Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Tóth Ágnes-Vékás János

A népszámlálások nemzeti-etnikai adatai mögött rejlő politikai tényezők (1949-1990)

The political factors behind the national-ethnic data of the censuses 1949-1990

Concentrating on the Hungarian censuses after the Second World War, the essay aims to examine both their methodological features and the different natures of their implementation. The authors major question is what kind of political and social factors could affect the responses to questions about national-ethnic affiliation in each census. In parallel the study pans out about the relevant parts of the questionnaires and the utilization of census data.

Bevezetés

A magyar kormányok a különböző népszámlálások tartalmi elemeinek meghatározásakor 1880-tól ragaszkodtak ahhoz, hogy az összeírás eredményeként a lakosság nemzeti-etnikai összetételére vonatkozó adatok is rendelkezésre álljanak. Az így nyert adatok valóság-tartalma, értelmezési lehetőségei gyakorlatilag kezdettől fogva szakmai viták középpontjában álltak.¹

Megítélésünk szerint a népszámlálások etnodemográfiai vonatkozásainak több értelmezési lehetősége is van. Egyrészt a nagy és reprezentatív minta által kapott eredmények kétségtelenül jelentős támpontot nyújtanak az etnikai folyamatok elemzésére. Másrészt az eredmények tükrözik a társadalmi légkört, a kisebbségekkel szemben tanúsított magatartást, amely a kisebbségi identitás megvallása iránti hajlandóságban mutatkozik meg, és kisebbségenként jelentős eltérést is mutathat. Harmadrészt a népszámlálás módszertana, lebonyolításának módja, az identitásra vonatkozó kérdések megfogalmazása és feltevése sokat elmond a politikai elit kisebbségekkel kapcsolatos magatartásáról, szándékairól is. Bármely szempontot vegyük is szemügyre, a népszámlálási adatok nem mindig elégségesek, ámde megkerülhetetlenek annak megértéséhez, ami egy társadalomban az interetnikai folyamatok értelmezése és kezelése terén folyik.

Ebben a tanulmányban a második világháborút követő népszámlálások módszertani sajátosságainak, lebonyolítása körülményeinek bemutatására vállalkozunk. Fontosnak tartjuk ugyanis az adott népszámlálás körülményeinek, a nemzeti-etnikai identitás mérését szolgáló kérdőpontok módszertanának, változásainak fölfejtését, hogy az adatokat tágabb kontextusukban, a "háttér" figyelembevételével értelmezhessük. Elsősorban arra kerestük a választ, hogy a népszámlálások során mely tényezők befolyásolták, befolyásolhatták a nemzeti-etnikai identitás megvallásának hajlandóságát, tetten érhető-e az államelit valamiféle beavatkozási kísérlete, mit és hogyan mértek e kérdéskör kapcsán, s aztán mire használták. Bár a fölvetett kérdésekre adható válaszaink hiányosságaival - a forrásanyag töredékessége, az állami akarat sokszor közvetett, rejtett módokon való megnyilvánulása miatt - tisztában vagyunk, mégis úgy gondoljuk, hogy a különböző tényezők együttes vizsgálata, elemzése közelebb visz bennünket a valósághoz.²

1949.

A legújabbkori népszámlálásokkal szemben a tudományos igények mellett egyre több gyakorlati, operatív szempontú adatgyűjtési feladat is megfogalmazódott, amit jól tükröz a népszámlálások folyamatosan bővülő kérdésköre. Különösen így volt ez a második világháborút követő első népszámlálás esetében, amikor is a hagyományos demográfiai, gazdasági helyzetet jellemző adatok mellett a háborús károkra, az emberveszteség nagyságára, a különböző irányú népmozgásokra, migrációs trendekre vonatkozó állapotfelmérés igénye is fölmerült. A politikai elit a minél szélesebb körű adatfelvétellel az ország gyökeres gazdasági, társadalmi átalakulásáról egyrészt visszajelzést akart kapni, másrészt az első ötéves terv céljainak meghatározásánál is figyelembe kívánta venni. Éppen ezek miatt az eltérő adatigényű elvárások miatt a népszámlálás tartalmának, kérdéskörének és optimális időpontjának kijelölése is nehézségekbe ütközött. A fentieket figyelembe véve a korábbi gyakorlatnak megfelelően az 1950. december 31-i határnappal esedékessé váló népszámlálási időpont - különösen a gazdasági tervezés szempontjából - túl későinek tűnt, ezért a népszámlálást 1948. december 31-re tűzték ki.³ Az előkészítésre rendelkezésre álló rendkívül rövid idő, valamint a korábbiakhoz viszonyítva tartalmilag jelentősen kibővített adatfelvétel - a lebonyolításban és szervezésben résztvevők, a Központi Statisztikai Hivatal és a közigazgatás különböző szintjein dolgozók emberfeletti munkája ellenére - óhatatlanul bizonyos zökkenőket, hiányosságokat mutatott. Ezek közé tartozott többek között a nyomtatványellátás hiánya. A háború okozta változások - a szomszéd országokból érkezett menekültek nagy száma, a németek kitelepítése, a szlovák-magyar lakosságcsere -, valamint a földreform kapcsán végbement országon belüli migráció miatt a népesség számát, illetve területi eloszlását a szakemberek nem tudták jól megbecsülni.

A bácsalmási járás főjegyzője a népszámlálási munkálatok megkezdését követően 1949. január 6-án jelezte: "Megállapítható, hogy majdnem minden községben sokkal kevesebb népszámlálási nyomtatványt és egyéb összeírási nyomtatványt küldött a Statisztikai Hivatal, mint amire szükség lenne. Éppen ezért már táviratilag igényeltem bizonyos nyomtatványoknak pótlólagos leküldését".⁴ További nehézséget okozott, hogy a számlálólapok csak többszöri sürgetésre és késedelmesen érkeztek meg az érintett településekre.

Az 1948. december 31. és 1949. január 1. közötti eszmei időponttal megtartott népszámlálást a kormány 10.800/1948. számú rendeletével szabályozta.⁵

A kulturális jellemzők közül az anyanyelv, az anyanyelven kívül beszélt nyelv, a nemzetiség és vallás egymással szorosan összefonódó kérdéskomplexum. Az ezekre a kérdésekre adott válaszok objektivitásával, valóságot tükröző voltával csak abban az esetben számolhatunk, ha az összeírás körülményei befolyásolástól mentesek, s a megkérdezett személy úgy ítéli meg, hogy nemzetisége, anyanyelve vagy vallása bevallása miatt hátrányos megkülönböztetés nem érheti. Ellenkező esetben az esetleges büntetést is vállalva igyekszik eltitkolni valóságos hovatartozását. Az 1949-es népszámlálás nemzetiségi adatai nem a valóságot tükrözték. A kelet-közép-európai országokban ismét fölerősödött a nemzetállamok megteremtésére való törekvés, a ki-, be- és áttelepítéseket a nemzetiségi problémák megoldási alternatívájaként kezelték. Önmagában már az a társadalmi tapasztalat, hogy a magyarországi németek mintegy felét - 220 000 személyt - 1946-1948 között a kollektív büntetés elve alapján, az 1941. évi népszámlálás egyéni adatainak felhasználásával telepítették ki Németországba, a félelem légkörét teremtette meg. Az átélt események joggal tették bizalmatlanná az állammal szemben a megkérdezetteket, és nemcsak a telepítésekben közvetlenül érintett német közösséget. A történtek analóg példákat sejttettek, és üzenet értékkel bírtak a többi kisebbség számára is. Jól mutatja ezt az 1946 februárjában a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomására a délszláv kisebbség jogainak biztosítása céljából megtartott délszláv összeírás. A pozitív diszkrimináció céljával, kifejezett politikai nyomásra végrehajtott összeírás - gyakorlatilag a kitelepítések megkezdésével párhuzamosan - nem hozta meg a várt eredményt. Az érintettek még esetleges előnyök érdekében sem kívánták nemzeti hovatartozásukat fölfedni.⁶

A feltett kérdések és a népszámlálási nyomtatványok kitöltésére kiadott részletes utasítás is a korábbi népszámlálások gyakorlata szerint járt el. A vegyes lakosságú községekben az adott közösség nyelvét jól tudó számlálóbiztost kellett felvenni; a némák és beszélni nem tudók esetében a hozzátartozók nyilatkoztak a megkérdezettek anyanyelvéről; ismét hangsúlyozta az utasítás, hogy az anyanyelv nem azonos szükségképpen az anya nyelvével.

Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a számlálóbiztosok fölkészítése során fölmerült észrevételek hatására a Statisztikai Hivatal bizonyos kérdések tisztázása érdekében pótutasítást adott ki. A tisztázandó kérdések között szerepelt az anyanyelv, a nemzetiség és az állampolgárság meghatározása, illetve értelmezése is.

"Az anyanyelv tárgyi ismérv, tehát anyanyelvként csak azt a nyelvet lehet bejegyezni, amelyet a megszámlált… legjobban és legszívesebben beszél." Az utasítás értelmében olyan nyelvet, amelyet a megszámlált nem beszélt vagy beszélt ugyan, de amelynél más nyelvet jobban és szívesebben beszélt, nem anyanyelvként, hanem nyelvismeretként kellett bejegyezni. Tekintetbe véve a magyarországi nemzetiségek nyelvi állapotát, valamint a fentiekben jelzett körülményeket, a tárgyi ismérv túlzott hangsúlyozása óhatatlanul az anyanyelvi bevallások csökkenését okozták.

A nemzetiség meghatározása esetében, az anyanyelvvel szemben, annak alanyi ismérvét hangsúlyozta az utasítás, rámutatva arra, hogy a nemzetiség eltérhet az anyanyelvtől.

Problémákat vetett fel az állampolgárság kérdése is, hisz az országban nagy számban tartózkodtak a szomszéd országokból a háború következtében menekült magyarok, akik állampolgársága jogilag még nem volt rendezett. Ebben az esetben a megengedőbb fogalom használatát írták elő. Azaz: magyar állampolgárnak minősült minden olyan személy, "aki mind maga, mind felmenője Magyarországnak akár mai területén, akár 1921. évi július hó 26. napja előtt fennállott határain belül született, és állandó lakhelye 1948. január 1-én Magyarország mai területén volt". Magyar állampolgárnak volt tekinthető az a személy is, akinek állampolgársága, honosítása folyamatban volt, és ezt igazolni tudta.

Mindhárom esetben problémaként merült fel a kitelepített, de Magyarországra visszaszökött svábok, illetve a Jugoszláviába visszatérni nem tudó menekültek - nagyrészt szintén németek - összeírása. Ezeknél a személyeknél az anyanyelvi és nemzetiségi rovat kitöltését követően a "mégpedig szó után a visszaszökött sváb is bejegyzendő." Ugyanezt az eljárást kellett követni a Jugoszláviából átszökött vagy áttelepült személyek esetében is. Ezeknél a "Jugoszláviából átmenekült sváb" kitételt kellett alkalmazni. Ha a jugoszláv területről érkezett személyek nem német anyanyelvet és nemzetiséget vallottak, állampolgárságként a magyart is megjelölhették, állampolgárságuk még el nem ismert voltára való utalással.

A Magyarországról kitelepített, majd visszaszökött német anyanyelvű és nemzetiségű személyek kitelepítésükkor elvesztették magyar állampolgárságukat. Az a tíz-húsz ezer ember jogi értelemben hontalanként, illetve más értelmezési lehetőség szerint német állampolgárként tartózkodott Magyarországon. Azonban sem az utasítás, sem a kódutasítás, sem az idézett pótutasítás nem teszi egyértelművé, hogy esetükben az állampolgárság tekintetében hogyan kell eljárni. Csak annyit jegyez meg, hogy "a válasz bejegyzésénél erre is utalni kell." Figyelemre méltó az is, hogy akkor, amikor a kitelepítések már fél éve befejeződtek, az utasítás a következőképpen rendelkezik: "A kitelepítési listán szereplő vagy összetelepített német anyanyelvűek anyanyelvi és nemzetiségi adatainak bejegyzésénél… a kitelepítési listán szereplő sváb vagy az összetelepített sváb megjelölés alkalmazandó." Az utasítás arra is fölhívja a számlálóbiztosok figyelmét, hogy amennyiben kétségesnek látszik az anyanyelvi és nemzetiségi adatbevallás, úgy nyomatékosan hívják fel az adatszolgáltató figyelmét a valótlan statisztikai adatok szolgáltatásával járó szigorú büntetésre.⁷

Mindezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy a helyi közigazgatás képviselői rendre arról számolnak be, hogy "zavaró körülménytől mentesen folyik a népszámlálás, nemzetiségi vagy anyanyelvi megállapításnál sem érezhető zavar, mindenki kisebb kivételtől eltekintve ténylegesen vallja be anyanyelvét. Egy-két esetben előfordult azonban az, hogy a népszámlált az aláírástól vonakodott afeletti aggodalmában, hogy a sok papíros között hátha pártba való belépési nyilatkozat is van, azt pedig nem írná alá."⁸

Az 1949. évi népszámlálás nemzetiségi adatainak tarthatatlansága - az, hogy nem a valóságot tükrözik - mindenki előtt nyilvánvaló volt. Vélhetően ez a tény, illetve Gerő Ernő kérése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Központi Statisztikai Hivatal 1955 decemberében viszonylag terjedelmes és részletes anyagot állított össze a rendelkezésre álló becslések, és 100 településen végzett helyszíni tanulmány alapján a magyarországi nemzeti kisebbségek létszámáról, és életkörülményeiről.

A KSH elnökének 1955. november 2-án eljutatott levél a következőképpen fogalmaz: "Meg tudná-e mondani a Központi Statisztikai Hivatal legalább hozzávetőlegesen, hogy mennyi jelenleg Magyarországon a nemzeti kisebbségek szerinti területi megoszlása? Ugyancsak érdekelne, ha tudna a KSH adatokat adni a nemzeti kisebbségek ellátottságáról; iskolával, egészségügyi- és szociális intézményekkel; milyen a nemzeti kisebbségek gazdasági helyzete. "…ezeket a következő csoportosításban kellene figyelembe venni: német, délszláv, szlovák, román, cigány, egyéb.…Az is jó volna, ha kapnánk valamilyen képet arról hogy az ország általános gazdasági színvonalához képest milyen a nemzeti kisebbségek gazdasági színvonala (ipar, mezőgazdaság fejlettsége a zárt, vagy viszonylag zárt nemzeti területeken, közlekedés, stb.") - írta Gerő Ernő.⁹

Az összeállított anyag és Gerő Ernő kérésének közvetlen összefüggését - bár erre sehol nem történik utalás, és arra sem derül fény, hogy melyek voltak Gerő konkrét motivációi, és kérésének okai - alátámasztja, hogy a korlátozott számú példányban, belső kiadványként megjelent kötet struktúrája szinte teljesen megegyezik a levélben foglaltakkal.¹⁰

1960.

A Minisztertanács és a Magyar Dolgozók Pártjának különböző vezető testületei 1956-tól kezdődően több ízben foglalkoztak a következő népszámlálás időpontjával és tematikájával. A népszámlálás indokaként a Magyarországon kialakult szokás, a nemzetközi megegyezések - a KGST tagországai határozatban, az ENSZ tagállamok pedig megállapodásban rögzítették, hogy az érintett országokban 1960 körül népszámlálást tartanak -, valamint az a tény fogalmazódott meg, hogy az 1949. évi népszámlálás adatai már elavultak. Így nem állnak rendelkezésre megbízható adatok a megyék, járások, városok lélekszámára, a kormegoszlásra, vagy a népesség társadalmi és foglalkozási összetételére vonatkozóan sem.

