Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Mezey László Miklós

Adatok a dualizmuskori tanítóképzés történetének nemzetiségi vonatkozásaihoz

Donáth Péter egyetemi tanár évtizedes kutatómunkájának eredménye az a több mint nyolcszáz oldalas kötet, amely a hazai tanítóképzés évszázados történetéről közöl inkább hosszabb, mint rövidebb tanulmányokat, továbbá tömérdek dokumentum forrásközlését nyújtja. Az imponáló méretű forrásbázison alapuló munka tüzetesen dokumentált képét adja a kiegyezéstől 1958-ig terjedő kilenc évtized hazai tanítóképzése számos jellegzetességének, jelenségének, folyamatának, illetve kimagasló alakjainak árnyalt portréját rajzolja meg.

Kisebbségkutatási szempontból alapvető fontosságú a Tanitó(nő) képzők, diákjaik és tanáraik című, statisztikai módszerrel összeállított, faktográf szemléletű értekezés, amelyben a szerző a kiegyezéstől az első világháború végéig terjedő fél évszázad hazai tanítóképzését, intézményeit, diákjait és oktatóit mutatja be, éspedig felekezeti és nemzetiségi-anyanyelvi szempontból. Kiindulópontja az a statisztikai adat, hogy az 1868 és 1918 közötti ötven esztendőben az elemi iskolai tanulók és tanítóik száma legalábbis megkétszereződött. A tanulók létszáma 1,15 millióról 2,51 millióra, a pedagógusoké 17,8 ezerről 34,5 ezerre emelkedett a vizsgált időszakban. E létszámnövekedés mögött természetesen ott húzódik a honi tanítóképzés iránt megnövekedett igény, de emellett megfigyelhető a tanítóképzés belső - felekezeti és nemzetiségi, nyelvi - arányainak a változása, mégpedig egy irányú változása is.

A szerző mindenekelőtt a fenntartók megoszlása szerint tekinti át a tanítóképző intézményeket. 1868-ban még nem volt állami fenntartású intézmény; a tanítóképzők 59 százalékát a római és a görög katolikus egyház tartotta fönn, 23 százalékát az evangélikus, 8-8 százalékát a református és a görög keleti (ortodox) egyház és 2 százalékát az izraelita felekezet. Ezek az arányok - az állami gyorsan megnőtt szerepvállalása következtében - a korszak végére jelentősen átrendeződtek. Ilyenformán az 1917/18-as tanévben az állami tanítóképzők aránya az összes intézetek egyharmadát tette ki (33,7 %), és a " maradékon" osztozott meg a római és görög katolikus egyház (42,7%), a református (8,9%), az evangélikus (7,9%), az ortodox (5,6%), illetve az izraelita felekezet (1,1%).

Tanítási nyelv szempontjából az 1880/81-es tanévben működött 68 tanítóképzőből 52-ben volt magyar a tanítás nyelve, 5-ben német, 4-ben német és magyar, 3-ban román, 2-ben román és magyar, 1-ben szerb és 1-ben ruszin és magyar. Vagyis a tanítóképzők 23,5 százalékában folyt a kisebbségek nyelvén (is) oktatás. A hallgatók túlnyomó többsége magyar anyanyelvű volt, és a XIX- XX. század fordulóját követően a magyarok részaránya tovább emelkedett, mondhatni, túlsúlyúvá vált. Miután a szerző megvizsgálja a tanítóképző intézmények területi elhelyezkedését, és azt rávetíti Magyarország nemzetiségi térképére, arra a következtetésre jut, hogy az intézmények hallgatói vonzáskörzete és a nem magyar anyanyelvű lakosság területi elhelyezkedése nagyjából egybeesett.

A " képzősök" anyanyelvi megoszlása azt a folyamatot demonstrálja - ha nem is egyenletesen - , hogy jócskán növekedett a magukat magyarnak vallók aránya. 1881/82-ben a 4023 növendékből 65,4 százalék volt magyar, a vizsgált időszak végén, az 1917/18-as tanévben a 11 533 hallgatóból 85,5 százalék tartotta magát magyar anyanyelvűnek. Vagyis az ország lakosságának nemzetiségi arányaihoz képest a magyarok jócskán felülreprezentáltak voltak a tanítóképzésben. Ugyanez a megállapítás vonatkozik a tanári karra is: amíg az 1906/07-es tanévben 81,1 százalékuk volt magyar, 1918/19-ben 95,8 százalékuk. Azt lehet mondani tehát, hogy ez a magyarosodás egyfelől megfelelt a dualizmuskori Magyarország általános népesedési trendjének, a magyar ajkú lakosság látványos részarány- emelkedésének, másfelől a tanítóképzés területén a gyorsuló magyarosodás egészen föltűnő volt. A folyamat " ellenpróbáját" is elvégzi a szerző, amikor kimutatja, hogy bár az ország lakosságának 10,4 százaléka volt német, a tanítóképzősök körében hányaduk 7 százalék volt. Még szembetűnőbb a különbség például a szlovákság esetében, az ő 10,7 százalékos lakossági hányadukkal szemben mindössze 3 százalékos volt részvételük a tanítóképzésben. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a magyar hallgatók arányának " expanziója" a nem magyar tannyelvű intézmények körében az evangélikus és a görög katolikus tanítóképzőkben volt fölöttébb erőteljes.

