Cs. Szabó László

Írók a forradalomban [1]

1.

Angol s általában nyugati szemmel csak akkor foghatjuk fel igazán az írók szerepét a szabadságharcban, ha előbb körülnézünk, hogy hová nyúltak el száz esztendő óta a kelet-európai forradalmak gyújtózsinórjai. A zendülő földmunkások közé? Vagy a külvárosok földalatti mozgalmaiba? A bányákba? Vagy a tiszai töltésekre? A kommunisták ezt akarták elhitetni, különösen abban a megfélemlítésre szánt vitában, amely Déry Tibor regénye, a „Felelet” körül kerekedett az ötvenes évek elején. De a történelmi igazság csak rendőri felügyelet alatt szokott engedelmeskedni az átírásnak. Mi hagyjuk meg úgy, ahogy a tényekben bemutatkozik.

A forradalom gyújtózsinórja Keleten a múlt század negyvenes éveitől fogva abba a rétegbe nyúlt el, amelyet Hugh Seton-Watson, a kiváló történész megfontoltan intelligenciának nevez és sohasem középosztálynak. Párhuzamosan a megkésett iparosítással és városiasodással Kelet-Európában a főiskolai túltermelés által gerjesztő hatású, sértett, szegény és nyugtalan réteg rakódott a birtokos osztályok köré s ez a „perem-értelmiség”, hogy a magamcsinálta szóval éljek, még csak nem is emlékeztetett a társadalmi életbe simán beilleszkedő vagyonos nyugati középosztályra. Míg Viktória királynő s trónutódainak tisztelettudó, milliomos polgárait reform szellem hatotta át, a cárok és császárok diplomás alattvalóiban forradalmi keserűség izzott nemcsak magukért, hanem a szunnyadó milliókért is. Ők voltak, rendszerint kéretlenül, a szószólói azoknak a szegényeknek, akik nem tudtak róluk, ők szították a rossz lelkiismeretet a "boldog birtokosok"-ban, akikkel kopott, megtűrt és gyanús rokon gyanánt mégis csak szabadon érintkeztek. Kelet-Európában a forradalmaknak szellemi tiszti századai voltak s nem hadseregük. Míg az angol középosztály vagyonára s gazdasága vívmányaira támaszkodva magabiztos, higgadt reformpolitikával tágíthatta a demokráciát, a túlszaporult „intelligencia” tehetetlen keserűségében Keleten a forradalom egyetlen kiútja felé irányította a nyugati munkásságnál jóval erőtlenebb ipari proletárokat s a meddő szolgadühben forgolódó parasztokat. Olyan réteg, amely apostoli helyének, lelkiismereti parancsainak, látszat nélküli szellemi hírének és hiúságának csak erőszakos változással szerezhet politikai súlyt, még vértelen reformköveteléseiben is a forradalmak számára dolgozik. Nyugati szemszögből leginkább az 1789-es Nagy Forradalom szálláscsinálóihoz hasonlítottak, ha nem is éltek olyan bizalmas lábon a hatalmasokkal, mint annakidején a felvilágosodás primadonnái, Voltaire, Diderot és Rousseau. Történelmi hatásuk azonban, szürkébb szereposztásban, szinte hajszálra egyforma: íróasztaluknál ők készítették elő a párizsi és más Bastilleok kapujáig a tömeg forradalmi tetteit. Talán ezzel magyarázható a francia írók mostani határtalan elragadtatása a magyarokért. Filozófus őseik történelemformáló dicsőségét ünneplik öntudatlanul a magyar írókban; azért a politikai és erkölcsi tisztítóhadjáratért lelkesednek, amelyet maguknak szántak mindmegannyi vezér gyanánt a földalatti ellenállás és rendőrkínzások éveiben. Hatásuk nyomtalanul beleveszett a francia politika mocsarába s az írók, akárcsak a két háború közti magyar írók a hamis fénnyel csillogó Budapesten, egymást marcangolják a cinikus és egyelőre sebezhetetlen ellenség helyett, ahogy Jean Louis Curtis, és főleg Simone de Beauvoir vaskos világnézeti kulcsregényéből kiderül. Mindkettő az irodalmi „mandarinok” belháborújáról szól a felszabadult Párizsban. Sartre, az egyik regény könnyen felismerhető fő figurája s minden társutasok bőbeszédű főpapja, szakítva szovjet barátaival, tulajdonképpen elmaradt háború utáni szerepét és Voltaire emlékét magasztalja most a magyar forradalomban.

