Szuez és Magyarország

Lélegzetfojtó események tanúi lettünk e napokban. A három nyugati nagyhatalom közül kettő, egyik is, másik is vezető tagja az Egyesült Nemzeteknek, olyan vállalkozásba kezdett, amely a harmadik nagyhatalomnak, a nyugati szövetség leghatalmasabb tagjának legnagyobb rosszallását váltotta ki, kiváltván ezáltal az Egyesült Nemzetek úgyszólván egyhangú ítéletét is. Másrészt Kelet-Európa felszabadítása, a jövőnek ez a merész álma, Magyarországon testet öltött; valósággá lett mindannyiunk meglepetésére – és a győzelem előestjén tiporták halálra a tüzet ontó szovjet páncélosok és a hideg amerikai szavak.

Nasszer ez év július 26-án rátette kezét a Szuezi Csatorna Társaságra. Ezt a felháborodás moraja követte, mert az egyiptomi diktátor eként birtokába vette a Csatornát, holott az már amúgyis hatalmában volt, amióta az angolok elhagyták a Szuezi Csatorna övezetét. E július 26 óta az angol és francia kormány nyilvánvalóan elhatározta már, hogy a Csatornát erőszak alkalmazásával is visszaszerzi. Szándékuknak több indítóoka volt, de mind a két fél esetében más és más értelmű. Mind a ketten arra törekedtek, hogy visszaszerezzék azokat a diplomáciai és gazdasági előnyöket, amelyeket a Szuezi Társaság tulajdona és a Csatorna fölött gyakorolt tényleges ellenőrzés biztosított nekik. Az angol kormány ezenkívül elhatározta, hogy megleckézteti Nasszert a hálátlan és udvariatlan viselkedésért, ahogyan Edennek a Csatorna-övezet kiürítése során tanúsított nagylelkű magatartására válaszolt. Ami a francia kormányt illeti, arra törekedett, hogy az algériai front legszélső szárnyán kikapcsoljon egy veszélyes ellenfelet. Ezért határozta el az angol és francia kormány, hogy közösen és határozottan cselekedjék.

A világ közvéleménye azonban mind a két államot tárgyalásokra kényszerítette. Éppen abban a pillanatban, amikor úgy látszott, hogy a tárgyalások kedvező fordulatot vesznek, október 29-én, Izrael megtámadta Egyiptomot. A francia és angol haderő készenlétben állt. Párizs és London huszonnégy órán belül ultimátumot intézett mind a két félhez, amelyben követelték, hogy mind a két hadviselő fél vonuljon vissza egy meghatározott vonal mögé, amely, mindenesetre véletlenül, több mint száz kilóméter mélyen húzódott az egyik fél felségterületén. A további tizenkét órán belül oly hatásosan bombázták a megtámadott fél repülőtereit, hogy az első támadó minden különösebb megerőltetés nélkül nyomulhatott előre.

A francia–angol beavatkozás elő volt készítve, hogy megbüntessék Nasszert a Szuezi Társaság államosításáért és hogy biztosítsák Angliát a közel-keleti olajszállítmányok megszűnésének fenyegető veszélye ellen. Mindezt azonban inkább rendőri intézkedésnek szánták, melynek az volt a célja, hogy a két elkeseredett ellenfelet szétválassza; ugyanakkor meg akarták előzni orosz páncélosok és repülőgépek megjelenését a Közép-Keleten. Látott már a világ haderőt, amelynek ily sokféle feladata lett volna? Ennek az egész akciónak valódi és legfőbb indító oka végeredményben az angol és francia kormánynak az a kemény elhatározása volt, hogy a Csatornát kezükbe kaparintsák és Nasszert megbuktassák.

Ugyanebben az időben a magyar nép fölkelt szovjet elnyomója és kizsákmányolója ellen. A magyarok egész egyszerűen nem bírták már tovább. Az ország kincseinek szemérmetlen kirablása, a nép munkaerejének kiuzsorázása, a kommunista titkosrendőrség leírhatatlan kegyetlensége és embertelensége, mindaz a tömérdek nyomorúság, amely a szovjet uralom kísérője volt, oly kétségbeesett bátorsággal töltötte el a magyar népet, amely nem ismert többé óvatosságot és határt. Olyan kormány alakult, amely az országot többé nem a Szovjet-Unió csatlósállamának, hanem szabad európai országnak tekintette. Ekkor szánta el magát a Szovjet-Unió a halálos csapásra. A szovjet páncélosok elsöpörték a Nagy-kormányt, egy árulót neveztek ki egy bábkormány miniszterelnökévé és arra kényszeríttették, hogy segítségül hívja az orosz csapatokat. Magyarország ismét tarkóján érezte Sztálin csizmáját.

És ekkor sajátságos fejlemények következtek. Az Egyesült Nemzetek Szervezete csupán a legmérsékeltebb módon háborodott fel. A magyar kérdés vitája egy szánalmas gyász-magyar beszédével kezdődött, aki a magyar kormány megbízottjának mondotta magát. A közgyűlés ezt elismerte és hagyta őt beszélni. Vajon miért? És egyáltalán, kicsoda ez a Kádár? Hiszen a valóságban ma sincs magyar kormány. Hammarskjöld tulajdonképpen miért fordult Kádárhoz beutazási engedélyért Magyarországra? Miért nem fordult inkább a győri Nemzeti Bizottsághoz? Van-e olyan tekintélye Kádárnak, amivel Győr-vármegye ne rendelkeznék? Az Egyesült Nemzetek főtitkára miért nem vizsgálta meg közelebbről ezt a kérdést? Végülis rá kellett volna jönnie, hogy ma egyáltalán nincs magyar kormány és éppen ezért kérdezés nélkül útra kelhetett volna a senki-földjére. Miért nem volt bátorsága szembe nézni a szovjet páncélosokkal, amelyek nyilván útjába állottak volna? Miért töltötte idejét Kairoban, ezen a csupán másodrangú nézőtéren? Nem bízhatta volna egyik munkatársára a szuezi ügyeket, hogy ő maga haladéktalanul a fő kérdést tarthassa szem előtt?

