Csakhogy a „szervezkedést” mégsem hagyhatta „más”-ra. Nem bízott ugyanis azokban, akik az erdélyi magyarság létérdekeitől idegen világnézetek járszalagjáról léptek a közéleti cselekvés pástjára, vagy pedig az elbalkánosított erdélyi viszonyokkal nem számolva váltak a „kisebbségi közélet” hangadóivá. A kérdés persze árnyaltabb megközelítést igényel. Ezúttal mindössze arra szorítkozunk, ami a Németh Lászlónak írt l934. december 31-i válaszlevél fogalmazványából kiderül: Jancsó számára korántsem volt mindegy, hogy a Válasz – az Erdélyi Fiatalok munkatársain kívül – még kiktől vár romániai, illetve erdélyi tárgyú írásokat. „Milyen viszonyban vannak Önök – teszi fel a kérdést Makkai Lászlóéknak – a most megindult Hitel című lapjával? Milyen megbízást adtak nekik az erdélyi ifjúsági és nem ifjúsági cikkek összegyűjtésére, továbbá az erdélyi román és szász kultúrkapcsolatoknak Önökkel való kiépítésére? Múlt levelében jelezte, hogy utóbbinál mi lennénk az egyik közvetítő. Kik lennének a többiek, úgy ebben, mint az egész erdélyi témakörban? Ennek tisztázása nélkül csak zavar áll elő.”^¹⁰¹ Az eddigi kutatások még nem derítettek fényt arra, hogy erre a feladatmegosztó „tisztázásra” sor került-e vagy sem, ennél lényegesebb: mind a román, mind az erdélyi gondolatkör folyamatosan jelen volt a Válasz évfolyamaiban. Akkor is – és főként azt követően –, hogy Németh László másoknak engedte át a folyóirat szerkesztését. Ez pedig a Hitel-szerkesztő Makkai Lászlónak, a magyar–román kapcsolatok későbbi történetkutatójának éppúgy köszönhető, mint az Erdélyi Fiatalok belső köréhez tartozó Vita Zsigmondnak, a Tanu-gondolatok erdélyi szállásteremtőjének, akit Jancsó Béla ajánlott Németh László figyelmébe.

1935. március 22. és 25. között Jancsó Béla unokaöccse, az Erdélyi Fiatalok alapító-főmunkatársaként indult Mikó Imre, Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című (az Erdélyi Fiatalok Falufüzetei sorozatban 1932-ben megjelent) kötet szerzője előadást tartott a Debreceni Diétán. A konferenciát követő napon a Párizsba tartó Mikó arról tájékoztatja Budapestről Jancsót, hogy „az új magyar ifjúság, mely a kivezető utat a Duna-völgyi konföderációs államformában látja, meg akarja ismerni az utódállamokat és az ottan élő kisebbségeket is. Egy ilyen élcsapat, köztük Németh Lászlóval, jönne július közepén Erdélybe is. A meghívást én ajánlottam fel, most már közös erővel lehetővé kellene tenni ezt az utazást. [...] E kirándulás biztosítását azért látom rendkívül fontosnak, mivel egyrészt megismernék Erdélyt igazán, mert ma egyáltalában nem ismerik, és ami a legfontosabb: megindulna a közeledés a kisebbségek segítségével a győző, illetve a legyőzött népek között. Elsősorban pedig a román és a magyar nép közt.”^¹⁰²

