Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Dobos Balázs

Nyitás vagy visszarendeződés? Az 1968-as párthatározat és következményei

Political opening or withdrawal? The 1968 party resolution and its consequences

Using archival material, the essay introduces and analyses both the formulation and later impacts of the Hungarian Socialist Workers Party s 1968 resolution on minority policy. The ambivalent document reinforced the determinative role of the previous 1958 resolution on one hand, but on the other hand it resulted in considerable changes of policy as compared to the earlier period. Taking into account foreign policy aspects, specifically the situation of the Hungarian minorities living abroad, the ruling elite tended to lay emphasis on the preservation and development of minority identities in Hungary with political, educational and cultural measures. The modified line of policy was embodied by quickened activities, greater attention on minority issues and the so-called "bridge-role" approach of minorities meaning special linkages among countries.

Magyarország 1948 utáni nemzetiségpolitikájának kevéssé feldolgozott időszaka az 1960-as évek végét és az 1970-es évek elejét felölelő periódus, amely a korábbiakhoz képest a hazai horvát, szerb, szlovén (a korabeli hivatalos szóhasználatban leginkább délszláv), német, román és szlovák kisebbségekkel foglalkozó politika módosulását, megélénkülését hozta. A különböző bel- és külpolitikai tényezők nyomán kibontakozó változás tényének, valamint irányának és mélységének feltérképezését nemigen segítik elő a Kádár-korszak vonatkozó publikációi és forrásai sem, amelyek mindezek megítélését illetően széles skálán mozognak. A későbbiekben is gyakorta idézett álláspont az 1956-tól, de mindenekelőtt a több ponton elvi és gyakorlati iránymutatást adó, a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Bizottságának (MSZMP PB) 1958. október 7-i nemzetiségpolitikai párthatározatától eredeztethető folytonosságot hangsúlyozza. Ezek szerint a határozat elvi jellegű állásfoglalásaival egyúttal - legalább átmenetileg - szinte a nemzetiségi alaptörvény feladatát töltötte be, s utat mutatott olyan nemzetiségi vonatkozású kérdésekben, amelyekre jogszabályaink nem térnek ki. ¹ Más írások ugyanakkor felhívják a figyelmet az ebben az időszakban, új elvi állásfoglalás hiányában is bekövetkezett aktivizálódásra és fellendülésre², míg mások már egyenesen fordulatról beszélnek.³ Azon a tényen túl, hogy a pártállami vezetés számára előnyösebbnek bizonyult az MSZMP évtizedeken át egységes politikai vonalvezetésének kiemelése, és az 1960-as évek végét megelőzően elkövetett hibáknak legfeljebb enyhe jelzése, a vizsgált időszaknak, és főleg a két meghatározó dokumentumnak - az 1968. évi párthatározatnak és az Agitációs és Propaganda Bizottság 1969. évi állásfoglalásának - jellemzése más tényezőkkel is összefüggést mutat. Kapcsolatban áll ugyanis azokkal a tudományos és politikai vitákkal, amelyek - a szűkebb, magyarországi viszonyokon kívül - érintették a nemzetiségi kérdés nemzetközi vonatkozásait, a határon túli magyar kisebbségek kérdését, valamint a nemzetiségi ügyek hazai kezelésének problémáját. Az 1968-as párthatározat és kisebb részben a következő évi állásfoglalás középpontba állításával, jelen tanulmány megkísérli bemutatni az évtizedforduló időszakának hazai nemzetiségpolitikai folyamatait és törekvéseit. Ezek sorában egyaránt fellelhetők voltak a korabeli viszonyok közepette előremutató, a politika jelentős és átfogó megújítását, új alapokra helyezését szorgalmazók, amelyekkel szemben erőteljes, a meglévő állapotokat konzerváló, legfeljebb kisebb és óvatosabb lépéseket toleráló politikai erők helyezkedtek el, rendre felpuhítva és módosítva a beérkező markánsabb javaslatokat. Mindezeken keresztül a tanulmány szerzője rá kíván mutatni azokra a megfigyelhető bizonytalanságokra és esetlegességekre is, amelyek a nemzetiségi kérdés korabeli kezelését övezték.

Az előzmények: az automatizmus időszaka

Az 1945-től érvényesülő differenciáló megközelítést követően, amelyet leginkább a magyarországi németek kitelepítése, a magyar-szlovák lakosságcsere, az eredményes, majd 1948-tól diszkriminált déli szláv kisebbségi mozgalom, valamint a nemzetiségi oktatás megszervezése fémjeleztek, az 1940-es évek végétől, az 1950-es évek elejétől, a pártállami struktúrák kiépülésével, a diktatúra politikájának és ideológiájának egyeduralkodóvá válásával egy új nemzetiségpolitikai koncepció nyert teret Magyarországon. Az ún. automatizmus elvi alapja szerint a nemzeti törekvéseket alá kell rendelni az általános emberi haladás ügyének, mely az egyes nemzeteknek is legfőbb érdeke. ⁴ Úgy tartotta, hogy az internacionalista elvek alkalmazásával, a korábbi osztály- és nemzetiségi elnyomás és ellentétek felszámolásával, a szocializmus építésének folyamatában a nemzetiségi kérdés úgymond, magától, automatikusan megoldódik a nemzetiségeknek a többségi nemzetbe való, akár viszonylag gyors, 10-15 év alatt végbemenő beolvadásával. A koncepció szerint az össztársadalmi érdek megvalósításával, a szocializmus építésének előrehaladásával megszűnnek a különböző nemzetiségű dolgozókat korábban elválasztó és megosztó kötődések, és - miként azt az 1958-as párthatározat deklarálta - az ország bármely lakosához hasonlóan a megítélésük egyetlen kritériuma: hogyan teljesítik az ország szocialista építéséből reájuk háruló feladatokat, hogyan tesznek eleget állampolgári kötelességeiknek. ⁵ Elvi-koncepcionális szinten a marxizmus-leninizmus, a proletár internacionalizmus pontosabban nemigen meghatározott tanításait hangsúlyozta, amelyek mellett a nemzetiségi kérdés teljes és végleges megoldását, valamint a különböző nemzetiségű dolgozók összefogását, testvéri egységét és barátságát hirdette. Fontos ideológiai feladatának tekintette a magyar és a nemzetiségi nacionalizmus elleni harcot, amely 1956 után újabb lendületet vett.⁶