A Forradalmi Munkás Paraszt Kormány 1001/1958. számú határozata elrendelte, hogy 1960. évben népszámlálást, és ezt megelőzően próbafelvételt kell tartani. Az 1959. január 1-i állapotnak megfelelően, a lakosság 1 százalékán végrehajtott próbaszámlálás tapasztalatai alapján került sor a népszámlálás végleges programjának, adatgyűjtési módszerének, formájának, valamint végleges szervezési elveinek kialakítására. A szakemberek már az előzetes program kialakításakor figyelembe vették, hogy a népszámlálás tartalmi bővítése egy ponton túl - mint ahogyan ezt az 1949. évi fölvétel is igazolta - az alapadatok valóságtartalmát is ronthatja, ezért több, az egyes minisztériumok részéről megfogalmazódó kérdést nem vett fel a programba.¹¹

Már az előkészítés és a próbaösszeírás időszakában nagy hangsúlyt kapott az adatgyűjtés politikai előkészítése, és az ezt segítő propagandamunka. "Ezt célozza a népszámlálásról szóló film, gyufacímke, többféle plakát, újságközlemények, rádióhírek. A megfelelő előkészítés azonban elképzelhetetlen a pártszervek segítsége nélkül.… Tudatosítani kell a lakossággal a népszámlálás jelentőségét és szükségességét, valamint azt, hogy a kérdőívekbe a valóságnak megfelelően, őszintén tüntesse fel az adatokat, mivel ezek hivatali titkot képeznek, amelyeket csak a Központi Statisztikai Hivatal használhat fel." A dokumentumok tanúsága szerint azonban a korábbi tapasztalatok a propaganda-munkánál erőteljesebben hatottak. A Győr-Sopron megyei Cirák községben megtartott próbaszámlálás tapasztalatainak összegezése során az ellenőrző szakember a következőket jegyezte meg: "A feltett kérdések közül: állampolgársága, nemzetisége és anyanyelvére vonatkozóan az idősebb korosztályhoz tartozók, de némely esetben a fiatalok sem tudtak, vagy akartak kellő választ adni."¹² Hasonló tapasztalatok fogalmazódtak meg az MSZMP Tolna Megyei Bizottságának a népszámlálás előkészítéséről szóló jelentésében is: "A próbaszámlálásnál tapasztaltuk, hogy a németajkú lakosság nem a német nyelvet, nemzetiséget vallotta be, hanem azt íratta be, hogy magyar. Az okát abban látjuk, hogy a kitelepítések idején a népszámlálási adatok alapján történt a kitelepítés és ettől félnek. Azok a polgárok, akiknek hozzátartozóik Németországban vannak, németeknek vallják magukat, a többiek zöme magyarnak. Mivel megyénkben több nemzetiség él, úgy kívánjuk az összeírást megoldani, hogy minden nemzetiséghez saját nemzetiségből való összeíró biztos küldünk."¹³

Azt, hogy nem egyedi esetről volt szó, jelzi, hogy a KSH Népszámlálási Főosztályának a pártvezetéshez eljuttatott "Feljegyzés a népszámlálási próbafelvétel tapasztalatairól" szóló dokumentuma is hangsúlyosan foglalkozik - több más mellett - a nemzetiségi adatfelvétel problémájával. Egyes "helyeken rosszindulatú és hamis hírek kaptak szárnyra, amelyek következtében nemzetiségi vidékeken a nemzetiségre és anyanyelvre vonatkozó adatok kétes értékűek lettek, mert az érintett lakosság jó része magyar nemzetiségűnek és magyar anyanyelvűnek vallotta magát, egyes községekben letagadás történt a földtulajdonból és a lakószobák számából, mert a lakosság a próbafelvételt katonaság beszállásolásával, lakáskiutalással, adókivetéssel hozta kapcsolatba."¹⁴

Az Elnöki Tanács 1959/30. számú törvényerejű rendelete az 1959. és 1960. év fordulójának eszmei időpontja szerint megtartott összeírást és "az adatoknak a helyszínen való közvetlen felülvizsgálását" a tanácsok végrehajtó bizottságai által alkalmazott számlálóbiztosok és felülvizsgálók hatáskörébe helyezte, akiknek a megbízása a KSH hozzájárulásával történt.

A nemzeti-etnikai kérdőpontok tekintetében a próbaszámlálás tapasztalatai alapján változtatásokra nem került sor. Így a korábbi gyakorlatnak megfelelően az anyanyelvre, nemzetiségre, az anyanyelven kívül beszélt más nyelvre, valamint az állampolgárságra kérdeztek rá. A fogalom-meghatározások is a korábbiaknak megfelelően történtek. Kimaradt viszont a népszámlálás kérdőpontjai közül a megkérdezett vallására való rákérdezés.

A nemzeti-etnikai kérdőpontok esetében a gondos politikai és propaganda tevékenység sem tudta közömbösíteni a korábbi tapasztalatot, így a bevallások alatta maradtak a tényleges számoknak.

Kenessey Zoltán, a KSH munkatársa a Baranya megyében tapasztaltakat a következőképpen foglalta össze: "Amennyiben ez megítélhető, a németül tudók (s azt hiszem, zömmel a többi nemzetiségi vagy esetleg annak gondolható személyek) túlnyomóan nagy többsége magyar nemzetiségűnek és anyanyelvűnek vallotta magát."¹⁵

A KSH által az MSZMP KB részére a népszámlálásról készített összefoglaló jelentés általános érvénnyel ismétli meg a fentieket. "A lakosság túlnyomó többsége a feltett kérdésekre őszintén válaszolt. Előfordult azonban, hogy a nemzetiségi - elsősorban németlakta - területeken az anyanyelv és különösen a nemzetiség bevallása nem a valóságnak megfelelően történt. Ezen kívül - különösen a városokban - volt tapasztalható, hogy a szobák számát a valóságosnál alacsonyabbnak vallották."¹⁶

1970.

Az Elnöki Tanács 1969/18. számú törvényerejű rendelete alapján 1969. és 1970. fordulójának eszmei időpontjában lebonyolított népszámlálás során a teljes körű összeírás mellett a népesség és a lakások 25 százaléka esetében reprezentatív adatfelvételre is sor került.

A népszámlálás programjának kialakításakor messzemenően tekintettel voltak a korábbi népszámlálások tapasztalataira, az eltelt időben végbement gazdasági-társadalmi változások "mérésének" igényére, a különböző nemzetközi szervezeteknek - KGST, ENSZ - a 60-as évek második felében kiadott ajánlásaira. A jelentősen bővülő hazai és nemzetközi adatközlési igény tette szükségessé a reprezentatív mintavétel alkalmazását.

A módszertani újítás lényege, hogy míg a kevesebb kérdést tartalmazó alapprogram minden személyre, addig a lényegesen több kérdést tartalmazó kiegészítő vagy reprezentatív felvétel csupán a lakosság megfelelő mintavétellel kiválasztott 25 százalékára vonatkozott. A kiegészítő kérdések közé azok kerültek, amelyekből legfeljebb megyei részletezésű vagy országos eredmények összeállítása volt szükséges.

A nemzeti-etnikai kérdőpontok tekintetében - az ENSZ ajánlásától és a korábbi hazai népszámlálásoktól is eltérően - több változtatásra került sor. E kérdőpontok tekintetében eltért egymástól a KGST és az ENSZ ajánlása is. Míg az anyanyelv, nemzetiség, anyanyelven kívül beszélt nyelv, vallás, állampolgárság kérdéseknek a kiegészítő programban való szerepeltetését az ENSZ fontosnak tartotta, addig a KGST ajánlása egyiket sem tartalmazta. Bár mind az 1968-ban végrehajtott mikrocenzus, mind a népszámlálás végleges programjának kialakításakor fölmerült, hogy az adatok összehasonlíthatósága szempontjából aggályos a nemzetiség kérdezésének elhagyása, végül is sem a teljes körű, sem a reprezentatív adatfelvétel során nem kérdeztek rá a vallásra, a nemzetiségre¹⁷, és az országban tartózkodó csekély létszámú külföldi állampolgárra való hivatkozással, az állampolgárságra sem. Az anyanyelv rovatban a következő válaszlehetőségeket tüntették fel előnyomtatva: magyar - szlovák - román - szerb, horvát, egyéb délszláv - német - cigány - egyéb, mégpedig: ...