Jancsó Béla legkedvesebb gondolatát pendítette meg Mikó Imre, aki az időben ösztöndíjasként a nemzetközi jogot tanulmányozta Párizsban.^¹⁰³ A Duna-konföderációs eszméről korábban is sokat beszélhettek, hiszen Mikó az Erdélyi Fiatalok jogi szemináriumát vezette. Valószínűnek tűnik, hogy Németh Lászlóék romániai útjának kultúr-diplomáciai előkészítését is magára vállalta Mikó, lévén, hogy a budapesti román követség kultúrattaséjához, Baltă Moisehoz atyafiságos kapcsolatok fűzték.^¹⁰⁴ Boldizsár Iván fél évszázaddal későbbi visszaemlékezéséből^¹⁰⁵ arra következtethetünk, hogy az előkészületek voltaképpen két szálon futottak. A romániai utazás másik három résztvevője – Boldizsár Iván, Keresztury Dezső és Szabó Zoltán – németországi konferenciákon került l934-ben kapcsolatba Anton Golopenţiával, Dimitrie Gusti bukaresti tanítványával és munkatársával. Golopenţia közbenjárására ajánlotta fel Gusti professzor: szívesen látná a fiatal magyar szociográfusokat, hogy helyszíni tapasztalataik alapján maguk is hírét vigyék a bukaresti szociológiai iskola módszereinek. Keresztury Dezső számára mindez már nem volt újdonság, hiszen a berlini egyetem mellett működő Magyar Intézet könyvtár-igazgatójaként rendszeresen hozzájutott – miként ez a németországi tanulmányokat folytató Méliusz József és Jancsó Béla 1931-es levélváltásaiból tudható – az Erdélyi Fiatalok számaihoz, amelyek bőséges információkkal látták el a Gusti-féle intézet működéséről. Ezt a kapcsolatfelvételt pedig ugyancsak Mikó Imre kezdeményezte, már a kolozsvári diáklap indulása idején.

Egyelőre még nincs biztos támpontunk arra vonatkozóan, hogy Németh László találkozott-e Jancsó Bélával vagy sem. Minthogy a kalotaszegi kirándulást az Erdélyi Fiatalokat szerkesztő László Dezső – Jancsó legközelebbi szellemtársa – szervezte, feltételezhető, hogy 1934-es levélváltásaik után személyesen is megismerkedtek. Ennél lényegesebb azonban, ahogyan a romániai útirajzot követő vitában László Dezsővel együtt megszólalt.^¹⁰⁶ Mester Miklós – miként 1936. március 25-i leveléből kiderül – a Jancsó állásfoglalását tartotta mérvadónak: „Jólesett Németh László útjával kapcsolatosan írt mérsékelt hangú cikkedet olvasnom. Kifogásaidat aláírom. A nagy többség kifogása nem állja meg a helyét. Ezek megállapításaival szemben vallom, hogy Németh László bátor lelepéseivel alapjában véve a magyar ügynek jó szolgálatot tett.”^¹⁰⁷ Mester az Erdélyi Fiatalok 1935. téli számában megjelent Ahogy lehet című Jancsó Béla-írásra utalt. Amelyben a szerző Makkai Magunk revíziójából indul ki: „Ami velem történik, annak sohase keressem és sohase fogadjam el külső okát addig, amíg csak egyetlen belső ok is van, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az a valami megtörténjék...” Elsődlegesen a „belső okokra” irányult Jancsó figyelme akkor is, amikor Németh László „végső ítéletével” perlekedve – „az erdélyi magyarság menthetetlenül pusztul, sőt pusztulásra érett, mert hiányzik belőle az életakarat” – „perújrafelvételt” sürgetett. A „kisebbségi neurózisból” éppen kilábaló Reményik Sándor márványtükrű új verseskötetével, a Romon virággal, illetve a halállal farkasszemet néző Balázs Ferenc mészkői aragonitba faragott szociográfiájával, A rög alatt-tal érvelve. Orvos írta az orvosnak: „Németh László [...] tudja, hogy az életerő szempontjából egy neurózison való győzelem nagyobb, mint bármely külső diadal.”^¹⁰⁸ Hogyne tudta volna, amikor a romániai utazás kiváltotta súlyos depressziójából is épp a „morbus minoritatis” okainak feltárásával menekítette magát az életnek, jóllehet eleve tisztában volt azzal, hogy nem arat vele „diadalt”. Az útirajznak a Tanuban megjelent – később elhagyott – 16. fejezetében olvasható: „Mi marad hát a hátralévő időkre? Dolgozni kell, már csak a megbolondulás ellen is.” Életének legmélyebb drámáját alighanem akkor élte át. Amiért addig küszködött, úgy látta, értelmét vesztette. A magyarországi belső megújulás kudarcát a Duna-európai államközösség álomképének a szertefoszlása tetézte, s ráadásul vágyva-vágyott Erdélyéből sem életerővel feltöltődve tért vissza. Ha élményközelből is megismerhette volna a világtávlatban gondolkodó Balázs Ferenc kisebbségi életstratégiáját, és nem az íróálmait feladó, „tejeskannácskák közt ténfergő” erdélyi Don Quijote hallomásbeli képét viszi magával, talán Jancsó Béla sem kér „perújrafelvételt” a Magyarok Romániában megjelenését követően. Igaz, Mészkő már csak azért sem kerülhetett be Németh Lászlóék úti programjába, mert Balázs Ferenc épp a debreceni klinikán feküdt. Amikor pedig pár órai munkaidőt engedélyezett számára az orvos, rótta A rög alatt árkusait, illetve – mulasztásait pótolandó – rengeteget olvasott. Akkor fedezi fel magának Németh Lászlót. A releváció erejével hat rá, hogy életfelfogásuk, gondolatviláguk, törekvésük mennyire hasonlatos. 1935. november 24-én kelt levelében arról tájékoztatja feleségét, Christine Fredericksent: ha meggyógyul, feltétlenül megismerkedik a vele pont egyidős, kitűnő emlékezőtehetségű és nagyon művelt Németh Lászlóval, akinek a művei máris hozzásegítették őt ahhoz, hogy önmagát jobban értse, cselekedeteivel számot vessen. Ennek a felismerésnek pedig – úgy érezte, hogy ő „tipikus erdélyi ellentéte” Németh Lászlónak, „intuícióval, találékonysággal, de behatárolt tudással” – rendkívüli jelentősége volt a szavak és tettek azonosságára épülő művének, A rög alattnak a genezisében.

