Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Majtényi György

Diskurzusok és cigánypolitikák

Romák az államszocializmusban

Discourses and Roma Policies

The Situation of Roma Under Satesocialism

The study aims to introduce and analyse the development and functioning of discourses about the Roma minority living in Hungary in the age of Statesocialism. From these discourses the potential representatives of the community were squeezed out. Officially, the relevant issues were dealt with as problems of social welfare but this policy and its rhetoric had strong ethnic features, too. Moreover the discourses became the instruments of discrimination and segregation.

"Fel magyarok

A zászlóval magasra

hogy a világ emberei

láthassa, láthassa hogy,

ki az úr a földön föl a

zászloval a magasba

Hogy mindenki megtudja

Gyözött a vöröszászló.

Gyözött a párt és a nép

Hogy lássák világ minden

népei lásák és olvasák

egyszó a szabadság.

Éljen a nemzet éljen a

Párt."

P. István, egy nehéz sorsú fiatal fiú küldte a verset 1958-ban a Művelődésügyi Minisztériumba, és postázott még egy másikat is, mely így kezdődött: "Nem mindegy, hogy pártba mégy vagy bá[l]ba".¹ Egy kérést fűzött a költeményekhez: "szeretném ha az elvtársak elvinnének zeneiskolára vagy színésznek". Rövid levelében megírta, hogy édesapja "hősi halált halt az orosz fronton" (a fiú nyilván nem volt tisztában a politikai korrektség korabeli szabályaival), édesanyja súlyos szívbeteg, két testvére van, és nincs lehetőségük tanulni. "Árva vagyok mint az akácfalevél", zárta sorait. Kérte az "elvtársakat", "ha van szívük, segíjenek".²

A levélíró későbbi életéről semmit nem tudunk, a levél sorsáról is csak annyit, hogy a minisztériumon belül a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségére szignálták, jóllehet sem a pártos-hazafias versek, sem a hozzájuk fűzött sorok nem utaltak rá, hogy a szerző cigányszármazású lett volna. Kérdés, mi indította erre az illetékeseket, miért volt ok arra a rossz szociális helyzet és néhány helyesírási s nyelvhelyességi hiba, hogy a korabeli hivatal cigánynak minősítsen valakit. A kérdés, amelyre válaszokat keresek - a lírai bevezetés ellenére - nem költői. Miért kapott a szociálpolitika etnikus jelleget a korban, miért és hogyan vált a "cigánykérdés" szociálpolitikai problémává a korabeli diskurzusokban, és e diskurzusok maguk is eszközévé a diszkriminációnak és a szegregációnak?

A magát objektívnak és tárgyilagosnak hirdető történetírás mellett létezik egy olyan történészi szerepfelfogás is - s e sorok írójának ez a rokonszenvesebb -, amely a historikust története aktív szereplőjének mutatja, aki történetet alkot és üzeneteket fogalmaz meg.³ Minden írás egyéni teljesítmény, nincs független elbeszélő, elbeszélés, így célszerű, ha a történész rögzíti a kutatás szempontjait, saját szándékát.⁴ Ennek az írásnak az a feladata, hogy megmutassa a magyarországi romákról szóló diskurzus eredetét és viszonylagosságát. Időszerűvé teszik e történet felidézését azok a megnyilatkozások, amelyek ma a szociálpolitikával, segélyekkel kapcsolatban a nyilvánosságban elhangzanak, megfogalmazódhatnak.⁵

Cigánypolitika és diskurzusok a II. világháború után

A diskurzusok (életre kelt szövegek) működését elemző írások jórészt hatalom és tudás viszonyát jellemzik. A mindenkori hatalom az intézmények révén ellenőrzi és sajátítja ki a diskurzusokat, egyének, csoportok veszíthetik el így a megszólalás lehetőségét.⁶ A romák/cigányok egész magyarországi történelme leírható az elnyomás, a kirekesztés metaforáival. Egységes történelem ez, történetek nélkül, amelyet sokáig kizárólag az államhatalom, a többség nézőpontjából láttunk; a romákat ugyanos kiszorították a diskurzusok formálásából. Az újabb kutatások ebbe az egységes szerkezetű, ám egyoldalú elbeszélésbe emelték be az ő szempontjaikat, midőn rámutattak az egyénekkel, a csoportokkal, a kisebbséggel szemben elkövetett bűnökre, a történelmi igazságtalanságokra.

Magyarországon a náci haláltáborok borzalma utána a romák jóvátétele, és megkövetése a genocídiumért rendezetlen maradt.⁷ Alig érintették őket az 1945-ös rendszerváltás, az átalakulás vívmányai, jórészt kimaradtak a földosztásból is. A demokratikus pártok nem vetettek számot a helyzetükkel, és nem versengtek a szavazataikért.⁸ (Ennek egyik oka, hogy az állam alig rendelkezett ismeretekkel a romákról. A népszámlálások, amelyek pusztán a cigány anyanyelvűeket írták össze, nem mutatták túl jelentősnek az amúgy is a társadalom peremére szorított cigány népességet.) A háború után az új politikai elit szinte teljes érzéketlenséget mutatott az irányukban.⁹ 1946-ban a párt elméleti folyóiratában Kálmán András tollából azonban megjelent egy, a cigányok jogaiért síkraszálló írás, ebben a szerző - Nyugatról hazatérő kommunista emigráns¹⁰ - a Szovjetunió nemzetiségi politikájára hivatkozott, és rámutatott, hogy a nem asszimilált cigányok problémája nemzetiségi kérdés.¹¹ Felhívása csupán pusztába kiáltott szó maradt.

