Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Nemzetépítés, demokratizálódás és globalizáció: versengő prioritások az ukrán oktatási rendszerben

Janmaat, Jan Germen: Nation Building, Demokratization and Globalization as Competing Priorities in Ukraine’s Education System = Nationalites Papers, Vol. 36, No. 1 (March 2008), 1-23 p.

A rendszerváltás utáni közép- és kelet-európai térség országai számára az egyik legkomolyabb kulturális és pedagógiai kihívást az oktatási rendszerük megreformálása jelentette és jelenti sok szempontból még ma is. A térségbeli államokban a központosított oktatási rendszerek modernizálása mellett (melyek fő feladata annak idején a kommunista rezsimhez hű, lojális munkaerő képzése és indoktrinációja volt) legalább akkora hangsúlyt kap a nemzetépítés, a demokratizálódás és a globalizáció támasztotta - olykor egymással homlokegyenest ellenkező - kihívásoknak való megfelelés. A nemzetépítés szempontjai különösen azokban az újonnan létrejött országokban kerültek az oktatáspolitika homlokterébe, amelyekben az előző korszakban háttérbe szorított nemzeti közösségek a függetlenné vált új állam megteremtése révén immár domináns helyzetbe kerültek. Az egyes országok oktatási rendszerének megfelelő színvonalú működését ugyanakkor számos nemzetközi szervezet is árgus tekintettel figyeli és monitoringozza közelről, közöttük az Európa Tanács és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet megfelelő intézményi szervei. Mindeközben a térség Európai Unióba és NATO-ba integrálódó államai a globalizáció jelentette fokozódó kihívásokkal is mindinkább szembesülni kényszerülnek.

A tanulmány tárgyául választott Ukrajna több szempontból is alkalmas a három fentebb említett tényező és a közoktatás megreformálása közötti viszony, valamint kölcsönös egymásra hatásuk sokrétű tanulmányozására. Ukrajna ugyanis meglehetősen speciális helyzetben van, hiszen a volt szovjet tagköztársaságok közül (Fehéroroszország mellett) az elmúlt évszázadban ezen ország lakosságát sújtotta a leginkább az erőltetett oroszosítás. Olyannyira, hogy az ország lakosságának ma nem csupán az egyötöde vallja magát orosz nemzetiségűnek, hanem a magukat ukránnak tekintők közül is nagyjából minden második az orosz nyelvet használja és vallja anyanyelvének. Mivel Ukrajnán belül az ukránul és oroszul beszélők területileg is eléggé egyértelműen elkülönülnek egymástól - lévén, hogy az előbbiek főként az ország nyugati, a Szovjetunióhoz csupán a II. világháború után csatolt területein élnek, az utóbbiak pedig jobbára Kelet- és Dél-Ukrajnát, illetve a Krím-félszigetet lakják -, ezért a markáns regionális különbségek még tovább nehezítik a közoktatási rendszer egységes ukránosítását célul tűző nemzetépítő törekvések beteljesülését, amelyeknek ezért nem csupán a nyugati szervezetek szorgalmazta demokratizálódás és a globalizáció jelentette általános kihívásokkal, hanem a széles értelemben vett regionális ellenérdekeltségekkel is fel kell venniük a versenyt.

Nemzetépítés, demokratizálódás és globalizáció

Nemzetépítésen a szerző egy olyan állami politikát érti, amely a domináns helyzetű csoport kulturális és politikai kohézióját a társadalmi nyilvánosság színterein azáltal mozdítja elő, hogy ezzel párhuzamosan a kisebbségi helyzetben lévők nyelvi és kulturális önkifejeződését korlátozza. A nemzetépítés tehát megkülönböztethető a bi- vagy multikulturális államépítéstől (amely az állampolgárok és az állam közötti kapcsolatok erősítését nem társítja egyetlen csoport kulturális és politikai hegemóniájának a megerősítéséhez), illetve a kisebbségi helyzetben lévők erőszakos asszimilációjától vagy a nyílt etnikai üldözéstől.

Az oktatási rendszer demokratizálódásán - az Európa Tanács koncepciójával összhangban - olyan állami politikát kell érteni, amely széles lehetőséget biztosít az oktatási rendszer résztvevőinek, mégpedig valamennyi oktatási és településszinten arra, hogy részt vehessenek az őket érintő döntések meghozatalában, felelősen dönthessenek és szabadon nyilváníthassanak véleményt. A folyamat legfontosabb elemei közé tartozik tehát a felelősségi körök decentralizálása és az alulról (így a kisebbségi csoporthoz tartozók irányából is) jövő kezdeményezések lehetőségének a biztosítása és azok bátorítása.

