Cs. Szabó László

A Húszévesek

Portrévázlat

„Tízezer újságíró Budára tart” – mondogatták régen a csufondáros pestiek. Egy város vallomása volt elrejtve a tréfába: kávéházi műveltségük, pletykás szimatuk és hírlapolvasó szenvedélyük önvallomása. A kávéházakat – s minden sarkon akadt egy füstös csarnok – legalább két-három asztalnál újságíró tartotta megszállva s rettegésben pincérhajszoló szeszélyeivel, gyilkos vicceivel és benfentes híreivel. Ez a régi pesti „bemondás” jár az eszemben egy-két hónap óta, kicsit átköltve. Ezer író Nyugatra tart, mondogatom magamnak, amióta a menekülés folyik. Ezer író s mind húszesztendős. Az ő korukban még alig tudtuk, melyik végéről fogjuk meg a ceruzát.

Tagadhatatlanul hamarább nőttek fel nálunk. Rugalmas, ravasz és vidáman elszánt védekezésük a párt kóros butasága, butítása és hazugságai ellen érlelőn hatott az értelmükre; hol cinikus, hol hősies taktikájuk idő előtt meglett emberré tette őket az elméjükben. Szokásuk, érzelmük, mozdulatuk, tekintetük néha még gyerekes, de a passzív ellenállásban hozzászoktak a koraérett gondolkodáshoz. Sokszor azt hiszem, hogy harminc éves férfiakkal beszélek. Azt hittem volna a húsz-huszonkét esztendős Irinyi Józsefről, Irányi Dánielről, Vasváry Pálról s Vajda Jánosról is a márciusi napok hajnalán.

Amellett az írók egyrésze hímes szőnyegen járt a népi demokráciában; a kezdő író kiváltságos osztály jelöltje s újfajta arisztokrácia: díjazott és üdültetett nemesség jogörököse lehetett. Mint hajdan a fiatal főurak, a pelyhesállú intellektusok is igyekeztek minél hamarább, minél többen piros széket keríteni maguknak abban a felsőházban, amelyet a kommunista pártállam költőkből, művészekből, újságírókból, színészekből, filmesekből, táncosokból szervezett.

De a húszesztendős írók fantasztikus elszaporodásának legfontosabb oka egyben a legnemesebb is. 1953-tól Magyarországon az irodalom volt az ellenállás gócpontja, az egyetlen ellenzéki sejtóriás a megbénult politikai országtestben. Maguk az írók is csak utólag eszméltek rá, hogy az új Pilvax-kör a Gorkij-fasorban székelt, az Írószövetségben, egy közelítő forradalom táncoltatta asztalukat s a negyvennyolcas ifjak szellemírása jelent meg a márványlapján. Aki beiratkozott az Írószövetségbe, tagja lett egy folyton javuló ellenzéki körnek, belépett egy függetlenségi pártba, résztvett egy szakadatlan parlamenti tanácskozáson, melyre a nép különösen a forradalom évében százszor jobban figyelt, mint a fejbólintó, hivatalos parlament alávaló, ritka üléseire. Ezer író Nyugatra tart, tarsolyukban duzzad a vers, novella, dráma, filmvázlat, de közelről nézve nemcsak a mi fiatalkori másaink, hanem a jurátusok ivadékai is, azoknak az ellenzéki ifjaknak a leszármazottai, akik a pozsonyi Táblán Kölcseyt és Kossuthot ünnepelték. Írószövetségi igazolványukkal, irodalmi zsengéik megbízólevelével tagjai voltak egy forradalmi klubnak, hazaszerető pártnak, történelemalakító parlamentnek. Heteken át a csepeli, újpesti, ózdi, komlói, tatabányai munkások, a pesti, szegedi, pécsi diákok, a felső-tiszai lelkészek és dunántúli plébánosok, a vértanú gyermeklányok s a hősökké magasztosuló angyalföldi suhancok, heteken át miniszterek, orvosok, tanárok, futárok az íróktól kérdezték, hogy mit tegyenek, mikép legyenek jó és okos magyarok és jószomszédai mindenkinek, mikép óvják meg a nemzetet a vérfürdőtől s mikor a szovjet tankok mégis ontani kezdték a magyar vért, mikép mentsék meg a tegnapi szolgaságtól vagy a hősies, de balga öngyilkosságtól? S az írók feleltek is, bátran, mint Zrinyi, higgadtan, mint Arany János, tüzesen, mint Petőfi s belelátva a proletár szívekbe, mint József Attila.