A reprezentatív kérdőív emellett az anyanyelven kívül beszélt más nyelvre is rákérdezett. A fogalmi meghatározások a korábbi gyakorlattal megegyezők voltak.

Az összeírási munkák 1970. január 14-én az egész ország területén befejeződtek. A Központi Statisztikai Hivatal a népszámlálás végrehajtását értékelő jelentésében részletesen kitért az etnikai hovatartozást tükröző adatok valóságtartalmára, a felvétel során tapasztaltakra is. A jelentés leszögezi, hogy az előkészítési munkák során nagy hangsúlyt fektettek arra - a népszámlálási kérdőív és utasítások felépítése, a helyi propaganda, valamint a nemzetiségi szövetségek bevonása révén -, hogy a népszámlálás során a nem magyar anyanyelvűek számát a valóságos helyzetnek megfelelően írják össze. Ennek ellenére ez a szám általában most is alacsonyabb lett, mint amennyit a nemzetiségi szövetségek - sokszor túlzottan - becsülnek. Békés megyében például azt tapasztalták, hogy "az egyik szlovák tanítási nyelvű kollégium diákjainak nagy része magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Az ellenőrzés során megállapították, hogy ezek a diákok ténylegesen magyar anyanyelvűek és csupán azért iratkoztak be a szlovák tanítási nyelvű középiskolába, mivel ide könnyebb a bejutás és valószínűbbnek tartják az egyetemen való továbbtanulást.

Nem teljesen általánosítható vélemények szerint a német anyanyelvűek bevallása valamivel nagyobb számú volt az 1960. évinél. Különösen vonatkozik ez az idősebbekre, elsősorban Tolna, Baranya és Győr-Sopron megyékben. Fennáll azonban még ma is bizonyos félelem a német anyanyelv bevallását illetően, aminek magyarázataként egy, a Statisztikai Hivatalhoz érkezett bejelentés a német nemzetiség állítólagos helyi elnyomását említi meg."¹⁸

A népszámlálással párhuzamosan került sor az MSZMP KB Politikai Bizottságának a magyarországi nemzetiségek helyzetéről 1968. szeptember 17-én hozott határozata végrehajtására. A határozat értelmében valamennyi olyan községben, járásban és megyében, ahol jelentősebb számban élnek nemzetiségek - ez Szolnok megye kivételével valamennyi megyét érintette -, az 1958. évi - szintén a nemzetiségekre vonatkozó - párthatározat érvényesülését felül kellett vizsgálni, és meg kellett állapítani a konkrét teendőket. Az 1970. május 20-án kelt jelentés több súlyos hiányosságot megállapított, amelyek elsősorban az elvek és a gyakorlati megvalósulás közötti különbségből fakadtak. A megyei jelentések mindegyike leszögezi, hogy a nemzetiségi lakosság gazdasági helyzete, életszínvonala általában megfelel a vele azonos településen élő magyar lakosság helyzetével, de több eltérésre is rámutatnak. A Vas megyei szlovén településen élők gazdálkodási feltételei olyan rosszak, hogy "mindmáig termelőszövetkezetek sem alakultak". Életszínvonaluk romlása miatt távoli vidékeken kénytelenek munkát vállalni, vagy végleg elköltözni. A szlovén lakosság száma egy évtized alatt mintegy egyharmaddal csökkent. Hasonló tendencia volt megfigyelhető Zala megye 7 horvát községében is. A Hajdú-Bihar megyei román lakosság 80-85 százaléka pedig a mezőgazdaságban fizikai munkásként dolgozott. Nem valósult meg a nemzetiségek létszámarányos képviselete a különböző társadalmi funkciókban sem. Bács-Kiskun megyében a 22 nemzetiségi községben és Baja városban csupán 9 nemzetiségi származású tanácselnök és 4 párttitkár volt. A Baranya megyei siklósi járásban pedig az 1967. évi tanácsválasztásokon esett vissza jelentős mértékben a tanácstagok száma. Bár elvi álláspontként megfogalmazza a jelentés, hogy a különböző tisztségek betöltésénél nem a nemzetiségi hovatartozásnak, hanem az alkalmasságnak kell érvényesülnie, arra is rámutat, hogy amennyire természetes követelmény ez az elv, annyira félrevezető és hazug is lehet, ha kizárólagos hivatkozássá válik. A pozitív diszkrimináció szükségességét hirdető elvi állásfoglalások ellenére komoly visszaesés volt tapasztalható a nemzetiségi anyanyelvi oktatás terén is. Az okok között szerepelt: a nemzetiségi szülők közömbössége; a régebbi hátrányos megkülönböztetések okozta bizalmatlanság; megfelelő nyelvtudással rendelkező tanárok hiánya; a nemzetiségi gyerekek túlterheltsége, amit a magyar nyelven való tanulás és az orosz nyelv kötelező tanulása mellett a nemzetiségi nyelv tanulása jelent számukra; a nemzetiségi iskolák túlzott szórtsága, ugyanakkor a központosítás következményeként jelentkező csökkenő iskolaszám. Nem történt előrelépés a kétnyelvű feliratok kérdésében sem.

Pozitívumként említi a jelentés, hogy a vegyes lakosságú községekben megszűnt a nemzetiségek egymás közti korábbi ellenségeskedése, amit többek között az is tükröz, hogy Kakasdon a székely tsz-tagok sváb elnököt választottak.

Miután minden megyei jelentés igyekezett meghatározni a megyében élő nemzetiségi lakosság létszámát, szükségképpen kitért a nemzetiségi statisztika problémájára is.

"Általában az a nézet, hogy a népszámlálási adatok nem tükrözik a valóságos helyzetet, a nemzetiségi lakosság száma nagyobb a népszámlálási adatokban feltüntetetteknél. A jelenség okának meghatározásakor azonban nem mennek túl azokon az általános megállapításokon, hogy a nemzetiségi állampolgárok a múltban elszenvedett sérelmek hatására, illetve fokozatos asszimilálódásuk következtében vallják magukat magyarnak."¹⁹

A fenti tendenciák egyáltalán nem meglepőek, ha figyelembe vesszük, hogy a nemzetiségi politikát, a nyilvános deklarációkban megfogalmazottakkal ellentétben, még mindig az a szemlélet határozta meg, hogy a nemzetiségi kérdés a szocializmus építésével párhuzamosan megoldódik.

1980.

Az 1979. december 31. és 1980. január 1. napja közötti éjféli állapot alapulvételével megtartott népszámlálást az Elnöki Tanács 1977. évi 29. számú törvényerejű rendelete szabályozta.