Jóllehet a globalizációnak számos értelmezési lehetősége van, a szerző mindenekelőtt instrumentális szempontból használja a kifejezést, amelyen olyasfajta állami oktatáspolitikát ért, amely az adott ország gazdasági teljesítményének és a globális versenyben elfoglalt versenypozíciójának az előmozdítására törekszik. Ezzel összefüggésben ide sorolható a munkaerő foglalkoztathatóságát és rugalmasságát növelő intézkedések, mint például a folyamatos továbbképzés (élethosszig való tanulás, távoktatás), a kontextustól függetlenül hasznosítható ismeretek és képességek, valamint a a problémaközpontú gondolkodásmód elsajátítása, de természetesen a különböző országok által kibocsátott diplomák és képzési rendszerek harmonizációja és integrálása is (ún. "bolognai folyamat").

Viszonylag könnyen belátható, hogy a nemzetépítés kulturálisan homogenizáló törekvései és a demokratizálódás értékpluralista és szubszidiaritásra épülő alapelvei között áthidalhatatlan feszültség van (kivéve a valóságban szinte sohasem létező "tiszta" nemzetállamokban). Nagyjából ugyanez a nemzetépítés és globalizáció viszonylatában is elmondható, jóllehet bizonyos helyzetekben a két folyamat bizonyos szempontból erősítheti is egymást, különösen azon nemzetek esetében, amelyek valamely regionális dominanciájú világnyelv hegemóniájának az erősítésére törekednek (így az angol, spanyol, orosz vagy kínai nyelv elsajátítása egyben komoly gazdasági előnyt is jelenthet az adott kisebbségi helyzetben lévő kultúrához tartozó és ezáltal versenyhátrányban lévő egyének és közösségek számára).

A közép- és kelet-európai térség nemzet- (ill. sok esetben inkább nemzetiesítő) államai létrejöttének második hulláma során (azaz a szovjet blokk és a Szovjetunió összeomlása után) függetlenné váló Ukrajna esetében felmerülhet a kérdés, hogy a nemzetépítés szorgalmazása helyett miért nem inkább a bi- vagy multinacionális államépítés mellett dönt? Ennek számos oka van. Egyrészt a térség államai az I. világháború óta minden esetben az etnokulturális értelemben vett "nemzeti önrendelkezés" proklamálása és elfogadtatása jegyében jöttek létre. Másfelől a kisebbségek kollektív kulturális jogainak az elismerése - legalábbis az ukrán elit félelmei szerint - előbb-utóbb politikai önrendelkezésük kivívásához és ezáltal az ország területi széthullásához vezetne. Harmadrészt pedig az ukrán közigazgatás és közoktatás évszázados oroszosítása a peresztrojka idején azt a meggyőződést alakította ki az ukrán értelmiségben, hogy küszöbön áll az ukrán nyelv, kultúra és nemzeti identitás teljes felszámolása - márpedig az ország irányítása az 1991-es függetlenedés után éppen ennek az ukrán kultúrára olyannyira fogékony elitnek a kezébe került.

Változások az iskolai oktatásban a glasznoszty óta

Még a peresztrokja időszakának utolsó éveiben fogadták el az új ukrán nyelvtörvényt, amely az addig túlcentralizált, a tanulók egyéni kezdeményezéseit ellehetetlenítő, a marxista-leninista filozófia által uralt és a homo sovieticus megteremtésén fáradozó és felerészben (felső szinten pedig szinte teljes mértékben) orosz nyelvű közoktatás szempontjából is fontos változásokat hozott. Az eredmény azonban felemásra sikeredett, hiszen jóllehet az ukránt tette az iskolai oktatás hivatalos nyelvévé (kivéve a nemzetiségi iskolákban, ahol azonban szintén bevezették az állam egyedüli hivatalos nyelvévé tett ukrán kötelező oktatását), ugyanakkor a Hruscsov idején, még az 1950-es években hozott rendelkezéseket is életben hagyták, amelyek értelmében a szülők szabadon dönthetnek arról, hogy milyen nyelven iskoláztatják a gyermekeiket (ezáltal természetesen jóval kedvezőbb helyzetben hagyták az orosz nyelven folyó oktatást). Az 1991. decemberi fordulat után azonban az új ukrán elnök, Leonyid Kravcsuk és kormánya megkezdte az iskolai oktatás fokozatos ukránosítását, amennyiben az orosz nyelven oktató iskolákat arra kötelezte, hogy tíz esztendő leteltével teljesen ukrán nyelvű oktatásra térjenek át, utóda - az egyébként kelet-ukrajnai származású és orosz ajkú - Leonyid Kucsma elnöksége alatt pedig 1996-ban az oroszt a magyar, moldáv, tatár és egyéb nemzeti kisebbségek nyelvével azonos státusú helyzetbe degradálta (jóllehet Ukrajna végül 2003 májusában ratifikálta az Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Kartáját, annak rendelkezései azonban meglehetősen tág mozgásteret biztosítanak az egyes államok nemzetiesítő törekvéseinek). Mindezek eredményeképp - legalábbis a hivatalos statisztikák szerint - az 1988-89-es 47%-os szintről a 2002-2003-as tanévre 73%-ra nőtt Ukrajnában az ukrán tannyelvű iskolába iratott tanulók száma.