A kiépülő egypártrendszer korifeusai a cigánykérdést gyakorlatilag rendészeti problémának tekintették. A Belügyminisztériumban 1955-ben döntöttek arról, hogy a "kóbor cigányokat" "speciális" okiratokkal (fekete személyi igazolványokkal) látják el.¹² A javaslat készítői - a szöveget aláírásával Czinege Lajos jegyezte - a következőképpen fogalmaztak: "a cigányság nagyobb része lényegében a társadalom perifériáján él, illetve gyakran élősködik. Rendszeres munkát nagy többségük nem végez, egyrészük a hagyományos cigányfoglalkozásokat űzi…"¹³ Az ötvenes években nemcsak a rendőrség, de a megyei tanácsok is nyilvántartást vezettek a cigánylakosságról.¹⁴ A Belügy- mellett a Népjóléti Minisztérium illetékesei aktivizálódtak még. A cigánytelepeken 1950-ben bevezették az egészségügyi vagy tisztasági felelős intézményét, az egészségügyi járőrökkel együtt ők ellenőrizték a telepeket, ahol szükségesnek látták, kényszermosdatást és fertőtlenítést rendeltek el (ehhez egy eredetileg rovarírtószernek szánt anyagot használtak).¹⁵ A belügyi szervek, mint a cigányprobléma jó ismerői, szakértői jelennek meg a korabeli dokumentumokban. Forrásaink - a korabeli hivatalok iratai - az erőszakos cselekedeteket jórészt humanista, népjóléti intézkedésnek állítják be: "A KÖJÁL mozgó fürdető és fertőtlenítő szolgálata a folyó évben összesem 2339 cigány személyt fürdetett meg és fertőtlenítette ruhaneműiket. A fürdetéssel szemben kezdetben ellenkezés nyilvánult meg, azonban most már oldódott az ellenállás, sőt vannak helyek, ahol igénylik is azt. A gyermekek mindenütt nagyon örülnek a fürdetésnek."¹⁶ Visszaemlékezések érzékeltetik, hogy valójában miképp zajlottak a "kényszermosdatások". Egy idős férfi évtizedekkel később a következőképpen emlékezett: "Bementünk a sátorba, le kellett vetkőzni mindenkinek meztelenre. Sorba álltunk, bejött egy ember, a markunkat kellett tartani, és ilyen nagyon büdös vegyszert nyomtak bele, annyit mondtak, hogy ettől szép lesz a hajunk, fényleni fog tőle, szép tiszták leszünk. Rá kellett tenni a hajunkra és be kellett vele kenni a testünket. (...) Olyan erős szer volt, hogy mikor elment a katonaság, a sátrak helyén már fű sem nagyon nőtt, kisárgult az egész terep, még a gyom is elpusztult. (...) Egy zuhanyzó volt, hat rózsával, első csoportban mentek be a férfiak és a fiúk, másodikban a nők, lányok, asszonyok. Nem érdekelte őket, mennyire embertelen a dolog, hogy a cigányok mennyire szégyenlősek. Nem egyszer, amikor a nők és a lányok fürödtek, valami kitalált indokkal a személyzetből bement egy-két férfi, adták az instrukciókat, kérdezték, hogy »elég-e a vegyszer?«".¹⁷

A pártállam amellett, hogy gyors és erőszakos megoldásokat keresett a társadalmi problémákra, az extenzív iparosítás, a gyorsan fejlődő nagyipar munkaerő-tartalékaként tekintett a cigány népességre. Az iparosítási hullámok időszakában mindent eszközt megragadtak annak érdekében, hogy a romákat a gyárakba vagy az építkezésekre kényszerítsék. A magyar állam képviselői hosszú évtizedeken át azt hangoztatták, s a hivatalos fórumokon a többségi társadalom előítéleteit is ezzel magyarázták, hogy a romák társadalmi integrációja amiatt nem valósulhatott meg, mert hagyományos foglalkozásaik nem voltak megfelelőek arra, hogy fenn tudják tartani magukat, s ezért "csavargásra, koldulásra kényszerültek." Ez az érvelés elsősorban annak a ténynek az elfedését szolgálta, hogy az államhatalom hosszú évtizedeken keresztül semmit sem tett a romák szociális helyzetének javításáért, társadalmi integrációjáért.¹⁸ A kor propagandája szerint e bajok orvoslása lett volna a cigányok tömeges munkába állítása.

