A Nyugat-Balkán az EU-bővítés kérdőjeleivel – különös tekintettel Macedóniára

Axt, Heinz-Jürgen – Milošoski, Antonio – Schwarz, Oliver: Das Europäische Parlament geht auf Distanz zur EU-Erweiterung. Reaktionen beim Beitrittskandidat Mazedonien. = Südosteuropa Mitteilungen, 46. Jg. 2006. 2. H. 15–27. p.

Az Európai Parlament 2006 márciusában fogadta el a bővítési bizottság aktuális bővítési stratégiai ajánlását, melyet Elmar Brok, a külügyi bizottság elnöke terjesztett elő. Az irat tartalmazza az „európai gazdasági tér plusz” fordulatot, amely már ismert, hasonlókkal, mint „különleges partnerség”, „kibővített társult tagság” vagy éppen „gyenge integráció”, kellő bizonytalanságot keltenek az EU-bővítés további menetét illetően. A Brok-tervezet javasolja is, hogy az Unió mihamarabb egyértelmű állásfoglalást alakítson ki a további bővítést illető „kapacitásáról”, és esetleg tisztázza a földrajzi lehetőségeket. Más úton is kétségeket ébresztett már, hogy az Európai Tanács thessaloniki nyilatkozatához (2003) képest a bizottság 2005. végi ajánlásai a Nyugat-Balkán, illetve Törökország csatlakozási távlatait illetően, a két régiót némiképp egy kalap alá vonva, a meghatározatlan időtávra, a szorosabb feltételhez kötöttségre, a lakosságot illető „intenzívebb” kommunikációra helyezte a hangsúlyokat. Jól érzékelhető tehát a stratégiaváltás előszele. Emögött általában a végbement keleti bővítéssel vállalt pénzügyi terhek, az EU-háztartás amúgy is tisztázatlan kérdései, az alkotmány ratifikációs válsága állnak.

A Brok-tervezet persze nem kérdőjelezi meg a bolgár és román csatlakozás elfogadott menetrendjét, üdvözli Macedónia tagjelöltségét és a Horvátországgal újra felvett tárgyalásokat. Ám erős szkepszissel és bírálattal szól Törökországról, a Nyugat-Balkánra vonatkozólag pedig kötelezettség nélküli általánossággal Európa „újraegyesítésének” lehetséges „következő fázisáról”, egyben az illető országokra háruló kiemelt felelősségről beszél (szabadság, demokrácia, jogállamiság értékei iránti maradéktalan elköteleződés, sokoldalú kapcsolatok kiszélesítése, szorossá tétele). Ez majdnem úgy hangzik, mintha a régiót illetően már nem is EU-csatlakozásról, hanem csak valamilyen illeszkedésről, felértékelt szomszédságról lenne szó. Harmadik út – tagság és szomszédság között? A mondanivaló nem világos, nem vállalja a nyílt beszédet. A további EU-bővítési program támogatottsága minden szinten visszaesett, kérdéssé vált az EU bővítési „képessége”, és mind jobban erősödik az a vélekedés is, ami szerint eleve a 2004-es bővítés is elhamarkodott, átgondolatlan volt: a keleti bővítési kör államai a csatlakozási feltételeknek szorosabb értelemben tulajdonképp nem feleltek meg, a régi tagállamok semmit nem nyertek velük, stb. A további bővítéssel kapcsolatban a nyugati EU-mag egyes politikai körei tartanak a még erősebb strukturális felhígulástól, a gazdasági kezelhetetlenségtől, kibővítve lakossági aggályokkal a munkaerőpiac és a szociális ellátmány jövőjét illetően.

Ha elfogadjuk, hogy a 2004-es bővítés esetleg „átgondolatlan”, „elhamarkodott” volt, úgy ez nem vagy nem csak a csatlakozott államok vitatható felkészültségi foka, hanem legalább annyira az EU intézményi reformjának elmaradása oldaláról is igaz. 25 tagállam viszonyainak és érdekeinek összehangolása kétségkívül más, differenciáltabb struktúrát igényel, mint tízegynéhányé, így nem lehet csodálkozni azon, hogy az EU az utolsó, nagyarányú bővítés következményeit az eddigiekben képtelennek látszik „feldolgozni”. Itt főként a döntési mechanizmusokról, a támogatások hatékonyabb rendszeréről, valamint az érdekegyeztetések normáinak elfogadásáról van szó. Bizonyosan nem normaértékű a régi tagok agrárkedvezményezettségének fenntartása az új tagok rovására a 2007–2013 közötti költségvetési időszakban; a szakágazatonkénti támogatások merev rendszere akadályozza a hatékony felhasználást, stb. Az ilyen és hasonló egyenetlenségek nagy részét igyekezett volna kiküszöbölni az alkotmányszerződés, amelynek ratifikációs folyamata a francia és holland népszavazás eredménytelensége miatt megakadt, és így az EU emiatt továbbra is a nizzai szerződés kezdetlegesebb talaján áll. Nem vált valóra a közösség egyidejű bővítése és „mélyítése”, mint azt a fő korifeusok elképzelték. Kérdés, hogy hol van a baj – a lakosságnál vagy a politikánál? Az utóbbi a valószínű, és a csatlakozásra készülő elitektől „eredményesebb kommunikációt” elváró centrum maga is rosszul vizsgázik – kommunikációból-e vagy talán politikai koncepcióból? Ez esetben is gyanítható, hogy inkább az utóbbi igaz: az EU-alkotmányozás válsága nem kommunikációs „hibából” fakad, sokkal inkább politikai elégtelenség tükröződik benne. S ez tükröződik magában az alkotmányszövegben is, ezért nem „megy át” a kommunikációban.

