Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Bjeljac, Željko - Lukić, Vesna

Migráció a Vajdaság területén 1919 és 1948 között

Migrations on the Territory of Vojvodina between 1919 and 1948 = East European Quarterly, XLII, No. 1 (March 2008), 69- 93 p.

A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia munkatársaként dolgozó szerzőpáros tanulmányuk rövid bevezetőjében a mai Vajdaság területén élő népességet évszázadok óta jellemző etnikai heterogenitás kialakulásának gyökereit a 17. század vége óta a térséget több hullámban érintő spontán bevándorlásig és tömeges betelepítésekig vezetik vissza. A legfontosabb betelepítési hullámok a 18. század folyamán, az I. világháborút követő 1920-as illetve a II. világháború utáni esztendőkben, végül az 1990-es években, a Jugoszlávia széteséséből következő népességmozgásokkal összefüggésben zajlottak le. A szerbiai tartomány területét a legutóbbi évtizedben ért legfrissebb bevándorlási hullám, a szerzők meglátásai szerint, szoros kapcsolatba hozható az évtizedekkel korábbi vajdasági betelepítések révén kialakult és a tartomány határain túlnyúló rokoni-társadalmi kapcsolatok hálójával. A tanulmány az I. világháború után létrehozott Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszláv Királyság, majd Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság) területéhez csatolt bácskai, bánáti és szerémségi (a II. világháború után Vajdaságnak nevezett) területegyüttes népességében mindenekelőtt a két világháború között és a II. világháborút követő néhány esztendőben végbement betelepítések által előidézett etnikai és szociológiai változásokat vizsgálja.

Betelepítések a későbbi Vajdaság területére az 1919 és 1931 közötti időszakban

Az I. világháború lezárulása és a multietnikus birodalmak 20. század eleji széthullása következtében a térségben kialakult kilenc új állam közül, a Szovjetuniót leszámítva, az 1929 októbere után Jugoszláviának nevezett országban élt a legtöbb nem államalkotó nemzethez (illetve nemzetekhez) tartozó állampolgár. Az impériumváltás ellenére a későbbi Vajdaság területén - az 1921-es népszámlálás adatai értelmében - viszonylag csekély mértékű elvándorlás ment végbe. Az 1910-es (utolsó magyarországi) népszámlálás adataihoz képest még nagyjából 24 000 fővel gyarapodott is a terület nagyjából másfél milliós népessége, amelyből közel 33 000 fő volt a természetes szaporodás, és kevéssel több mint 9 000 fő - zömében magyar és román nemzetiségű lakos - hagyta el a térséget, miközben a korábbi adatokhoz képest ugrásszerűen megnőtt a magukat horvátnak vallók száma (mivel ekkor a bunyevácokat is a horvátok közé számították).