Balázs Ferenc drámájában – ahogy Jancsó Béla leírja – Németh László is a sajátjára ismerhetett: „Mikor Reymont világhíressé vált parasztregénye megjelent, az akkor lengyel területeken lévő német megszálló parancsnokság rendeletileg olvastatta el azt minden német tiszttel, hogy belőle a lengyel népet megismerjék. Balázs Ferenc könyve irodalmilag bizonyára kevesebb a Reymonténál, nem is akar irodalom lenni. De aki az erdélyi faluval, életünk alapjával bármilyen formában foglalkozni kíván, annak számára ez a könyve nélkülözhetetlen és elkerülhetetlen. A népért való jóakarat és tudás küzdelme a néppel: ez az a dráma, amely egész kisebbségi életünk szimbóluma is: a jóakarat és az önfeláldozás küzdelme az előítéletek, önzések és közöny irtózatos tehetetlenségi nyomatékaival.”

„Reményik és Balázs Ferenc – zárja írását Jancsó Béla –: költő és gyakorlati szervező. Két nemzedék, két kifejezési forma: két külön világ. [...] Az új erdélyi magyar életakarat két jele. Ahogy lehet. Két tény. Odateszem őket Németh László kétségbeesése elé, s kérem a pör újrafelvételét. Mert ha ezek után sem látná, hogy ítélete elhamarkodott, az nem jelenthet mást, mint hogy új történelmi életformánkat, az első magyar kisebbségi életet kívülről senki, még Németh László sem értheti meg.”^¹⁰⁹Ebben csalódott 1935 augusztusában, romániai látogatása során.

„Mi itt éltünk és itt élünk: ki merné mégis azt mondani, hogy egy hetven oldalas füzetben meg tudja írni az erdélyi igazságot?! – kel Németh László védelmére a Független Újságnak adott nyilatkozatában Tamási Áron. – Nem abban van a Németh László könyvének elsősorban az érdeme, hogy végleges »igazságot« húzott az erdélyi magyarság fejére, hanem abban, hogy a mi legnagyobb problémáinkat éles szemmel mind kihalászta, és tiszteletreméltó bátorsággal beszélt róluk. Maga a kritikus és a könyv emberül megtette a magáét, de Erdély még most sem tanult a példából, mert nem a felvetett kérdések körül keresi a megoldást és a megközelítő igazságot, hanem párt, felekezet és egyéni szempontból bírálgat egy könyvet. [...] Megdöbbenéssel láttam, hogy leginkább olyan emberek tiltakoznak a magyar[országi] kritika ellen, akik a magyar szellemi egységet citerázzák, valahányszor »erkölcsi« hasznot és előbbrejutást jelent az nekik. Aki nem hajlandó tűrni azt a kritikát, amely odaátról jön, semmi jogcíme arra, hogy a magyarországi viszonyok és jelenségek felett bírálatot gyakoroljon.”