A Központi Statisztikai Hivatal a népszámlálás programjának kialakításakor - a korábbiakhoz hasonlóan - abból indult ki, hogy az alkalmas legyen az előző népszámlálás óta végbement gazdasági-társadalmi változások követésére, azaz feleljen meg a kialakult magyar hagyományoknak, így biztosítsa a megfelelő adatsorok továbbvezetését, elégítse ki a nemzetközi irányelvek követelményeit, ugyanakkor csak azon kérdések feltételére szorítkozzon, amelyeknél a teljeskörű összeírásra szükség van. A takarékossági elvárásokat figyelembe véve az 1970. évihez képest csökkentették a kérdések számát, ugyanakkor néhány ponton, így a nemzeti-etnikai kérdőpontok tekintetében is bővítésre került sor.²⁰ Ismét bekerült ugyanis a nemzetiség kérdezése a népszámlálás programjába. Bár a különböző előkészítő anyagok általában úgy tüntetik fel, mintha ez a nemzetiségi szövetségek kérése lett volna, valójában ez az igény a Politikai Bizottság 1978. január 10-i ülésén fogalmazódott meg. Az ülés napirendjén a nemzetiségi szövetségek 1978-ban esedékes kongresszusainak előkészítése szerepelt, és ennek kapcsán foglalkozott a PB részletesebben a hazai nemzetiségek helyzetével. Ezt megelőzően a testület 1968-ban tárgyalta behatóan a nemzetiségi kérdést, az akkor elfogadott határozatok megváltoztatását nem tartották szükségesnek, így némileg szokatlannak tűnt, hogy a probléma egy részkérdésének - a szövetségek soron következő kongresszusainak - tárgyalásával miért a párt vezető testülete foglalkozik.²¹

Kornidesz Mihály az előterjesztés szóbeli kiegészítésekor maga is szükségesnek tartotta e körülmény indoklását. Eszerint: "a nemzetiségi kérdés, úgy tűnik, világszerte és hazánkban is nagy érdeklődésnek örvend, hallatlanul sok az ezzel kapcsolatos kérdés, és belpolitikai életünket is maga a nemzetiségi téma motiválja. A másik ok: tudjuk, mindaz, ami Magyarországon a nemzetiségekkel történik, nem egyszerűen annak a 150 ezer vagy mintegy 450 ezer nemzetiségi ügye, hanem a lenini nemzetiségi politika következetes megvalósítása, amely más összefüggéseket is magában foglal, mindenekelőtt azt is jelzi, hogy a Magyar Népköztársaság, ha így vélekedik a nemzetiségekről, egyben ezt a következetes politikát várja el más országoktól is."²² E néhány mondat több figyelemre méltó elemet is tartalmaz. A második világháború után a kommunista politikai elit általában tagadta a határon túli magyar kisebbségek helyzetének a belpolitikára gyakorolt közvetlen hatását, valamint az internacionalizmus ideológiájára hivatkozva a nemzeti kérdést igyekezett elfojtani, illetve elfojtatni. Ennek az összefüggésnek az elismerése azt is jelzi, hogy e kérdéskör immár tematizálódott a társadalmi és a politikai közbeszédben. Másrészt ismét megerősítést nyert a Trianon utáni magyar kisebbségpolitika azon jellemzője, amely a határon túli magyar kisebbségek és a hazai kisebbségek helyzetét valójában nem tekintette azonos, egymással összehasonlítható problémának, amelynek adott esetben elvszerű megoldási alternatívái is hasonlóak. E szerint a hazai kisebbségek különböző kulturális, oktatási igényeire nem elsősorban saját identitásuk megőrzésének biztosítása érdekében kell tekintettel lenni, hanem azért, hogy ezzel hivatkozási alapot teremtsünk a szomszéd országokban élő magyarság érdekében való föllépésünkhöz. Ez a kettősség a magyarázata annak, hogy a hazai kisebbségek számára biztosított jogok sok esetben a deklaráció szintjén maradtak, a gyakorlati lehetőségek és a jogi szabályozás között mindig jelentős eltérés volt. Az állam nem tudta megteremteni azt a bizalmi légkört sem, ami lehetővé tette volna, hogy a népszámlálások nemzetiségi statisztikái megbízható, reális adatokat szolgáltassanak. Míg az 1970. évi népszámlálás során 155 ezer személy vallott nem magyar anyanyelvet, addig a nemzetiségi szövetségek 450 ezerre becsülték számukat.

A szigorúan bizalmas minősítésű előterjesztés leszögezi, hogy Magyarországon a nemzetiségek gazdasági-politikai-közéleti egyenjogúsága zavartalanul érvényesül, és nem tapasztalható lényeges eltérés a többséghez viszonyítva életkörülményeikben sem. A dokumentum hangvétele általában pozitív kicsengésű, bár a nemzetiségi oktatás esetében elismeri a tantermek és tankönyvek, valamint a megfelelően képzett pedagógusok hiányából adódó hátrányokat. Jogosnak tartja a kisebbségek igényét anyanyelvű rádió- és televízió-műsorra, és célul tűzi ki a kétnyelvű feliratok elterjesztését is. A kongresszusokkal kapcsolatban azt az igényt fogalmazza meg, hogy azokon fejeződjön ki: a nemzetiségi származású állampolgárok egyenjogúsága; a párt és a kormány segítsége anyanyelvük és kultúrájuk ápolásához; összekötő szerepük a népek közötti barátság és kapcsolatok fejlesztésében.

A vita alapvetően a nemzetiségek létszámának valóságos meghatározása, s ehhez kapcsolódóan az 1980. évi népszámlálás, illetve az azt követően tervezett, a kiemelt községekben végrehajtandó nemzetiségi összeírás, a cigányság helyzete, nemzetiségként való elismerése, valamint a nemzeti kérdésnek a szomszéd országokhoz fűződő viszonyunkban való megjelenése, illetve az ott tapasztalható folyamatok körül összpontosult.

A nemzetiségek létszámának meghatározása kapcsán a hozzászólók kitértek arra, hogy legelőbb is azt kellene elemezni, hogy mi az oka a népszámlálási adatok és a becslések közötti nagymértékű eltérésnek. A németek és délszlávok esetében a kitelepítés, illetve jogfosztás, korlátozás történelmi tapasztalatára való hivatkozást ugyan jogos, de nem elégséges ok, hiszen "a politikai szituáció mára megváltozott", így e félelmek alaptalanok.

A bizottság tagjainak többsége egyetértett azzal, hogy amennyiben az 1980. évi népszámláláson a nemzetiség kérdezésének beiktatásával valóságosabb adatokhoz lehet jutni, úgy azt mindenképp meg kell tenni, elsősorban a nemzetiségek kulturális-oktatási igényeinek kielégítése, illetve tervezhetősége érdekében. De e tekintetben megfogalmazódtak kételyek is. Sarlós István azt az aggodalmát hangoztatta, hogy "egy rosszul megszervezett statisztikai összeírás nem vonzó, hanem ijesztő lesz számukra. Olyan keveredés van a magyarok és nem magyarok között néha, hogy a határvonalat sem tudják meghúzni." Nemes Dezső a mezőgazdaság átszervezése, és egyéb gazdasági folyamatok, a szaporodó vegyesházasságok természetes következményének tartotta az asszimilálódás folyamatát, hiszen "aki kijelenti asszimilálódási szándékát, tulajdonképpen azt követeli." Mégis támogatta a nemzetiség kérdezését, mert - véleménye szerint - ebben az asszimilálódott rétegben is megmaradt a származás, a kulturális hagyományok ápolása iránti igény, amit a többségi nemzetnek támogatnia kell. Ez az értelmezés fölveti a fogalom-használat kérdését is. Míg a bizottság egyes tagjai a nemzetiség fogalmát inkább az iménti értelemben használták, addig mások az állampolgárság szinonimájaként értelmezték. Huszár István arra hívta fel a figyelmet, hogy a korábbi népszámlálások tapasztalata azt jelzi, önmagában a nemzetiség kérdezésétől nem lehet várni valós eredményt. "Ezt sok egyéb, társadalmi, politikai és szervező munkával lehetne elérni. Például azzal, hogy a nemzetiségi községekben a népszámlálók ahhoz a nemzetiséghez tartozók legyenek."

Itt fogalmazódik meg először az is, hogy a népszámlálási adatok kontrolljaként, kijelölt nemzetiségi településeken a népszámlálást követően a KSH minősítésen alapuló összeírást eszközöljön.

"Ezen kívül a biztosokat fel lehetne hatalmazni arra, hogy egy utólagos bejelölést is végezzenek el, a falu, a község vezetőivel…, akik pontosan meg tudják mondani nekik, melyik család nemzetiségi. Baranyában már csináltak ilyet, így kialakul egy viszonyszám, amivel megfelelőbb adatot lehetne kapni." A külső minősítésen alapuló módszer alkalmazását a hozzászólók nem támogatták, mondván: "Ez legyen önkéntes. Fontos, hogy ennek feltételeit teremtsük meg, de nem adminisztratív eszközökkel." Vagy: "Mindenkinek magának kell elhatároznia, hogy magyar vagy nem."