A fiatal magyar intellektusok élete fordítva folyik le, mint azoké az íróké, akiket életük alkonyán törvényhozói méltósággal koszorúznak meg egyéb érdemeikért. Közéleti szerepük 1953-tól az októberi szabadságharcig megelőzte a rangra emelő műveket. Tündöklő kiugrásuk után Nyugaton legtöbbjük visszahúzódik az egyetemek árnyékába, rövid közszereplésükre a tanulmányok évei következnek. Csak aztán a művek, esetleg a remekművek, ha Apollótól is van megbízásuk, nemcsak a magyar néptől. A sors tulajdonképpen kegyes volt hozzájuk kegyetlenkedés közben, erkölcsüket edzőn megmártogatta a szabadságharc vérében, elméjüket megfürdeti a nyugati műveltségben s közben láthatták s egy életre megjegyezhették, hogy a magyarság sorsdöntő órákban úgy fordul az íróihoz, olyan várakozással és bizalommal, mint más népek a papjaikhoz, az ország véneihez, törvényadóihoz, a lelki és testi orvosokhoz és a katonákhoz. Róluk akarok írni, az Írószövetség apródjairól, akikből sokfajta derék ember lehet s különleges kegyelem által egy-kettőből talán nagy író is.

Ez a nyilteszű, jóhumorú, kevély és pezsdítő hatású ifjúság a Vasfüggöny mögötti egyetemes lemaradás jelképe. Mindjárt hozzáteszem: gyógyítható lemaradásé, mert maguk is tisztában vannak vele. S amelyik beteg igazán ki akar lábalni egy felületes nyavalyából, arra nincsen nagy gondja az orvosnak. Művelődési állapotukban az idő viszonylagossága érvényesül: a tíz esztendős kommunista beltenyésztés harminc évvel vetette vissza őket. Ugyanazokat fedezik fel, akiket mi a huszas években, zászlójukon olyan nevek lobognak, amelyek alá mi sereglettünk az első világháború után: Picasso, Braque, Bartók, Schönberg, Apollinaire. Az idő, mondom, tíz év alatt egy emberöltővel fordult vissza! Közben Nyugaton Picasso termeket foglalt le a múzeumokban, Bartók és Schönberg bejutott a zenetörténetbe a klasszikusok közé, Apollinaire is lezárt irodalomtörténeti fejezet. A fiatal magyar intellektusok számára azonban tiltott nevek voltak a tudatlanság kertjében, izgató, legendás nevek, amelyekhez morzsákból, elejtett szavakból, kósza hírekből találgatva és hatalmas félreértésekkel kellett hozzáképzelni a műveiket. Ijesztő és megható érzés egyszerre s gondolom, minden korombelinek, hogy a Nyugatra rászabaduló ifjúság a mi egykori fölfedezéseinkhez fiatalodik vissza, a jelenben átéli múltunkat, s ami Bécstől New Yorkig már vitatlan diadal a kultúrában, rájuk még úgy hat, mint eldöntetlen harc, mintha Picasso ismét negyven-negyvenöt éves lenne, Bartók most költözne a Szilágyi Dezső térre s frissen domborulna a hant Apollinaire sírján. Ezt éreztük mi is, amikor a harc még csakugyan eldöntetlen volt a bécsi és budapesti kávéházakban, a Kurfürstendammon, Montparnasseon s a londoni Bloomsbury negyedben.

De amennyire hasonlít a mi időszerű s az ő elkésett élményük, annyira különbözik is a mi fiatalkori tájékozódásunk s az ő döntésük belső rugója. A mi tájékozódásunk elszakadó szellemi hadmozdulat és morális elkülönülés volt. Megtagadtuk a hivatalos Magyarországot az irodalomban, festészetben és muzsikában. Politikai kiállás is volt persze, de olyan ellenféllel szemben, aki inkább lemosolygott, semmint üldözött, nem pályázott az elménkre, se belső szabadságunkra és sose fenyegette független személyünket. A mai fiatalok döntése megfontolt hadüzenet volt egy rendőrállamnak, amely testestől-lelkestől igényt tartott az egész emberre parafafejű bürokratáival. Ebben a rendőrállamban az elmaradt ízlés s a silány értékrend is a terror fegyvertárához tartozott. Megkövetelték, hogy az ifjúság a zeneirodalom csodájának tartsa Csajkovszkij kulisszahasogatásait, szájtátva álljon Geraszimov udvari festő hízelgő giccsei, s a szovjet tornászat és gyermekkert zsánerjelenetei előtt s aki megtagadta a szirupos ámulatot, azzal úgy bántak el, ahogy kémekkel és hazaárulókkal szokás.