Jancsó Béla sem mért soha kétféle mércével. Az irodalmi kérdések megítélésében az esztétikum, közéleti ügyekben az erkölcs törvényeit tartotta megkerülhetetleneknek. Bár Németh Lászlóval a továbbiakban közvetlenül nem foglalkozik – a Németh Lászlót kétségbeejtő kelet-közép-európai gondokkal annál intenzívebben. Bizonyság erre egyebek között a Mester Miklósnak írt l937. június l4-i levele az asszimiláció kérdéséről, amelynek nyílt felvetése (Kisebbségben, 1939) tartósan – sőt máig tartóan – magára vonta Németh László megbélyegzését.

Mester Miklós egy Szabó Dezsővel folytatott vitájáról számolt be, ehhez fűzött kommentárt válaszában Jancsó: „Annak, hogy a német kérdés fontosságát Ő annyira hangsúlyozza, minden oka megvan, mi innen is úgy látjuk, hogy az összes dunai államokra nézve jelenleg a legnagyobb veszély, nagyságánál fogva minden egymás közti ellentétnél súlyosabb. Viszont éppen ezért: a dunai népeknek össze kell fogni. Ez az összefogás nem képzelhető el a kisebbségi kérdés mindenütt való becsületes rendezése nélkül. Ennek a rendezésnek az alapja nem lehet különböző, az alapelv csakis az igazság lehet, amely minden nép számára fejlődési lehetőséget ad. Szabó Dezső ellentmondását ott látom, hogy ő, aki a becstelen (érdek-)asszimiláció minden korruptságára olyan gyökeresen mutatott rá, most maga is erőszakkal asszimilálni akar, holott az érdek éppen az ellenkező: inkább akadályozni az asszimilációt, mint elősegíteni, s intézményesen biztosítani a kisebbségek kollektív fejlődési lehetőségét. [...] Tisztább helyzetet pusztán az elősegített kulturális önkormányzat és a »magyarosítás« illúziójának feladása jelenthet. Ezen túl pedig: tegyük magyarokká a magyarokat – mondom Széchenyivel. Szabó Dezsőnek megírtam, hogy minden ottani kisebbségi lépés jó vagy rossz példa lehet itt, azért kell vigyázni.”

Jegyzetek

1A Trianon után fellépő második erdélyi értelmiségi nemzedék történetével a nyolcvanas évek derekán kezdtem ismerkedni, amikor a Kriterion Könyvkiadó igazgatójának, Domokos Gézának a felkérésére sajtó alá rendeztem, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel láttam el a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók és főiskolások szellemi műhelyének dokumentumgyűjteményét. A kötet [Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940). Közzéteszi dr. László Ferenc és Cseke Péter. A bevezető tanulmányt és a jegyzeteket Cseke Péter írta. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1986. 500 p.]) sikeresen túljutott ugyan három előcenzúrázáson, de fennakadt az utócenzú- rán, és bezúzásra ítéltetett. A nagyváradi nyomdászok szolidaritásának köszönhetően azonban a példányok nagy része mégis túlélte a vészkorszakot, és 1990 elején – INDEX – tiltott könyvek szabadon barna haskötővel – a könyvesboltokba kerülhetett.

2Bíró Sándor: Az erdélyi történetírás feladatai. Erdélyi Fiatalok, 1934. I. 24–27.

3Uő: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok (1867–1940). Az előszó Mester Miklós munkája. A bevezetőt Szöllősy Árpád közreműködésével Balla Bálint írta. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, Bern, 1989. Második kiadása a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál jelent meg 2002-ben Bárdi Nándor előszavával (Nemzetiségpolitikai látószögek és társadalomtörténeti folyamatok), illetve Rónai András és Miskolczy Ambrus kísérő tanulmányával.

4Mester Miklós: Az autonóm Erdély és a román nemzetiségi követelések az 1863--64. évi nagyszebeni országgyűlésen. Bp., 1937.

5Párizsi tanulmányútja előtt I. Tóth Zoltán – Jancsó Béla felkérésére – 1937 nyarán a Hasznos Könyvtár sorozat számára egy Kossuthról szóló könyv kéziratán dolgozott, amely azonban nem látott napvilágot. (Feltehetően azért, mert a szerző nem tudta befejezni munkáját elutazásáig.)

6Lásd a szerző Magyarok és románok (Bp., 1966) című kötetét.

7Lásd Bárdi Nándor előszavát Bíró Sándor alapművének násodik, 2002. évi kiadásához.

