Borsody István

A magyar forradalom és a nagyhatalmak politikája

Az 1956-os októberi forradalommal a magyar nép valószínűleg maradandóbban írta be nevét a világtörténelembe, mint bármely cselekedetével modern történelme során. Gyötrelmes fájdalommal írjuk e büszke mondatot, mert szörnyű volt az áldozat, amit a magyar nép adott forradalmának világtörténelmi jelentőségéért. Marcangoló aggodalommal latolgatjuk remények és kétségek közt a nemzet jövőjét. Aggodalmunkat nem enyhíti, hogy a szabad világ a magyar forradalmat a modern kor legnagyobb forradalmai – az amerikai, a nagy francia, az orosz – sorába állítja. Mert a magyarok hősiességét dicsőítő világelismerés eddig keserves ellentétben áll a világ dicstelen tétlenségével.

Amikor e sorokat írjuk – december közepén – a forradalom új lánggal ég Magyarországon. Az új fellángolás következményeit nem láthatjuk és még annak sem látjuk jelét, hogy a világ béna tétlenségét olyan cselekvés váltaná fel, amiből a magyar forradalom tényleges segítségre számíthatna. Ám a forradalom lángjai a Szovjet-Unió és a nyugati hatalmak közép európai politikájának csődjét egyként megvilágítják.

A Szovjet-Unió úgynevezett „liberalizálási” politikája – legalábbis Magyarországon – teljes csődöt mondott. Vita tárgyát képezheti, hogy a csőd elkerülhető lett volna-e, ha a moszkvai vezetőség nem húzza-halasztja a Rákosi-klikk felszámolását. Elméletileg elképzelhető, hogy amennyiben múlt nyáron Rákosival együtt Gerőt és a többi sztálinistát is menesztik és Nagy Imre alakít kormányt, akkor a liberalizált kommunista rendszer – a lengyel Gomulka-kormányhoz hasonlóan – egyelőre fenntarthatta volna magát. Sőt az is elképzelhető, hogy amennyiben az ÁVH és az oroszok október 24-én nem lőnek a Parlament előtti tömegbe, akkor a Nagy-kormány engedményei még lecsillapíthatták volna a forradalmi indulatokat. Ám mindez már csak meddő elmélkedés. A forradalom elemi erővel söpörte el a kommunista rendszert és lehetetlenné tette a kommunista diktatúra bármilyen rendű, rangú vagy nemű folytatását Magyarországon.

További vita tárgyát képezheti, hogy mi lett volna a Szovjet-Unió válasza a magyar forradalomra, ha történetesen október 29-én Izrael, Anglia és Franciaország nem indítanak közel-keleti háborút – mint a New York Times moszkvai tudósítója írta – ekként teremtve „ideális helyzetet” a Szovjet-Unió magyarországi beavatkozására, Max Beloff, a tekintélyes angol történetíró tagadta – a rögtön lábrakapott váddal szemben – hogy az angol-francia közel-keleti támadás bátorította fel Oroszországot, mert Beloff szerint, a magyar forradalom összeomlással fenyegette az egész csatlós birodalmat s Moszkvának minden körülmények között erőszakhoz kellett folyamodnia, hogy megmentse közép-európai katonai pozícióját.

Kétségtelen, hogy – különös tekintettel a rendezetlen német kérdésre – a magyar forradalom és a forradalom terjedésének veszélye súlyos dilemma elé állította a Szovjet-Unió európai jövőjét latolgató és a sztálinisták és „liberálisok” közt megosztott orosz kormányt. Tény viszont, hogy a közel-keleti akció napjáig a Szovjet-Unió hátrálni látszott Magyarországon s ugyanazon a napon, október 30-án amikor Anglia és Franciaország ultimátumot intézett Egyiptomhoz, a Szovjet-Unió még messzemenő engedményekre kész nyilatkozatot bocsátott ki, melyben elismerte Magyarországon s másutt elkövetett hibáit és a csatlósbirodalomnak „szocialista commonwealth”-é való átalakítását helyezte kilátásba. S bár semmi okunk hitelt adni a moszkvai kormány nyilatkozatának, vagy azt hinni, hogy ez a terv sikerülhetett volna, mégis nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a Szovjet-Unió, közép-európai befolyásának megmentése érdekében, esetleg nem folyamodik brutális agresszióhoz Magyarországon, ha történetesen Anglia és Franciaország a Közép-Keleten nem teremt precedenst a támadásra, s ha ezzel a két nyugati állam nem idéz elő súlyos törést a szabad világ nagyhatalmai közt és nem tereli el az Egyesült Nemzetek s a világ figyelmét Magyarországról.