Az automatizmus koncepciója a gyakorlatban mindenekelőtt a korábbi, nyílt nemzetiségi alapú megkülönböztetés felszámolását (déli szlávok, németek), valamint a teljes körben megvalósított politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúság deklarálását jelentette.⁷ Valójában az alkotmányon, az 1949. évi XX. törvényen - amely csupán az anyanyelven való oktatás és a nemzeti kultúra ápolásának lehetőségéről rendelkezett - kívül a csekély számú vonatkozó jogszabály a hátrányos megkülönböztetést tiltotta, valamint bizonyos nyelvhasználati, oktatási és kulturális jogokat fogalmazott meg - leginkább szimbolikus-deklaratív síkon. Mindazonáltal ebben az időszakban kiépült a nemzetiségi nevelés és oktatás számos aránytalansággal, bizonytalansággal és nehézséggel küzdő hálózata, amelynek két alapvető típusát a nyelvoktató és anyanyelven oktató csoportok és intézmények jelentették. Mellettük a népi hagyományok ápolásának lehetővé tétele, a felülről irányított kulturális élet kívánta teljessé tenni a nemzetiségi lét megélését. Sztálin tanai nyomán a politikai rendszer nem tolerálta a nemzetiségi alapú szervezkedést, a nemzetiségi érdekek kifejezését, ezért a korszak nemzetiségi szövetségeinek alapszervezeteit felszámolta vagy éppen már azok nélkül hívta őket életre. A párt- és állami szervek által szigorúan ellenőrzött, kinevezett főtitkár által irányított szövetségek legfőbb feladata így nem a nemzetiségi öntudat felébresztése, hanem a szocialista tudat növelése, az ilyen irányú politikai és kulturális nevelőmunka elvégzése lett.⁸

A nemzetiségi kérdés különböző vetületeivel elsősorban a párt művelődésügyi szervei, valamint az adott szakminisztérium illetékes osztályai foglalkoztak. A nemzetiségek ügyét ugyanakkor széles körben az oda nem figyelés, a ráhagyás, a közömbösség, illetve a negligálás jellemezte a helyi és országos döntéshozók körében egyaránt: egyes Fejér megyei járási vezetők szerint például nálunk nincs nemzetiségi probléma, ne mi magunk csináljunk azzal, hogy sokat feszegetjük. ⁹ A korábbi megkülönböztetés hatásaként és az adott politikai-társadalmi viszonyok között a források a nemzetiségi lakosság passzivitását, a nemzetiségi kötődés felvállalásától való széles körű tartózkodását is szóvá tették, amelynek hatására nemigen fogalmazódtak meg ilyen jellegű igények. Ez viszont kényelmes hivatkozási alapul szolgált a helyi párt- és tanácsi szervek számára, hiszen ha nem volt igény, akkor nem akadt semmi tennivaló e téren, miközben az igények felkeltése, támogatása, a kedvező légkör és feltételek megteremtése a korszakban fel sem merült.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, hogy az automatizmus olyan nemzetközi politikai és jogi környezetben nyerhetett teret Magyarországon, amely a két világháború közötti rendezéssel szemben csupán a hátrányos megkülönböztetés tilalmát és az alapvető emberi és egyéni jogokat tartotta szükségesnek rögzíteni, illetve a kisebbségi kérdés rendezését az illető államok belügyébe utalta. Az uralkodó elgondolás pedig hosszú távon inkább a kisebbségek beolvadására, az asszimilációjukra helyezte a hangsúlyt.

Az 1956-os forradalom leverését követően Magyarországon átmenetileg felértékelődött a nemzetiségpolitika¹⁰, amelyet leginkább a későbbi periódus számára irányt mutató 1958-as párthatározat elfogadása jelez. A dokumentum fő célként a teljes állampolgári egyenlőség érvényesülését, azaz a diszkrimináció megszűntetését jelölte meg amellett, hogy a szocialista hazafiság alapján tovább erősödjön hazánk valamennyi dolgozójának erkölcsi, politikai egysége. Elvi harcot hirdetett a bármilyen oldalról megnyilvánuló nacionalista jelenségek ellen. A konkrétabb feladatok sorában előírta a nemzetiségi szövetségek számára, hogy munkájuk szélesebb társadalmi alapokra helyezése érdekében tartsanak országos munkaértekezleteket. Bár utalást nem tartalmazott a későbbi reformra vonatkozóan, az oktatás területén úgy fogalmazott, hogy a tömegmunka nyomán jelentkező igényeket a Művelődésügyi Minisztérium (MM) elégítse ki minden erőltetéstől mentesen . A határozat értelmében bővíteni kellett a nemzetiségi községek könyvtárainak állományát, az állami és tömegszervezetek munkába állításánál figyelembe kellett venni a nemzetiségi dolgozókat, akiket megfelelő arányban kellett az országgyűlési és tanácsi választásokon is jelölni. A dokumentum megoldásra várónak minősítette a kétnyelvű feliratok kihelyezését, valamint a nemzetiségi szövetségek számára megfelelő épület biztosítását. A média területén előírta a nemzetiségekről szóló gyakoribb tájékoztatást a rádió számára, valamint a nemzetiségi lapok fokozottabb támogatását.¹¹ A nemzetiségpolitika felértékelődésének másik jele volt a Művelődésügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztályának (MMNO) átszervezése, hivatali pozíciójának emelkedése. Az osztály feladatai egyaránt kiterjedtek a nemzetiségi oktatással, kultúrával, illetve a szövetségekkel kapcsolatos teendőkre.

Az 1950-es évek végi megélénkülés azonban csak átmenetinek bizonyult, és az 1960-as évtized túlnyomó részére ismét az automatizmus koncepciójának érvényesülése nyomta rá a bélyegét. Az automatizmus ezen másodvirágzásának ¹² jó hátteréül szolgált a mezőgazdaság szocialista átszervezése, amely lehetőséget kínált a különböző nemzetiségű dolgozók közötti elhatárolódás megszüntetésére, a nemzetiségi jegyek elhalványulásával az új típusú közösség kialakítására. A nemzetiségi népesség korszakkal kapcsolatos legnagyobb sérelmét azonban a nemzetiségi oktatás átszervezése jelentette: 1960 júniusában ugyanis egy minisztériumi körlevél kötelezővé tette a kétnyelvűség bevezetését a nemzetiségi tannyelvű iskolákban - az elnevezés változatlanul hagyása mellett.¹³ Az MMNO pozíciói is gyors romlásnak indultak az évtized folyamán: feladataiból kikerültek a nemzetiségi oktatással és a cigánysággal kapcsolatos teendők, létszáma az évtized közepére két főre csökkent. Bár megszüntetése - a nemzetiségi szövetségekkel kapcsolatos feladatoknak teljességgel a Hazafias Népfronthoz (HNF) való telepítésével együtt - már 1965-ben felmerült¹⁴, ennek tényleges megvalósítására csak 1967 őszén került sor. Mindezekkel párhuzamosan, az 1960-as évtized a kollektivizálás lezárulásával, a nagymértékű iparosítással és urbanizációval, az életszínvonal emelkedésével és a modern tömegkommunikációs eszközök elterjedésével nem hagyta érintetlenül a nemzetiségi közösségek társadalmi szerkezetét és identitástudatát sem: fokozódott a faluról városba áramlás, a kisebbségi kötődések felbomlása, valamint a nemzetiségi nyelvek térvesztése - újabb megoldandó kérdéseket hagyva ezzel a későbbi időszak nemzetiségpolitikai döntéshozóinak.