Az angol írókat sokkal kevésbé ragadta meg s rázta föl ez a forradalom, mert szellemi előkészítése sehogyse fér össze a szigeti hagyománnyal. Angliában világnézeti tűzijáték nélkül mennek végbe a politikai változások, nincs irodalmi előéletük s a történelem sorrendjében mindig gyakorlati emberek: nagybirtokos mintagazdák, önálló vállalkozók, emberbarát gyárosok, istenfélő bankárok, bibliaolvasó szakszervezeti vezérek és proletár izgatók vitték keresztül. Milton volt talán az utolsó igazán elkötelezett angol költő a politika élet-halál harcában, az utolsó „engagé” , hogy a nemzetközi szóval éljek. Ő pedig közel háromszáz éve halott. Még Dickens se volt igazán az, hiszen könyvei csak érzelmi oldaltűzzel, a szív balszárnyáról támogatták az amúgyis győzelmes polgári reformpolitikát. Körülbelül annyi eszmei harc akad a regényeiben, mint egy lármás gyerekszobában.

A kelet-európai birtokos osztályok körül elszaporodó intellektuális réteg – a nyugati középosztály önálló vállalkozóival ellentétben – ügyvédekből, orvosokból, tanárokból, tanítókból, újságírókból, kishivatalnokokból, leköszönt tisztekből, lelkészekből, örök diákokból állt, de mindig erős volt az irodalmi beütése. Az irodalom volt az igazi olvasztó kemence, amelyben összeforrt a vegyes származású értelmiség, hogy alapos egyetemi képzettséggel, de vagyontalanul, égő lelkiismerettel, de hatalom nélkül a szegények kéretlen szószólója s a gazdagok bűntudatának – hogy úgy mondjam – „tegeződő” élesztgetője legyen. A múlt század negyvenes éveitől a kommunista hatalomátvételig a belátásra hajló birtokosok s a lassan eszmélő nincstelenek egyaránt az íróktól várták a forradalom nagy hadi tervét éppen úgy, mint a forradalom elhárítására szánt reformokat, a tettekre riasztó kürtszót éppen úgy, mint a keserű lélek pillanatnyi zsibbasztószereit, az új Ezredévet éppen úgy, mint a helyi sertésvész orvoslását. Második honalapítást akarunk? Osszák el az írók a foglaló törzseket! Sántit a lovam? Hol egy író, hogy meggyógyítsa a csüdcsömört! Tüdőgondozó kellene? Egykézik egy megyeszöglet? Szervezzünk dunatáji népszövetséget? Nincs elég jó hírünk a nagyvilágban? Rosszul hozott a kukorica? Külföldre rabolják a földalatti kincseket? Ide egy írót, hogy segítsen, tolla suhintásával visszaszerezze az elveszett Aranykort, új Édent teremtsen a pusztán, rózsákat fakasszon a koldusbotra!

