Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Wolczuk, Kataryna - Yemelianova, Galina

Amikor Nyugat találkozik Kelettel: az etnikai sokszínűség felfedezése Kelet-Európában

When the West Meets the East: Exploring Ethnic Diversity in Eastern Europe = Nationalities Papers, Vol. 36, No. 2, May 2008, 177-195. p.

A kommunista rendszer összeomlása mindhárom többnemzetiségű szocialista országában (Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió) a nemzeti önrendelkezés iránti igénnyel párosult, ami új államok alakításához vezetett. A nemzetállam - tehát amikor az államon belül csak egy nemzet él - az egyetlen legitim államformáló eszme Nyugat-Európában, a kelet-európai országok viszont egy ettől eltérő valósággal néznek szembe. Területükön ugyanis inkább etnikai diverzitás, mint a homogenitás figyelhető meg, amit még a kései nemzet- és államformálás folyamata, illetve a gyakori határváltozások is súlyosbítanak.

A birodalmakhoz való tartozás nagymértékben hozzájárult az etnikai és regionális sokszínűség fennmaradásához. Nyugat-Európában a viszonylag stabil határok között szerveződő dinasztikus államok fel tudták oldani a regionális különbségeket, keleten viszont a nagy, soknemzetiségű és - vallású birodalmak voltak jellemzőek. Miroslav Hroch szerint a nem-domináns nemzeti mozgalmak ezen birodalmak ellen határozták meg magukat, így nem a politikai intézmények, hanem a kultúra, a vallás, a nyelv, a közös leszármazás vagy a szokások váltak a formálódó nemzet alapjaivá.

A kommunizmus megjelenése a század első felében egyszerre lassította le és módosította a kelet-európai nemzeti mozgalmakat. A kommunizmus hivatalosan ugyan betiltotta a nacionalizmust, de az rejtve tovább létezett. A nacionalizmus négy tényező következtében országról-országra változott: 1. az ország etnikai összetétele, különösen a tituláris és a kisebbségi közösségek aránya, 2. az államalkotó nemzet jellemzői, a nemzeti összetartozás szintje és hagyományos kapcsolatai a kisebbségekkel, 3. az állam jellege (központosított, föderális stb.) és 4. az uralkodó rendszer természete, különösen a nacionalizmus szerepe a politikai elit stratégiájában.

Bár a szocialista szövetségi államok több mint másfél évtizede megbuktak, azok nemzetiségi politikája még ma is érezteti hatását. Ezen hatás persze országonként változik: a legtöbb posztszovjet államban még ma is nagyon erős, míg a balti köztársaságokban jóval gyengébb. A nyugati nemzetiségi politikák két irányban fejtettek ki hatást: egyrészt erősítették a domináns etnikai csoport(ok) politikai és gazdasági befolyását, másrészt a nemzeti kisebbségeknek nevezett csoportokat asszimilációra bátorították. A szovjet nemzetiségi politika viszont a hivatalos internacionalizmus ellenére politikai szinten is elismerte az etnikai csoportokat. Lenin és Sztálin úgy gondolták, hogy a Szovjetuniót politikai és gazdasági szinten központosítani kell, a nem orosz népeknek viszont korlátozott kulturális önrendelkezést biztosítottak. Az 1920-as években a nem orosz csoportokat három osztályba sorolták. Az első osztályba tartozók jogosultak lettek saját köztársaságot létrehozni a szovjet államon belül, a többiek pedig vagy valamilyen alacsonyabb fokú autonómiát kaptak, vagy egyáltalán nem rendelkeztek kollektív politikai jogokkal. A magasabb osztályba sorolt népek teljes intézményrendszert is kaptak a saját nyelvű médiától kezdve a tudományos életen át az oktatásig. Sőt, a szovjet hatóságok több nép standardizált írott nyelvének kialakításában és elterjesztésében is segítettek. Moszkva érdekelt volt abban is, hogy az adott népcsoport nyelvét beszélő, hozzá lojális helyi elit kormányozza a nem orosz vidékeket. Másrészről viszont Moszkva egy újfajta állampolgári nemzetnek, a " szovjet népnek" a megteremtését is célul tűzte ki. Ehhez az eszközöket a nemzetépítés módszereiből kölcsönözték, úgymint a cirill abc használata, az orosz mint lingua franca és az orosz kizárólagos használata a felsőoktatásban.