Az 1968-as párthatározat előkészítése

Az 1960-as években az etnikai reneszánsz , a különböző kisebbségi és többségi törekvések, a nemzeti-etnikai konfliktusok számos ország életében, valamint a nemzetközi kapcsolatokban is teret nyertek. A változások kiterjedtek a posztsztálinista Kelet-Közép-Európára, és benne a többmilliós határon túli kisebbséggel bíró Magyarországra is. A nemzetiségi kérdés térségbeli előtérbe kerülésének számos egyéb oka is van, amelyek közül elsősorban a KGST-integráció nyomán kibontakozó ellentéteket, illetve a kommunista pártokon és a magyar kisebbségi eliteken belül bekövetkezett nemzedékváltás következményeit szokás említeni.¹⁵ A Románia által egyre inkább követett különutas politika, az eltérő gazdaságfejlesztési és külpolitikai koncepció növelte a feszültségeket a két ország között, az ezekkel szembeni, de a nyílt konfrontációt jobbára mellőző magyar fellépés bizonyos keretek között Moszkva érdekeinek is megfelelt. A PB által 1967 végén megtárgyalt, a magyar külpolitika időszerű kérdéseiről szóló előterjesztés már felrótta a román félnek a magyar kisebbséget célzó elrománosítás törekvését.¹⁶ A nemzetiségi kérdés hazai előtérbe kerülésében szerepet játszott az értelmiségi csoportok, ebben az időszakban leginkább a népi írók részéről kifejtett nyomás, amelyet a társadalmi pozícióját erősíteni kívánó párt is bizonyos mértékben felkarolt. A korszaknak mindenekelőtt a kisebbségi magyar irodalomról szóló vitái idővel túlnyúltak a szűkebb tudomány határain, és mindezek hatására már 1967-re a magyar-román államközi viszony és a magyar kisebbségek ügye a hazai szellemi élet, a közbeszéd bizonyos mértékű részévé váltak.¹⁷ Elkerülhetetlennek bizonyult Magyarország és a magyar kisebbségek viszonyának valamilyen szintű tisztázása. Az év elején fogalmazódott meg az utóbb komoly bírálatokat kiváltó, ún. kettős vagy közös felelősség jelszava, amely szerint az otthont adó állam és az anyanemzet állama egyaránt felelős a kisebbség kulturális szükségleteiről való gondoskodásért. A magyar kisebbségi kritika hatására ezt idővel felváltotta a némileg más megközelítésű, a kisebbségek kettős kötődését hangsúlyozó koncepció.

Az évtized második felében megsokasodtak a magyarországi nemzetiségpolitika problémái is: ezek feltárását az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete végezte el, amely 1966-ban kapott megbízást a hazai nemzetiségi kérdés vizsgálatára. Az adott körülmények között egyre szélesebb körben vált nyilvánvalóvá az automatizmus koncepciójának tarthatatlansága, hiszen eredeti asszimilációs célkitűzésétől eltérően még mindig éltek nemzetiségek az országban. Ráadásul ebben az időszakban a kitelepített németek többségének otthont adó, de ellenségesen szemlélt Német Szövetségi Köztársaságon (NSZK) kívül Csehszlovákiában és Jugoszláviában is megélénkült az érdeklődés a kisebbségek iránt. Földes György úgy jellemezte a folyamatot, hogy ekkorra érlelődött meg a felismerés: a magyar külpolitikának is szüksége van a hazai nemzetiségekre. Nincs haszna a nagy lendülettel zajló spontán asszimilációnak, sőt inkább csak kára van. Nem kerül olyan sokba a nem jelentős létszámú hazai kisebbségek iskoláztatási, művelődési igényeit kielégíteni, hogy ne érje meg. ¹⁸ Bár a párthatározatot megelőző előkészítő anyagok kétségkívül említik a hazai nemzetiségi kérdés jobb felhasználását a külpolitikában, az ügy ismételt napirendre kerülésének, a nemzetiségpolitika felértékelődésének nem feltétlenül csak külügyi természetű okai voltak, de legmeghatározóbbnak valószínűleg ezek bizonyultak. A kérdéssel foglalkozó szakemberek ugyanis egyre inkább elvi és gyakorlati útmutatást vártak a felsőbb szervektől, hogy a jelentős gazdasági-társadalmi változások nyomán kialakult új helyzetben mi a teendő a nemzetiségekkel. Világos álláspontot vártak a romániai vonatkozásban bírált siettetett, és a hazai tendenciákra inkább jellemző spontán asszimiláció megítélésével, nevezetesen azzal a dilemmával kapcsolatban, hogy a megkérdőjelezhetetlen modernizációs folyamatok a kisebbségek természetes asszimilációjának kedveztek.

Mind e közben a közösségi identitások megőrzésére és ápolására hivatott formák és intézmények számos problémával küszködtek. Az új viszonyok közepette döntően magyar nyelvű szakműveltségre volt szükség, amihez a nemzetiségi iskolák nemigen tudtak segítséget nyújtani. A legnagyobb problémák kétségtelenül a nemzetiségi nevelésben és oktatásban jelentkeztek: 1960-hoz képest az 1968/1969. tanévre jelentős mértékben csökkent a nemzetiségi óvodák, a nyelvoktató és kétnyelvű iskolák, valamint a foglalkoztatott gyerekek, tanulók és pedagógusok száma. A domináns típusnak bizonyuló nyelvoktató általános iskolák száma a korábbi 329-ről 254-re, a 26.540 fős tanulólétszám az évtized végére 18.284-re, míg az oktatók száma 461-ről 353-ra csökkent.¹⁹ Rendre visszatérő kérdésnek bizonyult a szövetségek és a folklórra koncentráló kulturális élet korszerűsítése, valamint a nemzetiségi sajtó színvonalának emelése. A probléma ismételt előtérbe kerülése felszínre hozta a korábbi elhanyagoltság által okozott egyéb hiányosságokat is: felmerült a nemzetiségi kérdéssel való folyamatos, tudományos igényű foglalkozás szükségessége, hiszen országos és helyi szinteken gyakorta nem alakulhatott ki világos kép a nemzetiségi lakosság helyzetének különböző aspektusairól. Szintén komoly probléma volt, hogy az 1958-as párthatározat számos pontját egyáltalán nem, nem mindenhol vagy éppen nem kellően hajtották végre, ennek hatására további megoldandó feladat volt az állami és tömegszervezeteknél a nemzetiségi káderek munkába állítása, a kétnyelvű feliratok kihelyezése, a média részéről nagyobb figyelem, gyakoribb tájékoztatás megvalósítása, valamint a nemzetiségi szövetségek megfelelő elhelyezése. Az utóbbiakkal kapcsolatban különösen kitűnt a nemzetiségi lakossággal való kapcsolattartás, valamint intézményi hovatartozásuk, alárendeltségük (HNF, MM) problémája. A szakemberek szükségesnek látták a nemzetiségekre vonatkozó jogszabályok vizsgálatát is.²⁰

Az MMNO megszüntetés előtti utolsó vezetője, Mészáros György 1967 márciusában szorgalmazta a felgyülemlett elvi-koncepcionális kérdések eldöntését, és egy új iránymutatás kimunkálását. Indoklásként az 1958 óta eltelt egy évtizedet, és az azóta bekövetkezett gazdasági-társadalmi változásokat hozta fel. Ezért - úgy véljük - szükséges lenne, hogy elvileg megvizsgáljuk nemzetiségi politikánk jelenlegi helyzetét és ennek figyelembe vételével elvi állásfoglalás születhetne a nemzetiségek között végzendő további munkát illetően. ²¹ A felszámolás előtt az osztályvezető ismételten sürgette bizonyos kérdések tisztázását, amit szerinte a fentieken kívül indokolt a nyugati és a szocialista országok különböző szervei és sajtói részéről megnyilvánuló érdeklődés is.²²