8Cseke Péter: Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1995. 192 p.

9Lásd: Cs. P.: Paradigmaváltó erdélyi törekvések. Kisebbségi létértelmezések. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. Kolozsvár, 346 p.; uő: Jöjjön el a mi időnk. Esszék, tanulmányok, dokumentumok. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 280 p.

10László Dezső: A kisebbségi élet ajándékai. Publicisztikai írások, tanulmányok 1929–1940. Összeállította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Cseke Péter. Minerva Kiadó, Kolozsvár, 1997. 284 p.; László Dezső emlékezete 1904–2004. Szerkesztette Cseke Péter. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004. 360 p.

11Szabó T. Attila: Az erdélyi tudományos élet húsz éve. Keleti Újság, 1939. dec. 25. Újraközölve in : Sz. T. A. : Tallózás a múltban. Válogatott tanulmányok. V. köt. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1985. 45–53.

12Makkai Sándor: Az erdélyi szellem. In: M. S.: Erdélyi szemmel. Kolozsvár, 1932. 131.

13Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok (1867–1940). Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása. Bern, 1989. 465.

14Vö. Balázs Sándor: A kolozsvári egyetem sírásója. In: B. S.: Onisifor Ghibu – álarc nélkül. Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2005. 100–111.

15Bíró Sándor: I. m. I. h.

16Kacsó Sándor: Virág alatt, iszap fölött. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1971; Fogy a virág, gyűl az iszap. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1974; Nehéz szagú iszap fölött. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1993.

17Benkő Samu: Az utolsó 70 év erdélyi magyar tudományossága. Magyar Tudomány, 1993. 2.

18Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940). Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1986/1990.

19 „A meglepő számmal növekedő magyar egyetemi hallgatóság, különösen az elmúlt két esztendőben, az erdélyi és magyarországi magyar politikai vezetők irányításával román államunk törekvéseivel szemben egyenesen ellenséges mozgalmat indított. A magyar egyetemi hallgatók megmozdulása jól szervezett merénylet nemzeti és állami egységünk ellen.” A kolozsvári román diákság és az erdélyi római katholikus státus problémája című memorandumból idézi László Dezső. In: Vádolnak, mert nem ismernek. Erdélyi Fiatalok, 1931. 8–10. 154–155.

20 Lásd László Dezső: Onisifor Ghibu professzor könyve és az Erdélyi Fiatalok. In: L. D.: A kisebbségi élet ajándékai. Publicisztikai írások, tanulmányok 1929–1940. Minerva, Kolozsvár, 1997. 30–37.

21Fentebb jelzett írásában László Dezső idézi az Erdélyi Lapok I. évfolyamának 32. számából: „Ha van valami összefüggés a két csoport között, akkor az csupán annyi, hogy a kath. élet erdélyi irányítói a Népszövetség ifjúsági szakosztályától remélik és kívánják az Erdélyi Fiatalok radikalizmusának – az egyensúlyozását.”

22Balázs Sándor: Onisifor Ghibu – álarc nélkül. Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2005. 14–37.

23„Keresni akarjuk problémáink megértésének és megértetésének útját az együtt élő népek fiatalságával, kikkel közösen folyik a munka a főiskolák padjain, és közösen fog folyni az életünk, hogy felismerjük közös problémáinkat, és fajunk emberi értékeinek elismertetése és más faj értékeinek tiszteletén keresztül segítsük elő az erdélyiség gondolatát: fajok találkozását az emberi értékek magaslatán.” Erdélyi Fiatalok , 1930. 1. 1. (Jancsó Béla megfogalmazásában.)

24László Dezső: A kisebbségi élet. Erdélyi Fiatalok, 1935. III. 79–86.

25Tavaszy Sándor: Magyar tudományos törekvések Erdélyben. In: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyen 1930. augusztus 28–30. napján tartott kilencedik vándorgyûlése Emlékkönyve. Szerk. György Lajos. Kolozsvár, 1931. 19–34.

26Venczel József: Erdélyi kultúrproblémák. Hitel, 1935. 5. Újraközölve in: V. J.: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1988. 204–214.

27Uő: Metamorphosis Transylvaniae. Hitel, 1936. 1.Újraközölve in: Uő. : Erdélyi föld – erdélyi társadalom. 144–152.

28Collegium Transilvanicum. Erdélyi Iskola, 1935–1936. 5–6. Újraközölve in: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. 180–184.