Egy adott etnikai csoport besorolása sokkal inkább függött a politikai érdekektől, mint a demográfiai, gazdasági vagy kulturális adottságoktól. Így alkothattak pl. a nomád kirgizek és türkmének köztársaságot, míg a nagyobb létszámú, gazdaságilag és politikailag fejlettebb zsidók, németek vagy lengyelek semmilyen politikai elismerést nem kaptak. (A felsorolt népcsoportok közül a valóságban egyedül a lengyelek nem élvezhettek kollektív politikai jogokat. - A szerk.) A tatárok, akik pedig nagymúltú állami hagyománnyal rendelkeztek, csupán egy autonóm köztársaságot formálhattak Oroszországon belül.

Az oszd meg és uralkodj elve a leglátványosabban Közép-Ázsiában, a Kaukázusban és a Volga-Urál-vidéken érvényesült. Az újonnan húzott határok gyakran szétvágtak etnikumokat, és egy köztársaságba kényszerítettek különböző népeket. Jó példa erre az oszétok szétvágása Oroszország és Grúzia között. Ez természetesen gyakran etnikai feszültségeket teremtett, a késő szovjet korszaktól kezdve pedig több véres konfliktushoz is vezetett, többek között Grúziában. Az etnikai feszültségek másik forrása egyes népek kollektív megbüntetése és kitelepítése volt, amit a szomszédos csoportok elitjei gyakran segítettek, mivel a megbüntetett népek vagyonához legkönnyebben a szomszédok férhettek hozzá. A hazájukba visszatért kitelepítettek persze konfliktusba kerültek a vagyonukat elfoglaló szomszédokkal. Jó példa erre a Kaukázusból kitelepített, hagyományosan a hegyekben lakó avarok és darginok összetűzése a síkvidéki nogajokkal és kumikokkal.

Egyes vidékeken más tényezők is szerepet játszottal. Az iparosítás pl. nagy számú oroszt vonzott a balti köztársaságokba, Kazahsztánba és a Tatár Autonóm Köztársaságba, jelentősen megváltoztatva e területeken az etnikai szerkezetet.

A szovjet nemzetiségi politika elvi alapja a nemzet sztálini meghatározása volt (közös nyelv, terület, mentalitás), amihez hozzájárult, hogy csak a 100 000 főt meghaladó csoportokat fogadták el nemzetnek. Az ennél kisebb népeket csak " nemzetiség" (národnyoszt) kategóriába sorolták. A szovjet tudomány így saját terminológiát dolgozott ki a nyugati fogalmi rendszer helyett: nacionálnyoszt (nemzet), etnosz (nagyobb etnikai közösség), národ (néprajzi csoport, nép), narodnyoszt (nemzetiség), őslakó és nem őslakó nép. Ennek a tudományos apparátusnak a kidolgozásában a legfontosabb szerep a Szovjet Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetére hárult. Minden kutatója egy adott etnikai csoportra specializálódott, de nem a nemzetté válás volt a központi kutatási témájuk, hanem inkább leíró jellegű néprajzi vizsgálatokat folytattak. Így elkerülhető volt, hogy az etnikai csoportokhoz bármilyen nemzeti-politikai ideológiát párosítsanak.

