Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Demmel József

Nemzeti és regionális identitásformák

Szarka László - Šutaj, Štefan (eds.): Regionálna a národná identita v maďarskej a slovenskej histórii 18. - 20. storočia. - Regionális és nemzeti identitásformák a 18 - 20. századi magyar és szlovák történelemben. Prešov, Universum, 2007. Historia Slovaco-Hungarica - Hungaro-Slovaca.

A szlovák és a magyar történészek szakmai együttműködésének igénye nem új keletű. Az elmúlt években több tematikus folyóiratszám, egy-egy szűkebb kérdéssel foglalkozó konferencia-kötet is napvilágot látott, amelyekben egymás mellett szerepeltek magyar és szlovák történészek. Az ilyen munkák legnagyobb eredménye, hogy kapcsolatot teremtenek a két történetírás között. Szlovák történészeknek jelennek meg magyarul, magyar történészeknek szlovákul publikációik. Ám éppen azért, mert ezek alkalmi együttműködések, a szervezés és szerkesztés munkálatai túl sok energiát visznek el, és nem marad lehetőség a legfontosabb (és általában verbálisan mindig kitűzött) cél elérésére: a valódi szakmai párbeszéd megindítására. Általánosan jellemző, hogy a tanulmányok tematikailag is ritkán érintkeznek egymással, s ha mégis megteszik, elbeszélnek egymás mellett. De a jellemző inkább az, hogy a 20. századi témákat (amikor a magyar kissebséget érte sérelem) a szlovák történészek ignorálják, s az ilyen kötetekben szinte alig akad múlt századi témájú tanulmány szlovák szerzőtől. A 19. századból pedig a magyar történészek (egy-két, „szlovakistának” nevezhető magyar historikus kivételével) feszegetnek általános témákat, amelyek éppúgy helyet kaphatnának bármely más tanulmánykötetben vagy folyóiratban, s a szlovák magyar történeti párbeszéd béli jelentőségüket csak a kontextus, a megjelenés helye jelenti, a hosszú 19. századdal foglalkozó szlovákok pedig a 20. századról író magyar szerzőkhöz hasonlatosan a represszív kissebség-politikáról beszélnek többnyire.

Ezért üdvös, hogy a Magyar-Szlovák Történész Vegyesbizottság, amelynek léte biztosít tehát bizonyos intézményesítettséget, megjelentette legújabb kiadványát, amely a Regionális és nemzeti identitásformák a 18 - 20. századi magyar és a szlovák történelemben címet viseli. Štefan Šutaj és Szarka László, a vegyesbizottság szlovák és magyar elnökei szerkesztették. Az előszóban a következőképpen jelölik meg a kötet, és egyúttal a vegyesbizottság fő célkitűzését: „a közös történelem interpretációjában törekedjenek az azonos és hasonló jelenségek, folyamatok feltárására, s azokat nyílt szakmai viták keretében elemezzék, s ezzel járuljanak hozzá a történelem esetenként eltérő, de alapvetően toleráns értelmezéséhez, a nemzeti történetírások közötti érintkezési pontok kijelöléséhez. Mindezt annak reményében tesszük, hogy tevékenységünkkel a fiatal nemzedékek történelemfelfogását is alakíthatjuk és befolyásolhatjuk.” (8.) Itt ragadható meg a kötet valódi értéke, hiszen a szlovák-magyar kapcsolatok történetével foglalkozó kutatók eredményei direktebben épülhetnek a két ország közötti társadalmi és politikai párbeszédbe, sőt, kutatásaiknak néha konkrét közéleti funkciója is lehet.

A könyv tizenhat tanulmányt tartalmaz, amelyek közül nyolc szlovák és nyolc magyar nyelvű, valamennyi mögött magyar vagy szlovák és angol nyelvű rezümével.

Reprezentatív könyvről van szó: a szlovák-magyar kapcsolatok kutatásának, a nemzeti és regionális identitások vizsgálatának és általában a szlovák és magyar történész szakmának legnevesebb, elismert képviselői szerepelnek általában kutatási területük legjobban kidolgozott részének az összefoglalásával és továbbgondolásával, épp ezért jelen recenzióban inkább a Magyarországon kevésbé ismert, szlovák nyelvű tanulmányokra helyezzük a hangsúlyt.