Gyerekjáték volt a mi választásunk az övékéhez képest. Sose jött utánunk a hatóság önkéntes száműzetésünkbe, nem hatolt belső köreinkbe, ahol szabadon fölfedezhettük magunknak a forradalmi műveket. Őket ellenben körülhálózta a terror s hízelgéssel és fenyegetéssel, megtévesztéssel és megvesztegetéssel arra próbálta rávenni, hogy résztvegyenek elbutításukban, maguk legyenek önmaguk leglelkesebb lélekrombolói. Ezért volt sorsdöntő az egész nemzetre, hogy mikép viselkednek, kiket választanak ki példának egymás közt beszélgetve, hamvas lelkesedéssel a cinikus mosoly álarca mögött. Körömszakadtáig ragaszkodtak Bartókhoz, kiharcolták előadásait, minden titkolódzás, tilalom, elsikkasztás ellenére tudtak a mai angol és francia költőkről s az amerikai elbeszélőkről, Shakespearet a londoni Old Vicben, Moličret Jean Vilar avignoni színpadán akarták látni s nem Moszkvában s mihelyt kijutottak szabad földre Schönberg zenéjét, Braque képeit, Dylan Thomas verseit, Henry Moore szobrait, René Clair és Walt Disney filmjeit követelték. Ezért volt fontos, hogy a moszkoviták kisajátító hadjárata nem hamisította meg szemükben Ady és József Attila művének igazi forradalmi és magyar értelmét. Ezért volt fontos, hogy Kosztolányi maradt a nyelvi mesterük és Füst Milán a finnyás, szeszélyes, de becsületes és eredeti kalauzuk az esztétikában a pesti egyetem címeres bitangjai közt. Ezért volt fontos, hogy Majakovszkij pimaszkodó, hánya-veti versei helyett inkább Dsida formaművészetét és modern vallásos vívódását fedezték föl s a szovjet Pósa bácsik intő mesécskéi helyett Gelléri Andor Endre szivárványos realizmusát. Ezért volt fontos, hogy az aránylag nehezen tettenérhető, s a cenzúra sűrű rácsain is átbújó költészetben az intellektuális izzású líra ejtette meg őket, az értelem láza, a gondolat aviatikája, amelynek Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Radnóti Miklós és Vas István volt a mestere a sötétség évei előtt. Fiatal bálványuk, Juhász Ferenc is ezt a gondolati igényt menti tovább költői átváltozása óta s legújabb kötete, a Virágok Hatalma a tiltóan kis példányszám ellenére a legnagyobb és legbátrabb árulás, amely a párt irodalompolitikáját érte az októberi szabadságharc küszöbén.

Maga a szabadságharc is egy világraszóló árulást szentesített és tárt fel a többi népnek. A párt évekig próbálta ránevelni a fiatalokat barát, szülő, testvér, rokon, a haza s a Nyugat elárulására. De mint a serdülők partizán kiképzése, ez a gonosz kísérlet is visszafelé sült el: ellenük, a vesztükre. A fiatal magyar értelmiség a döntő napokban nem Sztálin hagyatékáért, nem a rendőrállamért, hanem a lelki nemesség, szellemi szabadság és értelmi igény védelmében követte el élete kockáztatásával az életmentő árulást a magyarság árulói ellen.

2.

Egy emberöltőnyi korkülönbség s nyolc esztendei távollét választott el a húszévesektől. A kommunista hatalomátvétel idején kerültem idegenbe, előttük meg akkor kezdett nyiladozni a betűk világa s a betűkbe már bele volt fecskendezve a moszkovita méreg. Révai, Andics, Darvas kopói terelték őket az ideológiai karám felé. Azt hittem, idegenek leszünk egymásnak. Ehelyett szinte fiatalkori hasonmásainkkal találkoztam. Titkos szellemi ellenállásuk közben a modern nyugati műveltségnek arra a csataterére húzódtak, amelyen, mint Pierre herceg Borodinnál, valamikor magam is csetlő-botló, haszontalan, de buzgó néző és puskapor-adogató voltam. Közös titkaink, közös vonzódásaink egy· kettőre szivárványhídat vertek közénk.