1948 és 1952 között az államosítások tetőzték be a már korábban megkezdődött folyamatot; az állam szinte teljesen felszámolta a helyi ipart és kereskedelmet. Ennek során számos romát fosztottak meg hagyományos jövedelemforrásától, többségük ekkor bérmunkáslétbe kényszerült. Bár mindvégig cél volt, hogy az államosítások fokozatosan történjenek, ezt az elvet azonban a roma kereskedők és iparosok esetében nem kellett érvényesíteni. Deklarálták, hogy cigányok egyáltalán nem kaphatnak iparengedélyt, s hagyományos foglalkozásaik kriminalizálásával igyekeztek "megoldani" a cigánykérdést: véghezvinni a cigányság erőszakos asszimilációját. A pártvezetés a "rendőri szerveket" még 1956-ban is felszólította arra, hogy "az illetékes tanács- és gazdasági szervekkel vizsgálják felül a vándoriparokat, megfelelő állandó munka biztosításával gondoskodjanak arról, hogy a nemkívánatos kóborlást elősegítő vándoripar-engedélyt cigányok ne kaphassanak… Meg kell szüntetni a cigány lókupecek működését, meg kell szüntetni a tolvajlások fedőfoglalkozását jelentő városokban elterjedt cigány-cserekereskedelmet, szőnyeg-abroszárusítást."¹⁹ A romák többsége többnyire szakképzetlen munkásként - a diszkrimináció miatt is - kedvezőtlen pozícióban lépett be az államosított munkaerőpiacra.

Az állami beavatkozásnak ugyanakkor voltak korlátai, "társadalmi határai". A kisipar és kiskereskedelem államosításakor, az állam a kieső kapacitások miatt kénytelen volt engedményeket tenni; a falusi lakosság egyre nehézkesebb ellátása miatt a kiskereskedelem és a háziipar bizonyos formáit eltűrték, bizonyos formáit pedig sohasem voltak képesek felszámolni. A szegkovácsok például egyedi termékeket készítettek, amelyeket a nagyipar egyáltalán nem, vagy csak jóval nagyobb költségek mellett gyártott. A cigány kovácsok munkaeszközeit hiába államosították volna, hiszen ők hagyományos módszerekkel, üllőkön kalapácsokkal formálták meg a felhevített vasat, s a nyersanyag-elosztásra sem tehette rá az állam a kezét, mivel ők a munkájukhoz bármilyen hulladékvasat fel tudtak használni. Így több helyen annak érdekében, hogy a romákat az államosított gazdaság kötelékébe vonják, szegkovács kistermelő szövetkezeteket alakítottak, természetesen a korabeli sajtóhíradások ennek kapcsán is az állami segítséget hangsúlyozták. A szövetkezetek létrejöttét a romák szempontjából azonban a hatalommal szemben tanúsított sikeres ellenállás, az érdekérvényesítés jeleként értelmezhetjük.

A hagyományos közösségek felbomlása a néprajzosok figyelmét is felkeltette. Az iparosítás korszakában egyes cigányközösségek archaikus életformáját, mint a régi, háború előtti világ maradványát lehetett megmutatni. Az 1950-es évektől megélénkülő kutatások, emellett esetenként még a szocialista társadalomba beilleszkedő cigányok sikertörténeteire fókuszáltak. E munkák mindenesetre a cigány közösségek szempontjából mutatták az eseményeket, az iparosítás társadalmi hatásait és a régi életformák átalakulását, bepillantást engednek így az ő mindennapjaikba. 1958-ban az Európa Kiadó Sosemvolt cigányország címmel meséket, szegkovács cigány történeteket adtak közre, s az utószó szerzője, hogy szertefoszlassa azt a képet, amely a cigányokról Magyarországon kialakult, így fogalmazott: "a cigány úgy élt a köztudatban, mint aki rendszeres munkához nem szokott, lusta, megbízhatatlan, bárgyú, de ugyanakkor agyafúrt, nevetséges, egyúttal szánandó operett- és népszínmű-figura vagy adomahős, akivel szemben mindenki a legvaskosabb tréfát is megengedheti magának a legkisebb felelősségre vonás nélkül."²⁰

A pártnak az ötvenes években sokáig nem volt hivatalos cigánypolitikája, a nyilvánosság előtt egységesen képviselt álláspontja. A cigányok helyzetével foglalkozó jelentések, javaslatok elfeküdtek a minisztériumi osztályvezetők, helyi tanácselnökök, párttitkárok asztalán heverő iratcsomók között. Ha a funkcionáriusok megunták a tornyosuló irathalmokat vagy elégedettek voltak a "belügyi" és "népjóléti" intézkedésekkel az elintézett akták közé, irattárba fektették őket. A helyi hatalmasok szűk cigarettafüstös világából az ügyek csak lassan gyűrűztek tovább. Az MDP vezető testületei - a pártközpontban szélesebb íróasztalok mögött ülő döntéshozók - végül 1956-ban vették napirendre a cigányság ügyét, miután mind a Népművelési Minisztériumtól, mind az Országos Rendőr-főkapitányságtól érkezett hozzájuk előterjesztés. A Politikai Bizottság azonban ekkor még nem fogadott el határozatot; jelentősebbnek vélt ügyek kerültek ugyanis terítékre.²¹ A Párt illetékes osztálya a javaslatokból egységes előterjesztést - hivatalosnak tekinthető álláspontot - szerkesztett, amelyben, mint a korabeli dokumentumokban minduntalan megjelent a "cigánybűnőzés" rasszista fogalma, a cigánysággal kapcsolatos sztereotípiák, a széttelepítés gondolata, s ezek mellett a cigányság felemelését célzó felvetések is.²² Jellemző, hogy a dokumentum a romák helyzetét általánosságban így jellemezte: "A cigányság nagy része a társadalom perifériáján él, illetve gyakran élősködik."²³