Az EU alapvető konstrukciós gyengesége a politikai struktúra meghatározatlanságában áll. A fokozatos építkezés lépésenkénti logikája a bővítés befejező szakaszának – a nagyjában-egészében teljes kontinentális kiterjesztés – programba vételéhez már végképp nem elegendő. Pontos cél-tételezésre van szükség: végül is gondolunk-e szorosabbra vont föderációra, vagy végcélként is csak piaci közösséget tartunk szem előtt? A kettő között hatalmas a különbség a kölcsönös elvárások, a szerveződési stratégiák és az érdekegyeztetés tekintetében. Döntésre kellene vinni a „geostratégák” és az „integracionisták” felszín alatti vitáját. A két elképzelés ma lobbiszerűen működik, az erőfölény szabja meg, hogy melyik kerekedik felül. Törökország beemelését a csatlakozási folyamatba például a geostratégiai oldal érte el az euroatlanti kapcsolattal érvelve, és a döntésnek számos vitatható pontja marad. Az integracionisták pedig azzal állítottak csapdát az EU-stratégia számára, hogy Európa homályos tartalmú „újraegyesítéséről” beszélnek. Ez belenyúlik a kontinens földrajzi határainak a kérdésébe, és az EU részéről látatlanban kellene kötelezettséget vállalnia a „kontinensért”, amelyről nem tudni, hogy a történelemben egyáltalán mikor állt össze maradéktalan egységgé.

Úgy tűnik, Törökország jelölése kiütötte a biztosítékot a bővítési folyamat más reménybeli résztvevők – éppen a Nyugat-Balkán – kezelése szempontjából. Macedóniával, elsőként az övezet szuverenitásai közül, 2001-ben jött létre stabilizációs és csatlakozási egyezmény. A lakosság 97%-os arányban támogatja a kilátásba helyezett csatlakozást, ami a macedón politika részéről is abszolút prioritást élvez. A bővítési stratégia kifáradásának szóvivői tartózkodnak is attól, hogy eleve elvegyék Macedóniától ezt a kilátást. De a térséget egészében érintő szkepszisük mégis árnyékba vonja a reményeket a kapcsolati status quo lebegtetésével vagy a feltételek szigorításával. A macedón vezetés és közvélemény nem véletlenül kapta fel a fejét a Brok-tervezetre. A sajtó és a társadalom felbolydult, a politika sietve kereste az egyeztetés lehetőségét, és állnia kellett a hazai ellenzék ütéseit. Politikai deficit gyanánt tartani lehet a belső euroszkepticizmus és a nemzeti emóciók felerősödésétől, a reformok elbizonytalanodásától. Alternatív tájékozódás gyanánt előtérbe kerülhet az USA-val szorosabbra fűzhető kapcsolat. (A meglevő stratégiai kapcsolat – jelképes szintű afganisztáni misszió –, valamint az első külpolitikai siker vonzáskörében: az USA elismerte az Európában vitatott „Macedón Köztársaság” elnevezés használatát.) A macedón politika nem hagyta szó nélkül, hogy az EU kettős mércével mér Kelet-Közép-, illetve Délkelet-Európa között. Csatlakozási várakozása mellett a többi között csekély nagyságrendjével is érvelt (kétmilliós ország), amivel nem terhelheti túl az EU befogadóképességét stb.

A bővítési stratégiát illető hivatalos megnyilatkozások és nemhivatalos vélekedések általában és Macedónia példáján konkrétan nem tűnnek „átvonuló” felhőnek az EU-bővítési politika egén: a csatlakozási folyamat minden bizonnyal tartósan megnehezül, eddigi automatizmusának vége, szigorúbban kötött feltételek valós teljesítése mentén fog haladni. De vigyázni kell, hogy a folyamat, ha lassul is, egy pillanatra se törjön meg, a kisebb lépések folyamatosságával – tekintettel a balkáni konszolidáció törékenységére is – meg kell őrizni a csatlakozási távlat biztonságát. Ez az EU szavahihetősége szempontjából sem érdektelen.

Komáromi Sándor