Így a szovjet nemzetiségi politika képesnek bizonyult arra, hogy erősítse a központ befolyását a perifériákon. Az etnikai elégedetlenségeket a szomszéd csoport ellen irányítva Moszkva döntőbíróként tudott fellépni. A rendszer alapját viszont a központosított kommunista párt biztosította; ennek gyengülése Mihail Gorbacsov idején azonnal ellenőrizhetetlen etnikai feszültségekhez vezetett. A Szovjetunió összeomlása után viszont az etnikai mobilizáció vált a helyi elitek legfontosabb fegyverévé.

A szovjet szatellit-államokban az internacionalista ideológia kevésbé volt alkalmaz politikai mozgósításra, ezért a szocializmus gyakran keveredett nacionalizmussal. Különösen a leginkább elzárkózó államok (Románia, Bulgária és Albánia) esetében figyelhető meg a kommunizmus nacionalizmussal átitatott változata.

A nyugati tudomány a kelet-európai nacionalizmus jelenségét történeti szempontok alapján szokta magyarázni. Kohn nacionalizmus-elméletének kelet-nyugati felosztása alapján sokan az etnikai alapú nacionalizmus földjének vélik Kelet-Európát. Ez a felosztás normatív jellegű: míg a nyugati nacionalizmus ártalmatlan, sőt hasznos jelenségnek tételezik fel, a keleti nemzeti eszmét irracionálisnak, agresszívnek és elmaradottnak bélyegezik meg. Más nyugati tudósok azonban a nacionalizmus hasznos voltát hangsúlyozzák, amit pl. a nemzeti eszme a demokratikus fordulatban játszott. Will Kymlicka pedig azért kritizálja a nyugati tudósokat, mert a keleti és nyugati nacionalizmust annyira különbözőnek tartják, hogy nem is végeznek összehasonlító kutatást a két térség között. Kymlicka szerint a különbség nyugat és kelet között ugyanis csupán az etnikai sokszínűséghez való alkalmazkodás módszereiben rejlik. A nyugati liberális demokráciák szerették volna a domináns többség kultúráját elterjeszteni, de a huszadik század második felétől a liberális elveket a nemzeti kisebbségekre is kiterjesztették, ez pedig a sokszínűség állami támogatásához vezetett egyes országokban. A sokszínűség kezelésének liberális gyakorlata azonban nem igazán működik Kelet-Európában, a történeti hagyományok eltérő volta és a liberális intézményrendszer gyökértelensége miatt. A szovjet tudomány öröksége szintén nem kedvez a nyugati minták átvételének, mivel a szovjet tudósok az etnikai csoportokat konstansnak tekintették, szemben a nyugaton elfogadott konstruktivista elmélettel szemben.

A posztszovjet kisebbségi közösségek gyakran nehezen határolhatóak el egymástól, a korábbi bizonytalan identitások miatt, amit csak tovább erősített a kulturális oroszosítás és a vegyes házasságok. A többség és a kisebbség megkülönböztetése így sokszor problematikus, mint pl. Ukrajnában, ahol a többség erősen hasonlít az orosz kisebbségre. Ezért gyakran nem egyértelmű, hogy a hatóságoknak milyen adatok alapján kellene kidolgozniuk nemzetiségi politikájukat.

A nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítését sok esetben az is nehezíti, hogy a múltban egy adott kisebbség uralkodott a többség felett, ez pedig fájdalmas emlékeket ébreszt a többség tagjaiban. A bulgáriai törökök pl. Törökország segítségével időnként Bulgária ellen fogalmazták meg nemzeti követeléseiket, ez pedig nyilvánvalóan a korábbi ottomán uralmat juttatja a bolgárok eszébe.

A kisebbségi jogokat az erős állam hiánya is hátráltatja. Mivel az állam gyenge, ezért megnő az etnikai mozgósítás szerepe, ezt pedig a kisebbségi közösségek szenvedik meg. De a gyenge állam előnyös is lehet a kisebbségek számára, mivel nem képes végrehajtani azt a nemzeti programot, amit egyébként a többség felhatalmazása folytán szeretne.

Varga-Kuna Bálint