Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Hrytsenko, Oleksandr

A közösség elképzelése: Ukrajna etnikai és kulturális sokszínűségének perspektívái

Imagining the Community: Perspectives on Ukraine’s Ethnocultural Diversity = Nationalities Papers, Vol. 36, No.2. May 2008, 197-222. p.

A nemzeti-nemzetiségi és kulturális kapcsolatokat hagyományosan a többség-kisebbség fogalmakkal szokták leírni, azaz a társadalmat egy többségi nemzetre, illetve kisebbségekre osztják. A hivatalos ukrán diskurzus is ezt a fogalomkészletet vette át. Ukrajnában azonban a többség-kisebbség dichotómiájának használata nem problémamentes, mivel sem a kisebbség, sem a többség nem határozható meg pontosan. A hivatalos és a tudományos diskurzus is leginkább az orosz kisebbségre koncentrál, gyakran azonban a nyugati terminológia helyett szovjet tudomány fogalmait használva.

Az ukrán kisebbségi politika a szovjet " intézményesített személyes nemzetiség" koncepcióján alapul. Eszerint minden ukrán állampolgár rendelkezik egy meghatározott nemzetiséggel, ami így országos szinten népszámlálások alkalmával mérhető. Azonban az ukrán hatóságok csak a szovjet időkben nemzetiségnek elfogadott csoportokat veszik számításba, így pl. a ruszinok vagy az óhitűek nem szerepelnek nemzetiségi kategóriaként. Szintén a szovjet idők öröksége, hogy a moldovaiak külön csoportként vannak feltüntetve.

Az utóbbi két évtizedben több nemzetiség létszáma is radikálisan csökkent, többek között az oroszoké (az 1989-es szint 73%-ára), a zsidóké (az 1989-es szint 21%-ára). Az Ukrajnából kivándorolt 1,7 millió ember jó része is zsidó volt. A korábban olyan jelentős ukrajnai zsidó közösség gyakorlatilag megszűnt, a hagyományos stetl-életforma ma már nem létezik. Az oroszok számának csökkenését nem lehet a kivándorlással megmagyarázni, sokkal inkább az identitás változása áll a háttérben. Egyes csoportok viszont számban megnövekedtek. A krími tatárok visszatérése nyomán ma ötször annyi tatár lakik a Krím-félszigeten, mint 1989-ben. A Kaukázusból szintén komoly méretű bevándorlás játszódott le.

Az ország nemzetiségei nem egyenletesen oszlanak el. Az oroszok keleten, a magyarok Kárpátalján, a bolgárok nagy többsége Odessza körül, a románok pedig Bukovinában élnek. Az ország középső és nyugati része tehát tisztán ukrán, a fennmaradó területek viszont többnemzetiségűek. Az őshonos nemzetiségek mellett egyre több az ázsiai és afrikai bevándorló is. Sokan közülük sikertelenül próbáltak meg behatolni az Európai Unióba, így kénytelenek Ukrajnában maradni. A nemzetiségi statisztikák azonban nem írják le teljesen a valóságot, mivel az anyanyelv gyakran különbözik az etnikai identitástól. A 2001-es népszámlálás szerint Ukrajna lakosságának 67 százaléka vallotta magát ukrán anyanyelvűnek, míg 30 százalék orosz anyanyelvűnek. Az összes többi anyanyelv aránya nem éri el a 3 százalékot. A helyzetet árnyalja, hogy több nemzeti kisebbség is ruszofón (belaruszok, görögök, németek, zsidók, volgai tatárok), míg 300 000 orosz nemzetiségű ukrán anyanyelvűként határozta meg magát. A mindennapokban azonban az orosz nyelvnek nagyobb szerepe van, mint amit az anyanyelvi statisztika mutat. Ukrajna lakosságát ezek alapján három csoportra lehet felosztani: az ukrán anyanyelvű ukránokra, az orosz anyanyelvű ukránokra és az orosz anyanyelvű oroszokra. Ez a felosztás nyugatról keletre haladó földrajzi mintákat is követ, amit azt a 2004-es elnök- és a 2006-os parlamenti választások is jól mutattak. Ez a három nyelvi alapon meghatározott csoport azonban nem működik valódi csoportként, sőt mivel az ukrán polgárok többsége kétnyelvű, ezért mindkét nyelvű kulturális tevékenységben részt vesznek.