A KB Társadalomtudományi Intézetében időközben elkészült Kővágó László történész tanulmánya, amelyet 1967 második felében összesen négy alkalommal vitattak meg az intézet külső és belső munkatársainak, a nemzetiségi szövetségek főtitkárainak, valamint a Külügyminisztérium egy előadójának részvételével. A nagy hatású, a korábbi automatizmus és asszimilációs koncepció számos elemét elvető, és új nézeteket képviselő dolgozat 1968 folyamán két kiadásban is megjelent, és felhasználták az 1968-as párthatározat előkészítése során is.²³ Kővágó az írása kezdetén felhívta a figyelmet a kérdés megnőtt nemzetközi jelentőségére, a nacionalista jelenségeknek a szocialista országokban is tapasztalható megszaporodására. Az előbbit az Egyesült Nemzetek Szervezetének ez irányú tevékenységével (1965-ös értekezlet a soknemzetiségű társadalmak problémáiról), a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének 1959. márciusi, a nemzeti kisebbségekről szóló határozatával, a közelmúlt tudományos publikációival²⁴, valamint az NSZK-nak a magyarországi németek iránti fokozott érdeklődésével támasztotta alá. Úgy tartotta, hogy a magyarországi nemzetiségi kérdésnek van olyan pozitív tartalma, amely felhasználható a szocialista építésben, a szomszédos országokkal való kapcsolatok fejlesztésében, illetve a hazai politika vonzóbbá tételében. Mindehhez azonban elengedhetetlenül szükséges a kérdés alapos ismerete. Rendkívül fontos mozzanata volt a munkának, hogy az 1958-as párthatározatról szóló, már idézett részben Kővágó múlt időben nyilatkozott a dokumentumról, amely átmenetileg töltötte be a nemzetiségi alaptörvény funkcióját, ezzel kimondatlanul is új állásfoglalás meghozatalát sürgette. A továbbiakban, a nemzetiségpolitika folyamatait és szereplőit bemutatva, kitért a legfontosabb iskolaügyi problémákra. A szövetségek panaszai nyomán szóvá tette a nem megfelelő szakigazgatás, az iskolák felügyeletének és pedagógus-ellátásának problémáit. A tanerő áthelyezésével, elköltözésével ugyanis gyakorta teljesen megszűnt egy helységben a nemzetiségi oktatás. Felrótta a nem megfelelő oktatási körülményeket, valamint az újonnan bevezetett kétnyelvű oktatás helytelen gyakorlatát, amelyben egyesek a nemzetiségek asszimilációját siettető lépést látnak. Kétségtelen viszont, hogy a kétnyelvű típus kevés nemzetiségi óraszámával nem tette lehetővé az anyanyelv irodalmi szinten való elsajátítását, és hiányzott a szükséges módszertan kidolgozása és elterjesztése is. Az oktatás gondjain kívül felvetette a nemzetiségi lakosság létszáma körüli bizonytalanságokat, és a közelmúlt gazdasági-társadalmi változásainak a kérdését is.

Kővágóra, aki utóbb az újjászervezett MMNO első vezetője és egyben a délszláv ügyek referense lett, nagy valószínűséggel hatottak a korabeli jugoszláviai nemzetiségpolitika bizonyos, elvi szinten hirdetett tézisei, amelyek - értelemszerűen a politikailag kényesnek tartott önigazgatás kivételével - tanulmánya végén is megjelentek.²⁵ Következtetéseiben és javaslataiban ugyanis kimondta, hogy Magyarországon a nemzetiségi kérdésnek még hosszú ideig tartó fennállásával kell számolni, amelynek jelentőségét nem látni vagy lebecsülni helytelen és káros nézet, és inkább annak pozitív lehetőségeit kell feltárni. Jugoszláviai hatást mutat az integráció fogalmának bevezetése: elgondolása szerint a nemzetiségek szocialista magyar hazafiságának kialakítására, állampolgári kötelességeik tudatos vállalására, a szocialista Magyarország magyar lakossággal való közös építésére kell törekedni anélkül azonban, hogy feladnák nemzetiségüket, nyelvüket és kultúrájukat. Az integráció megvalósítását a magyar és a szomszédos országokban tapasztalható nacionalizmus leküzdése miatt is fontosnak tartotta. Hangsúlyozta viszont, hogy nincsenek pontos adatok a nemzetiségek asszimilációjáról, amely kérdés rögtön felvetette azt, hogy mi is az állam nemzetiségpolitikai feladata. A fentieknek megfelelően úgy vélte, hogy el kell vetni az erőszakos asszimilációt, de a természetes beolvadást mint a szocialista fejlődés természetes velejáróját - egyes, nemzetiségi értelmiségi körökben hangoztatott nézetekkel ellentétben - nem szükséges megakadályozni. Szintén jugoszláviai hatást mutat az a kitétel, hogy az igények megfogalmazásának, az egyenjogúság megvalósításának a nemzetiségek alanyai, szubjektumai legyenek. Jugoszlávia egy ideje már kinyilvánította azt is, hogy a kisebbségeket az államközi viszonyok tartós tényezőinek tekinti, és az anyanemzettel való érintkezésük különösen értékes lehet a különböző kulturális-oktatási kérdések megoldásában, a közvetítő híd-szerep betöltésében. A már ismert ideológiai elem Kővágó tanulmányának is szerves részét képezte: nemzetiségük úgyszólván predesztinálja őket Magyarország internacionalista kapcsolatainak ápolására, olyan feladatot állít eléjük, hogy a magyar nemzet és a szomszédos népek kapcsolatának, barátságának természetes hídját alkossák. ²⁶

A magyarországi nemzetiségeknek a kétoldalú kapcsolatokba való emelése - összekapcsolva a magyar kisebbségekkel való kötelékek megerősítésével - , valamint a kifelé irányuló példamutatás szándéka feltűnt Kővágónak a jugoszláviai magyarságról 1969-ben készített titkosított tanulmányában. Rugalmas és kezdeményező kapcsolatokat javasolt, amelyek nem épülhetnek a merev és amúgy is túlhaladott kölcsönösségi elven - ennek alkalmazását csak néhány esetben látta célszerűnek. Kijelentette, hogy a jugoszláviai magyarsággal való kapcsolatainkban a ráhatás legjobb eszköze: a jó magyarországi belpolitika, mindenekelőtt az egyértelműség, céltudatos és meggyőző nemzetiségi politikai koncepció és gyakorlat. Politikánkkal kell megcáfolnunk a szomszédos országok magyarsága körében elterjedt azon nézetet, hogy Magyarországon nem értenek a nemzetiségi kérdéshez és nem akarnak azzal komolyan foglalkozni. ²⁷ A merev kölcsönösségi elv mellőzéséről és a közvetett ráhatásról szóló mondatai bekerültek az MM 1969. májusi miniszterhelyettesi értekezletének utóbb elfogadott előterjesztésébe²⁸, illetve ennek nyomán az Agitációs és Propaganda Bizottság 1969. augusztusi állásfoglalásába.²⁹