Mindebből édeskeveset érthet egy angol író. Ő vagy a társaság nemes ékessége, mint Charles Morgan, vagy harapós-csúfondáros, krónikása, mint Somerset Maugham, Evelyn Waugh s a fiatalok közül Kingsley Amis vagy magános lázadó, világgá bújdosó önkéntes száműzött, mint Norman Douglas, D. H. Lawrence s a Földközi Tenger szirénáinak többi bolyongó udvarlója. De nem sodródik forradalmi mozgalmak élére, sose követelték tőle, hogy telepítse be az elnéptelenedett Északskóciát és villamosítsa az angol vasutakat. Negyedszázad előtt egyszer nekik is politikai cselekvésre lobbant a lelkiismeretük, nem csöndes szigethazájukban, hanem Spanyolországban, de a szörnyű mészárlástól hamar megirtóztak, kiégett a fegyverforgató kedvük, megcsömörlöttek a vértől csöpögő világnézeti lobogóktól. Orwell volt az egyetlen köztük, aki a kiábrándító tapasztalatok ellenére diákhűséggel mindhalálig kitartott az eszmék lövészárkában. Meg is fizetett érte a maga módján. Honfitársai tisztelik és szeretik ugyan az emlékét, csak azt nem lehet tudni, hogy pontosan milyen minőségben? Bibliás embernek, pulóveres, modern Don Quixotenak, tányérmosogató új Szent Ferencnek, növényevő anarchistának tartják, akinek inkább krisztusi példabeszédben van a helye, semmint a könyvespolcon. Magyar szemmel persze talán ő volt a „legigazibb” angol író az utolsó emberöltőben; az elkötelezett magyar író 1948-ig és Sztálin halála után benne ismert fegyvertársára és lelki testvérére. Mert a magyar írók 1953-ban olykor szinte népmesei bátorsággal ismét elindultak sárkányt ölni a hatalom fellegvárába s magukra vállaltak minden országos feladatot, cserébe azért a megható, naiv és vérmes bizalomért, amellyel a tűrhetetlen nyomorúság és elnyomás idején az ország apraja-nagyja feléjük fordult. 1956 októberében az 1848-as hagyomány szerint cselekedtek s túlméretezett szerepük csak angol szemlélőnek meglepő, magyar ember szemében csupán a dolgukat tették meg. Viszonzásul sokkal többen tudják betéve a verseiket Magyarországon, mint a szigeten az angol költőkét.

De volt egy óriási különbség is a negyvennyolcas forradalom ifjú s az ötvenhatos forradalom őszülő előkészítői közt. A márciusi ifjak kezdettől fogva szembenálltak Béccsel, a Habsburg elnyomással, míg az új szabadságharcra késztő tollakat jórészt olyanok tartották kezükben, akik ugyanezzel a tollal évekig Moszkva magasztalói s az elnyomás önvakító szövetségesei voltak. Mi indította a Pilvax asztal pelyhesállú körének meglett korú marxista követőit erre a megtérésre? Mi vette rá őket, hogy átálljanak az igazi Petőfi s az igazi Puskin oldalára, miután hosszú ideig úgy viselkedtek, mint akiket Metternich herceg és I. Miklós cár elégedett szeme és évjáradéka hizlal? Erre a kérdésre igyekszem felelni a következő fejezetben.

2.

A magyar írók a történelem nyílt színpadára vitték azt a harcot, amely régóta folyik titkon s elkeseredve a szovjet tömb pártszékházaiban. Nyílt színre vitték az egyén kétségbeesett önvédelmi harcát a megromlott forradalmi rendszerek és zsarnoksággá fajult népuralom ellen.

Századunk forradalmai a múlt század méhében fogantak és apostolai azért fohászkodtak, hogy a szocialista világtestvériség váltsa meg végre a gyenge egyént az erőstől, fékezze meg az öntörvényű ragadozók garázdálkodását a tőkésuralom bozótjában. A sors szörnyű iróniája, hogy az utolsó emberöltőben a gyengék százmilliói esnek áldozatul a megváltásukra szánt forradalom még nagyobb ragadozóinak. Érthető, ha mentésükre éppen azok vetik magukat a vadak elé, akik még tudnak az apostolok tanairól. A szovjet kommunistáknak a különféle szakadár kommunisták és a szocialisták a legádázabb ellenfeleik. Küzdelmük a pártfellegvárak zárt szobáiból nyílt színre robbant Magyarországon.

A harc jól-rosszul leplezve évekre nyúlik vissza s okai 1956 márciusától kezdve utolsóig kipattantak az egyre dühösebb önvallomásokból. Robbanó indulatuk kilőtt patronjai százával hevertek az Irodalmi Újság, Művelt Nép és Magyar Nemzet hasábjain. S a vallomások veleje mindig az volt, hogy az írók megelégelték az erősek oldalán állni a gyengékkel szemben. Elpártoltak a farkasoktól a bárányokhoz, visszapártoltak a holtakhoz: a szocialista néptestvériség első apostolaihoz.