A cigányság helyzete, nemzetiségként való elismerése kérdésével a Politikai Bizottság 1958-ban és 1961-ben is foglalkozott, amellett foglalva állást, hogy a cigányság problémája elsősorban szociális, kulturális helyzetéből fakad, és nem önálló csoportidentitásából. Nemzetiségként való meghatározása azonban időről időre megfogalmazódott. A PB tagjai továbbra is kitartottak amellett, hogy nem kell támogatni a cigányság nemzetiségként való definiálását, mert "ahogy integrálódik Magyarországon, úgy települ szét"; tulajdonképpen a cigány nyelv olyan mesterséges nyelv, amit most támasztanánk fel. Ezzel együtt elismerték: "ez nagy kérdéssé válhat; vannak községek, ahol az általános iskola alsó négy osztályában 40-50 százalék a cigány gyerek"²³

A szomszéd országokhoz fűződő viszony és a nemzetiségi kérdés viszonylatában nagy jelentőségűnek ítélték a magyar kisebbségek szempontjából, ha hazai kisebbségeink kulturális-oktatási igényeit kielégítjük. Aczél György többségi véleményt fogalmazott meg, amikor kifejtette: "Láttam, hogy milyen idegesen reagált a román vezetés arra, amikor azt mondtuk, hogy a román nemzetiségeknek iskolát csinálunk. Azt mondták nem kell, minek legyen? … Senki nem lehet híve annak, hogy visszatartsuk őket (az asszimilálódástól - a szerz.), de meggyőző munkával ezt a kis román, szlovák, német nemzetiséget meg kell tartani.

…Nem akarok arra hivatkozni, hogy milyen nagy súllyal szerepel egy-egy pozitív lépésünk. Nem is az egyenrangúság, hanem az előzékenység, a többség előzékenysége a kisebbel szemben. Szelíd presszió is kell ahhoz, hogy egy német nemzetiségű községet rábeszéljünk a német nyelvű táblák kitételére. Véleményem szerint az ország érdeke is megkívánja ezt a rábeszélést.."

Végül "A Politikai Bizottság 1978. január 10-i határozata a nemzetiségi politikánk néhány időszerű kérdéséről és a nemzetiségi szövetségek 1978-ban esedékes kongresszusainak előkészítéséről" című dokumentum kimondja: "A nemzetiségi oktatási-közművelődési igények és szükségletek reális felmérése érdekében az 1980-as népszámlálást fel kell használni arra, hogy pontosabb és egyértelműbb adatokkal rendelkezzünk a nemzetiségek létszámáról."

Az Agitációs és Propaganda Bizottság 1979. április 10-i ülésén tárgyalta az előterjesztést, és a következő határozatot hozta: "Az Agitációs és Propaganda Bizottság az előterjesztést elfogadja. Megállapítja, hogy hazánkban a politikai légkör kedvező ahhoz, hogy az 1980-as népszámlálás során a nemzetiségi lakosság meggyőződésének megfelelően nyilatkozzék nemzetiségi hovatartozásáról. A Bizottság helyesli, hogy a kérdőíven három nemzetiségi vonatkozású kérdés (nemzetiség, anyanyelv, anyanyelven kívül beszélt nyelv) szerepeljen. El kell érni, hogy a nemzetiségi községekben az összeírást végző számlálóbiztosok az adott nemzetiség nyelvén is beszéljenek. A Központi Statisztikai Hivatal - a népszámlálásra támaszkodva - mérje fel a nemzetiségek által nagyobb arányban lakott falvakban a nemzetiségi nyelvi és kulturális igényekkel rendelkezők számát. A népszámlálási adatok mellett publikációkban megengedhető - kutatási eredményként - a számításokkal és felméréssel korrigált, a KSH által publikált adatok használata is."²⁴

A próbaszámlálás tapasztalata azonban megerősítette a korábbi aggályokat, a nemzetiségi bevallások nagyon alacsony számúak voltak. Így az előkészítésre az érintettek a korábbiaknál is nagyobb hangsúlyt helyeztek. A KSH elnökhelyettese központi utasítást adott ki a helyi tanácsoknak, amelyben leszögezte, hogy az 1980. évi népszámlálás során nagy hangsúlyt kell helyezni a nemzetiségi lakosság számának pontos meghatározására. Annak érdekében, hogy a lakosság "aggály nélkül, a valósághoz híven adjon választ nemzetiségi hovatartozására", jelentős propaganda munkát kell kifejteni, illetve azokban a községekben és városokban, ahol jelentős számú nem magyar anyanyelvű személy él, olyan számlálóbiztosokat kell kijelölni, akik nemcsak az adott nemzetiség nyelvét, de bizalmát is bírják.²⁵ A KSH közreadta a "Felhívás a lakossághoz Magyarország nemzetiségi hovatartozásának népszámlálási bevallása érdekében" című dokumentumot is, amit elsősorban nemzetiségek lakta területeken terjesztettek.²⁶

A Kulturális Minisztérium Nemzetiségi osztálya gyorsjelentést kért a nemzetiségi szövetségektől a népszámlálási tapasztalatokról. A jelentések egybehangzóan állapítják meg, hogy a "népszámlálás nemzetiségpolitikai célját nem érte el." Általános panaszként merült fel, hogy a propagandamunka későn kezdődött meg, a tájékoztató körlevél szinte sehol nem jutott el a nemzetiségi lakossághoz²⁷, a szövetségek munkatársait, az országos választmány tagjait sem az előkészítés, sem az összeírás során nem vonták be a munkába, az összeíróbiztosok a nemzeti kérdőpontokat sokszor fel sem tették, míg más esetekben ezekre a kérdőpontokra a válaszokat előre bejelölték. Előfordult az is, pl. Baranyában, hogy a nemzetiségi számlálóbiztosokat nem a nemzetiségek lakta körzetekbe osztották be, így nem sikerült biztosítani azt sem, hogy a számlálóbiztosok anyanyelvükön tudjanak kommunikálni az összeírtakkal.²⁸

A Kulturális Minisztérium Nemzetiségi Osztályán 1980. február 13-án megbeszélést tartottak a KSH, a nemzetiségi szövetségek, a minisztérium és az MSZMP KB képviselőinek részvételével a nemzetiségi adatgyűjtés tapasztalatairól. Minden érdekelt fél korábbi álláspontját hangoztatta. A KSH képviselői úgy értékelték, hogy a maguk részéről az előkészítés során mindent megtettek a nemzetiségi adatszolgáltatás sikere érdekében, a problémák a végrehajtásban keresendők, mert a helyi tanácsok nem mindenütt foglalkoztak megfelelően a kérdéssel. A nemzetiségi szövetségek a korábbi gyorsjelentésben megfogalmazottakat részben kiegészítve, azt hangsúlyozták, hogy a központi tájékoztatás nem is érintette a nemzetiségi vonatkozásokat, és hogy a hiányosságok okai mélyebben keresendők az adminisztratív intézkedések elégtelenségénél. Megállapodás született arról, hogy a nemzetiségi szövetségek március elejére összegezik a községekből beérkező tapasztalatokat, amit kiegészítenek a jelenleg folyó, kiegészítő adatfelvétel tapasztalataival, s azt együttesen vitatják meg. A KSH pedig az 1980. február 15. - március 15. között sorra kerülő kiegészítő adatfelvételkor figyelembe veszi a szövetségek és helyi szervek igényeit.²⁹

A kiegészítő, minősítésen alapuló adatfelvételt 506, a négy legnagyobb lélekszámú - német, szlovák, román, délszláv - nemzetiség által lakott községben végezték el. A nemzetiségek által szórványosan lakott településeken becsléssel állapították meg számukat. A kiegészítő adatfelvétel nem terjedt ki a városokra. A minősítést a községi tanácsok olyan személyek bevonásával végezték, akik a települést jól ismerik. A minősítés családonként történt, így a családok jellegét, nem pedig a személyek hovatartozását jelölték. A minősítés szempontjából a következő kategóriákat különböztették meg.