Az ország 1929-es adminisztratív átszervezése következtében Duna Bánságnak nevezett, Újvidék központú térség II. világháború előtti utolsó, 1931-es népszámlálásai adatai értelmében a mai Vajdaság területén élő lakosság tíz év alatt kevéssel több mint 93 000 fővel gyarapodott (amelyből körülbelül 57 000 fő a természetes szaporodásból, nagyjából 37 000 pedig a bevándorlásból származott). Az államilag szervezett betelepítés hármas célt szolgált: 1.) az ország más területein lakó paraszti népesség körében robbanással fenyegető szociális elégedetlenség orvoslását; 2.) az idegen eredetű nagybirtokosok földjeinek állami kezelésbe illetve államalkotónak tekintett birtokosok kezébe adását; 3.) a háborús veteránok megjutalmazását (különös tekintettel a montenegrói, hercegovinai és likai szerbekre). Az állami és önjelölt telepesek, háborús önkéntesek és veteránok, valamint az új országot hazájuknak választó, külföldről betelepülők számára jutattott földek állami, magánkézben lévő, közösségi és egyházi birtokokat egyarán érintettek - új és régi tulajdonosaik között pedig nemegyszer heves konfliktusok forrásává is váltak (különösen az új tulajdonosok és az észak-bácskai illetve bánáti korábbi német földbirtokosok között alakultak ki komolyabb feszültségek). A társadalompolitikai és nemzetgazdasági célkitűzések (ti. az újonnan létrejött ország különöző fejlettségű térségei közötti különbségek tompítása) mellett nemzetpolitikai célokat is szolgált, hogy a betelepítések által a magyar és német birtokosok számarányát csökkentsék, a jugoszláv nemzet valamely ágához tartozó tulajdonosokét (tehát a szerbekét, horvátokét és szlovénokét) pedig amennyire lehet növeljék. A betelepítések részben már létező településekre irányultak, részben pedig új, kizárólag telepesek által lakott településeket alakítottak ki (mintegy 130, főleg a Bácska és a Bánát területén létesített új település jött ezáltal létre). A legtöbb új telepet a bácskai részen Szabadka, Topolya és Újvidék, a Bánátban pedig Versec, Nagybecskerek és Módos térségében létesítették. Bár az adatok eltérőek és a szerzők csak becslésekre hagyatkozhatnak, az 1930-ban lezárult betelepítési hullám során hozzávetőleg 100 000 telepes költözött a későbbi Vajdaság területére, akiknek egyharmada Bácska, kevéssel több mint a fele pedig a Bánát területén telepedett le. Mivel a térség etnikai arányainak a megváltoztatását is célul tűző betelepítések nem hoztak látványos eredményt, ezért helyi kezdeményezésre újabb telepítések tervezésébe fogtak, amelyek foganatosítására azonban - a jugoszláv kormány németbarát külpolitikája, majd az ország megszállása és felbomlása következtében - már nem kerülhetett sor. Mivel az 1931. márciusi népszámlálás eredményeit hivatalosan csupán 2004-ben hozták nyilvánosságra és azok azonos (jugoszláv) nyelvűként kezelik a szerb, horvát és szlovén anyanyelvű válaszadókat (ráadásul egyes kisebbségekkel kapcsolatban az előbbivel nem egyező statisztikai becslések is léteznek), ezért csupán tájékoztató jelleggel állapítható meg, hogy 1931-ben a mai Vajdaság lakóinak kevesebb mint 45% vallotta magát „jugoszláv” anyanyelvűnek, míg a magyar és a német ajkúak aránya körülbelül 20 és 25 százalék között mozgott (kb. 7% egyéb szláv nyelvűnek, 5% pedig egyéb nem szláv anyanyelvűnek vallotta magát). A népességfogyás leginkább a német, magyar, román és szlovák többségű térségeket sújtotta, az ország ezen részéből - főleg gazdasági okokból - kivándorlók között azonban a kisebbséghez tartozók relatíve kisebb számban képviseltették magukat.

Népességmozgások 1941 és 1945 között

A II. világháború megakadályozta a jugoszláv hatóságok által 1941-re tervezett soron következő népszámlálást, ezért az 1931 és 1948 közötti időszakról csupán becslések és egyéb részleges adatok állnak a kutatók rendelkezésére. A háború alatt a későbbi Vajdaság területe három különböző országhoz tartozik: Szerémség az ún. Független Horvát Államhoz, Bácska a Magyar Királysághoz, Bánát pedig közvetlen német katonai igazgatás alá kerül. Becslések szerint a háború idején a Szerémség lakossága csökkent a legnagyobb mértékben (mintegy 11%-kal), Bácska és a Bánát népessége ellenben csak elhanyagolható mértékben fogyatkozott. A magyar fennhatóság alá került bácskai területen az 1918 után betelepített lakossághoz tartozókat internálták, illetve mintegy 13 000 főnyi bukovinai székelyt telepítettek a helyükbe (különösen Újvidék, Topolya, Zombor és Kula térségében). Emellett 178 vitéz és családja (722 fő) kapott birtokot és mintegy 6- 7 000 magyart telepítettek át a volt jugoszláv területekről illetve cseréltek ki a horvátországi hatóságok közreműködésével helybeli horvátok fejében.

Népességmozgások az 1945 és 1948 közötti időszakban

A II. világháború után (immár szövetségi népköztársaság formában) ismét létrejövő Jugoszlávia első népszámlálását 1948. március 15-én tartották (amely első ízben kezelte önálló területi egységként a Vajdaságot). A népszámlálás adatai szerint 1931 és 1948 között Vajdaság lakossága közel 18 000 fővel gyarapodott. (A szerzők által részrehajlónak tekintett 1941-es, Bácskára vonatkozó magyar népszámlálás ugyancsak minimális népességgyarapodást mutatott ki 1931-hez képest.)

A II. világháború utáni kelet-közép-európai térség más országaihoz hasonlóan a Vajdaság etnikai összetételét illetően is a német ajkú lakosság számában végbement drasztikus csökkenés jelentette a legnagyobb változást. 1945 és 1947 között mintegy 360 000 német nemzetiségű illetve korábbi német állampolgárságú személyt sújtottak internálással illetve toloncoltak ki Jugoszláviából a helyi hatóságok. Az 1941-es impériumváltás után a bácskai területekre költözött magyar családokra ugyanez a sors vált (közöttük a betelepített bukovinai székelyekre is - kivéve azt a negyven családot, akik a háború során csatlakoztak a jugoszláv partizánmozgalomhoz).