A forradalmi rugó röviddel a kommunista hatalomátvétel után eltört a pártos írókban is. De a valóság elől bemenekültek egy körmönfont, hazug balettbe, amelynek Zsdanov volt a fő koreográfusa és Révai József a magyarországi betanítója. Újabban többfelé olvasom, hogy az íróforradalom már kevéssel a hatalomátvétel után parázslani kezdett. Lehet, de akkor elég jól titkolták. Az igazság az, hogy jóformán csak Déry Tibor mert ellentmondani a szó legjobb értelmében használt „vagány” bátorsággal; a többiek belső tűz és külső ihlet nélkül makacsul tovább kábították magukat az előírt rituális szövegekkel. A forradalmi rugó eltört, sugallat nem jött a népből, a pártos írók mégis tovább végezték étvágyrontó szolgálatukat. Ma már pontosan tudjuk, hogy miképp születtek akkor a remekművek Rákosi és Révai szája izének. Az író a Szabad Nép szókincséből lekanyarította háromszáz oldalra, a felülvizsgáló hatóságok a kiadótól a párton keresztül a minisztériumig megtoldották kétezer oldallal s az ellencenzúra a minisztériumtól a párton keresztül le a kiadóig visszarövidítette háromszáz oldalra, amelyből egyetlen sort sem tudott felismerni a hüledező szerző.

Égbekiáltó bürokratikus butaság, kicsinyes komiszkodás, pimasz írástudatlanság, önhitt és szájas műveletlenség, türelmetlen vaskalaposság, folytonos zaklatás, megalázás és nyílt kufárkodás kellett ahhoz, hogy beteljen a mérték s bomlásnak induljon Zsdanov engedelmes balletkara. De ennek a szétszóródásnak a jelei csak Sztálin halála után, a szovjet-orosz Olvadáskor jelentkeztek. Amikor 1953-ban a hatalmi egyensúlya párton belül átmenetileg a Sztálin-ellenes szárny felé billent, Rákosi fiatal íródeákjai s Révai József neveltjei végre belekóstoltak némi szellemi szabadságba, a kommunista öreg gárda pedig visszakóstolt az elvesztett szabadság régi jó ízébe. Nem születtek ugyan remekművek, hiszen Veres Péter találó megjegyzésével élve „félmarokban el lehet vinni a fiatalabb nemzedékek munkásságának tízéves eredményét”, de legalább pattanni kezdtek a szemhéjak, amelyekre addig csak ráfestve volt, vörös festékkel, az írói tekintet. Akármilyen furcsán hangzik, a pártos írók akkor találkoztak először honfitársaikkal. Mert nemcsak a nép volt elzárva a külvilágtól és szószólóitól az egyházakban, parlamentben, szakszervezetekben és irodalomban, a kommunista írók is légmentesen el voltak zárva üdülőkben, hévízi fürdőhelyeken, alkotóházakban s a pártcsendőrök közt megejtett falu- és gyárlátogatásokon. Először találkoztak az olvasóval, aki nem olvasta őket, nem is hallott koszorús műveikről. Már pedig az író a zaklatást még csak elbírja valahogy, de nincs olyan tökmag tehetség a világon, aki elbírja, hogy felvágatlanul maradjon. Becstelen és cinikus ember akad bőven a tollforgatók között, de azoknak is nagyobb öröm ötszáz szétolvasott példány a művükből, mint a jogdíj ötvenezer érintetlenül porosodó kötet után.

