Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Halbach, Uwe

Közép-Ázsia és a szovjet örökség: váltás és folytonosság

Das Erbe der Sowjetunion. Kontinuitäten und Brüche in Zentralasien. = Osteuropa, Jg. 2007. H. 11. 77-98. p.

A Szovjetunió felbomlása során függetlenné vált közép-ázsiai tagköztársaságok, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán lényegesen nehezebb vagy legalább is összetettebb feltételekkel léptek az önrendelkezés útjára, mint európai társaik. A különválás pillanatában valódi demokratikus átalakulásra voltaképp senki sem számított. Csak az volt a kérdés a megfi gyelők számára: vajon ezek az új türk államok a szekuláris Törökország vagy inkább az iszlamista Irán uszályába kerülnek-e? Kezdetben voltak erre is és arra is utaló jelek ("Turk Commonwealth"-terv, Orga nisation of the Islamic Conference stb.). Ám váltás helyett, sokak meglepetésére, az a patrimoniális-nepotista mozgásirány vált dominánssá, amely e tájakon már a Brezsnyev-korszak tespedését is színezte, és sok tekintetben a szovjet rendszer előtti időkre, a klánok világára nyúlt vissza. A sztálini időkben kíméletlen eszközökkel végigvitt kultúrharc ellenére a felszín alatt tovább hatott a legtöbb archaikus csökevény, és Moszkva beletörődése mellett beszüremkedett az általa diktált kollektív formákba. Ami az iszlám nyílt visszatérését illeti, ez már az afganisztáni kaland nyomán mutatkozni kezdett, mint a tadzsik-kirgiz-üzbég határszöglet - a Fergána-völgy - mozgalmaiban.

Szépirodalmi köntösben már az 1960-as évektől elhíresült az "örökség" - a mentális identitás - felélesztését célzó küzdelem, amely később a kirgiz Csingiz Ajtmatov műveiben emelkedett a tetőpontjára. Ilyen értelemben a függetlenné válással különösebben markáns váltásnak nem is volt aktualitása, csak nem volt többé szükség leplezésre, nyíltan meg lehetett hirdetni az "újragyökeresítés" programját.

Gazdaságilag lehúzó a szovjet örökség a kolonialista elemekkel társult belső modernizáció és globalizáció fejlődési deficitje nyomán. A monokultúrás fejlesztés (lásd gyapottermesztés) visszavetette az élelmiszertermelést, rablógazdálkodásba kezdett a vízkészlettel, ökonómiai károkkal és veszélyekkel terhelte a térséget. A Moszkvából diktált gazdaságpolitika visszahúzta a burjánzó árnyékgazdasággal is gyengített gazdasági növekedést. A GDP-érték a '80-as években az uniós átlag fele körül mozgott. A gyermekhalandóság helyenként az afrikai arányokhoz közelített. Ebben az időszakban kaptak köztársasági vezetők a lojalitásért cserébe egyre szabadabb kezet az uralmi stílus, a helyi módszerek alakítására, a statisztikai mutatók kezelésmódját is beleértve. A Gorbacsov-féle "glasznoszty" errefelé nem ért el eredményeket, csak ellentéteket szült.

A kolonizációs törekvés velejárójaként szabadult el az európai részekről történő, zömmel orosz bevándorlás az ázsiai köztársaságokba (egyebek között a nevezetes "szűzföld"-program kapcsán). Noha a folyamatos betelepedés már Sztálin alatt és a háború előtt kezdetét vette (akkor elsősorban a kultúrharc, azaz a megrögzött etnikai-kulturális arculat politikai felpuhítása jegyében), és folytatódott a második világháborús időszak civil evakuációival és büntető kitelepítéseivel, a nagyságrendek eltörpültek a későbbiekhez képest. Különösképpen a városi központok, illetve a fővárosok lakossága duzzadt fel ilyen módon, kulturális szakadást is előidézve a multinacionális város és az egyneműbb, törzsökös vidék között.

A Szovjetunió felbomlásakor a demográfiai beavatkozás folytán a '70-es évek visszaforduló trendje és a megerősödő belső természetes szaporulat ellenére lényegében multietnikus társadalmak maradtak vissza. Kazahsztán, az ex-szovjet államcsoport legkülső tagja 15 milliós lakosából 6 millió európai. A köztársaságoknak az ottrekedt európai, főleg orosz elitre egyelőre nyílván szüksége van, de jelenlétük a szociális feszültségek mentén a jövőben destabilizáló tényező és konfliktusforrás is lehet. Ma feltétlenül az Orosz Föderációhoz fűző kiegyensúlyozott kapcsolatok forrása. Egyelőre konfliktusterhesebb a belső elitcsoportok versengése, ami Tadzsikisztánban a ' 90-es években véres polgárháborúhoz is vezetett.

A szovjet-közép-ázsiai utódállamok önálló fejlődése első másfél évtizede során az örökölt meghatározottságokkal terhelt, tapogatózó váltás képét mutatják. A rendszerek posztkommunista egységpártok zászlaja alatt (alternatívák félreszorításával) utat engedtek a nepotizmus és patrimonializmus szárnyalásának, diktátori hajlamú vezetők (mint az üzbég Iszlam Karimov) központosító és tekintélyelvű államszervezésének. A közélet megállapodatlan, a lakosság jövőképe bizonytalan. A félfejlett és Moszkva-függő állapotban megörökölt gazdaságok újonnan feltárt nyersanyagforrások (kőolaj, földgáz) nyertek lendületet Üzbegisztánban, Tadzsikisztánban és legerőteljesebben Kazahsztánban. A két további poszt-szovjet állam gazdasága stagnál. Bizonyos megfigyelők már-már korlátlan lehetőségeket látnak bele a három lendületben lévő gazdaságba, de talán óvatosságra int, ha tudatosítjuk: pillanatnyilag együttesen sem jelentenek akkora potenciált, mint például az egy Lengyelországé Európában. Az új államokban a nemzetpolitikának a kétes elitpolitizáláshoz képest, noha az arculatépítés, a gyökérkeresés folyik (Timur Lenk stb.), egyelőre nincs valódi dinamikája. Idő kell még ahhoz, hogy ezek az új államok önazonosságukra ébredjenek. Addig is hasznukra válna valamiféle összefogás, a szorosabb együttműködés. Külön-külön kooperálnak Oroszországgal, az oroszokkal közösen - "eurázsiai" vonalon - Kelet-Ázsiával (Sangháji Együttműködési Szervezet), olykor délre is tekintenek, de fölöttébb tartózkodnak egymástól. Ennek oka talán a végre levetett szovjet kényszerközösségben keresendő. Pedig keresve sem találni másik, egymás mellett elhelyezkedő öt államot, amelyik egyetlen földrajzi és történeti nagyrégióba rendeződnék, karakterük, népiségük és kultúrájuk, s talán egész jövőjük is ennyire rokon.

Komáromi Sándor