A dualizmus korának végén, az 1917/18-as tanítási esztendőben az ország 89 tanítóképzőjéből 77 intézményben folyt az oktatás magyarul, vagyis ekkoriban a tanítóképzőknek mindössze 13,5 százalékában volt kisebbségi nyelvű képzés - szemben a már említett 1880/81-es adattal, a 23,5 százalékos hányaddal. A magyarosodás tendenciája tehát a hallgatók és a tanári kar összetétele mellett az oktatás nyelvében is egyértelműnek tetszik.

Ugyancsak figyelemreméltó adat, hogy a tanítóképzősök körében a vizsgált korszakban minimálisra csökkent a magyarul nem vagy csak kevésbé tudók aránya. Például az 1907/08-as tanévben az 1771 nem magyar ajkú hallgatóból mindössze 160 beszélt gyengén magyarul és 6 volt azoknak a száma, akik egyáltalán nem bírták az állam nyelvét. Ha lehet, ez a tendencia még inkább érvényesült a főállású oktatók körében. Ugyanebben az időben a nem magyar anyanyelvű tanárok száma 117 volt, közülük 101 beszélt " jól" , néhányan " kevéssé" és mindösszesen 7 oktató nem tudott magyarul. Ezeket a számsorokat és arányszámokat, illetve az általuk jelzett magyarosodás folyamatát Donáth Péter - némi leegyszerűsítéssel -- a Lex Apponyi szelleme érvényesülésének tulajdonítja.

A szerző figyelme kiterjed arra is, hogy megvizsgálja a magyarországi népiskolai tanítók idegennyelv-ismeretét. Egyáltalán nem meglepő módon a tanítóknak csaknem háromnegyede (72,3%) tudott németül, ezen felül idegen nyelvként 12,7 százalék beszélt szlovákul, 3,9 százalék románul, 2,6 százalék ruszin nyelven, 1,7 százalék horvátul, 1,3 százalék szerbül és 0,9 százalék olaszul. Vagyis a tanítók igen jelentős hányada beszélt, írt, olvasott idegen nyelvként Magyarország valamely nemzeti kisebbségének nyelvén.

Donáth Péter a források beható vizsgálata közben azt is fölmérte, milyen volt a tanítóképző intézmények könyvtári ellátottsága. Az 1907/08-as tanévben az akkor működő 82 intézményből kettőben egyáltalán nem volt könyvtár, három tanítóképző pedig valamilyen más helyi intézménnyel közösen tartott fönn tanári könyvtárat. Így tehát 77 intézménynek volt saját könyvtára, ezek ifjúsági állománya együttesen 74 ezer kötetet tett ki, a tanári könyvtárak állománya ennek csaknem duplája, 141 ezer könyvtári egység volt. Mai szemmel nézvést, a diákság könyvtári ellátottsága eléggé szerénynek nevezhető, hiszen az intézményi átlag nem érte el az ezer kötetet. Persze az intézmények között nagy volt az egy főre jutó kötetek száma szerinti " szóródás" ; volt, ahol egy diákra 4 kötet, volt, ahol negyvennél is több jutott. A könyvállományok nyelvi összetétele természetesen tükrözte az adott tanítóképző oktatási nyelvét, de a magyar nyelvű irodalom mindenütt meghatározó volt, különösen az ifjúsági könyvtárakban, állományrészekben.

A szerző tanulmánya végén arra a kérdésre keres választ, hogyan töltötték be hivatásukat a dualizmuskori Magyarországon a tanítóképzők. A statisztikai adatokból látványos mennyiségi eredményekre lehet következtetni. Amíg nem sokkal a kiegyezés után, az 1871/72-es oktatási évben még 4083 képesítés nélküli nevelő dolgozott Magyarországon az elemi oktatásban, addig az 1913/14-es tanévben számuk mindössze 214 volt! (És eközben - mint olvashattuk - megduplázódott a népiskolai tanítók száma!)

Összességében elmondható, hogy a dualista Magyarország ötven esztendőnyi tanítóképzésében megfigyelhető mennyiségi és nyelvi vonatkozású folyamatok igazolják azt az axiómát: " Akié az iskola, azé a jövő" . A Politika és iskola című dolgozatában Donáth Péter a hazai szlovákság Trianon utáni oktatástörténetének egy rövid, de annál érdekesebb korszakát dolgozza föl. Amíg a történelmi Magyarország utolsó, 1910. évi népszámlálása csaknem 2 millió szlovákot írt össze (ez a lélekszám a lakosság 10,7%-át képezte), addig 1920-ban számuk nem érte el a 150 ezret sem (ami a csonka ország lakosságának1,8%-át alkotta). Ráadásul ez a kisebbség a ’20-as évek elején már többnyire szórványban élt, nagyobb lélekszámú és tömbszerű települései csak Békés megyében maradtak.