Amilyen tisztázatlan és kétértelmű volt a hatalmi helyzet a pártban, olyan volt jó ideig az irodalomban is. 1954 az Akadémia utca és a Gorkij-fasor táján egyaránt a sztálinisták és Sztálin-ellenesek örökös kötélhúzásával telt el. Csak a következő év – tehát 1955 – őszén derült ki, hogy a kommunista írók legjava nem hullámzik többé együtt a párttal, hanem kitart a népért való nagyobb szólás és írói szabadság mellett. Októberi memorandumok már nem a belső pártharc szokásos vetülete volt; azt már egyének szerkesztették, váratlanul fellobbanó bátorsággal, a rossz útra tévedt forradalmi rendszer ellen. Éppen úgy nem illett bele a szovjet „szocialista fejlődés” menetrendjébe, mint két évvel előbb a kelet-német munkásfelkelés és közel egy év múlva a poznani zendülés. Rákosi a sztálinista öreg gárdával 1955 végén bosszuló ellentámadásra indult, megtorló hadjárata azonban olyan kudarcra volt ítélve, mint Hitler hátráló hadseregének pár hetes előretörése az Ardennekben. A huszadik szovjet pártkongresszus leleplezései dacolásra sarkallták a magyar írókat is, a poznani lázadás pedig irtózatos figyelmeztetés volt, hogy a dolgozó nép a kommunizmusból se kér, nemcsak sztálini változatából. Zsdanov, Rákosi és Révai elpártolt íródeákjai az igazi szerelmére találó lány eszeveszett keserűségével gyalázták egykori megrontóikat. Mondani se kell, hogy ez a valódi szerelem maga a magyar nép volt. Persze a megtisztító új érzésnek is akadtak szemérmetlen konjunktúralovagjai, fedezékben ágáló ál-Petőfik, néhány ordítóan tehetségtelen moszkovita pedig mindvégig kitartott a hozzájuk méltó zsdanovi hagyatéknál. A szellemi felszabadulás megtestesítői olyan kommunisták voltak, akik vagy Babits és Kosztolányi asztalánál cseperedtek fel, vagy a weimari köztársaságban éltek a két háború között, vagy francia hazafiakkal a föld alá húzódtak Párizsban, szóval utolsó rostjukig megteltek nyugati műveltséggel. Ez a magyarázata, hogy miért voltak a Pilvax kávéház egykori pelyhesállú titánjainak őszhajú marxisták az örököseik. Olyanokra volt szükség a felszabadulás hajnalán, akik még jól emlékeztek a tegnapi világosságra.

Szerepük nem mindig állt arányban tehetségükkel, hiszen az igazán nagy írók a párton kívül éltek kötéltáncos, óvatossággal, vagy senyvedtek élőhalottá nyilvánítva, hallgatásra ítélve. Keresetüket, színpadra jutásukat, nyilvános szereplésüket s kinyomtatásukat az utolsó években egyenrangú alapon – noha a valóságban rangosabbak voltak – nagyrészt azoknak a kommunista íróknak köszönhették, akik bűnbánatból és jóvátevő szándékkal, de jól felfogott önérdekből is cselekedtek, hiszen a nép csak így hitte el igazán, hogy megszabadultak saját múltjuktól. 1956 őszén az Írószövetség új vezetőségében a visszafogadott, feltámadó lángelmék együtt ültek Sztálin-kori pótlékaikkal, hívatlan volt utódaikkal, sőt egy-két esetben üldözőikkel. Ültek együtt pünkösdi elragadtatásban, mint akinek a feje fölött a megtévesztésig egyformán gyúlt ki a magyar népszabadság lángja. S az új frigynek, a lelkek pünkösdi békéjének annyira örült a magyar nép, hogy nagylelkűen elfelejtette a lázadó kommunista írók cselédéveit.

De nem így az írók. Elkeseredve tépdesték magukról az égető múltat, öngúnnyal hánykolódtak a bűnbánat hamujában. Végre-valahára szívből gyakoroltak „önkritikát”! Mindenáron le akartak számolni egykori kitartóikkal a hitvány írásokért, amelyekre ránézni se bírtak: hol bosszúra, hol kiengesztelő áldozatra, hol a lélek ártatlan új csecsemőkorára vágytak hullámzó indulatukban. Bosszúra megrontóik ellen, kiengesztelő áldozatra tetteikért a sztálini korszakban. Ők tudatosították legjobban az elkeseredett magyar népben, hogy kiknek van kiszolgáltatva Moszkva tetszéséből. Mert ők aztán tudhatták.