1. Egyértelműen nemzetiségi családba tartozókat. Ebben az esetben az egy háztartásban élő generációk mindegyike, vagy legalábbis egyik tagja beszéli a nemzetiségi nyelvet.

2. Nemzetiségileg vegyes családba tartozókat. Ebben az esetben további két kategóriát különböztettek meg:

a./ Nyelvileg nem asszimilálódott vegyes családok. Ebbe a kategóriába elsősorban a vegyesházasságban élőket sorolták, amelyekben a nemzetiség hagyományait is ápolják, és nyelvileg a gyermekek sem asszimilálódtak.

b./ Nemzetiségileg vegyes, nyelvileg asszimilálódott családok. Ide sorolták azokat, akik ugyan nemzetiségi származásúak, akár a házaspár mindkét tagja, de már sem ők, sem gyermekeik nem használják az anyanyelvűket. Ezek nemzetiségi jellege már nem nyelvi vonatkozású, hanem inkább egyes kulturális sajátosságokban fejeződik ki.

A minősítési eljárás alapján kapott számok a népszámlálási adatoknál lényegesen magasabbak voltak. A népszámlálási adatbevallások szerint abban az 506 községben, ahol a minősítést is elvégezték, mindössze 156 ezret tett ki azok száma, akik valamely nemzetiség nyelvét anyanyelvként vagy második nyelvként beszélték. A minősítések ezeken a településeken 252 ezer főben határozták meg a nemzetiségi kulturális igényű lakosság számát. Ezen belül az egyértelműen nemzetiségi összetételűnek minősített családtagok létszáma 131 ezer fő volt, további 55 ezer személy élt nemzetiségileg vegyes családban, amelyek nyelvileg még nem asszimilálódtak. Így 186 ezer fő volt az egyértelműen nemzetiségi, illetve nyelvileg nem asszimilálódott családok tagjainak száma, ami 30 ezerrel magasabb volt a nemzetiségi nyelveket a népszámláláskor bevallottan beszélőkénél. Ezeket az adatokat a nem nemzetiségi községekben és városokban szórványban élő nemzetiségiek hasonló módszerrel becsült számával kiegészítve kb. 320 ezer főre volt tehető a nemzetiségi kulturális igénnyel rendelkezők összlétszáma. A tanácsi minősítések szerint legtöbben a németek (132 ezer fő) voltak, őket követték a szlovákok (68 ezer fő), majd a délszláv nemzetiségi csoport (40 ezer fő), a románok száma volt a legalacsonyabb (12 ezer fő). A minősítéssel megállapított nemzetiségi kulturális igénnyel rendelkezők számának eltérése az egyes nemzetiségi csoportokon belül igen eltérő volt a népszámláláskor anyanyelvet vallókétól: a németeknél, szlovákoknál közel hétszeres, a másik két nemzetiségi csoportnál pedig másfélszeres.³⁰

Ezt követően az egyik súlyos gondot az okozta, hogy a különböző adatok közül mit hozzanak nyilvánosságra, és mely adatokat használják az oktatási, kulturális igények kielégítésekor.

A Politikai Bizottság 1980. május 27-én megtartott ülésén úgy határozott, hogy a "népszámlálás nemzetiségi adatainak nyilvánosságra hozatalánál közölni kell a bevallás szerinti és a becsült adatokat is".³¹ Hasonlóan foglalt állást az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya is. Azaz: "A politikai és propaganda munkában a magyarországi nemzetiségi lakosság lélekszámára vonatkozóan a mintegy 300-350 000 fős adatot célszerű egységesen használni. A nemzetiségi szövetségek munkájuk során használhatják saját becsült adataikat. A kulturális ellátás tervezésekor az adott terület reális igényeit kell figyelembe venni."³²

De mi számít reálisnak? A kör bezárult, visszaértünk oda, ahonnan elindultunk.

1990.

Az 1989. és 1990. év fordulójának eszmei időpontjával megtartott népszámlálást szabályozó 1988. évi 22. számú elnöki tanácsi törvényerejű rendelet kimondta, hogy a népszámlálás "a magyar állampolgárokra és az ország területén tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiekre" terjed ki. Azt is előírta, hogy a teljeskörű összeírás mellett a népesség és a lakások 20 százalékánál "részletesebb adatok összeírására is sor kerül", amely során részletesebben kérdezték a lakások műszaki adatait, a személyek foglalkoztatottságát, ingázását, fogyatékosságait, valamint további adatokat gyűjtöttek a nők termékenységéről.

Az etnikai-nemzetiségi kérdőpontok megegyeztek az 1980. évi népszámláláséval. A program összeállításakor azonban több kérdés is felmerült. Nem volt egyetértés abban, hogy valójában ki is tekinthető nemzetiséghez tartozónak. Egyik álláspont szerint csak azokat lehet nemzetiségnek tekinteni, akik annak vallják, illetve vallották magukat. Így az oktatási és egyéb kulturális jogok biztosításakor is ezekből az adatokból kell kiindulni. Egy másik álláspont szerint a korábbi népszámlálási tapasztalatok arra utalnak, hogy a nemzetiségi bevallásokra jelentős hatást gyakorolt a mindenkori politikai helyzet, valamint a nemzetiségi lakosságnak néhány múltbeli negatív tapasztalata. Így a németek kitelepítésénél az 1941. évi adatok fölhasználása, a szlovák-magyar lakosságcsere, a délszlávoknál a Jugoszlávia elleni propaganda. A nemzetiségi lakosság hangulatát befolyásolja, illetve befolyásolta "az az aggodalom is, hogy sorsuk, illetve a közvéleményben való megítélésük alakulása a határon túli magyarság helyzetének változásával függ össze."³³

De nem lehet elég ismérv az anyanyelven kívül beszélt nyelv sem az etnikai csoport vizsgálatára, mert a nyelvet már nem használók, a részben asszimilálódottak körében is sokan vannak olyanok, akik igényt tartanak őseik kultúrájának, nyelvének ápolására. Ezért másként kell értékelni a bevallást és másként a "hétköznapi" életben követett magatartást, illetve érték- és igényrendszert.

Ismét fölmerült egy - az 1980. évihez hasonló - kiegészítő, minősítésen alapuló adatgyűjtés gondolata, amit erősített az a tény is, hogy annak eredményeit a nemzeti közösségek is elfogadták. Ugyanakkor az azt ellenzők a finanszírozási lehetőségek szűkösségére, a külső minősítés sokak által megkérdőjelezett módszerére, s arra hivatkoztak, hogy az csak a községekre korlátozódott. Ellene szólt az elmúlt évtizedben a személyiségi jogok védelme, illetve garantálása terén végbement változás is, ami az eddiginél szigorúbb megkötéseket eredményezett a statisztikai összeírások gyakorlatában.

Szembe kellett nézni azzal is, hogy egy ilyen kiegészítő adatfelvételnél valamilyen módon elkerülhetetlen a cigányság számbavétele is. Azt senki sem vonta kétségbe, hogy "a cigányság valósághoz közelítő számának és életkörülményeinek feltárásához is jelentős érdekek fűződnek", ugyanakkor ha a kiegészítő összeírás a cigányságot is magába foglalná, ez további módszertani problémákat vetne fel.³⁴

Végül a korábbiakkal ellentétben a nemzetiségi kérdésnél az előnyomtatott válaszszavak között szerepeltették a "cigány" megjelölést.