A párt társadalompolitikája elvileg nem szolgálhatott mást, mint a dolgozók "szocialista társadalmon" belüli egyenlőségét, meglehetősen tág, egyes csoportokat kizáró, képlékeny értelmezése formálódott azonban a társadalmi egyenlőségnek. 1957-ben a Munkaügyi Minisztériumban készült felmérés a cigányok helyzetéről, amely a kirekesztés számos formájára rámutatott, jóllehet, szerzői nem tartották nemzetiségnek a cigányságot.²⁴

A Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége (1957-1961) - epizód a cigánypolitikában

1957-ben a Művelődésügyi Minisztériumban a többi nemzetiségi szervezet mintájára alakult meg a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége. (A minisztérium illetékesei ide utalták P. István fent idézett segélykérő levelét is.) A Szövetség működésének első időszakában László Mária főtitkár irányításával a cigány kultúra ápolására, emellett hatékony érdekvédelmi szerepvállalásra törekedett. Múló pillanat volt ez a magyarországi romák életében, amikor cigányszervezet léphetett fel a romák érdekében, értékesek így a ránk maradt dokumentumok. Az egyéni beadványok, panaszos levelek pillanatképeket villantanak fel azoknak az embereknek az életéből, akikről az intézmények történeteire, a korabeli hivatalokban keletkezett forrásokra fókuszáló történetírás megfeledkezett.

A hivatalokkal, helyi hatóságokkal a romák érdekében vívott - az egyenlőtlen erőviszonyok miatt sokszor eleve reménytelen - csatái mellett a szövetség egyéni problémákkal, látszólag apró-cseprő ügyekkel is foglalkozott, például hogy az Alsószentmártoni Szabadság Tsz focicsapatának, mely a megyei bajnokságban az első meccseit mezítláb is megnyerte, cipőt szerezzen. S ide futottak be azok a levelek, amelyeket a panaszosok egy fensőbb hatalom mindenhatóságában bízva Kádár Jánosnak címeztek, és amelyek jól jellemzik a kor paternalista stílusát.²⁵ Volt olyan levélíró, aki a pártfőtitkárt Kádár János kormányzó úrnak szólította, vagy a következőképp zárták soraikat azok a levélírók, akik magukat dögei újmagyaroknak nevezték: "Nagyon kérnénk a Kádár elvtársat hasson oda hogy mi sem legyünk lemaradva a jogunktól hogy örömmel énekeljük azt az igaz nótát, Had járjon a világ szája sokáig Éljen! Éljen! Kádár Elvtárs sokáig!".²⁶ Az illetékes szervezetek azokat a problémákat, amelyekkel nem akartak foglalkozni, rendre továbbították a Cigányszövetségnek, s így az - a kor viszonyai között meglepő - helyzet alakult ki, hogy a többségi társadalom tagjaitól érkezett panaszok kivizsgálását is rájuk bízták.²⁷ E beadványok szerzői többnyire a cigányok kitelepítését szorgalmazták településeikről,²⁸ ami jelzi, hogy a korban is éles etnikai konfliktusok voltak, csak ezeket eltakarták a hatalom diskurzusai. A szocialista társadalom virtuális valóságát ugyanis a dolgozók egységének és egyenlőségének elvére építették fel a hatalom korifeusai.

A romáknak a korban helyi szinten lehetőségük sem volt érdekeik képviseletére, az önszerveződésre. A háború után a liberális demokráciák - amint Will Kymlicka rámutat -nemzetteremtő államok (’nation-building’ state) voltak abban az értelemben, hogy polgáraikat olyan intézményekbe tömörítették, amelyek az egységes nemzetállam vízióját közvetítették.²⁹ Az államszocializmus szintén intézményesített identitásokat, azzal a lényeges különbséggel, hogy ezek kizárólagosak voltak, és velük szemben az állampolgárok nyilvánosan nem fogalmazhatták meg különállásukat. Elvették a csoportoktól a kollektív fellépés lehetőségét.

Jól érzékelteti a helyzetet egy panaszos levél a szövetség ügyei közül: Hernádvécsén a községi pásztorok 1958 júniusában elhatározták, hogy cigány kultúrcsoportot alakítanak. Összekülönböztek azonban a helybéli KISZ-titkárral, aki ultimátumot intézett hozzájuk, hogy csak akkor léphetnek fel, ha a fellépésért járó pénzt átadják a KISZ-nek. Mivel erre nem voltak hajlandóak, a helyi tanácstitkár és a KISZ-titkár meggátolta, hogy a második előadásukat is megtartsák. Nem adták meg az ehhez szükséges rendőrségi engedélyt, ugyanis a kultúrcsoport nem volt tagja egyetlen tömegszervezetnek sem. A pásztorok azonban ellenálltak és visszautasították a KISZ-tagságot - amely a bevétel elvételét jelentette volna -, arra hivatkozva, hogy a csoport vezetője negyvennyolc éves, a csoport legidősebb tagja pedig ötvenhat éves volt ekkor. Sérelmezték továbbá, hogy a cigány fiatalok - amiként fogalmaztak - "kinézett tagok a KISZ-ben". Csatlakozhattak volna még a Nőtanácshoz, de az együttesben csak négy nő volt és kilenc férfi. A Népfronttól eltanácsolták őket. Végül úgy döntöttek, hogy megalakítják a Legeltetési Társulat kultúrcsoportját. A tanácselnök és a KISZ-titkár azonban ezt is megakadályozta, így végül egy másik községben tartották meg előadásukat, ahol a járási rendőrkapitány ezt engedélyezte.³⁰