A tanulmánykötet viszonylag szűkre szabott témája az identitás kérdése, ám így is elég nagy téma ez ahhoz, hogy a fentebb vázolt módon elbeszélhessenek egymás mellett a szerzők. Szerencsére a kötet többnyire kikerüli ezt a csapdát, például a modern nemzetek előtti közösségi identitásformák esetén, ahol Soós István áttekintését jól egészíti ki Peter Kónya esettanulmánya, de a dualizmus idejéről szóló szlovák és magyar tanulmányokról vagy a XX. század végi magyar kisebbségekkel foglalkozó írásokról ugyanígy elmondható, hogy nem csak kiegészítik és kiegyensúlyozzák egymást, de többnyire önmagukban is mindkét fél számára egyaránt érvényes (azaz szakmailag elfogadható) történeti szövegeket alkotnak.

Peter Kónya Ottlyk György életútját mutatja be levéltári forrásokra és Ottlyk György kiadott, terjedelmes önéletrajzára alapozva. Az elemzés során sikerül elkerülnie egy gyakori hibát az által, hogy nem száll vitába Thaly Kálmán egy évszázaddal korábbi, magyar nacionalista szempontú értékelésével, amely elítélte Ottlykot „pálfordulásai” és szlovák eredete miatt. Valóban, Ottlyk élete során négyszer váltott tábort, többször megfordult a császár, Thököly és Rákóczi oldalán. Ám Kónya egészen más felől közelít: nem nemzeti szempontból elemzi, nem próbálja beleerőltetni egy abban a korban még nem létező identitásba, hanem elsősorban felekezeti és gazdasági szempontból vizsgálja Ottlyk életpályáját, döntési stratégiáit. Így, vallási és gazdasági térbe helyezve érthetjük meg csak Ottlyk lépéseit, hiszen az eperjesi evangélikus líceumban töltött évei alatt ismerte meg Thököly Imrét, és több későbbi neves kuruc előkelőséget, amelyek éppúgy racionális magyarázatát adják Ottlyk táborváltásainak, mint a döntéseiben mindig kulcsszerepet játszó gazdasági célok. Az Ottlyk önéletírásából származó, ciklikusan ismétlődő rövid idézetek pedig az ő múltértelmezésébe nyújthatnak bepillantást.

Mária Kohútová Trnava/Nagyszombat - a szlovák Róma című tanulmányában Nagyszombat város történetét olvashatjuk, alapvetően egyháztörténeti szempontból vizsgálva. A címben leírt „szlovák Rómában” csak kevés időt tölthetünk el, a cikk végén, pedig a magyar olvasó számára releváns újdonságot jelenthetett volna a 18-19. századi „szlovák Nagyszombat” bemutatása.

S. Varga Pál nemrég megjelent kiváló, A nemzeti költészet csarnokai című könyvének¹ témájában publikált tanulmányt a kötetben.

Kiss Gy. Csaba Mikszáth Kálmán Felső-Magyarország-szemléletének alapvonásait rajzolja meg, amelynek kialakulásában a szerző szerint kiemelt szerepe volt Mikszáth szegedi éveinek, ahol másféle táj és embertípussal szembesült.

Milan Podrimavský tanulmányában a 19. századi szlovák nemzeti mozgalom központjáról, Túrócszentmártonról ír. Rövid, az első számú városi központ szimbolikájáról szóló elméleti bevezető után sorra veszi azokat az eseményeket, amelyek révén a számos lehetséges városi központ közül végül Túrócszentmárton vált a nemzeti mozgalom központi településévé. Ez az 1860-1861 körüli politikai változásokkal is összefüggésben állt, ekkor fogalmazódhattak meg bizonyos kérdések a szlovák nemzeti emancipációs törekvések kapcsán. Túrócszentmártonban volt az első szlovák tömeggyűlés, és ide kötődik az 1861-es Memorandum is. Ebben ugyan még Besztercebányát jelölik meg a Szlovák Kerület központjaként, ám a Memorandum elutasítása révén Túrócszentmárton maradt az egyetlen, központként számításba jöhető hely. Annál is inkább, mert az 1861-es események korabeli szépirodalmi interpretációi révén a városka szimbólummá vált, azáltal, hogy a különböző versek szerzői Betlehemként, Mekkaként, Rómaként vagy épp Sionként aposztrofálták. Ezek után a Matica slovenská székhelye is itt volt 1863-tól betiltásáig, 1875-ig. Az első deklaráltan szlovák pénzintézet is itt alakult meg, valamint az első néplap, a Národný hlásnik. 1869-ben a Živena nevű szlovák női egyesületnek és a Kníhtlačiárský účastinárský spoloknak (Könyvnyomtatási Részvényegylet) adott helyet a város. 1870-ben itt adták ki a Národné novinyt, rá egy évre a Szlovák Nemzeti Párt is ide helyezte székhelyét. 1881-től a Slovenské pohlady új kiadása is itt jelent meg, később pedig a Tátra bank itt jött létre. A fejlődés, az új egyesületek, kiadványok, szervezetek létrejötte Túrócszentmártonban a századfordulóig tartott. Ekkor többek között azért is változott meg a település helyzete, mert a Szlovák Nemzeti Párt, kilépve passzivitásából képviselőket tudott küldeni a budapesti Parlamentbe.