Az MMNO megszüntetése után a nemzetiségi ügyek intézése a minisztérium Közművelődési Főosztályához került, amely meghatározó szerepet játszott az 1968-as párthatározat előkészítésében. 1967 őszén ugyanis döntés született az előkészületi munkák megindításáról, amelynek tervezett szakaszairól ütemterv is készült.³⁰ A határozat kidolgozásába a dokumentum szerint be kívánták vonni a KB illetékes, Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályát, a HNF-et, a nemzetiségi szövetségeket, az MM közművelődéssel, filmművészettel, kiadói tevékenységgel és közoktatással foglalkozó főosztályait, néhány megyei pártbizottságot és tanácsi művelődésügyi osztályt, valamint a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó külső szakértőket (Kővágó Lászlót, Arató Endrét és Kemény G. Gábort). A határozat előkészítését 1968. május-júniusra szándékoztak befejezni. A közreműködésre való, november közepén kiküldött felkérésekben Molnár János miniszterhelyettes egyértelműen a korábbi határozat végrehajtásának vizsgálatáról, módosításáról és kiegészítéséről, végső soron egy új állásfoglalás kidolgozásáról szólt, amelynek szükségességét az eltelt tíz évvel indokolta. A tényleges felkérések az eredetileg tervezettnél jóval szélesebb intézményi kört érintettek: bevonták még a Belügyminisztériumot, a Külügyminisztériumot, a Magyar Rádió és Televíziót, a Tankönyvkiadó Vállalatot, a Lapkiadó Vállalatot, a Központi Statisztikai Hivatalt, és 1968 tavaszán a Minisztertanács Tanácsszervek Osztályát és Tájékoztatási Hivatalát is. Az előkészítéssel kapcsolatos teendők egyeztetésére a miniszterhelyettes november 28-ára megbeszélést hívott össze. Molnár az Óvári Miklósnak, a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály vezetőjének írott levelében utalt arra, hogy célszerű lenne néhány megyei pártbizottságot is felkérni a megyei nemzetiségi helyzetről szóló információs jelentés elkészítésére.³¹ Az Óvárihoz intézett kérését 1968 márciusában kénytelen volt megismételni, mert szükségesnek tartotta néhány, nemzetiségi szempontból heterogénebb megye (Baranya, Bács-Kiskun, Békés) tájékoztatóját bekérni a nemzetiségek helyzetét, az 1958-as határozat végrehajtását, valamint a további feladatokat illetően.³² A megyei pártbizottságoknak ebben a szakaszban való bevonására azonban nem került sor: Óvári ugyanis olyan döntést hozott, hogy előzetes tájékoztatást nem kér, hanem majd az előkészített javaslatot küldi ki észrevételezésre.

Azon túl, hogy a nemzetiségek helyzetének megtárgyalása bekerült az MM 1967/1968. évi munkatervébe is, a párthatározat előkészítésének újabb lendületet adott az Agitációs és Propaganda Bizottsága 1968. március 26-i, a külföldi magyar irodalommal való kapcsolatokról szóló állásfoglalása. Utolsó bekezdése ugyanis előírta, hogy a Művelődésügyi Minisztérium a kölcsönösségi elv érvényesítésének előbbre mozdítása érdekében is vizsgálja meg a Magyarországon élő nemzetiségek kulturális (iskolázási, lap, művészeti, népművelési stb.) viszonyainak állapotát s tegye meg a szükséges javaslatokat a helyzet javítására. ³³

A következő hónapban, 1968 áprilisában a szövegezésre felkért szakértők - Kővágó László és Mészáros György, a román nemzetiségi lap, a Foaia Noastra főszerkesztője - hozzáláttak a határozati javaslat első változatának megfogalmazásához.³⁴ Munkájuk eredményeként született meg a május 17-i keltezésű Tájékoztató jelentés a nemzetiségek helyzetéről, az MSZMP Politikai Bizottsága 1958. évi határozatának végrehajtásáról című dokumentum, amely az előkészítés során az egyik legkritikusabb hangvételű anyagnak bizonyult. A továbbfejlesztést és az új elvi állásfoglalás szükségességét az 1958 óta bekövetkezett gazdasági-társadalmi változásokkal, az 1958-as határozat végrehajtásának hiányosságaival, a nemzetiségi oktatás problémáival, valamint a kérdés nemzetközi szinten történt előtérbe kerülésével indokolta. Az anyagnak már az általános helyzetképet leíró része tartalmazott kritikus megjegyzéseket. A nemzetiségek létszámának és társadalmi szerkezetének bizonytalanságai kapcsán megemlítette a statisztikai adatok hiányát. Az 1958-as határozat hatását összességében pozitívan értékelte, de kifogásolta, hogy nincs reális kép a nemzetiségek létszámarányos képviseletének megoldásáról, valamint felrótta, hogy a nemzetiségi szövetségek munkáját továbbra is inkább a népművelés dominálja. Rámutatott még a nemzetiségi lapok irányításának megoldatlanságára és a könyvtári ellátás hiányosságaira is. A főbb problémákat taglaló rész a nemzetiségek létszámával kezdődött, amelynek terén jelentős eltérés mutatkozott a népszámlálásokon bevallott és a becsült értékek között - ezt a bizonytalanságot a jelentés a nemzetiségpolitika bizonyos fokú bírálataként értékelte. Úgy tartotta, hogy a nemzetiségek asszimilációja fokozódni fog a jövőben, és ezt helytelen lenne túlbecsülni, de elítélendőnek minősítette az ezzel kapcsolatos közömbösséget és az asszimiláció gyorsítását. Megismétlődtek Kővágó korábbi gondolatai a szocialista integrációról, amely elveti az erőltetést, de nem kísérli meg megakadályozni a természetes beolvadást. A külön alfejezetben szereplő nemzetiségi oktatás kapcsán is visszatértek Kővágó kritikai észrevételei (kétnyelvű oktatás nem hozta meg a kívánt eredményt, csökkenő tanulólétszám, szakfelügyelet hiánya, pedagógus-ellátás problémái stb.). A nemzetiségi munka egyéb fogyatékosságai között említette az NSZK elítélendő propagandamunkáját, amelynek sajátos ellenpontját képezte a Német Demokratikus Köztársaságnak (NDK) a hazai németség ügyében való nagyfokú tartózkodása. Felrótta továbbá a nemzetiségi kérdésnek a tömegtájékoztatás részéről mutatkozó elhanyagolását, a kétnyelvű feliratok hiányát, a nemzetiségi szövetségek helyzetének rendezetlenségét, csekély anyagi lehetőségeiket és a még mindig megoldásra váró elhelyezési gondjaikat. Rámutatott arra is, hogy az MMNO megszüntetése óta a nemzetiségi ügynek nem volt központi felelős szerve. A dokumentum külön pontot szánt a nemzetközi összefüggések tárgyalásának, amelyet a korábbi politika nem vett kellően figyelembe, holott elsőrendű fontosságú, nemzetközi jelentőségű, országos ügyről volt szó, amely kedvezően befolyásolhatja a népek együttműködését is. Hivatkozott arra is, hogy a szocialista építésben, az államközi kapcsolatokban nyelveket beszélő szakemberekre van szükség, miközben a nemzetiségi iskola elvégzése a fiataloknak nemigen jelentett vonzó perspektívát. A dokumentum összességében egy nagyvonalú, aktív, az igényeket felkeltő és a pozitív lehetőségeket kihasználó nemzetiségpolitika mellett tette le a voksát.³⁵ A továbbiakban azonban a jelentés komoly átdolgozáson ment keresztül, ennek eredményeként jóval pragmatikusabb változatok születtek többek között számos kritikus megjegyzés elhagyásával.