29Vö: Lőrinczy (sic!) László: Magyar tudomány Transzilvániában. Erdélyi Fiatalok, 1937. 2. 27.; Jancsó Elemér: Magyar tudományos élet Erdélyben 1918.tól napjainkig. Láthatár, 1937. 2.

30Lőrinczi László: I. m. I. h.

31Bíró Sándor: Húszéves visszapillantás. Erdélyi Fiatalok, 1939. 1. 7–9.

32Cseke Péter: Tudományművelés – egyetem nélkül. In: Cs. P.: Paradigmaváltó erdélyi törekvések. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 266–274.

33Uő.: Keresztény erkölcs és kisebbségi ifjúságnevelés. In: I. m. 256–265.; Népfőiskolai kezdeményezések Erdélyben. I. m.: 275–286.; Csíksomlyói katolikus népfőiskolák. I. m.: 287–307.

34Lásd az előző jegyzetben hivatkozott tanulmányokat.

35Debreczeni László: Tudományos életünk elsorvadása. Erdélyi Fiatalok, 1939. 3–4. 33–36. Újraközölve in: Toronyvigyázó. Debreczeni László műhelye. Összeállította, szerkesztette és az előszót írta Sas Péter. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2005. 105–112.

36Vö: Cseke Péter: Vigyázó torony. 18–19.

37Bíró Sándor: Az erdélyi történetírás feladatai. I. h.

38Uő: Uo.

39Uő: Kelemen Lajos 60 éves… Erdélyi Fiatalok, 1938. 1. 27.

40Vö: Cs. E. [Cseri Elek]: Kelemen Lajos. In: Romániai magyar irodalmi lexikon II. Főszerkesztő Balogh Edgár. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1991. 669–673.

41Debreczeni László: Tudományos életünk elsorvadása. I. h.

42Jakó Zsigmond: Az erdélyi magyar történetkutatás mai kérdései. Erdélyi Múzeum, 2005. 3–4.

43László Dezső: Erdélyi magyar irodalom. In: L. D.: Magyar önismeret. Sepsiszentgyörgy, 1944. 183–189.

44Uő: Reálisan látó nagy magyarok családfája. Erdélyi Fiatalok, 1934. II. 37–39.

45Uo.

46Vita Zsigmond: A siető ember. Erdélyi Fiatalok, 1935. II. 52–53. Vö. László Dezső: A siető ember. Kolozsvár, 1935. 8.

47Vö. László Dezső: A siető ember. Kolozsvár, 1935. 8.

48Uő: Önéletrajz-féle. 1938 nyarán készült gépirat a szerző hagyatékában. Először A kisebbségi élet ajándékai című Minerva-kötetben látott napvilágot.

49Jancsó Béla: Magunk revíziója. Makkai Sándor új könyvéhez. Erdélyi Fiatalok, 1931. 3. 45–50.

50Vö: – r. [Bíró Sándor?]: Makkai Sándor: Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca. Erdélyi Fiatalok, 1930. 2. 28–29.; Mikó Imre: Jogi szeminárium. Erdélyi Fiatalok, 1930. 7. 114.; László Ferenc: Egy tízéves röpirat. Erdélyi Fiatalok, 1931. 2. 31–34.; Bíró Sándor: László Dezső: „Akarom: tisztán lássatok”. Erdélyi Fiatalok, 1933. I. 30–312.; László Dezső: Reálisan látó nagy magyarok családfája. I. h.; Bíró Sándor: II. Rákóczy Ferenc. Erdélyi Fiatalok, 1935. I. 5–9.; Dr. Jancsó Béla: Szabó Dezső és Szekfű Gyula. Erdélyi Fiatalok, 1935. I. 10–17.; uő: Az elfelejtett Kölcsey. Erdélyi Fiatalok, 1938. I. 3–6.; Bíró Sándor: Mátyás, az államférfi. Erdélyi Fiatalok, 1940. 1. 3–4.; xxx: 400 éve született János Zsigmond. Erdélyi Fiatalok, 1940. 2. 10.

51Dr. Jancsó Béla: Szabó Dezső és Szekfű Gyula. I. h.

52Jancsó Béla: Az országépítő. Kós Károly regénye. Erdélyi Fiatalok, 1934. I. 16–19.; Uő.: Buday Nagy Antal. Erdélyi Fiatalok, 1937. 2. 26.