Dušan Škvarna az 1848-1849-es eseményekkel foglalkozik. A szlovák politikai mozgalom lojalitását korszakokra bontva vizsgálja. Beosztása szerint a szlovák politikusok 1848 júniusáig mind Magyarország, mind a magyar vezetés irányában lojálisak voltak (I), az 1848 szeptemberiéig terjedő szakaszban azonban a kettő közül már csak az ország iránti hűség maradt meg (II). 1849 márciusáig Škvarna szerint a Magyarországhoz való illojalitás és a császári Bécshez való lojalitás a jellemző(III), a legvégső szakaszban pedig ez utóbbi szervilis lojalitássá változott(IV). Mindazonáltal érdekes lett volna egy magyar kollega tanulmányát is olvasni hasonló témában.

Vladimír Segeš, a neves szlovák hadtörténész a soknemzetiségű Habsburg hadsereg etnikai jellemzőit vizsgálja a kialakulásától 1918-ig. A modern nemzet kialakulása előtti korszakot a katonai előírások szlovák fordításai, illetve két szlovák életpálya segítségével mutatja be (83 - 84). Az egyik a túróci nemes, Hadik András életútja, a másik a trencsén megyei Skultéty Lászlóé (Ladislav Škultéty-Gabriš), aki egyébként nyolcvan éven keresztül, 12 éves korától 93 évesen bekövetkezett haláláig szolgált a hadseregben. A dualizmus korszakának elemzésekor rámutat arra, hogy az etnikum nem volt független a fegyvernemi beosztástól, hiszen azon népek esetében, ahol az írástudatlanság alacsony volt, általában fejlettebb, technikai egységekbe sorozták, de az is jellemző volt, hogy a magyarországi újoncok lovas egységekhez kerüljenek. Segeš kimerítően tárgyalja a hadsereg lojalitását, a dinasztiahűség egyes jellemzőit, és ezek összefüggéseit a nemzetiségi kérdéssel, a nemzeti konfliktusokkal.

Halász Iván a dualista Magyarország egyik legizgalmasabb társadalmi folyamatáról, az identitásváltásról közöl (szlovák nyelvű) írást. A szlovák származású, de az asszimiláció bizonyos fokán álló, az elithez tartozó életpályákon keresztül beszél az államhoz való lojalitás kérdéseiről. A kiválasztott életutak jól feldolgozottak, (nem egyet közülük maga a szerző tárt fel körültekintően)² ezért az adott személy identitását viszonylag pontosan be tudja határolni Halász, s ez által modellezi a vizsgált problémakört. Pontosan érvel a „lojális szlovák” fogalom használata mellett, hiszen például a szlovákok által gyakran használt „magyarón” (azaz a saját nemzetét elfelejtő, megtagadó szlovák) erősen emocionális töltetű, és leegyszerűsítő meghatározás. Hiszen a példákból is láthatjuk, hogy a lojális szlovákok csoportján belül is markáns különbségek vannak: Daniel Bachát evangélikus szuperintendens gond nélkül illeszkedett be a pesti magyar politikai elitbe, ugyanakkor rengeteget tett a budapesti és az evangélikus egyházon belüli szlovák közösségért, Samuel Czambel a belügyminisztérium hivatalnoka volt, ám emellett presbiter a pesti szlovák evangélikus egyházban, és a fővárosi szlovák egyesületi életből is kivette a részét. Pechány Adolf a hivatalos ideológia szolgálatába állt, küzdött a pánszlávizmus ellen, ám ebben a szellemben rengeteget írt a szlovákságról, szótárat, szlovák folyóiratot adott ki. Ján Bobula közéleti szereplését nemzetiségi politikusként kezdte, majd életének e szakaszát lezárva parlamenti képviselő lett, ahol nem foglalkozott közvetlenül szlovák ügyekkel, hanem csak a vidék (s egyúttal az északi megyék) indusztrializációjának kérdésével.