Az 1968. május 21-én megtartott főosztályvezetői értekezlet határozatot hozott a dokumentum alapos átdolgozásáról, amelynek elvégzésére külön bizottságot jelölt ki (tagjai: főosztályvezetők, főelőadók és Mészáros György). A döntésnek megfelelően a későbbi változatoknak rövidebbeknek és gyakorlatiasabbaknak kellett lenniük, hogy az anyag végül a PB elé kerülhessen.³⁶ A bizottság munkája nyomán születtek meg a május 23-i és 24-i újabb tervezetek. A tömörítés és egyes kritikai megjegyzések elhagyása mellett azonban bekerült a szövegbe a nemzetiségi keresztnevek anyakönyvezésének, valamint a román lap meglehetősen ritka és a többitől eltérő, kéthetenkénti megjelenésének problémája. A javaslatok azonban a korábbiakhoz képest kétségtelenül jóval konkrétabbak, részletesebbek, a végrehajtás során inkább felhasználhatóknak bizonyultak - leginkább az oktatási-kulturális munka megjavítása és a szövetségek tevékenységének továbbfejlesztése terén. A 24-i változat egyik újdonsága a jóval kidolgozottabb nemzetközi rész volt, amely a korábbiakhoz képest egy hosszabb bekezdés erejéig elítélte az NSZK részéről, a hazai németek körében folytatott ellenséges propagandamunkát, akárcsak a szlovákiai lapokban, a szlovák nemzetiséggel kapcsolatban megjelent nacionalista cikkeket. A javaslatok körében pedig előirányozta, hogy a hazai propaganda szálljon szembe a káros nézetekkel, a bel- és külföldön jelentkező nacionalizmussal. Problémaként fogalmazta meg ugyanakkor, hogy nem sikerül kellőképpen kihasználni az anyanyelv illetékes országaival való kapcsolatokat: ezek terén különösen Románia és az NDK tanúsított tartózkodó magatartást. Szintén rámutatott annak tarthatatlanságára, hogy a nemzetiségi szövetségek nem alakíthattak ki kapcsolatokat szocialista országok kulturális és társadalmi szervezeteivel, de a külföldi magyar diplomáciai képviseletekkel sem.³⁷

Az utóbbi, május 24-i változatot a fentebb jelzett intézményi szereplőknek, valamint már néhány megyei pártbizottságnak is kiküldték véleményezésre, amit 30-án a Művelődésügyi Minisztériumban lezajlott vita követett.³⁸ Ennek eredményeként született meg a május 31-i újabb változat, amely a nemzetközi vonatkozásokat kiegészítette a Csehszlovákia és Jugoszlávia részéről mutatkozó fokozott érdeklődéssel.³⁹ Ez volt az a jelentés, amelyet az MM miniszterhelyettesi értekezlete június 3-án megvitatott, és az anyagot bizonyos módosításokkal és kiegészítésekkel együtt el is fogadta. Az értekezlet indokoltnak tartotta leszögezni, hogy a nemzetiségi iskolák ügyét a megyékben kiemelt feladatként kezeljék, ugyanis csak ezen a szinten biztosíthatók a szükséges személyi és tárgyi feltételek. Országos szinten megszervezendőnek minősítette ugyanakkor a szakfelügyelet kialakítását. A jelentés által javasolt két lehetséges szervezeti garancia (a Minisztertanács mellett létrehozandó, nemzetiségi ügyekkel foglalkozó állami bizottság életre hívása, vagy az MMNO újjászervezése) közül az értekezlet saját hatáskörben a nem sokkal korábban megszüntetett Nemzetiségi Osztály ismételt felállításáról döntött. Az előterjesztésnek megfelelően szintén határozott a nemzetiségi iskolákban tanítók bérpótlék-rendszerének és előnyösebb területi besorolásának bevezetéséről.⁴⁰

A többlépcsős előkészítés következő állomása az Agitációs és Propaganda Bizottság júniusi 18-i ülése volt, amely után ismételt átdolgozásra került sor. E szakasz jelentősége abban állt, hogy míg a korábbi anyagok világosan egy új állásfoglalás szükségességéről szóltak, a bizottság jelentősen visszalépve szögezte le azt, hogy nincs szükség változtatásokra, új elvi határozatra nemzetiségi politikánkban. Óvakodni kell, nehogy a szomszédos országok rendezésre váró problémáival mechanikus párhuzamot vonva saját objektív körülményeinktől eltérő módon, mesterségesen teremtsünk nemzetiségi ügyet országunkban. Fontos körülmény, hogy miközben folyamatában végbement a korábbi koncepcióval való szakítás, az automatizmus átadta a helyet az előzékenyebb nemzetiségpolitikának és a híd-szerepnek, a bizottság elviekben ragaszkodott az 1958-as határozathoz. A nemzetiségi kérdés úgymond mesterséges előállításáról vallott nézetével sem volt egyedül a korban: más forrásokban is visszatérő elemnek bizonyult az, hogy Magyarországban nincs is nemzetiségi kérdés, hiszen a nemzetiségi származásúak jelentős része nem vállalta hovatartozását, magyarnak vallotta magát, túlnyomó részük magyarul is kiválóan, ha nem jobban kommunikált. Kétségtelenül kimutatható az az országos és helyi szereplők részéről egyaránt tetten érhető félelem, amely egyértelműen tartott a nemzetiségi lakosság szélesebb köreinek esetleges öntudatosodásától, etnikai alapú fellépésétől, illetve lehetséges feszültségek és konfliktusok kirobbanásától. Kétséges azonban, hogy ezen vélekedéseknek mennyiben volt valós társadalmi alapja. Az e téren tehát rendkívül óvatos és az automatizmus által is befolyásolt bizottsági állásfoglalás ugyanakkor a területi és helyi szervek számára előírta a kulturális-oktatási igények feltérképezését, és ezek messzemenő figyelembevételét, valamint a kulturális élet nagyobb támogatását és a nemzetiségi tömegtájékoztatás bővítését is. A bizottság szerint el kellett érni, hogy a felsőoktatásba való felvételnél a nemzetiségi iskolában való tanulás semmiféle hátrányt ne jelentsen. Szemben a Kővágó által korábban megfogalmazottakkal és szintén visszalépve rögzítette, hogy a magyarországi nemzetiségek társadalmi-politikai, kulturális fejlődésének problémái kizárólag magyar belügynek tekintendők , ugyanakkor a szomszédos szocialista országok kulturális intézményeinek, könyvkereskedéseinek felállításánál a nemzetiségi vidékeken érvényesíteni kell a kölcsönösséget. A bizottság végül javasolta az MMNO újjászervezését, egyúttal elvetette egy magas szintű állami bizottság létrehozásának gondolatát.⁴¹