Jellemző, hogy a szegkovács szövetkezetek - mivel ezeket a hatalom az említett részletezett okok miatt kénytelen-kelletlen elismerte - gyakran léptek fel a helyi cigányközösségek érdekében. A panaszokból kiviláglik azonban, hogy a korabeli sajtóban követendő példaként bemutatott ktsz-ek (kisipari termelőszövetkezetek) tagjait is állandó atrocitások érték, amint elhagyták azt a közeget, ahol a hatalom elismerte őket. A Rákospalotai Szegkovács Ktsz például 1959-ben egy italboltban tartott ismerkedési estet, és jóllehet, beadványuk szerint a szövetkezet munkásai ott "a szocialista együttélés szabályai" szerint viselkedtek, a rendőrök a kocsmában megverték őket. László Mária, akit tájékoztattak az esetről, a szegkovácsoknak a Budapesti Rendőr-főkapitánysághoz címzett levelét továbbította az ügyészségnek és a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Titkárságának is. ³¹

A Szövetség működésének kezdeti időszakában hatékonyan törekedett arra, hogy valódi érdekvédő szerepkört alakítson ki, s orvosolja az egyéni panaszokat, sérelmeket. Bár lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak - sokszor vívott szélmalom harcot a hivatalokkal, s a kor viszonyai között működése nem kaphatott megfelelő nyilvánosságot -, a hatalomnak azonban így is kényelmetlenné vált a szervezet érdekvédő tevékenysége, és a főtitkár, László Mária aktív politizálása. 1959-ben eltávolították őt a szövetség éléről.³² Ennek egyik közvetlen oka lehetett - amint Sághy Erna tanulmányában rámutat -, hogy a forradalmat követő megtorlások idején László Mária fellépett a romák internálása ellen. A főtitkár a Belügyminisztériumnál és a Főügyészségnél tiltakozott: "Az a felvetésünk, hogy a jelenleg folyó internállással kapcsolatosan hibák is csúsznak be". A levelet 1958. június 16-án - a megtorlások gyászos mélypontján, Nagy Imre és mártírtársainak kivégzése napján - keltezte.³³ E történet is jelzi, hogy László Mária mindvégig és minden körülmények között kitartott céljai és vállalt feladata mellett. A későbbi események azt mutatják, hogy a hatalom képviselői az ő magatartásából azt a következtetést vonták le, hogy a cigány értelmiséget távol kell tartani a cigánypolitikától.

A Cigányszövetség 1960. évre készített munkatervében már azt rögzítették: "A Szövetség munkájának kezdetén hosszú ideig téves elvi álláspontból kiindulva dolgozott. A cigányságot nemzetiségként, a Szövetséget pedig érdekvédelmi szervezetként fogta fel, ebből a hibás kiindulópontból torz intézkedések születtek."³⁴ A munkaterv pontjai között az is szerepelt, hogy "Tájékoztató helyzetjelentés írnak" a párt részére, illetve kidolgozzák "a cigánykérdés elvi téziseit". A munkatervet elfogadása előtt értekezleteken vitatták meg a minisztériumok képviselőivel. Itt azonban figyelmeztették őket, hogy a párttestületek és a minisztériumok nélkül a Cigányszövetség maga ne dolgozzon ki, és ne is hozzon nyilvánosságra semmilyen "elvi anyagot", illetve hogy tanulmányozni kell a "baráti országok" cigánypolitikáját (mintaként a Szovjetunióra, illetve Csehszlovákiára hivatkoztak).³⁵ A Művelődésügyi Minisztérium osztályvezetőjének javaslata volt, hogy ne helyzetjelentést, hanem határozati javaslatot készítsenek, amelyet majd az illetékes pártszerv beterjeszt a legfelsőbb vezetésnek.³⁶ A javaslat, amely később megszületett, elsősorban a csehszlovák példára épített.³⁷

A diskurzusok átváltozása. Cigánypolitika az 1961-es párthatározat után

“Egyértelmű, hogy a cigányok nem tekinthetők nemzetiségnek", jegyezte meg a "téma szakértőjeként" Kádár János, midőn véleményezte "a cigány lakosság helyzetének megjavításáról" szóló előterjesztést.³⁸ A legfelsőbb pártvezetés először ekkor, 1961 júniusában foglalkozott behatóbban a roma lakosság helyzetével. Az MSZMP KB (Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága) Politikai Bizottsága adott ki határozatot, amelynek hosszan ható következményei lettek. Ennek nyomán számolták fel a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, mivel léte formális igazolása volt annak, hogy a cigányságot a pártállam nemzetiségként ismeri el. Cigányszervezetek az elkövetkező időszakban nem létezhettek, nem voltak olyan intézményi keretek, melyek közt a cigány kultúra integrációja megtörténhetett volna, nem volt olyan fórum, amely legalább az ismeretterjesztés eszközeivel mérsékelhette volna a többségi társadalom előítéleteit. Az előbbre jutás "csatornáit" ez idő tájt is a többségi társadalomhoz tartozó emberek felügyelték. Az apparátus tagjai körében pedig a korabeli jelentések tanúsága szerint is megmutatkozott "az ügy faji kérdésként való kezelése, a türelmetlenség a nevelőmunkában, az általánosítás."³⁹ A cigány kultúra létét nem ismerték el hivatalosan, így annak minden megnyilvánulása csak a többség értékeihez, normáihoz képest értelmeződhetett.