53Uo.

54Balogh Edgár: A regösjárástól a szociográfiai intézetig. Erdélyi Fiatalok, 1930. 6. 82–85.

55Balogh Edgár levele Cseke Péternek. Kolozsvár, 1984. szeptember 9–14.

56Mikó Imre: Úttörő fiatalok. Erdélyi Fiatalok, 1930. 2. 25–27.

57Uő: Jogi szeminárium. Erdélyi Fiatalok, 1930. 7. 114.

58Makkai László: „Az ifjúság állást foglal”. Erdélyi Fiatalok, 1932. 3–4. 49–51.

59Demeter Béla: A román ifjúság falumunkája. Erdélyi Fiatalok, 1931. 5–6. 100–102.

60Fogarasi Géza: A román ifjúság falumunkájáról. Erdélyi Fiatalok, 1932. 5. 77–78.

61B. S. [Bíró Sándor]: Gând românesc. Erdélyi Fiatalok, 1933. II. 60–61.

62Uo.

63Uo.

64B. S. [Bíró Sándor]: Mester Miklós könyve a transzszilvániai románság nemzeti követeléseiről. Erdélyi Fiatalok, 1937. I. 10.

65[I.] Tóth Zoltán: Tóth András: Az erdélyi román kérdés a 18. században. Erdélyi Fiatalok, 1938. 3–4. 25.

66B. S. [Bíró Sándor]: Mester Miklós könyve a transzszilvániai románság nemzeti követeléseiről. Erdélyi Fiatalok, 1937. I. 10.

67Uo.

68[I.] Tóth Zoltán: I. m. I. h.

69László Dezső: A kisebbségi magyar ifjúság problémája. Erdélyi Fiatalok, 1937. III. 6–9.

70Tóth Zoltán: I. m. I. h.

71Idézi Bárdi Nándor in: Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002. 6–7.

72Idézi B. S. [Bíró Sándor]: Gând Românesc. I. h.; Illyés Elemér: Románok az erdélyiségről. Erdélyi Fiatalok, 1935. IV. 122–123.; A Gând Românesc jubileumi száma. Erdélyi Fiatalok, 1939. 3–4. 50.

73Illyés Elemér: Románok az erdélyiségről. I. h.

74A Gând Românesc jubileumi száma. Erdélyi Fiatalok, 1939. 3–4. 50.

75A kérdés kimerítő feldolgozását lásd: Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Összeállította Cseke Péter és Molnár Gusztáv. A bevezető tanulmányt Cseke Péter, az utószót és a jegyzeteket Molnár Gusztáv írta. Héttorony Könyvkiadó, Bp., 1989.

76⁷ Jancsó Béla: Szabó Dezső és Szekfű Gyula. Erdélyi Fiatalok, 1935. I. 1–11.

77„Noha éppen Iorga volt a háború előtti román nacionalizmus elméleti és gyakorlati terjesztője, maga nem esett a háború utáni felszínes és hangoskodó nacionalisták ama hibájába, hogy ugyanabban az ellenséges hangnemben folytassa a harcot azok ellen a nemzetek ellen, amelyekkel előbb politikai, később katonai téren kellett megküzdenünk nemzeti szabadságunk kivívása érdekében. Mikor őszintén értékelem Iorgának ezt a magatartását, csodálkozással látom azt a visszautasítást, amellyel Sándor József szenátornak a kisebbségi diákegyesületek engedélyezése érdekében előterjesztett kérését fogadta.” Pop Ghiţa kultuszügyi alminiszternek a bukaresti Adevărul 1932. március 15-i számában megjelent cikkét idézi Bíró Sándor in: Kisebbségben és többségben. Bern, 1989. 467–469.

78„Mi azonban őszintén megmondjuk, hogy éppen azt az egyet nem vártuk tőle, hogy hangulati okokból a tudományos tárgyilagosságról is megfeledkezzék. Mert ezt tette. Elhallgatott olyan tényeket, mint a román–magyar közeledésért, a két együtt élő és egymásra utalt nép közös érdekeinek felismeréséért tett lépéseinket (egyetemi egyesület kérése stb.), amelyekért bizony nekünk is támadásokat kellett elszenvednünk nem egy elvakult fajtestvérünktől. De kibírtuk azt is, és őszintén megmondjuk, hogy Chinezu előadása ellenére is megyünk tovább azon az úton, amely a magunk érdekeinek megismertetésén és a románság értékeinek a megbecsülésén át egyszer mégis elvezet a közös érdekek felismeréséhez.” (Bíró Sándor: Az erdélyi kisebbségek kulturális élete. Erdélyi Fiatalok, 1934. 1. 30–31.)

