Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Riabchuk, Mykola

Ukrajna: A posztkommunista átalakulások tapasztalatai

Ukraine: Lessons Learned from Other Postcommunist Transitions. = Orbis, No. 1. 2008. 41-64. p.

A tanulmány szerzője Mykola Riabchuk a kijevi Kulturális Tanulmányok Ukrajnai Központjának a vezetője és egyben a Krytka című havilap szerkesztőbizottságának a tagja. A szerző a posztszovjet térséggel kapcsolatos számos könyv és tanulmány írója a civil társadalom, nemzetépítés és a posztkommunista átmenet témakörében.

A tanulmányban arra a következtetésre jut, hogy három évvel a narancsos forradalmat követően Ukrajnát - Európa második legnagyobb területű, 47 milliós országát - a forradalom demokratizációja ellenére az állami gyengeség és a kormányzati megosztottság jellemzi. A tanulmány Ukrajna jelenkori helyzetét vizsgálva, vitatja azt a nyugati politikusok körében oly népszerű megállapítást, hogy az ország politikai, gazdasági és társadalmi átalakulása nagymértékben a Demokratikus Átalakulás Projektnek (PDT) (Project on Democratic Transitions) köszönhető. A PDT elmélet alkalmas számos ország demokratizációs folyamatának leírására, az általános következtetéseket levonva, mind az átalakulás sikereikből, mind a kudarcaikból tanulhatunk. A tanulmány szerint Ukrajnában a demokratikus átalakulás terve (PDT) Oroszország meglehetősen erős antidemokratikus befolyása miatt nem alkalmas a politikai viszonyok általános elemzésére. A szerző a PDT tézis felvázolását követően elemzi a demokrácia terjedésének gátjait, továbbá azokat a tényezőket, amelyek hátráltatják a demokratikus átalakulást a posztszovjet térségben.

Ukrajna 1991 utáni politikai fejlődése csak kismértékben hasonlítható össze Közép- és Kelet-Európa, valamint a Baltikum többi országával. A Freedom House éves jelentései különbséget tesznek a térség országainak leírásaiban "semi-consolidated" demokráciák valamint "semi-consolidated" autoriter rezsimek között. Ukrajna ez utóbbi csoportba éppen, hogy belefért, ezért a nem egyértelmű státusza miatt gyakran szokták "hibrid rezsim" megjelöléssel is jellemezni keleti szomszédunkat. Leonyid Kucsma ukrán elnök második elnöki ciklusát 1999-2003 között az állami adminisztráció autoriter jellegű tendenciái mellett a polgári ellenállás és a politikai mobilizációra való törekvés jellemezte, amely folyamat betetőződése a 2004 őszén lezajlott narancsos forradalom volt. A forradalmat követő időszak politológiai leírására "a tehetetlen pluralizmus" fogalmát használja a szerző, amelyet Viktor Juscsenko államfő és az aktuális kormányfők között húzódó hatalmi vetélkedés jellemez. Ukrajna jövőbeli fejlődésével kapcsolatban elsőként a politikai intézményeket veszi górcső alá Riabchuk. A hatalmi ágak vizsgálatánál arra a megállapításra jut, hogy a PDT-elméletnek azon megállapítása, amely szerint a törvényhozó hatalmi ág valódi hatalommal történő felruházása a legfőbb alapja a demokratikus átalakulásnak, Ukrajnában csak kismértékben állja meg a helyét. Igaz, hogy a széles jogosítványokkal rendelkező parlament a visszarendeződést sem teszi lehetővé. Ukrajna fél-elnöki rendszernek tekinthető, a hatalmi ágak egyensúlyát az elnöki hivatal és a kabinet között a parlament játssza. Miközben az elnöknek fontos hatalmi jogkörei vannak (vétójog, bizonyos esetekben a parlament feloszlatásának joga), addig alig van lehetősége az autoriter hatalomgyakorláshoz a forradalmat követő alkotmánymódosítás eredményeképpen. A kormányfő és az államfő közti hatalmi egyensúly - ami gyakran viszályhoz vezet a politikai szereplők között - egyáltalán nem nevezhető ideálisnak. Ukrajna párt- és a választási rendszerét vizsgálva megállapítható, hogy a PDT-elmélet azon pontja, amely szerint a parlamenti képviselők mandátumaikat a pártoknak vezetői központi döntéseinek köszönhetik, nem állja meg a helyét. A 2006-os parlamenti választásokat a preferenciális szavazás mellett tartották, így a pártok vezetői által meghatározott sorrenden könnyen változtathatnak a választópolgárok. A pártközpontok egyedüli döntéskijelölő helyének hiánya ellentétben áll a PDT-hipotézissel.