A dokumentum deklarálta, hogy a cigányság "bizonyos néprajzi sajátsága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot", és társadalompolitikai kérdésnek minősítette a "cigány-kérdést".⁴⁰ A párthatározat megjelölte azokat a szociálpolitikai intézkedéseket, amelyek révén a helyzet úgymond "megoldható": "Fokozatosan el kell érni, hogy a cigányok a lakosság többi részétől nem elkülönítetten állandó lakóhelyeken (!) települjenek, állandó munkához jussanak, egészségügyi körülményeik javuljanak és emelkedjék kulturális színvonaluk."⁴¹ A pártközpont döntött, a minisztériumok kidolgozták a határozatban foglalt feladatokat, s az alsóbb szervek feladata lett, hogy végrehajtsák azokat.

Az alapelv az volt, hogy a cigányokat ki kell hagyni sorsuk formálásából, a pártnak, az államnak és a tanácsoknak kell "felemelniük" a cigányokat. Ebben a közelmúlt tapasztalata mellett nyilván szerepet játszott az is, hogy a pártvezetés osztotta a többségi társadalom előítéleteit, s nem szívesen adta volna romák kezébe a cigánypolitika alakítását. A legfontosabb ok mégis az lehetett, hogy a kérdést az állami intézmények keretein belül, az információk monopolizálásával, a társadalom kizárásával kívánták megoldani. Elegendő volt így deklarálni a párt céljait, azok megvalósításáról már nem kellett számot adni. A rendszer propagandája szerint az új típusú munkalehetőség, a szocialista nagyiparban való elhelyezkedés önmagában is lehetővé tette volna, hogy a romák "beilleszkedjenek" a "szocialista társadalomba". Michael Stewart szerint az asszimiláció korban kívánatosnak tartott modelljét "a következő egyszerű képlet" írta le: "(cigány) + (szocialista bérmunka + lakás) = (magyar dolgozó) + (cigány folklór)".⁴² Kérdés, mi volt a hatalom valódi célja, a romák asszimilációja vagy e képletből a "hozzáadott érték" hangsúlyozása, annak felmutatása (elsősorban a többségi lakosság felé), hogy a hatalom mindent tőle telhetőt megtesz a társadalmi problémák felszámolásáért?

A párthatározatban megfogalmazott társadalompolitikai cél megvalósítása, a romák szociális helyzetének javítása, amit pedig a pártvezetők az asszimiláció feltételének láttak, nem hozott gyors eredményeket. Először 1963-ban tárgyalt erről a Politikai Bizottság. A jelentés írója leszögezte, hogy mivel az ingyenes házhely juttatás megszűnt, és az OTP kínálta fizetési feltételeknek a cigánylakosság jelentős része nem tudott eleget tenni, a "községi tanácsok nem látják a széttelepítés perspektíváit". Az Építésügyi és a Pénzügyminisztérium feladata lett, hogy dolgozzák ki annak feltételeit, hogyan lehet "egyszerűbb lakóházakat kedvezőbb hitelfeltételekkel építeni".⁴³ (A "széttelepítés"-t a korban az asszimiláció eszközének is tekintették. Ezek az áttelepítési akciók azonban, amelyeket a helyi közigazgatási szervek irányítottak, többnyire erőszakos kényszerítő intézkedéseket jelentettek, és valójában nem csökkentették a szegregációt: a régi cigánytelepek helyett újakat alakítottak ki.⁴⁴) Ezt követően több kormányhatározat született, ezek "kedvezményes lakásépítés" révén szolgálták volna a telepek felszámolását. A romák kedvezményes kölcsönt vehettek fel "cs" (csökkentett értékű) házak építésére vagy új parasztházak megvásárlására. A roma lakosság szűkös anyagi helyzete miatt azonban a tervezettnél kevesebben tudtak élni a hitel-lehetőségekkel.⁴⁵ (Jellemző, hogy az egyes tanácsok irategyütteseiben következetesen c lakást olvashatunk cs lakás helyett.⁴⁶) A szociálpolitikai intézkedések bár valamelyest javítottak a romák életkörülményein, és előmozdították a roma lakosság további vagyoni, társadalmi differenciálódását, nem szüntették meg a lakóhelyi szegregációt, miként a romák hátrányos szociális helyzetét sem.