Más kérdés, hogy ők vezérkedtek-e magában a viharban? Már említettem, hogy Keleten az író a múlt század dereka óta életre-halálra el van kötelezve a társadalmi forradalmaknak. Magyarországon pedig egyenesen az a – mondjuk meg őszintén – eltorzult állapot adódott elő, hogy az irodalom vigasztalt és kompenzált a hiányzó nemzeti jólétért, az irodalom volt a lekötözött és zsibbadt magyarság ama része, ahová a vér, szabad keringés helyett, összegyűlt és örökös gyulladást okozott. A magyar parasztnak nem volt népautója, nem ment ki földjére kis Forddal, a magyar bányász nem utazott saját zsebéből az osztrák havasokba, de volt József Attilája. S az Írószövetségnek, ha igaz, volt vagy nyolcszáz tagja. A diákok és munkások, a tisztességes párttagok s az üldözöttek mind az írókat nyomták előre, tőlük várták a csodálatos megváltó Igét. De a nekibőszült nép október 23-án akkor is visszalőtt volna az orgyilkos Ávosokra, ha egyetlen szál író sincs Magyarországon. Az igazság az, hogy 1848-ban az írók csakugyan harcra buzdítottak, 1956-ban viszont csillapítottak, szinte tíz ujjukkal próbálták befogni a vérző sebeket. Hónapokon át szabadulni akartak szégyenük bilincseiből, de a nép később szétverte a világnézeti bilincseket is, le akartak számolni a pártban a sztálinizmus kísértetével, de a nép a kommunizmus Sztálingrádjává tette Budapest utcáit. Ők a párt kipucolt kemencéjében akartak friss lelki kenyeret sütni, de a nép ösztönösen tudta, hogy abból a kemencéből sohasem kerül ki tiszta és ehető kenyér. Ezért csapott túl a harc az írókon. Szerepük csak a vérfürdő után kezdődött el újra s tartott közel két hónapon át az újjászervezett terrorrendszerig. Abban a rövid időközben se uszítottak, csak helytálltak azért, amit a magyar nemzet kívánt. Hiszen az Írószövetség december 28-i Hitvallása – a független szövetség hattyúdala – becsületes, bátor, szókimondó és mélyen magyar írás, de egyetlen puska se sülne el tőle.

Azóta több író hajszába került, különösen a hétpróbás régi kommunisták. Egykori szövetségeseik sújtanak rájuk, olyan tettekkel vádolva, amiket sose követtek el, vagy amelyekért szabad országban nem jár büntetés. Tulajdonképpen a rémuralom nem is a fegyveres forradalomért keres bosszút rajtuk, csak mondja, hogy azért, hanem a korábbi leleplezésekért, bűnbánatukért és tanúskodásukért az igazság mellett, szóval azért, hogy nagyon megemberelték magukat, mint írók s magyarok. Felocsúdó lelkiismeretük, kiengesztelő tetteik, gyászos múltjuk megtagadása miatt szenvednek. Ez ruházza fel, akaratukon kívül, keresztény értelemmel tragikus sorsukat. A jóért szenvedni annyi, mint az emberi ítélet fölé emelkedni az igazak szemében.

De befejezésül tartozunk egy tisztelő szóval azoknak, akikről eddig nem esett szó vagy csak mellékesen. Ha a múltjukba belecsömörlött kommunista írók készítették is elő a céljaiknál hatalmasabb szabadságharcot, ha ők voltak is, kiváltságos helyzetükben, 1955 őszétől a szellemi tisztító harc élcsapata, az egész magyar népnek mégis csak az éveken át elnémított, alig tűrt, bebörtönzött vagy fenyegetések között jutalmazott írók voltak mindvégig az erkölcsi mesterei, hű útmutatói a moszkovita sötétségben. Hogy milyen párthoz tartoztak? Legtöbben egyikhez sem, névleg talán egyik-másik szétvert koalíciós párthoz. Lényegében ahhoz a sok-sok ezer olvasó kezéhez tartoztak, akik szétrongyolt könyvlapjaikat továbbadták a következő éhezőnek. Függetlenül a szabadságharctól ők voltak s ők maradtak az örök magyarság fáklyái.

Látóhatár, 1957. 223–228.