Akkor döbbentem meg először, amikor rájöttem, hogy legtöbben rosszul ismerik latin eredetű jövevényszavainkat. Azokat a jóízű, patinás szavakat, amelyek a Horatius-olvasó táblabíró urakról és megyei követekről leszármaztak a pesti bőrösökig, rőfösökig s nemrég még közhasználatú szavak voltak a Paulay Ede utcában vagy az Abbázia kávéház táján. Nemcsak az élő nyelvekben járatlanok, a magyarban is elszakadtak Athén és Róma emlékeitől. Az embernek az a gyanúja, hogy a moszkoviták a szellemi határok lepecsételése közben még azokat az apró magyar szóhídakat is fölégették, amelyek angol, francia, spanyol, olasz, német vagy hollandi rokonaikhoz vezettek. Gyújtogató taktikájuk foltokat égetett ki a nyelvből, de közben nem tudott az értelmükhöz férkőzni megrontó szándékaival. Felnőtt egy nemzedék az ősi magyar zsákmányoló kedvvel és hasznos, mert buzdító elégedetlenséggel, Csokonai, Petőfi, Ady napnyugati honvágyával, de – nyelvi tudásuk nélkül. Ez a szakadás a termékenyítő vágy s a vágyat kitöltő nyelvtudás közt választja el az ötvenéves és húszéves magyarokat. A belső vár, a lélek vára vívatlanul megmaradt a húszévesek kezén, de köröskörül az árkokban s túl a palánkon ott hemzsegtek az eltorlaszoló barbárok. Csak a tornyokból, a megszépítő messzeségből, tündérködön át látszott a Nyugat.

Pedig az érzékük jól működik: jó ösztönnel válogatnak az irodalom kereskedelmi cikkei és szellemi javai közt. Ítéletük bátor, magabiztos, sőt öntelt és kihívó is olykor, de hát akadt-e valaha valamirevaló húsz-huszonöt éves ember, aki nem ítélt könyörtelenül elevenek és holtak felett? Jerikó falai persze nem szoktak leomlani kürtszavuktól. De azért csak hadd fújják romboló kürtjeiket, attól tágul a tüdő s otthon úgyis évekig arra voltak ítélve, hogy kifelé a tetszés szolgaénekét szajkózzák félrehúzott szájjal vagy az előírt szidalmakat, cinikusan összekacsintva. Jól ítélnek, mondom, de megbízható tudás helyett inkább a remek pesti szimattal, azzal az ördöngős rátapintással, amely például Karinthy Frigyest minden ismeretek csodadoktorává tette kávéházi trónján. Tájékozottak, olvasottak, néhányan nagyon sokat olvastak, de legtöbbször fordításban, az én kortársaim magyar nyelvén. Éppen ez a baj. Ha egy egész nemzedék fordításokra van utalva, ha ki van szolgáltatva az átültetés kockázatainak, fél-megoldásainak, a fordító szeszélyeinek és képességeinek, abból csak ferde ítélet sülhet ki, s a távlatok és mértékek lassan eltorzulnak, mint egy görbe tükörben. Apollinaire neve gyakran siklik magasztaló ajkukra, mert Radnóti Miklós és Vas István a háború előtt nagy költővé tette magyarul a századeleji párisi művészet gerillavezérét s fanyar énekesét, de Eluard nevétől felborzolódik a tüskéjük, mert ezt a nagy költőt megtört állapotában, hanyatló végnapjaiban a kommunista párt vezette elő nekik hivatalos pórázon s a leghitványabb sztalinisták szolgálták ki hitvány fordításokkal. Dylan Thomasról mind tudnak, mert Képes Géza bemerészkedett költészetének homályos kelta barlangjába, talán azzal a szándékkal, hogy új Ossiánt szerezzen onnan a magyar lírának, de alig tudnak Edith Sitwell vallásos, Edwin Muir mitológikus és Auden irónikus költészetéről s egyikük se hallott az olasz Ungarettiről, aki a zárt értelmű európai líra nagymestere.