Gyivicsán Anna a magyarországi szlovákok regionális identitásának három formáját, a békési szlávok, a nyíregyházi tirpákok és a pilisi szlovákok kollektív és regionális tudatával foglalkozik. Zeidler Miklós a Trianon utáni magyar identitás alakulását, a revizionizmus szimbólumrendszerét veszi górcső alá. Kovács András a magyarországi zsidó csoportok identitásstratégiáit vizsgálja, Valuch Tibor az 1945 utáni magyar nemzethez való tartozás történetének áttekintését adja.

Tomka Miklós a magyar és a szlovák vallásosság jellemzőit kutatja izgalmas tanulmányában. A modernizáció hatásaként sokan vallástalanodást jeleztek előre, ez azonban nem következett be a várt módon, a kelet-európai országokban pedig épp ellenkező tendenciák mutatkoznak. A szlovák és a magyar lakosság körében, a rendszerváltás után végzett felmérések sok hasonlóságot, és néhány sokat mondó eltérést mutattak ki a két népesség vallásosságában. Tomka rámutat, hogy ezen eltérések gyökere alapvetően az eltérő településszerkezetben van, azaz Szlovákiában nagyobb arányban élnek az emberek 5000 főnél kisebb településeken.

Szarka László Regionális és nemzeti identifikációs folyamatok a kissebségi magyar közösségek önszerveződésében címmel írt a kötetbe. A történeti áttekintés végén a következő megállapításra jut a szerző: „A regionalizáció segíthet feloldani a magyar nemzeti közösségeknek a politikai és kulturális nemzet közötti átjárhatatlan különbségeit. A magyar nemzet egyfajta államváltozatainak tekintett kisebbségek rátalálhatnak a maguk összetett, de otthonosságot biztosító regionális bázisára. A regionalizációval együtt az önkormányzatiság szerepe felértékelődik.” A kötetet a másik szerkesztő, Štefan Šutaj és Zlatica Sáposová szociálpszichológiai kutatása zárja, amely a szlovákiai magyar kisebbség identitására irányul.

A szlovák-magyar viszonylatban jóval több a trauma, a feldolgozatlan, kibeszéletlen esemény vagy folyamat, mint cseh-szlovák relációban, mégis érdemes egybevetni a cseh-szlovák vegyesbizottság Československá historická ročenka című kiadványát a recenzált kötettel. Láthatóan kedvezőbb anyagi feltételek mellett dolgozhat a brnoi szerkesztőség, hiszen, bár ugyanabban az évben alakult a két vegyesbizottság, a Cseh-szlovák történeti évkönyv már 1996 óta meg tud jelenni, az itt tárgyalt kötetnél háromszorta vastagabb formában. Ha analógiaként eszünkbe juthat ez a szlovák-cseh évkönyv, mintaként semmiképp sem szolgálhat, hiszen az ő esetükben a kevésbé traumatikus közös múlt mellett még az az (igen tekintélyes) könnyebbség is meg van, hogy nem szükséges lefordítani a kötet írásait.

Érdemes volna a közeljövőben valamiféle módszertant is kidolgozni, amely mentén könnyebb mindkét fél számára érvényes szakszövegeket létrehozni. Például az egyik lehetséges irány az, amelyet Kónya cikke reprezentál többek között az adott kötetben. A tárgyválasztáskor egyben léptékváltást is elvégez a szerző, a nagy folyamatok, a nagypolitika helyett egy szűk kérdést jár körül a lehető legalaposabban. Ezen kis léptékű vizsgálat mellett persze más utak is elképzelhetők, amelyek által az egymásnak gyökeresen ellentmondó narratívák kiegyenlíthetőek.