79Lásd a Cseke Péter és dr. László Ferenc gondozásában megjelent Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (Kriterion, 1986–1990) című kötetben a siklódi táborozás előkészítésével kapcsolatos leveleket és azok jegyzeteit.

80László Dezső: Új erdélyi tájékozódás. Erdélyi Fiatalok, 1939. I. 3–6.

81Tasi József: József Attila és a Bartha Miklós Társaság. Écriture – Galéria, Bp., 1995. 107.

82Dr. Fábián Dániel: I. m. I. h.

83Vö: Mikó Imre: Jogi szeminárium. I. h.

84Vö: László Ferenc: Egy tízéves röpirat. I. h.

85E. Á. [Egyed Ákos]: A székely autonómia 1931-ben. Korunk, 1990. 6. 766–779.

86Cseke Péter: Az Erdélyi Fiatalok vitája a székely autonómia-tervezetről. Korunk, 2000. 1. 126.

87Vö: Mikó Imre: Huszonkét év. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása. Bern, 1987. 138.

88Cseke Péter: I. m. I. h.

89Jancsó Béla levele Fábián Dánielnek. Kolozsvár, 1929. július 7.

90Bíró Sándor: A Kossuth-kérdés. Erdélyi Fiatalok, 1935. III. negyed, őszi szám, 86–89.

91Jancsó Béla levele Fábián Dánielnek. Kolozsvár, 1930. július 7.

92Fábián Dániel levele Jancsó Bélának. Budapest, 1930. július 6.

93Méliusz József: Levél Pozsonyból. Erdélyi Fiatalok, 1930. 9–10. 164–165.

94Vö: Jancsó Béla levele Balogh Edgárnak. Kolozsvár, 1930. április 12.

95Xxx: A Sarló kongresszusa. Erdélyi Fiatalok, 1931. 7. 137–138.

96Vass László: Az egész emberért. 1931. 8–10. 144–147.; Makkai László: „Az ifjúság állást foglal”. 1932. 3–4. 49–51.; Jancsó Elemér: Szalatnai Rezső: Van menekvés. 1932. 6. 111–112.

97L. D. [László Dezső]: A holnapi Erdély. Erdélyi Fiatalok, 1931. 8–10. 155–156.

98Vö: Jancsó Béla levele Juhász Gézának. Kolozsvár, 1934. március 28.

99Vö: Németh László: A Magyar Rádió feladatai. In: N. L.: A minőség forradalma – Kisebbségben I. Püski, Bp, 1992. 597–621.

100Tamási Áron levele Jancsó Bélának. Budapest, 1934. szeptember 24.

101Jancsó Béla levele Németh Lászlónak. Kolozsvár, 1934. december 31. Kötetben in: Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták. 262–264.

102Mikó Imre levele Jancsó Bélának. Budapest, 1935. március 26.

103Balázs Sándor: Mikó Imre. Élet- és pályakép. Kéziratok, dokumentumok (1933–1968). Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003.

104A Tanut rendszeresen olvasó Baltă Moise neve egyébként sem ismeretlen az útirajz recepció-történetében. A Korunk Németh László-számában – 2001. 5. 99–103. – Nagy Pál is megemlékezik róla, a Magyarok Romániában vitájáról írva.

105Boldizsár Iván:Utazás a Regátban és Erdélyben, 1935-ben. Kortárs, 1986. 6. 87–113.

106László Dezső: Magyarok Romániában. Pásztortűz, 1936. 1. Kötetben in. L.D.: A kisebbségi élet ajándékai. Publicisztikai írások, tanulmányok 1929–1940. Összeállította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Cseke Péter. Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár, 1997. 174–178.; Jancsó Béla: Ahogy lehet. Erdélyi Fiatalok, 1935. IV.109–110.

107Mester Miklós levele Jancsó Bélának. Budapest, 1936. március 25.

108Jancsó Béla: Ahogy lehet. I. h.

109Uo.