A párthatározatot követően az oktatáspolitika területén kezdeményezett változtatások ugyancsak a szegregáció irányába hatottak. Ennek értelmében törekedni kellett arra, hogy a cigány gyerekeket minél nagyobb számban iskolázzák be. Sok helyen cigányosztályokat szerveztek az iskolából kimaradt cigány gyerekek részére, máshol új iskolákat építettek számukra, és volt, ahol egyszerűen a kisegítő iskolákba irányították át őket. (Megjegyzendő, elkülönített cigányosztályok és iskolák Magyarországon már a hatvanas éveket megelőzően is kialakultak.) A művelődésügyi miniszter hivatalosan is elrendelte külön cigányosztályok, tanulócsoportok és napközis foglalkozások szervezését. A nyilvánvalóan káros hatások láttán már a hetvenes években megindult a vita arról, hogy ezek az osztályok valóban segítik-e a cigány fiatalok beilleszkedését, vagy pusztán a szegregáció eszközei.⁴⁷

A cigányságot a korban nem ismerték el nemzetiségnek, és a romák integrációját szociálpolitikai kérdésnek tekintették, ettől ugyan a romák nem váltak sajátos helyzetű társadalmi csoporttá⁴⁸, viszont a szociálpolitika a diskurzusokban etnicizálódott. Az államhatalom képviselői ezen kívül még rendészeti, közegészségügyi vagy oktatási kérdésekben fejthették ki a kisebbséggel kapcsolatos nézeteiket, elképzeléseiket. S az a tény, hogy csupán társadalmi problémák kapcsán találkoztak, foglalkozhattak a cigánysággal, önmagában is meghatározta gondolkodásukat, magatartásukat. Elvileg az egyenlőtlenségek felszámolására törekedtek, valójában a társadalmi különbségek újratermelődése változott a szemükben etnikai kérdéssé.

A fizikai erőszak, a rendőri brutalitás továbbra is jellemezte a hatalomnak a cigányokkal szemben tanúsított magatartását. Igaz, ezeket a jelenségeket a nyilvánosságban továbbra is eltakarták a hatalom diskurzusai. Csak az volt úgymond "látható", ami a romák érdekében történt. Az 1961-es párthatározatot ismertetni kellett a rendőri szervekkel is, melyek rögtön megalkották annak sajátos "belügyi értelmezését". Az Országos Rendőr-főkapitányság a következőképpen fogalmazta meg útmutatását az állomány számára: "A segítés és differenciált intézkedések mellett követeljék meg a cigányoktól is törvényeinknek betartását. Törekedjenek arra, hogy a bűnöző elemeket leválasszák a becsületesen, de elmaradott gazdasági és kulturális körülmények között élő személyektől. Ennek érdekében erősítsék a harcot a bűnöző elemek ellen...."⁴⁹ Voltak a bűnözésen kívül is olyan magatartásformák, jelenségek, amelyeket a rendőrök, úgy tűnik, nem kívánatosnak tekintettek a cigányok körében. A Zala megyei rendőrfőkapitány 1970-ben kelt jelentésében például a következőképpen fogalmazott: "Jelentem, hogy jelenleg a megye területén 5 cigánynak van személygépkocsija. Ezeket kéz alól, használt, de jó állapotban vásárolták 25 000-60 000 Ft-ért. Annak ellenére, hogy olyan adatok nem merültek fel, hogy a gépkocsikat bűncselekmények elkövetésére használják fel, a gépkocsi tulajdonosokat szoros ellenőrzés alatt tartjuk."⁵⁰ A Belügyminisztérium II. főcsoportfőnökségének I-2-es osztálya foglalkozott az ún. cigánybűnözéssel (amely kategória önmagában is jellemzi a hatalomnak a cigányokkal szembeni attitűdjét), és operatív eszközöket is bevetett ennek érdekében, "T" lakásokat létesítettek, a rendőrség részére operatív adatgyűjtéseket végeztek, adatgyűjtő dossziékat nyitottak egyes személyekről. Sajátos névadás jellemezte a belügyminisztérium szakszolgálatait. A külföldre készülő cigányzenekarba pl. "Barna Ildikó" néven szerveztek be ügynököt,⁵¹ vagy egy egyiptomi férfiról "cigány" fedőnév alatt gyűjtöttek információkat.⁵²

A rendőrkapitányságok feladatkörébe tartozott az is, hogy időről időre felvilágosító előadásokat tartsanak a cigánylakosságnak. A Vöröskereszt egy munkatársa például a következőképpen számolt be a Göncruszkán (Borsod megye, Encsi járás) 1978-ban megtartott cigányankétról, ahol egy rendőrségi és egy orvosi felvilágosító előadás hangzott el. "Már a kezdeti hangulatot rontotta, hogy a 8 órai kezdetre a cigányokat URH kocsival rendőrök terelték össze kb. 3/4 9 órára. Az a sok gondot igénylő, körültekintően elkészítendő és elmondandó beszéd-stílus, mely az ilyen ankéton lévő előadók mondandóját kell, hogy jellemezze, teljesen hiányzott, így vagy érthetetlen, tudálékos, túlzott volt (pl. "Azért jöttünk itt össze, hogy az Önök tudati szintjét emeljük!"), vagy leereszkedő, lekezelő, sokszor bántó ("Azért maguk is ugyanolyan emberek") - stílusú.⁵³ Nemcsak a belügynek, a rendőrségnek, hanem az Egészségügyi Minisztériumnak és a Vöröskeresztnek is részt kellett vállalnia az ún. cigánykérdés megoldásában, aminek az lett a következménye, hogy az etnikus szemléletmódot az egészségügy területére is kiterjesztették. Ami ilyen meg ehhez hasonló megfogalmazásokat szült a korabeli dokumentumokban: "Örvendetes tény azonban, hogy az urbanizáció előrehaladása, az életmód fokozatos átalakulása a cigányoknál is a születések fokozatos csökkenését hozza magával." Vagy: "Speciális cigány betegségek nincsenek, de a körülmények miatt jellemzőek a fertőzések és a fertőző betegségek egyes típusai..."⁵⁴