Ám ma már ez is csak meddő elmélkedés. A tény az, hogy az oroszok brutális kegyetlenséggel vérbe fojtották a magyar forradalmat. Nagy Imre kormánya helyébe (amely felmondta a varsói paktumot, a szovjet csapatok kivonulását követelve, Magyarország semlegességét proklamálva és az Egyesült Nemzetek segítségét kérve az orosz támadás ellen), az áruló Kádár János tehetetlen bábkormányát ültették a szovjet tankoktól körülzárt Parlament épületébe. Ez sokkal több volt annál, amit egyes kommentátorok a sztálinista módszerekhez való visszatérésnek neveztek. Sztálin sohasem indított fegyveres megtorlást egyetlen meghódított ország ellen sem, mert a sztálini diktatúra alatt nem fordulhatott elő olyan helyzet, ami ezt szükségessé tette volna. Amit a Szovjet-Unió most csinált, az háború volt a függetlenségét rövid néhány napra visszanyert Magyarország ellen. S amikor az ország leigázása így sem sikerült, a szovjet erőszak a munkásság forradalma ellen fordult. Így a Szovjet-Unió, a „béketábor” vezetője, háborús bűntényt követett el s a „munkásság állama” gyilkos merényletet hajtott végre a munkásság forradalma ellen.

Az orosz birodalom "liberalizálási" politikájának csődjét Budapest füstölgő romjai hirdették – de a magyar tragédia szétfoszlatta a Nyugat felszabadító politikájának a blöffjét is. Anglia és Franciaország a magyar forradalom tetőpontján mitsem törődtek a magyarok sorsával; ellenben a nemzetközi zűrzavart alkalmasnak vélték arra, hogy Izraellel karöltve leszámoljanak Nasszer Egyiptomával és visszakaparintsák Szuez fölötti uralmukat. Közel-keleti lépésükkel az angolok és franciák persze megbénították a szabad világ akcióképességét a szovjet agresszió ellen Magyarországon. S mentségükre, ha őszinték, legfeljebb azt hozhatták fel, hogy ők sohasem rokonszenveztek az Egyesült Államok felszabadító politikájával. Mert Anglia hagyományos ridegséggel viseltetett Közép- és Kelet-Európa iránt, míg Franciaország az egész hidegháború alatt, amely amerikai vezetés alatt szövetségbe boronálta őt Nyugat-Németországgal, láthatóan mindig szívesebben vette volna valamilyen formában az orosz szövetség felélesztését Németország bekerítésére. Ám még aki tisztában volt az Egyesült Államok felszabadító politikájának hátterével (amiről a Látóhatár előző számában írtunk), annak is csak keserű csalódást okozhatott az amerikai magatartás.

John Forster Dulles külügyminiszter, a felszabadító politika egyik értelmi szerzője, a magyar forradalom válságos hetében szinte szabad kezet adott a szovjet kormánynak, amikor arról biztosította az oroszokat, hogy ne féljenek koncessziókat tenni, mert az Egyesült Államok kormánya minden hátsó gondolat nélkül kívánja a csatlósországok függetlenségét s nem tekinti őket potenciális katonai szövetségeseknek. Ez a nyilatkozat helyénvaló lett volna egy nemzetközi értekezleten; az adott helyzetben azonban a Szovjet-Unió úgy értelmezhette, hogy a magyar forradalom ellen már elindított támadását amerikai megtorlástól való félelem nélkül hajthatja végre. S ha az orosz birodalomnak további megnyugtatásra volt szüksége, ezt bőven meríthette a nyugati egységnek az angol–francia közel-keleti lépés következtében szenvedett megrendüléséből.

És mit mondjunk Eisenhower elnök november 14-i sajtókonferenciáján tett nyilatkozatáról? A kommentárt az olvasóra bízzuk s csak idézzük az elnök szavait: „mi sohasem szólítottunk fel egyetlen népet sem arra, hogy felkeljen egy kíméletlen katonai hatalom ellen.” Megjegyezzük, hogy ez inkább kitérő válasz volt. Mert az újságírók felvilágosítást kértek az amerikai kormány felszabadítási politikájáról, különös tekintettel arra, hogy október 29-én, amikor Gomulka már csatát nyert Lengyelországban és a magyar forradalom is győzedelmeskedni látszott, Nixon alelnök a közép-európai fejleményeket bizonyítéknak nevezte az amerikai „felszabadítási álláspont” helyessége mellett. A választ erre a kellemetlen kérdésre talán a középeurópai születésű francia író, Mančs Sperber adta meg: „A magyar forradalmárok”, írta Sperber, „a szabad világba vetett hitüktől megfosztva halnak meg, mert a szabad világ csak diadalukban volt kész osztozni, de nem küzdelmükben.”

Az amerikai kormány persze elöljárt a magyarországi szovjet agresszió kemény szavakkal való elítélésében. Sőt Eisenhower elnök idézett sajtókonferenciáján továbbra is hangoztatta a felszabadító politika helyességét, kijelentvén: „mi ragaszkodunk ahhoz, hogy minden népnek joga van arra, hogy szabadon választott kormánya alatt szabadon élhessen”. Ugyanezt ismételte lényegében Dulles külügyminiszter december 2-i súlyos rák-műtétje után tartott első sajtóértekezletén. S amikor az újságírók tovább faggatták, mi is tulajdonképpen a kormány felszabadítási politikája, Dulles kijelentette, hogy a felszabadítási folyamatnak „evoluciósnak” kell lennie, nem pedig „erőszakos forradalomnak”.