Roger Brubaker definicióját a nemzetiesítő államról Ukrajnában is sokan elfogadják. Nyugati tudósok úgy érvelnek, hogy Ukrajnában állandó konfliktus van a nemzetiesítő állam politikáját támogatók (az ukránok) és az azt ellenzők (oroszok) között. Más kutatók viszont nem fogadják el a brubakeri kategóriák alkalmazását Ukrajnára, mivel az oroszok és az ukránok között általában békés és konfliktusoktól mentes a viszony. Kymlicka Brubakert kritizálva azt állítja, hogy a nemzetiesítő állam helyett a nemzetépítés fogalmát kell használni Ukrajna esetében, különösen figyelve arra, hogy a nemzetépítés lehet befogadó vagy kirekesztő, liberális vagy antiliberális. Kymlicka szerint a nemzetépítés célja egy egységes társadalmi kultúra létrehozása, ami viszont nem jelenti automatikusan a kisebbségek asszimilációját, amennyiben azok részt tudnak venni ebben a nemzeti kultúrában. A nemzetépítés és az egységes társadalmi kultúra célja a polgári-demokratikus társadalom felépítése. Mykola Ryabchuk pedig úgy érvel, hogy nem az orosz és az ukrán kultúra áll egymással szemben, hanem a nyugati, demokratikus civilizáció és a posztszovjet, autoriter orosz nyelvű kultúra. Mivel az ország elitje inkább ez utóbbi felé húz, ezért az állam feladata lenne a nyugati ukrán kultúra támogatása. Kymlicka szerint a kisebbségeket megilletik bizonyos kollektív jogok, mert úgy véli, hogy az " ortodox liberális" megközelítést fel kell váltania a " pluralista liberális" koncepciónak.

Több ukrán tudós is azon a véleményen van, hogy Ukrajna ma a Nyugat-Európában egy évszázaddal ezelőtt végrehajtott modernizáló nemzetépítés modelljét követi. Ezért az etno-politika fogalom bevezetését tartják indokoltnak. Ez az etno-politika hasonlít Kymlicka plurális liberalizmusához, mivel nem célja a kisebbségek asszimilálása. Meglepő módon a multikulturalizmus fogalmát alig használja az ukrán tudományos és politikai élet. Bár pl. a középiskolákról szóló törvény szerint a polikulturalizmus az iskola által tanított alapértékek közé számít, a történelem tankönyv szinte csak az etnikai ukránok történetével foglalkoznak, elhanyagolva a kisebbségeket, sőt gyakran ellenségnek mutatva be egyes csoportokat (tatárokat, lengyeleket). A kisebbség fogalma szintén nem tisztázott. Mivel a nemzetközi szervezetek sem alkalmaznak egységesen elfogadott definíciót a nemzeti kisebbség fogalmára, az ukrán diskurzus vagy a szovjet időkből fennmaradt terminusokat, vagy a kortárs nyugati meghatározásokat alkalmazza, vagy pedig – figyelembe véve az ország sajátosságait – saját terminológiát dolgoz ki. Az orosz nyelvűek kimagaslóan nagy száma és a többi kisebbség alacsony aránya viszont megnehezíti, hogy az összes csoportot kielégítően leíró definíciót lehessen találni.