A szerző arra a következtetésre jut, hogy az intézményi lehetőségek ellenére, a jogállamiság hiánya az ukrán átmenet legterhesebb pontja. Az elmúlt időszakban nem hajtottak végre jelentős reformokat az igazságszolgáltatás és a törvény-előkészítés területén sem. Mindössze a NATO Partnerség a Békéért (PfP) program keretében történtek kisebb változások a hatalmi apparátusban. A védelmi minisztérium, a titkosszolgálatok és a belügyi tárca élén van civil kontroll a katonai szervezetek felett. A korrupció az államélet számos területén elburjánzott, és még bizonyos esetekben elő is segíti. Azonban az a tény, hogy a büntetés kiszabása csak bizonyos politikailag fontos ellenzéki szereplők körében valósult meg, szintén a jogállamiság hiányára világít rá.

A föderalizmus vizsgálatakor megállapítható, hogy az ukrán alkotmány unitárius állammodellt határoz meg, a Krími Autonóm Köztársaság (ARC) speciális státuszával egyetemben. A Krím-félszigeten 1991-ben létrejött területi autonómia (ARC) etnikai megnevezés nélküli, bár valójában az ARC orosz nemzetiségűek által lakott orosz területi autonómiaként tekinthető. A Krími autonómia tapasztalatai nagyfokú félreértésre adhatnak okot, mivel állandó feszültség övezi a Szinferopoliak kapcsolatát a kijevi központi kormánnyal. A Krím-félszigeten élő oroszok és tatárok között is jelentős a feszültség. Ez a tény alátámasztja a PDT-elmélet azon pontját, hogy az etnikai föderalizmus aláássa a demokráciát, és elősegíti a nemzetiségek közötti feszültség eszkalálódását. Azonban egy másik ellenvéleménnyel is összhangban lehet, amely szerint az etnikai alapú föderáció a legkisebb rossz lehet olyan esetekben, ahol az egységes állam nem ismeri el a kisebbségek jogait, továbbá megállapítható, hogy a függetlenség elnyerése instabilitást vagy még talán háborút is előidézne. A devolúció, a központi állam intézményeinek lebontása lehet megoldás a felmerült kérdésekre, amelyre a narancsos forradalmárok és a narancs-ellenes erők is félreérthető válaszokat adtak. A demokraták felnagyították az elszakadás veszélyét és a nemzeti integritást is veszélyben látták. Az oroszbarát autoriterek vonakodóak, mivel szerintük a devolúció elősegítheti a további demokratizációt, ezzel megfoszthatja őket a pénzügyi és adminisztratív források ellenőrizetlen kisajátítástól.

Politikai dinamizmus

A politikai intézmények vizsgálatát követően a politika mozgatórugóit elemezte a szerző. A tömegmobilizáció tekintetében az ukrán tapasztalat pozitív, ami megvalósulni látszott a narancsos forradalomban, egyben alátámasztja a PDT-hipotézis azon pontját, amely szerint a tömegmobilizáció a békés tömegtüntetésekben elősegíti az autoriter rendszer bukását.

A helyi elitek és egyéni vezetők vizsgálatakor megállapítható, hogy Ukrajna egyik legjelentősebb problémája az általánosan elfogadott nemzeti hősök és autoratív vezetők hiányában mutatkozik meg. Az ukrán társadalom erre a kihívásra az alábbi módokon adhat választ. Elsősorban a civil társadalom megerősödése folytán alakulhat ki egy olyan nemzeti hős, aki talán a későbbiekben a nemzet vezetőjének szerepében tündökölhet. Másodsorban amennyiben néhány oligarcha érdekcsoport a negatív imázsán változtatna, lassacskán elfogadná a demokratikus értékek és a jogállamiság játékszabályait. Harmadrészt az oktatási rendszer modernizálása, ezen belül is a nyugati nyelvek, köztük az angol ismerete nagyobb számot tart. A külföldön végzett diákok hazatérésük után nagyobb figyelmet igényelnének, a hivatalos szerveknek el kellene ismerniük a külföldi diplomákat.

Civil társadalom

Axiómaként is felfogható, hogy a civil társadalom ereje hozzájárul az átalakulás gyorsaságához. Az ukrán civil társadalom kiépítettsége messze mögötte van a térség többi posztkommunista országáénak. A társadalmi mozgalmakban való részvételi index 0.60-es, a többi posztkommunista országban 0.91, míg a nyugati országokban 2.39. Megállapítható, hogy az ukrán civil társadalom fejletlen. 2004-re a tulajdonviszonyok átrendezésének nagyobb része lezajlott, ezáltal az állam a monopóliumát számos állampolgár fölül elvesztette. Az ezredfordulón az NGO-k (nem kormányzati szervek) száma nagymértékben megnőtt. Azonban az egyik legsúlyosabb probléma a kiépülő civil szférával, hogy zömmel a nyugatbarát "európapártiak" körében népszerű, míg az "európaellenes" oroszbarátok körében jelentéktelen szerepet játszik. Megállapítható, hogy két eltérő társadalom van Ukrajnában a civil kezdeményezés mobilizáció és a társadalmi mozgalmak területén is.