Így hát a magyar forradalmároknak, ha idejük volt elmélkedni az orosz fegyverek tüzében, rá kellett jönniük, hogy forradalmukkal kétszeres „hibát” követtek el: egyrészt elrontották a Szovjet-Unió liberalizálási politikáját, másrészt keresztülhúzták az amerikai felszabadítási politika evolúciós számításait. Ilyen értelemben persze a világtörténelem összes forradalma „hiba” volt – mert minden forradalom a szerves fejlődés kudarcából született. A felelősség kérdését azonban már Goethe eldöntötte híres mondásával, mely szerint a forradalmakért nem a népek, hanem a kormányok felelősek.

Ám ha a magyar forradalom egyformán kellemetlen meglepetést okozott a moszkvai és washingtoni bürokratáknak, a két világhatalom reakciója merőben különböző volt. Míg a Szovjet-Unió cselekedett, addig az Egyesült Államok, a szabad világ vezetője, tétlen maradt. Miért? Vajon a félelem a világháborútól, a rettegés a hidrogénbombától bénította meg a szabad világot? A tények igen kellemetlenül azt bizonyítják, hogy a nyugati hatalmak a közép-európai forrongások idején egyáltalán nem álltak éberen készen, hogy hatalmukkal és tekintélyükkel a szabadságukért küzdő elnyomott népeket segítsék. Mégcsak meghitt érintkezést sem tartottak fenn egymással, ami fennálló szövetségükből kötelező volt rájuk; csak így magyarázható, hogy Anglia és Franciaország az Egyesült Államok háta mögött a közel-keleti akciót koholta. Az elnyomott népek szabadságharca bizony még annyira sem érdekelte őket, hogy egységüket őrizzék és készenlétben álljanak.

De ha a választás tényleg háború és tétlenség közt volt? Ha a félelem bénította meg a szabad világot? „De ha ez volt az ok” – szegezte a szabad világ mellének a kérdést Salvador de Madariaga –, „akkor miért legyen a Szovjet-Unió félelme kisebb, mint a miénk? ... Vajon túlélheti-e a Nyugat azt a revelációt, hogy a nem-magyarok között, akik Magyarország szabadságáért harcoltak, csak az orosz dezertőrök voltak? Vajon olyan mélypontra süllyedt-e a Nyugat hite a szabadságban, hogy nem lát reményt egész Kelet-Európa, sőt Oroszország felszabadítására is a kommunizmus alól, ha most talpára áll és megakadályozza Magyarország legyilkolását?”

A száműzött spanyol liberális filozófus kérdésére az Egyesült Nemzetek pódiumáról elhangzott hosszú szónoklatok adták meg a szabad világ válaszát. Több mint egyhavi szónoklat után, december 12-én ötvenöt szavazattal elítélő nyilatkozatban bélyegezték meg a Szovjet-Uniót magyarországi lépéséért – és önmagukat tétlenségükért és tehetetlenségükért.

S mialatt szónok szónokot követett az Egyesült Nemzetek new-yorki felhőkarcoló-palotájában, néhány háztömbbel odébb, a Waldorf-Astoria felhőkarcoló szállodájában, az autóiparosok új kocsimodelljét ünneplő díszvacsorán, Richard M. Nixon, a hatalmas Egyesült Államok alelnöke, december 7-én kijelentette: „Az Egyesült Államok megállta a történelem próbáját. Az Egyesült Nemzetek Szervezete meg van mentve. A jog uralma fennmaradt: ugyanazon jog a hatalmasok és erősek számára, mint a gyengék és védtelenek számára.” Nixon ezeket a szavakat az Egyesült Államok és az Egyesült Nemzetek közel-keleti politikájának dicséretére mondta – de mindenképpen elképesztő kijelentés volt abban a történelmi pillanatban, amikor egy kis nemzet magárahagyatva élet-halál harcát vívta egy brutális nagyhatalommal. S ami azt illeti, az sem volt igaz, amit Nixon Magyarország megsegítéséről mondott. Szerinte: „Nem voltak semmilyen szerződések, melyeknek értelmében a szabad nemzeteknek fegyveres segítséget kellett nyújtaniuk.” A tény ezzel szemben az, hogy Magyarországon szovjet támadás esete forgott fenn s az Egyesült Nemzeteknek, az alapszerződés értelmében, kötelességük volt a megtámadott fél segítségére sietniük. Csakhát a szabad nemzetek vonakodtak mégcsak a szovjet agresszió tényét is megállapítani.

Ebben a történelmi pillanatban a magyarok ugyan a halál torkában voltak, de méltóbbak voltak a lét jogára, mint a földkerekség összes hatalmai együttvéve.

Látóhatár, 1956. 292–296.