A nyelv mellett az ukrán (és minden egyéb) nemzetépítés másik kulcsfontosságú eleme a nemzeti irodalom, földrajz és történelem megfelelő súlyú iskolai oktatása. Ezen tantárgyak hangsúlyos oktatása (a tantervek Ukrajna történetének oktatátására például ugyanolyan óraszámot írnak elő az orosz, mint az ukrán tannyelvű iskolák számára legyen szó állami vagy magánkézben lévő oktatási intézményről) természetesen mindenekelőtt azt a célt szolgálja, hogy minél meggyőzőbben igazolja Ukrajna mint Oroszországtól történelmi, földrajzi, kulturális és gazdasági tekintetben egyaránt független ország önálló államiságát. A tanórán tanítottak nemzetépítési szempontból megfelelő tartalmát az ukrán állami szervek rendszeres monitoringnak vetik alá, ahogy a tankönyvkiadás felett is szigorú ellenőrzést gyakorolnak. A kezdeti decentralizációs, majd az 1990-es évek második felétől bekövetkező recentralizációs állami törekvések ellenére az ukrán közoktatási rendszer jóval több egyéni választási lehetőséget biztosít a tanulóknak, mint ami a korábbi szovjet modellt jellemezte.

A felsőoktatásban - az alsó- és középszintű oktatáshoz hasonlóan - az ukrán hatóságok szintén egy tízesztendős átmeneti időszakot engedélyeztek az egyes intézmények számára a teljesen ukrán nyelvű tanmenet bevezetésére. Bár a rendelkezést kellő körültekintéssel alkalmazták, a statisztikák tükrében a felsőoktatás ukrán tannyelvűvé tétele még az alsóbb szintű oktatás ukránosítása terén elért eredményeket is felülmúlta (az 1995-1996-os 51%-os szintről a 2002-2003-as tanévben már a felsőoktatási intézmények hallgatóinak 78%-a ukrán nyelven folytatta a tanulmányait, jóllehet a regionális különbségek ezen a téren sem csökkentek számottevően továbbra sem). Habár a statisztikai adatok és a valóságos helyzet közötti különbségre számos konkrét példa utal, a felsőoktatás terén végbement nemzetépítési törekvések igazi kudarcát a felsőoktatásban kötelezően tanítandó, az ukrán nyelv, kultúra és történelem ismeretét felsőfokon elmélyíteni hivatott ún. "humán tantárgyak blokkja" bevezetése (amelyekkel az olyan korábbi kötelező ideológiai tantárgyak, mint a marxizmus-leninizmus, tudományos ateizmus, a kommunista párt története stb. oktatását váltották fel) jelenti, hiszen oktatásuk egyre fokozódó mértékű érdektelenségbe látszik fulladni.

Amíg a felsőoktatás demokratizálódása terén - és a nemzetépítés javára - jónéhány visszalépés történt (különösen az intézményi autonómia megnyírbálása, valamint a központi sztenderdek erőltetése és a fokozódó állami ellenőrzés területein), addig a globalizáció (legalábbis az európai intézményi hálózatokhoz történő kapcsolódás megkönnyítése) szempontjából számos előrelépés történt az ezredforduló óta. Ugyanezt a tendenciát erősíti, hogy az utóbbi időben egyre nagyobb szerephez kezdenek jutni a nemzetközi üzleti környezet elvárásait maximálisan előtérbe helyező (elsősorban közgazdasági irányultságú) magánkézben lévő felsőfokú oktatási intézmények is.

Összefoglalás

A fentebb felvázoltak több alapvető következtetés levonására késztetik a tanulmány szerzőjét. Egyfelől - ahogy azt a konkrét intézkedések bizonyítják - az ukrán politikai elit (lényegében függetlenül tagjai nyelvhasználatától, regionális eredetétől és beágyazottságától, illetve ideológiai meggyőződésétől) egyértelműen kiáll az ország Oroszországtól történő hosszútávú függetlenedése mellett, amelynek leghatékonyabb biztosítékát a közoktatás markánsan ukrán szellemiségű és nyelvű átalakításában látja. A másik lényegi következtetés ugyanakkor arra vonatkozik, hogy jóllehet a nemzetépítés, demokratizálódás és globalizáció támasztotta kihívások közötti versengés egyértelmű győztesének első pillantásra a nemzetépítés tűnik, a globalizáció által kikényyszerített intézményharmonizálási és gazdaságélénkítő elvárások az utóbbi években legalább akkora, ha nem nagyobb súllyal nehezednek a közoktatással kapcsolatos döntéseket meghozó politikusok vállára, mint a hatékony nemzetépítés keltette elvárásoknak való megfelelés szempontjai.

Lajtai L. László