A júniusi jelentést augusztus és szeptember folyamán még két tervezet követte, és a dokumentum a PB által 1968. szeptember 17-én elfogadott határozatig további jelentős változásokon ment még keresztül: kikerültek belőle a szövetségek jogi helyzetének megújítására, a nemzetiségi lakosság helyzetéről való tudományos felmérésre és elemzésre, akárcsak a helyes hazai gyakorlat kedvező nemzetközi hatására utaló részek. Mindezeket értékelve kijelenthető, hogy a júniusi jelentést az MSZMP reformpolitikája jellemezte, a szeptemberi PB-határozat inkább a megtorpanó és várakozó MSZMP-t tükrözte. ⁴²

Az 1968-as párthatározat és annak végrehajtása

A csehszlovákiai krízist követően elfogadott PB-határozat⁴³ első mondata leszögezte, hogy a nemzetiségpolitika eredményei az internacionalista politikán, az ország általános gazdasági, politikai és kulturális fejlődésén, illetve a szocialista demokráciák szélesedésén alapultak. A továbbiakban pedig éppen azokra a változásokra utalt (mezőgazdaság átszervezése, faluról városba áramlás), amelyek az előkészítő szakemberek tekintélyes része szerint egy új elvi és gyakorlati állásfoglalást tettek szükségessé. Összességében egy ambivalens dokumentumról volt szó, amely a korabeli viszonyok közepette egyaránt tartalmazott előremutató, valamint az kidolgozás során felvetett nézetekhez képest visszalépést és konzerválást jelentő elemeket. A korábbiakhoz képest lényegesen lerövidített és a kritikus megjegyzéseket mellőző, az általános helyzetképet felvázoló rész a nemzetiségi lakosság létszáma körüli bizonytalanságokkal indított. Az asszimiláció nem egyértelmű megítélése kapcsán, előremutató módon - az automatizmussal szakítva - mondta ki, hogy nemzetiségi politikánk egyértelműen és határozottan elveti a nemzetiségek asszimilációja siettetésének koncepcióját , de elutasította az asszimilációs folyamatok teljes meggátlásának gondolatát. Figyelemreméltó, hogy a tömörítések nemigen érintették a kérdés megnőtt nemzetközi jelentőségének taglalását, így az NSZK ellenséges tevékenységének, a szlovákiai nacionalista megnyilvánulásoknak, illetve a fokozott csehszlovák és jugoszláv érdeklődés említését. Nem tartalmazta azt a korábbi megállapítást, hogy nem sikerült kellően kamatoztatni a nemzetiségi jellegű kapcsolatokat a szocialista anyaországokkal, és a nagyfokú tartózkodást ezúttal már csak Románia kapcsán tette szóvá. Az ilyen igényeknek a kétoldalú viszonyokban való megjelenítését viszont a feladatok sorában kifejezetten szorgalmazta. A továbbiakban a helyzetleírás kitért a kétnyelvű feliratok kihelyezésének hiányára, a tömegtájékoztatás és a kulturális élet problémáira, valamint a legtöbb gonddal küszködő nemzetiségi oktatásra (óvodák és óvónők hiánya, kétnyelvű oktatás módszertani problémái, tanulók számának csökkenése, irányítás és szakfelügyelet kérdése). A szövetségek nehézségei kapcsán a dokumentum már csupán a nemzetközi kapcsolatok hiányát, a korlátozott anyagi lehetőségeket, valamint a megoldatlan elhelyezést említette.

Mindezek alapján, összhangban a nyári Agitprop-állásfoglalással a PB megállapította, hogy az 1958. évi határozatban lefektetett elvek ma is helyesek, s ezért új elvi állásfoglalásra nincs szükség. Az állami és pártszervek számára ugyanakkor előírta a nemzetiségi kérdésről való, fokozott figyelemmel történő gondoskodást - szemben az eleinte javasolt az eddiginél fokozottabb formulával. Az intézkedések szükségességét a felmerülő új szükségletekkel és követelményekkel, egyes régebbi feladatok elhanyagoltságával , illetve a politika hatékonyságának növelésével indokolta. Nem meglepő, hogy a megyei pártbizottságok és a tanácsi végrehajtó bizottságok feladatául a következő egy évben az 1958-as határozat végrehajtásának áttekintését szabta. A tömegtájékoztatás és propaganda részére előírta a kérdéssel való figyelmesebb foglalkozást, a helytelen nézetekkel, köztük a bel- és külföldi nacionalizmussal való szembeszállást. Szorgalmazta a nemzetiségi dolgozók megfelelő képviseletét az általuk lakott területeken. Az 1958-as határozathoz hasonlóan, ismételten sürgette a kétnyelvű feliratok kihelyezését, valamint a nemzetiségi szövetségek fővárosi elhelyezésének megoldását. Terjedelmesebb pont foglalkozott a kulcskérdésnek tekintett nemzetiségi oktatás javításával: e téren megfogalmazta a felülvizsgálat, a pedagógus-ellátás és az oktatók felkészültsége javításának, esetleges anyagi ösztönzők bevezetésének, a nyelvi óraszám felemelésének szükségességét, akárcsak annak vizsgálatát, hogy a nemzetiségi vidékek középiskoláiban második nyelvként tanulható legyen a nemzetiségi nyelv. A szakfelügyeletet a megyei tanácsok művelődésügyi osztályaira bízta. Az oktatási és kulturális helyzet, így a könyvellátás javításához anyagi forrásokat is hozzá kellett rendelni. A szövetségek általános feladatul kapták a politikai és kulturális nevelőmunka kiszélesítését, amelyet a struktúrájuk továbbfejlesztésével, a kulturális körutak és a nemzetiségi lapok színvonalának emelésével, külföldi tanulmányutak biztosításával, valamint bizonyos javaslattevő és konzultatív jogok garantálásával kívántak elérni. A határozat végül felvetette egy békési szlovák rádióadó létesítésének, illetve az anyanyelvű keresztnevek anyakönyvezésének lehetőségét.