A magyar irodalomnak a költészet a fő érrendszere, három magyar szabadságharcnak versek voltak a gyújtózsinórjai, a magyarság történelmi és társadalmi tudata gyakran versekben csapódik le, a magyar ember megszokta hát, hogy – magából ítélve – más népek természetéhez is verseken át próbál hozzáférkőzni. Már pedig éppen a költészetet nem lehet fordításokból megismerni, mert ha az átültető igazán remekel, az idegen vers leválik az alkotó nép lelkéről és átváltozik önjellemzéssé, a befogadó nép lelki tükrévé a néplélek határán.

Két példát említek. A húsz-huszonöt éveseknek a modern franciák közül Villon a kedvencük. Jól olvasták: az ötszázéves Villon. Féltucat magyar változatban, Szabó Lőrinc, József Attila, Mészöly Gedeon, Vas István fordításában vagy Faludy György szabad átköltésében ismerik. Tehát a kortársak nyelvén, azon a magyar nyelven, amelyet az átültető saját verseiben az angyalföldi proletárokról, nagykörúti hajnalokról, Hold-utcai éjszakákról s Hitler ellen használt. Villon óriási költő, de aki eredetiben olvasta, ódon, középkori nyelvén, éppen nyelve miatt nem érzi modernnek, mainak a lelkében sem, nem helyezi századokkal előre, mintha egy gyékényen árult volna Rimbaud-val vagy egy hídon sétálgatott volna ő s Apollinaire.

A másik példa talán még jellemzőbb. Victor Hugot nem tartják sokra a fiatalok, némelyek semmire. Akármekkora balítélet ez, van mentsége. Hugo az 1952-es jubileumi ünnepeken bekerült a „haladó hagyományok” monumentális házmesterei közé, kegyesen befogadták a kommunista őscsarnokba. Már magában ez a hivatalos felavatás is elvehette a fiatalok kedvét. Amellett szinte az utolsó napokig nem volt valamirevaló modern fordítása s Nemes Nagy Ágnes nemrég megjelent kitűnő kis Hugo kötete is több tekintetben problematikus és csonka válogatás. Ugyanakkor rajongva beszélnek egy nagytehetségű költőről, Juhász Ferencről. Betéve idézik: volt egy diák, aki az ő egyik kötetével szökött át a határon. Csak azt nem tudják, hogy Juhász Ferenc szózuhatagában és képözönében az a látomásvilág újul fel, amely Hugot a száműzetés tizennyolc esztendejében megtette látnoki beszélővé, olykor hasbeszélővé. Ritkán fordul elő az irodalomban ilyen önkéntelen hasonlóság két különböző nyelven. Juhász Ferenc sejtoszlásszerűen gyarapodó egyik-másik idegesítő s mégis lenyűgöző verse kozmikus névsorával, állattani, csillagászati s ivarszervi felsorolásaival (amelyek már-már a „nagy Brehm” versbefoglalt fejezeteiként hatnak) egyúttal úgy is olvasható, mintha valami önkívületben készült, atomkori fordítás lenne a prófétáló Hugo műveiből. Hugo alapjában véve minden modern költőnek rokona és ismerőse, Juhásznak is az, neki nagyon, de erről az anyanyelvükre utalt magyar fiatalok csak akkor fognak tudni, ha a hivatlan pártkalauzokat, az Aragonokat és André Stileket félrelökve behatolnak az eredeti mű roppant sűrűjébe.

3.

De a nyelvi elzártságon kívül az alkalmazkodás egyéb gondjaival is számolniuk kell a Nyugatra került magyar intellektusoknak. Nem lehet ugyan általánosítani, zömükről mégis elmondható, hogy politikai radikalizmusuk, forradalmi szellemük és szembenéző bátorságuk szinte főúri igényekkel párosul. Úgy látszik, a népi demokráciában az általános nyomorúság közepette megmaradtak a feudális emlékek furcsa csökevényei. Megsemmisült az egykori részleges magyar jólét, hogy általános népjólét helyett a fényűzés ábrándja nyomuljon a helyére. A kommunista „nagy kutyák” a földesurak életstílusát próbálták utánozni a maguk szedett-vedett, balkáni módján, mindenki erre a felfújt életstílusra vágyott s szegénységében a Nyugatot kacsalábon forgó várnak képzelte. Ha így élnek nálunk a hatalmasok, gondolták, hogyan élhetnek az emberek odakint a tiltott és megrágalmazott paradicsomban. A válasz egy szó: szerényebben. Nyugaton réges-régen felszámolták a feudalizmust, a zabolátlan egyéni gazdálkodás pedig átalakul fél-szocialista jóléti társadalommá. Nincsenek hét határra terjedő erdők tüzelőnek, nincsenek számlálatlan gulyák lakomát ülni, nincs idő elborozgatni, nem áll mindenkinek a háza előtt porköpenyes sofőr s az emberek legfeljebb regényekből vagy a moziból tudnak arról az elavult életstílusról, amely egy kicsit közös vágyálom volt a Vasfüggöny mögött. Hogyne lett volna, mikor a parvenü új urak, Moszkva helytartó basái a „fényes” Eszterházy Miklós módjára éltek, a Nyugat pedig a megszépítő messzeségben elvarázsolt palotának látszott, ahol minden szobában sült galamb serceg egy roppant kemence tetején.