Az őslakos nép fogalma ugyancsak problematikus. Bár volt kísérlet arra, hogy az őslakosként definiált népcsoportok speciális védelmet élvezzenek, ez nem valósult meg. Elsősorban a krími tatárok őslakosként való meghatározása vitatott. Az ukrán törvények csak a nemzeti kisebbség fogalmát ismerik. A törvény viszont nem teszi lehetővé olyan csoportok elismerését, mint pl. a ruszinok, huculok vagy bojkók, mivel – úgymond tudományos érvek szerint – ezek a népcsoportok az ukrán nemzet részei. A kisebbségi jogok gyakorlását nagymértékben elősegíti, hogy Ukrajna az összes fontos kisebbségvédelmi nemzetközi egyezményt aláírta. A jogszabályok azonban gyakran ellentmondanak egymásnak, helyenként túl általánosan vagy pontatlanul fogalmaznak. Bár a törvények garantálják a kisebbségi nyelveken való tanulás lehetőségét, a nem ukrán iskolahálózat alulfejlett, sőt számos kisebbség esetében nem is létezik. A Krími Autonóm Köztársaság 1994-es alkotmánya még három hivatalos nyelvet határozott meg (ukrán, orosz, krími tatár), és a tartományi parlamentben is garantálta a három népcsoport arányos képviseletét, de az 1998-as alkotmányból már hiányoznak ezek a passzusok. Az orosz nyelv használata körüli viták 2006-ban tetőztek, amikor több kelet-ukrajnai régió is hivatalos nyelvként vezette be az oroszt, bár ennek inkább belpolitikai, mint nyelvvédelmi okai voltak.

Az etnikai diszkriminációt ugyan szankcionálják az ukrán törvények, de csak általánosságokban. Az ukrán törvények nem teszik lehetővé nemzetiségi kvóták felállítását, mert ez a kijevi törvényhozók szerint sértené a nem kisebbségiek egyenlőségét. Különösen a cigány és a frissen bevándorolt etnikai közösségek szenvednek diszkriminációtól. Ukrajnában viszonylag jól működik a népek közötti tolerancia, bár a konkrét nyelvi kérdések időnként feszültségekhez vezetnek. Az ukrán társadalom hagyományosan toleráns a keleti szlávokkal szemben, valamivel kevésbé elfogadó a zsidókkal, németekkel és amerikaiakkal szemben, viszont a többi szomszéd népet (különösen a krími tatárokat, cigányokat, románokat) magas arányú elutasítottság övezi. A legjobban azonban az új bevándorlókat sújtja a többség elutasítása. A krími tatárok visszatelepítésén jól le lehet mérni az ukrán társadalom ambivalens hozzáállását a kisebbségekhez. A krími tatárokat leginkább három területen érte diszkrimináció: a földek elosztása, munkalehetőségek és az iskolai oktatás. A termelőszövetkezetek privatizálásakor és a földek szétosztásakor a visszatelepült krími tatárok nem kaptak semmit, így ma 80 százalékuk nem rendelkezik földdel. A krími tatárokat a munkahelyekre való jelentkezéskor is gyakran hátrányosan megkülönböztetik: ha egy krími tatár és egy szláv (orosz vagy ukrán) jelentkezik ugyanarra az állásra, akkor különböző indokokkal rendszeresen kizárják a tatár pályázót. Ez ahhoz vezetett, hogy a krími tatárok körében a munkanélküliség duplája a Krím-félsziget átlagának. A 46 000 krími tatár gyerek közül csupán 3700 jár tatár nyelvű iskolába, 32 000 tanul az iskolában tatárul is, de 10 000 kizárólag orosz nyelvű iskolába jár. A hatóságok ezt kedvezőtlen arányt a kevés számú tanárral és tankönyvvel magyarázzák.

Ukrajna tehát nem egy tipikus multietnikus ország. Az ország több vidéke is többnemzetiségű lakosságú, míg más régiókat egy etnikum lakkisebbségkutatás- ja, akik viszont két nyelven beszélnek, megint más vidékeken viszont két etnikum is lakik, amelyek viszont ugyanazt a nyelvet (orosz) beszélik. A három nyelvi kulturális csoport egyike sem domináns. A valódi kisebbségekkel (magyarok, bolgárok, krími tatárok stb.) viszont nem nagyon foglalkoznak Ukrajnában.

Varga-Kuna Bálint