Kényes kérdések ezek. Feleletet talán Eisenhower elnök szavaiban és tetteiben találunk rájuk vagy jobban mondva az ilyen szavak és tettek hiányában. Aféle hírek keringtek, – rendszerint „jól tájékozott washingtoni körökből” – hogy Berlint és Ausztriát megvédenék. Ez egyenesen Moszkvának adresszált kacsintás volt, hogy Lengyelországot és Magyarországot az orosz birodalom tartozékának tekintik, háborúra okot csak a Vasfüggönyön túli támadás adna. Így aztán értesülhettünk az Eisenhower október 14-i sajtóértekezletéről szóló cikkekből, hogy az elnök kijelentése szerint a szabadság szellemének serkentésén és a népek reménységének ébrentartásán az amerikai politika sohasem lépett túl és ezekben az években soha senkit sem szólítottak fel arra, hogy „bármilyen fegyveres felkelést szervezzen, amely csak szerencsétlenséget hozna Amerika barátaira.” És az elnök még világosabban fejezte ki magát, amikor hozzáfűzte, hogy az Egyesült Államok sohasem pártfogolhatja „fegyvertelen tömegek nyílt lázadását egy olyan hatalommal szemben, amely meghaladja erőiket.”

Szegény Washington tábornok! Ő ugyanis éppen ezt cselekedte, amikor egy védtelen nép élére állott (Eisenhower elnök fegyvertelen tömegeknek mondotta volna). Milyen reménysége lehetett Washington tábornoknak abban az időben a győzelemre Anglia óriási túlerejével szemben? És mégis ő maradt a győztes – mindenesetre magára vonván a távoli jövendőből Eisenhower rosszallását. És Magyarország is ugyanúgy fölülkerekedhetett volna, ha a Nyugat időben cselekszik. Magyarország minden valószínűség szerint ma már szabad lenne, a többi csatlósállam is függetlensége felé tartana, sőt magában Oroszországban is beláthatatlan események indultak volna meg, ha Eisenhower elnök a magyar fölkelés második vagy harmadik napján határozottan és a legszigorúbb titoktartással a szovjet vezetők tudomására hozza, hogy a szovjet csapatok beavatkozása Magyarországon a legsúlyosabb veszélyekkel jár.

Miért nem történt ilyesmi? A legnyilvánvalóbb ok Amerika félelme egy általános háborútól és a hidrogénbomba rémétől. De miért tekinti akkor Washington – hidrogénbomba ide vagy oda – Berlint vagy Ausztriát casus belli-nek? Ám csak kell lennie valami oknak, amely megvilágítja Amerika magatartását a szuezi kérdésben és a magyar tragédia tekintetében és érthetővé teszi azt a torz perspektívát, amely szerint az amerikaiak nagyobb súlyt helyeztek a szuezi összetűzésre, mint a magyarországi fejleményekre. A magyarázatot csakis abban lelhetjük, hogy az Egyesült Államok, éppúgy mint Anglia és Franciaország, külpolitikai értelemben megrekedt a tizenkilencedik század gondolatvilágában; a hidrogénbomba korában még mindig a hatalmi politika elavult játékát űzi, amely ma már éppen annyira időszerűtlen, mint a hölgyeken a krinolin. Ezért óvakodnak attól, hogy a Szovjet-Unió ellen folytatott küzdelmet annak tekintsék, ami valójában: abszolút háborúnak, amelynek csak akkor lesz vége, ha Oroszországban kiütik a hatalmat a Kommunista Párt kezéből. Vakságukban a nyugati hatalmak ezt a küzdelmet a régi iskola szerint inkább hatalmi vetélkedésnek tekintik az orosz impériummal. Ezért beszélnek újra meg újra koegzisztenciáról. A magyarországi felkelés második vagy harmadik napján a szabadságharcosok kerülő úton, az angol miniszterelnökön keresztül, segélykérést juttattak el az Egyesült Nemzetekhez. A francia és angol sajtó diplomáciai munkatársainak közlése szerint ezt a felhívást „hűvösen” fogadták Londonban; a segélykiáltást rosszallták illetékes helyen, mert nyilvánvalóan zavarta a koegzisztencia légkörét. A nyugati hatalmak úgy látszik még mindig kompromisszumra törekednek a befolyási övezetek alapján. Ez a szemléleti mód megmagyarázza a nyugati hatalmak heves ellenkezését, amikor Oroszországnak a közép-keleti kérdésekben való részvételéről volt szó s megmagyarázza passzivitásukat a Szovjet-Unió iránt, amikor nekilátott Magyarország megsemmisítésének.

Amikor a magyarok ledöntötték Sztálin óriás szobrát, amely szép fővárosukat rútította, összetört a vörös cár otromba fémteste; de a talapzaton ott maradt – megcsúfolva minden sztálintalanítást – a zsarnok csizmája. Ez a csizma most maga-magától ismét meg akar indulni. Ha nem pusztítjuk el mi, európaiak, minket taposnak el durva talpai. (Megjelent a Neue Zürcher Zeitung december 4-i számában.)

Salvador de Madariaga

Látóhatár, 1956. 341–343.