A PDT-elmélet szerint a profi szervezetek támogatása helyi szinten tréningek szervezésével az egyik leghatékonyabb külső faktor, amely elősegítheti a demokrácia hosszú távú konszolidációját. Az elmúlt években az ukrán újságírás professzionális jellege, valamint a nemzetközi standardok figyelembevétele is megfigyelhető. Ukrajna periférikus, különösen a Régiók Pártja által ellenőrzött keleti területeken a sajtószabadság bizonytalan lábakon áll, az újságírókat napjaikban is zaklatják, és még mindig egyre több jel mutat arra, hogy a régi újságíró gárda megvesztegethető.

A szerző arra a következtetésre jut, hogy az ország deszovjetizálására tett kísérletek heves ellenállásba ütköztek az ukrán társadalom szovjetbarát köreiben, a helyi kommunisták és Moszkva hathatós támogatása eredményeképpen. Hatékonyan képesek mobilizálni az oroszbarát tömegeket a demokratikus erőkkel és reformokkal szemben. A demokratikus agenda sikere az ukrán nacionalizmus és az eltérő de-szovjet ellenes lehetőségek ötvözésével valósulhat meg. Az átmenet sikere nagymértékben függ a demokratikus vezetők képességeitől is, hogy különbséget tudnak-e tenni az emberek hétköznapi gondolkodásában a de-szovjetizáció és a derusszizmus között, és ezáltal leszerelik-e a szovjetofil és a russzofil nacionalista mobilizáció szorosan egybefüggő mozgatórugóit.

Az átmenet gazdaságpolitikája

A gazdaság liberalizálását vizsgálva megállapítható, hogy Ukrajna 1990-es évekbeli fejlődése alátámasztja a PDT azon elvét, amely szerint a "gazdasági reformok önmagukban nem biztosítékok a demokrácia sikeréhez", de bevezet(het)ik a magántulajdont, az öngondoskodást, amelyekkel hozzájárulnak a demokrácia alapjaihoz. Valójában a privatizáció és a piacgazdaság bevezetése létrehozta a gazdasági pluralizmust, bár nem csökkentette a túl-burjánzott, mindent behálózó állami korrupció mértékét.

Külső tényezők és hatásaik

Ukrajnát gyakran a Kelet (Oroszország) és Nyugat (euroatlanti közösség) között elhelyezkedő (komp)országként szokták jellemezni. Ez a kompország státusz: a külső hatásokat és befolyásolási kísérleteket figyelve különösen fontossá teszi Európa második legnagyobb területű országát. Törökországhoz hasonlóan Ukrajna is két eltérő értékrendszer és geopolitikai orientáció határán helyezkedik el. Az előbbinél az iszlám, az utóbbinál az orosz imperializmus jelent veszélyt az ország nyugati értékeire. Ukrajna az elmúlt időszakban számos - elsősorban gazdasági - területen megerősítette kapcsolatát a Nyugattal. Ez a kapcsolat még erősebb is lehetne, amennyiben Oroszország az elmúlt években nem kezdett volna kiegyensúlyozó lépésekbe, vagy amennyiben a Nyugat rámenősebb politikát folytatott volna Ukrajna irányában Oroszországgal szemben.

Összegzésként megállapítható, hogy a nyugati szomszéd Lengyelország önmagában nem elég erős ahhoz, hogy az ukrán demokratizációs folyamatot véghezvigye, amíg az Egyesült Államok a térség stratégiailag fontosabb kérdéseivel van elfoglalva. Az Európai Unió a bővítéssel kapcsolatban Ukrajna tekintetében nem a Balkánon vagy Törökországban ismert tagság lehetőségét alkalmazza, ami Ukrajna különleges helyzetével (az orosz reakciókkal) is magyarázható. Feltehetőleg Brüsszel az orosz nemzetiségi problémát és ezáltal az orosz tagság elvi lehetőségét sem akarja behozni az unió területén belülre. Az egykori francia köztársasági elnök, Giscard d'Estaing 2005-ben nyilvánvalóvá tette, "Ukrajna azon része, amelyet európai karakterek jellemeznek, ez az egykor Lengyelországhoz - korábban a Lengyel-Litván Államszövetséghez - tartozó területek európaizálódhatnak. Azon a térség, amely a Dnyeperen túl és az ország déli vidékén találhatók orosz jellemzőkkel rendelkeznek, ezért ezek a területek, így Ukrajna egésze is, addig nem lehet az EU része, amíg Oroszország nem lesz az unió tagja. Ezért Ukrajna az Európai Unióval az Európai Szomszédságpolitika keretében működik együtt.

Az ukrán demokratizációs folyamatot, két fő probléma határozza meg. Egyrészt a jogállamiság a sine qua non-ja a demokratikus átalakulásnak, ezért a nemzeti és nemzetközi tényezőknek minden erejével ezt elő kell segíteni. Másrészt a demokratikus értékek és alapelvek előmozdításához erős belső elkötelezettség szükséges, amely képzésekkel és programok, konferenciák, diákcserék szervezésével valósulhat meg.

Kiss Balázs