Úgyszintén gondot okozott a mintegy 20 ezer szlovák ajkú elemi iskolai tanuló pedagógussal való ellátása, hiszen Trianon után mindössze fél tucat szlovák nemzetiségű tanítóképzős diákot tartottak nyilván. Vagyis a honi szlovákság tanítói utánpótlása teljességgel esetleges volt. 1922 nyarán gróf Bethlen István miniszterelnök fölkérte Klebelsberg Kuno kultuszminisztert, hogy a szlovák értelmiség utánpótlása céljából szervezzen egy-egy szlovák nyelvű középiskolai tagozatot Békéscsabán és Szarvason; továbbá, hogy az 1922/23-as tanévtől kezdődően a budai tanítóképzőben kezdődjék szlovák képzés is. Így nyert kinevezést ebbe az intézménybe Szémán István, aki azt kapta feladatul, hogy az elemi iskolai szlovák nyelvű írás-olvasás tanítására képezze a szlovák ajkú hallgatókat. Heti két-két órában, két tanulócsoportban kezdődött meg Budán a M. Kir. Tanítóképző Intézetben

a szlovák nyelv és tanítási módszertan oktatása. Csakhogy - állapítja meg az események mögötti politikai implikációkat is vizsgáló szerző - a szlovák középiskolai tagozatok (párhuzamos osztályok) és a tanítóképző szlovák kurzusának indítása nem a kisebbségi kérdés iránti érzékenység, előzékenység eredménye volt, hanem politikai taktika, számítás, amellyel a Csehszlovákiával intenzív tárgyalást folytató magyar kormányzat pozitív példát, nyomós érvet produkált, ha tetszik, " adut" akart kijátszani a felvidéki magyarok érdekében folytatott küzdelemben. A kötet három dolgozatának van még kisebbségtudományi, kisebbségtörténeti hozadéka. A " Germanizálni akart-e a gróf?" című írásában a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy okkal vádolta-e a korszak népszerű írója, publicistája, Szabó Dezső a kultuszminisztert, Klebelsberg Kunót germanizáló törekvésekkel Két, szintén rendkívül alaposan dokumentált tanulmány a hazai német tanítóképzés történetének fejezeteit tekinti át. Az egyik Lux Gyula (1884- 1957) tanítóképezdei tanár oktatói, kutatói, oktatásszervezői munkásságát méltatja; a másik dolgozat pedig az 1939-től 1944-ig a budai tanítóképző épületében működött M. Kir. Állami Németnyelvű Tanítóképző-Líceum időszakát eleveníti föl. Donáth Péter természetesen itt is megvizsgálja az oktatástörténeti tények mögül fölsejlő politikai szempontokat (jelesül a Németországgal való szövetségből adódó kötelezettségeket), ugyanakkor utal arra a kétségtelen tényre is, hogy az 1938 utáni " országgyarapítás" folytán (különösképp Délvidék visszacsatolása következtében) hirtelen újra megnőtt a magyarországi németek lélekszáma, s ez a tény magától értetődővé tette a német tanítóképzés gyors fejlesztését.

Összességében Donáth Péter vaskos kötetének valamennyi tanulmányáról, forrásközlő dolgozatáról elmondható, hogy szerzőjük elsődleges célja az adatok minél teljesebb, minél mélyebbre hatoló föltárása. A szerző igen kiterjedt vizsgálódásai nyomán rögzíti adatsorait, amelyeket gyakran táblázatokon, grafikonokon, diagramokon is szemléltet. Nem új megközelítési módokkal, nem újszerű hipotézisekkel, nem modern kutatási metódusokkal közelít tárgyához, ő faktográf föltárást, adat- és forráselemzést végez. Ismeretlen vagy eddig figyelemre alig méltatott dokumentumok, statisztikai számsorok tömegét teszi elérhetővé, hozza felszínre, rendezi, elemzi és közli. (Könyve terjedelmének csaknem fele jegyzetanyag és forrásközlés!) A pozitivista szerző láthatóan nem a modern történetírói iskolák, historiográfi ai szemléletek és metódusok elkötelezettje, ő alapozó munkát végez. Abszolút konzervatív pozitivistaként -- és a tudomány iránti alázatra is példát mutatva -- tárja az érdeklődő szakmai közönség elé vizsgálódása adatok, tények formáját öltő eredményeit. Mintegy arra biztatva az oktatástörténet és természetesen a kisebbségkutatás művelőit, hogy az általa feltárt primer adatsorokból maguk vonjanak le fontos és tudományos értelemben távlatos következtetéseket.

Donáth Péter: A magyar művelődés és tanítóképzés történetéből 1868- 1958. Bp., 2008.

Trezor Kiadó, 840 p.