Lélektanilag persze a válogatós igény is odatartozott az ellenálláshoz. A mai fiatalok nyílteszű, rászedhetetlen, szókimondó, radikális arisztokraták. Tányéraknát csináltak a tepsisütőből, de finnyásan megnézték, hogy el van-e sütve a tojásrántotta fehérje? Más jellemmel, igénytelenebb és hiszékenyebb természettel áldozatul estek volna a pártnak, fogott volna rajtuk a métely, megadták volna magukat a hazugságnak. Szellemi éberségük és luxusigényük mellett az apróbb magatartásbeli védekezésnek egész rendszere alakult ki bennük, olyan tulajdonságok, amelyek hasznos önvédelemül szolgáltak a párt ellen, de megnehezítik beilleszkedésüket Nyugaton. Mert az eleven gondolkodású, koraérett s öntudatos fiatalok nemcsak nyelvismeret és világlátás, hanem a társadalmi erkölcs dolgában is visszamaradtak. Nyelvi visszamaradásuk a moszkoviták egyetlen, részleges győzelme volt felettük. Morális visszamaradásuk viszont a párt elleni önvédelem következménye s fölösleges teher a szabad világban, olyan társadalmakban, amelyekben ki-ki bántatlanul hű lehet önmagához. Fejedelmi individualizmusuk, szeszélyes munkakedvük, az óramutató szinte orientális semmibevétele, törvénybontó leleményességük s bizalmatlanságuk minden hivatallal és intézménnyel szemben a rémuralom elleni szívós, vértelen harcban tapadt rájuk, de összeférhetetlen azzal az önkéntes fegyelemmel, amely a nyugati népeknek a vérében kering, kissé rideg és merev természetüket jellemzi s órajáratú civilizációjukat nemcsak átjárja, de egyáltalában lehetővé tette. Ezt a civilizációt nem adták ingyen s ma is megdolgoznak érte. Ha a fiatal magyar intellektusok a maguk s a haza javára ki akarják tapasztalni a nyugati civilizációt, alkalmazkodniuk kell önként vállalt belső törvényeihez. Máskülönben a határszélén fognak tengeni, elvesztegetve a drága éveket.

Én csak az angliai dolgokról tudok. A szigeti szokások nagyon megtévesztők, takargató beszédmódjukban például örökké a dologtalan hétvégi pihenőről, nyári vakációról s a lustaság gyönyöreiről esik szó. Közben lankadatlan fegyelemben élnek, az adott szó aprószentjei, a megbízhatóság sziklái, a pontosság példái. Játékos ellentét van beszédük és magatartásuk között s a magyar vendégnek a magatartásra kell figyelnie, nem a szóra. Ami nem könnyű, mert az angol ember a tévedéseket kínos tapintattal szokta kiigazítani és tapintatos fél-szavakból ért. A magyar ember viszont a megnyomott szavakból ért s meg is fogadja, ha érzi, hogy ész, becsület és szeretet van abban, aki mondja. Nemcsak két népnek kell egymást kiismernie a következő hónapokban, nemcsak egy idegen nyelvet kell megtanulni, hanem kétféle beszédmódot is: Az alkalmazkodás nehéz próbája vár mindkét félre.

Menni fog a dolog. Az angolokban megvan a szinte határtalan jóakarat s a fiatal magyarok szellemében megvan a portyázó ősök zsákmányoló kedve. Legalább is azokban, akik egyszer még a haza mindenesei s a magyar parlag kertészei akarnak lenni. Akár kellemes, akár kellemetlen, amit a húszévesek mondanak, mindig szembenéznek az emberrel. Lehet-e baj velük?

London, 1957 január

Látóhatár, 1957. 1–8.