A jugoszláv hatóságok rögtön a háború végén elfogadták az agrárreformról és a betelepítésekről rendelkező törvényt. Ennek értelmében mind a hat tagköztársaság a Vajdaság területére nézve meghatározott számú telepítési kvótával és telepítési zónával rendelkezett. A telepítés során mintegy 240 000 főt telepítettek meghatározott szisztéma szerint 114 vajdasági körzet területére (a szervezett betelepítésből csupán négy körzet maradt ki - a petrőci, beocsini, antalfalvai és törökkanizsai), akik közül az 1947-ben adatok szerint mintegy 216 000 fő véglegesen is a tartomány területén maradt. Az új (és körülbelül 20 000 ezer ismételten visszatelepülő) telepes döntő többsége (mintegy 63%-a) Bosznia-Hercegovina és Horvátország főleg hegyvidéki területeiről érkezett a Vajdaságba, amelynek etnikai és nyelvi sokszínűsége ezáltal még tovább bővült (ahogy a települések elnevezése is sok esetben újabb változáson ment keresztül). A telepesek közel kétharmadát a Bácskába, több mint egyharmadát a Bánátba és elenyésző kisebbségüket (5,2%-ukat) pedig a Szerémségbe telepítették. A bosznia-hercegovinai betelepülők több mint a fele Észak-Bánátba, a montenegróiak szinte száz százaléka a Bácskába, a horvátországiak nyolcvan százaléka a nyugat-bácskai sávba, a macedóniai, szlovéniai és koszovó-metohijai betelepülők pedig szinte kivétel nélkül a dél-bánáti térségbe lettek letelepítve, végül a Szerbiából betelepítettek nagyjából fele-fele arányban települtek a nyugat-bácskai és dél-bánáti körzetekbe. A legtöbb telepest a mai hódsági, zombori, verbászi, palánkai, kikindai, pancsovai, kulai, apatini és nagybecskereki körzetek területén telepítették le. A vajdasági települések lakosságszáma a legnagyobb arányban a nagybecskereki, pancsovai, nagykikindai és begaszentgyörgyi körzetben növekedett. A lakosság etnikai összetételének arányát illetően a horvátok és szlovákok aránya fogyatkozott a leginkább, jóllehet a legnagyobb népességfogyás természetesen a német közösség kárára történt, akiknek számaránya 1948-ra az össszlakosság két százaléka alá csökkent (a magyaroké ugyanakkor ekkor még mindig 26,4% volt). A vajdasági németek szinte teljes mértékű eltűnése a tömeges kitoloncolás mellett több további tényezővel magyarázható: a II. világháború harcaiban számos helybeli német vesztette életét illetve tűnt el nyomtalanul, a távozó német csapatokkal együtt számosan hagyták el közülük a térséget, végül a népesedési mutatóik 1931 és 1948 között tartósan alulmúlták a többi nemzetiséghez tartozó személyekre jellemző népesedési mutatókat. További magyarázatul szolgálhat, hogy az 1948-as népszámlálás idején - különösen a német-magyar vegyesházasságú személyek esetében - számos német ajkú válaszadó vallotta magát magyarnak (egyes becslések 15 000-re teszik ez utóbbiak számát).

Összefoglalás

A tanulmány a mai Vajdaság területén az utóbbi közel egy évszázad során végbement népessedési folyamatok összegzésként kiemeli a magas halálozási rátából és komoly világháborús veszteségekből fakadó természetes népszaporulat csekély arányát, valamint a nagyarányú, mechanikusan ismétlődő betelepítési hullámokat. A két világháborút követő nagy betelepítések, a német lakosság szinte teljes mértékű eltűnése és a más nemzetiséghez tartozók kivándorlása nem csupán a népesség összlétszámát változtatta meg, hanem a népesség etnikai szerkezetét is alapjaiban átalakította. Jóllehet a maga huszonkét nemzetiségi csoportjával Vajdaság ma Európa etnikailag legheterogénebb térségének tekinthető, az 1990-es évek elejének balkáni háborúi azonban tovább csökkentették a különféle nemzetiségekhez tartozóknak a szerb többséghez viszonyított arányát az összlakosságon belül. A Szerbia területére érkező menekültek körében végzett 1996-os és 2001-es népszámlálások egyértelműen kimutatták, hogy a menekültek zöme a Vajdaság területén talált menedékre. A választás korántsem volt véletlen: egy 1993-as belgrádi felmérés szerint a menekültek 95%-a meglévő rokoni és baráti kapcsolatain keresztül talált magának új otthont Szerbia területén. A 20. század első felében a majdani Vajdaság területén létrejött telepesközösségek rokoni-baráti hálózata tehát sikeresen lépett ismét működésbe és vonzott egy harmadik betelepülési hullámot is a Duna, Tisza és Száva által határolt térségbe.

Lajtai L. László