A PB-határozat végrehajtásához szorosan kapcsolódott az Agitációs és Propaganda Bizottság 1969. augusztus 5-i állásfoglalása, amely részben megismételte, részben pedig újakkal egészítette ki a nemzetiségpolitikai feladatokat.⁴⁴ Lehetővé kellett tenni, hogy a nemzetiségi szövetségek állami szervek közreműködésével, államközi szerződések keretében nemzetközi kapcsolatokat alakíthassanak ki, akár nyugatnémet szervezetekkel is, de egyúttal le kellett leplezniük a nacionalista, ellenséges tevékenységet is. Továbbra is megoldandó volt a szövetségek elhelyezése. A PB-határozat alapján az állásfoglalás előírta a kérdéssel való rendszeresebb foglalkozás, a helytelen nézetekkel való küzdelem kötelezettségét, a nemzetiségi rádióadások bővítését, a lapok színvonalának emelését, illetve újdonságként nemzetiségi televízióadás rendszeresítését. A korábban elvetettel szemben, szintén új elemként tűnt fel a művelődésügyi miniszter tanácsadó szerveként egy koordinációs testület felállítása. A HNF országos szerveinek is tisztázniuk kellett a szövetségekkel való kapcsolataikat és feladataikat. Az értelmiség kinevelése érdekében elrendelte külföldi ösztöndíjak biztosítását, 1970-től pedig annak - kölcsönösségi alapon való - engedélyezését, hogy külföldi minisztérium is adhasson ösztöndíjat hazai fiatalnak. Lehetővé kellett tenni azt is, hogy művelődési házak részeként nemzetiségi klubok, olvasókörök és kulturális szakkörök létesüljenek. Az MMNO-nak nemzetiségi alapdokumentációt kellett létrehoznia. Meg kellett vizsgálni annak lehetőségét, hogy a következő országgyűlési választásokon egy román képviselő is bekerülhessen a Parlamentbe. Fokozott gondot kellett fordítani a szövetségek személyi apparátusára, ezen belül is a főtitkárt megfelelően helyettesítő titkár személyére. Nem került viszont az állásfoglalásba az előterjesztésben szereplő, Bielik György szlovák főtitkárt elmarasztaló kritika, amely szerint határozottabb, az adott körülmények között jobban helytálló vezetőről kell gondoskodni. Szintén nem lett a dokumentum része az a javasolt felhívás, hogy a megyei és járási pártbizottságok érezzék saját ügyüknek az oktatás és kultúra problémáit, és felsőbb utasítás nélkül is tegyék meg az e téren szükséges intézkedéseket.

A dokumentum elfogadását követően kétségtelenül fokozódott a nemzetiségi kérdéssel való foglalkozás: a megyei szervek megvizsgálták a terület helyzetét, megindult egyes feladatok a végrehajtása, illetve sorra alakultak a kérdéssel (is) foglalkozó különböző intézmények, bizottságok, szekciók és tanszékek. A megélénkülés egyik legfontosabb mozzanata az 1972-es alkotmánymódosítás elfogadása volt, amely továbbfejlesztette az alaptörvény nemzetiségi jogokra vonatkozó passzusait. A HNF 1971 májusában meghatározta a szövetségekkel való viszonyát és nemzetiségpolitikai feladatait.⁴⁵ 1968. október 1-jével újjászervezték az MMNO-t, és utóbb létrejött a minisztérium Nemzetiségi Tanácsadó Bizottsága (hasonló szerveket ekkoriban területi szinten is életre hívtak). Az 1969. áprilisi munkaértekezletek (kongresszusok) előtt a nemzetiségi szövetségek számára előírták, hogy a küldöttek mintegy egyharmadát válasszák a nagyobb nemzetiségi községekben, illetve a szerkezetüket korszerűsítendő, módosították az alapszabályaikat is.⁴⁶ A nemzetiségi nevelés-oktatás problémáinak megoldása már 1968 őszén megkezdődött⁴⁷: többek között a legsürgetőbb feladatok összegyűjtésével, és az érintett megyei szervek tájékoztatásával⁴⁸, a nemzetiségi óvodák és óvónőképzés keretszámainak módosításával, a pedagógusok nemzetiségi pótlékának 1969-től történő bevezetésével, a nyelvoktató típusban a heti óraszámok felemelésével, az oktatás fejlesztésére kiírt pályázattal, valamint a szakfelügyelet újjászervezésével. A legnagyobb problémákat magában hordozó oktatási ágazatban azonban látványos és gyors eredményeket nem nagyon lehetett elérni: 1972-re mennyiségi szempontból a legjelentősebb növekedést csak a nemzetiségi óvodák és óvónők számában sikerült megvalósítani.⁴⁹ 1972-1973 során a nemzetiségpolitikai határozatok végrehajtásának vizsgálata azonban továbbra is jelenlévő hiányosságokat tárt fel, köztük a mostoha oktatási körülményeket és a pedagógus-ellátás gondjait. Az előterjesztés egyúttal beszámolt a kétnyelvű feliratok kihelyezésének nehézségéről, amely összefüggött a létszámbeli bizonytalanságokkal is, a művészeti együttesek és könyvtárak megfelelő ellátottságának, a szövetségek tevékenységének és a nemzetiségi tömegtájékoztatás hiányosságairól is. Problémaként mutatkozott, hogy a fővárosi székhelyű délszláv, német és szlovák szövetségek megfelelő elhelyezése változatlanul megoldatlan volt.⁵⁰ A határozat rendelkezéseinek gyakorlatba való átültetése korántsem volt problémamentes és teljes körű: a PB következő, 1978-as nemzetiségpolitikai párthatározatáig számos pont - a korábbi évtizedekhez hasonlóan - végrehajtása továbbra is elmaradt.

Következtetések

Magyarországon, az 1960-as évek végén, jelentős részben külpolitikai okokból megkezdődött a nemzetiségi ügyek és a hazai nemzetiségpolitika felértékelődése, a követett irányvonal felülvizsgálata és új intézkedések meghozatala, amelyeknek egyik célja volt az oktatási, nyelvhasználati, kulturális és politikai szempontból kedvezőbb helyzetbe hozott hazai nemzetiségek beemelése az államközi kapcsolatokba, a magyar kisebbségekkel való kapcsolatok erősítése, valamint a pozitív példával való ráhatás, befolyásolás.⁵¹ Ideológiai hivatkozási alapként előtérbe került Leninnek a nemzetiségekkel szemben tanúsított előzékenységet inkább eltúlozni szándékozó tana, valamint Engelsnek az összekötő híd-szerepről vallott nézete. A korábban követett politikai irányvonal megváltoztatása, amely a legszembetűnőbb hiányok megoldására törekedett, egyrészt azonban magán viselte a megkésettség jeleit: az 1968-tól meghozott intézkedések többségére már jóval korábban szükség lett volna. Másrészt a korabeli politikai viszonyok közepette egyértelmű volt a felülről kezdeményezettség, a központi hatalom dominanciája, amely csak korlátozottan és torzítottan tette lehetővé a helyi és nemzetiségi érdekek megjelenítését, a nemzetiségi lakosság önszerveződését. A központilag meghatározott, általánosított feladatokat a végrehajtó szervek aligha érezhették sajátjaiknak, így a megvalósítás folyamata is jelentős mértékben torzulhatott. Helyi-területi szinteken továbbra is tetten érhető volt az elhanyagoltság, illetve a jelentéseket mechanikusan és bürokratikusan készítő, de a kedvezőbb feltételek kialakítására, az igények felkeltésére nem sokat adó magatartás - mondván, hogy nemzetiségi jellegű ügyekre nincsen igény. Mindezek egyenes következménye az extenzív, jórészt mennyiségi szempontú fejlesztés keretében a demonstratív és formális eredmények hajszolása lett, amely egyre kevésbé tudta leplezni a kiüresedést és az átfogó reform szükségességét. Ráadásul az új irányvonal sem nélkülözte a különböző bizonytalanságokat és esetlegességeket, amelyek kezdetben például szembetűnők voltak a lehetséges kölcsönösség megítélésében. Folyamatát tekintve a megújult politika nem hozta meg a kívánt eredményeket, amelyeket egyfelől a nemzetiségi népesség népszámlálási adatokból kimutatható csökkenése, másfelől viszont a ráhatás eredménytelensége, és különösen a romániai magyar kisebbség helyzetének romlása jelzett.