Követelésem az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez

A mi társaink Magyarországon még bizonyára nem értesültek a fölháborodásnak arról a mérhetetlen áradatáról, amely minden francia írót kivétel nélkül magával ragadott. De jogosan mondhatják, hogy most nem elégségesek a szavak és olcsó mutatvány a megfeszített Magyarország ügyében csupán kiáltozni a vádakat. Az egész nemzetközi társaság egyszerre fölbuzdult a közép-keleti beavatkozásra, ám ezenközben némán tűrte, hogy Magyarországot eltiporják. Húsz esztendővel ezelőtt ugyanígy tűrtük, hogy megsemmisítsék a Spanyol Köztársaságot egy idegen zsarnokság csapatai és fegyverei. E bátor magatartás gyümölcseként született meg a második világháború. Az Egyesült Nemzetek gyöngesége és pörpatvarai egyre közelebb sodornak minket a harmadik világháborúhoz, amely már a küszöbön áll. Már kopogtat az ajtón és belép, ha a népek és az egyének védelmére az egész világon nem érvényesülnek a nemzetközi törvények. Ezért tartom hasznosabbnak, hogy ne szörnyű szégyenünknek, gyászunknak és fölháborodásunknak engedjünk szabad folyást, hanem lépjünk valamennyien határozottan közbe az Egyesült Nemzetek Szervezeténél. Íme a tőlem javasolt szöveg, amely meghatározza követeléseinket és egyben felelősségünket is:

„A európai írók kérik, hogy a közgyűlés haladéktalanul vizsgálja ki azt a népgyilkosságot, amelynek a magyar nemzet áldozatául esett.

Követelik, hogy rendeljenek el szavazást – éspedig minden nemzet felelősségét külön-külön feltűntetve – a szovjet csapatok azonnali kivonásáról és szavazást arról, hogy helyettük az Egyesült Nemzetek Szervezete nemzetközi rendőrcsapatokat küldjön. Szavazzanak a foglyok és elhurcoltak szabadon bocsátásáról és arról, hogy egy későbbi időpontban miként szervezik meg a magyar nép szabad vélemény-nyilvánítását. Egyes-egyedül ezekkel az intézkedésekkel lehet biztosítani az igazságos békét, amelyre minden nép vágyakozik, közéjük számítva az orosz népet is.

Abban az esetben, ha az Egyesült Nemzetek Szervezete visszariadna kötelességétől, az alulírottak kötelezik magukat nemcsak arra, hogy bojkottálják az Egyesült Nemzetek Szervezetét és kulturális intézményeit, hanem minden alkalmat megragadnak csődjének és tehetetlenségének kipellengérezésére.

Alulírottak kérik Főtitkár Urat, hogy biztosítsa nevükben az Egyesült Nemzetek képviselőit afelől, hogy követeléseiket nem zsarolási szándék sugalmazta, hanem felelősségük fájdalmas tudata és aggódó odaadásuk egy hős és szabad nép vértanúsága iránt.”

Javaslom, hogy ezt a szöveget írja alá mindenki, akihez a magyar írók kiáltványukban fordultak. De minden európai író gyűjthet aláírásokat, bárhol is tartózkodik, lehetőleg minél többet az értelmiség köréből, és táviratilag elküldheti az Egyesült Nemzetek Szervezete titkárságának.

Ez minden – a mi nagy szégyenünkre – amit felelhetünk barátaink legyilkolására, ez minden, amit tehetünk, hogy a világ tudomására hozzuk az igazságban és szabadságban egyesült Európa létét, amely, noha a baloldali pártok ébersége és hagyományos eszméi tragikusan kudarcot vallottak, mégis szembe mer nézni a zsarnoksággal. A magyar szabadságharcosok ezrei meg ezrei ezért az Európáért áldozzák életüket. Hogy áldozatuk ne legyen hasztalan, nekünk, akik ma még szabadon szólhatunk, kötelességünk minden nap bizonyságot tennünk előttük hitünkről és hűségünkről, a budapesti segélykiáltásnak a legnagyobb visszhangot biztosítva mindenütt.

Albert Camus

Látóhatár, 1956. 340–341.