Az 1990. évi népszámlálás előkészítésénél merült fel először a kettős identitás mérésének problematikája. A Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Titkársága 1989. őszén vetette fel a kérdést. A Központi Statisztikai Hivatal vezetője erre már nem látott lehetőséget, mert a "nemzetiséggel kapcsolatos kérdések megváltoztatására vagy kibővítésére az utolsó lehetséges időpont 1989. július elején volt." De kidolgozatlannak tartotta a kérdés felvetését módszertani szempontból is, ami így csak további értelmezési gondokat jelentene. Ugyanakkor - véleménye szerint - a kettős kötődés árnyalt megközelítésére a "jelenlegi kérdéscsokor együttes elemzése lehetőséget ad."³⁵

A kettős, illetve többes kötődés mérésének módszertani újítására a 2001. évi népszámláláskor került sor. A módszertani újítás a népszámlálások nemzeti-etnikai vonatkozású adatainak elemzési lehetőségeit lényegesen kibővítették. Csak reméljük, hogy az interetnikai viszonyok jobb megértése érdekében a következő népszámlálások lebonyolításakor is megtartják e módszertani újításokat, hogy összehasonlítható adatok állhassanak rendelkezésre.

Függelék

1. táblázat: Az 1949. évi népszámlálás nemzetiséggel összefüggő kérdéspontjai és az előnyomtatott válaszlehetőségek

Kérdés	Felelet
9. vallása:	r. kat. - gör. kat., - ref., -evang., - gör. kel., - unit., - izr., - baptista - egyéb, mégpedig: .... - felekezeten kívüli
10. anyanyelve (az a nyelv, amelyet az illető saját nyelvének vall és a legjobban és legszívesebben beszél)	magyar - szlovák - román - horvát - szerb - német - bunyevác, sokác- vend, szlovén - cigány - egyéb mégpedig: ....
11. nemzetisége (minden befolyástól mentes és anyanyelvére való tekintet nélkül megjelölendő az a nemzetiség, amelyhez tartozónak a megszámlált érzi és vallja magát)	magyar - szlovák - román - horvát - szerb - német - bunyevác, vend, sokác, szlovén - cigány - egyéb mégpedig: ....
12. anyanyelvén kívül mely más nyelven beszél még:
13. állampolgársága:	magyar - külföldi, éspedig: ...

2. táblázat: Magyarország népességének anyanyelvi és nemzetiségi megoszlása 1949.

népesség	fő		a népesség %-a		a kisebbség hányada
	anyanyelv	nemzetiség	anyanyelv	nemzetiség	anyanyelv	nemzetiség
összesen	9204799	9204799	100,00	100,00
magyar	9076041	9104640	98,60	98,91
szlovák	25988	7808	0,28	0,08	20,18	7,80
román	14713	8500	0,16	0,09	11,43	8,49
horvát	20423	4106	0,22	0,04	15,86	4,10
szerb	5158	4190	0,06	0,05	4,01	4,18
szlovén	4473	666	0,05	0,01	3,47	0,66
német	22455	2617	0,24	0,03	17,44	2,61
cigány	21387	37598	0,23	0,41	16,61	37,54
egyéb	14161	34674	0,15	0,38	11,00	34,62
összes kisebbségi	128758	100159	1,40	1,09	100,00	100,00

Megjegyzés: a sokác anyanyelvűként összeírt 10477 személyt a horvát anyanyelvűekhez soroltuk.

3. táblázat: Az 1960. évi népszámlálás nemzetiséggel összefüggő kérdéspontjai és az előnyomtatott válaszlehetőségek

Kérdés	Felelet
13. állampolgársága:	magyar - külföldi, éspedig: ...
10. anyanyelve (az a nyelv, amelyet az illető saját nyelvének vall és a legjobban és legszívesebben beszél)	magyar - szlovák - román - német - horvát - szerb - egyéb délszláv - cigány - egyéb mégpedig: ....
11. nemzetisége (minden befolyástól mentes és anyanyelvére való tekintet nélkül megjelölendő az a nemzetiség, amelyhez tartozónak a megszámlált érzi és vallja magát)	magyar - szlovák - román - német - horvát - szerb - egyéb délszláv* - cigány - egyéb mégpedig: ....
12. anyanyelvén kívül mely más nyelven beszél még:

* Az ún. egyéb délszláv anyanyelvűek száma csak a bunyevác, sokác, szlovén és vend anyanyelvűeket jelentette. Ugyanúgy az ezeket a nyelveket beszélők tekintendők az "egyéb délszláv" nyelven beszélőknek. Az adatbevallások bizonytalansága miatt némely esetben a horvátok az "egyéb délszláv", a bunyevácok és sokácok a horvát anyanyelvűek között szerepeltek.

4. táblázat: Magyarország népességének anyanyelvi és nemzetiségi megoszlása 1960.

népesség	fő		a népesség %-a		a kisebbség hányada
	anyanyelv	nemzetiség	anyanyelv	nemzetiség	anyanyelv	nemzetiség
összesen	9961044	9961044	100,00	100,00
magyar	9786038	9837275	98,24	98,76
szlovák	30690	14340	0,31	0,14	17,54	11,59
román	15787	12326	0,16	0,12	9,02	9,96
horvát	25262	14710	0,25	0,15	14,43	11,89
szerb	4583	3888	0,05	0,04	2,62	3,14
német	50765	8640	0,51	0,09	29,01	6,98
cigány	25633	56121	0,26	0,56	14,65	45,34
egyéb	22286	13744	0,22	0,14	12,73	11,10
összes kisebbségi	175006	123769	1,76	1,24	100,00	100,00

5. táblázat: Magyarország népességének anyanyelvi megoszlása 1970.

anyanyelv	fő	a népesség %-a	a kisebbség hányada
összesen	10322099	100,00
magyar	10166237	98,49
szlovák	21176	0,21	13,59
román	12624	0,12	8,10
német	35594	0,34	22,84
szerb	12235	0,12	7,85
horvát	17609	0,17	11,30
szlovén	4205	0,04	2,70
cigány	34957	0,34	22,43
egyéb	17462	0,17	11,20
összes kisebbségi	155862	1,51	100,00

6. táblázat Az 1980. évi népszámlálás nemzetiséggel összefüggő kérdéspontjai és az előnyomtatott válaszlehetőségek

Kérdés	Felelet
8. nemzetisége	magyar - szlovák - román - - horvát - szerb - szlovén - német - egyéb: ....
9. anyanyelve	magyar - szlovák - román - - horvát - szerb - szlovén - német - cigány - egyéb: ....
10. anyanyelvén kívül beszélt nyelv:

7. táblázat: Magyarország népességének anyanyelvi és nemzetiségi megoszlása 1980.

nemzetiség	fő		a népesség %-a		a kisebbség hányada
	anyanyelv	nemzetiség	anyanyelv	nemzetiség	anyanyelv	nemzetiség
összesen	10709463	10709463	100,00	100,00
magyar	10579898	10638974	98,79	99,34
szlovák	16054	9101	0,15	0,08	12,39	12,91
román	10141	8874	0,09	0,08	7,83	12,59
horvát	20484	13895	0,19	0,13	15,81	19,71
szerb	3426	2805	0,03	0,03	2,64	3,98
szlovén	3142	1731	0,03	0,02	2,43	2,46
német	31231	11310	0,29	0,11	24,10	16,05
cigány	27915	6404	0,26	0,06	21,55	9,09
egyéb	17172	16369	0,16	0,15	13,25	23,22
összes kisebbségi	129565	70489	1,21	0,66	100,00	100,00

8. táblázat: Magyarország népességének anyanyelvi és nemzetiségi megoszlása 1990.

népesség	fő		a népesség %-a		a kisebbség hányada
	anyanyelv	nemzetiség	anyanyelv	nemzetiség	anyanyelv	nemzetiség
összesen	10374823	10374823	100,00	100,00
magyar	10222529	10142072	98,53	97,76
szlovák	12745	10459	0,12	0,10	8,37	4,49
román	8730	10740	0,08	0,10	5,73	4,61
horvát	17577	13570	0,17	0,13	11,54	5,83
szerb	2953	2905	0,03	0,03	1,94	1,25
szlovén	2627	1930	0,03	0,02	1,72	0,83
német	37511	30824	0,36	0,30	24,63	13,24
cigány	48072	142683	0,46	1,38	31,57	61,30
egyéb	22079	19640	0,21	0,19	14,50	8,44
összes kisebbségi	152294	232751	1,47	2,24	100,00	100,00