A kirekesztés mechanizmusának a korban szerves részét képezte a diszkurzív erők működése, a romák a korban teljességgel kiszorultak a róluk szóló diskurzusok alakításából. Jól látható ugyanakkor az is, hogy az intézményi hierarchia különböző szintjein keletkezett források más és más képet mutatnak a hatalom romákkal szemben tanúsított magatartásáról. A konfliktusok, problémák megjelentek a helyi hivatalok beszámolóiban, jelentéseiben, s e források az apparátus tagjainak olykor kendőzetlen rasszizmusáról is tudósítanak. A pártközpont jelentései már csak az utasítások végrehajtását, az újabb feladatokat összegezték, illetőleg a nyilvánosság számára rögzítették a párt cigánypolitikájának elveit. A megnyilatkozások mindig egy adott - társadalmilag és intézményileg - ellenőrzött közegben fogalmazódnak meg. A korabeli dokumentumok egyes csoportjainak vizsgálatán keresztül jól érzékelhető, hogyan működött a korban a "kizárások" jelensége, a hatalom diskurzusai milyen hangokat, jelenségeket zártak ki a nyilvánosság kánonjából, miképp tüntették el az állami intézmények erőszakos magatartását, vagy leplezték el a hivatalos cigánypolitika kudarcait. A pártállam propagandistái azt hangoztatták, hogy a szocialista társadalomban mindenki számára adottak a lehetőségek, csak élni kell velük, és lépten-nyomon a cigányságnak nyújtott szociális kedvezményekre hivatkoztak.

A magyarországi roma lakosság társadalmi helyzetéről először átfogó képet a Kemény István vezetésével készült vizsgálat adott 1971-ben. A kutatók akkor állítottak fel pontos diagnózist a romák gondjairól, a szegénységről, a hátrányos helyzet "újratermelődéséről", amikor a szegénység tabu témának számított⁵⁵. (A cigányság kultúráját e vizsgálat, mivel a szociológusok elsősorban nem a néprajzi sajátságok leírására törekedtek, gyakorlatilag szegénykultúraként jelenítette meg­.) Mindenki számára könnyen levonható volt a következtetés, hogy a felmérés az 1961-es párthatározattal meghirdetett pártállami cigánypolitika és általában a szociálpolitika szinte teljes kudarcáról is tudósított.⁵⁶ Az újabb, 1979-ben kiadott PB határozat "újbaloldalinak" bélyegezte a kutatást vezető szociológusokat. A cigány lakosság helyzetéről ekkor született jelentés, a hivatalos álláspont ellentmondásosságát érzékelve, a cigányságot - fából vaskarikaként - "etnikai társadalmi rétegnek" nevezte.⁵⁷ Az elfogadott határozat azonban ismételten megerősítette a hivatalos álláspontot, miszerint a cigányság nem nemzetiség.⁵⁸ A nyolcvanas években az állam a korábbinál több lehetőséget kínált a cigány kultúra ápolására (így például több cigány nyelvű kiadvány is megjelent), és a pártállami szervezeteken belül ismét cigányszervezeteket alakítottak.⁵⁹ Mind e közben a formálódó roma értelmiség ellen, amely éppen egyik kikényszerítője volt annak, hogy a pártállam legalábbis látszólag visszakozni kényszerült, ­ - valójában csak a roma önszerveződést kívánták megakadályozni, illetőleg ellenőrizhető keretek közé szorítani -, a hatalom állambiztonsági, operatív eszközöket vetett be.⁶⁰

Összefoglalóan megállapítható, hogy az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1961. évi határozatát követő intézkedések nem szüntették meg a kisebbséghez tartozók hátrányos helyzetét, sőt erős a folytonosság a két világháború közötti időszak, a Rákosi-, majd a Kádár-korszak cigánypolitikája között. Csak a diskurzusok változtak. A romáknak biztosított kedvezmények elsősorban a kádári hatalom által teremtett diskurzusokban léteztek, amelyek alapvető célja az volt, hogy eltereljék a figyelmet az elnyomásról és a kirekesztésről, ezáltal is erősítsék a hatalom legitimációját. A romák azonban a köztudatban - a hétköznapokban jól látható társadalmi igazságtalanságok ellenére - a szociálpolitika kedvezményezettjeivé, haszonélvezőivé váltak.

Összegzés helyett - amelynek dramaturgiai funkciója rendszerint, hogy lezárja a múltbéli történetet - a tanulmány végére egyetlen kérdés maradt: ma a hivatalok vajon hová iktatnák P. István segélykérő levelét?