A szellemi Európa és a magyar forradalom

A „Die Kultur” című független német lap, amely a szellemi élet eseményeivel foglalkozik, novemberben a következő felhívást intézte a nyugati nemzetek költőihez, íróihoz, művészeihez és tudósaihoz:

1. A szellemi Európa szolidaritást vállal a magyar ifjúságnak, diákságnak, munkásságnak és nem utolsó sorban az íróknak, művészeknek és tudósoknak elnyomóik ellen folytatott szabadságharcával.

2. A szellemi Európa tiltakozik a szovjet katonai hatalom magyarországi brutális erőszaka ellen.

3. A szellemi Európa természetesen elítél minden erőszakos támadást, mint amilyet például az angolok és franciák hajtottak végre Egyiptomban, és elítéli az egyetemes terror mindenfajta alkalmazását.

A lap arra kérte Európa íróit, tudósait és művészeit, hogy csatlakozzanak ehhez a felhíváshoz. Több mint százan válaszoltak a felszólításra és fejtették ki véleményüket a magyarországi eseményekről. Az előkelő névsorban korunk szellemi életének számos kiválóságát találjuk. Nincs helyünk az összes vélemény ismertetésére, ezért csak arra szorítkozhatunk, hogy néhány hozzászólásból egyes jellemző és kifejező részletet bemutatunk.

Pablo Casals így ír: „Végső sorban nem a kormányok, hanem a polgárok akarata dönti el az eseményeket… és nekünk tudnunk kell, ma sokkal jobban, mint bármikor a múltban, mit jelent és mit követel tőlünk a testvériesség.” Hermann Hesse költő és Alfred Weber, a neves német társadalombölcselő helyesnek tartja a felhívást és fenntartás nélkül csatlakozik hozzá. Gabriel Marcel francia filozófus szenvedélyes hangon követeli, hogy segítsék meg a magyar nemzetet: „A nemzetközi szervezeteknek mindent meg kell tenniük, hogy egy népnek – amelyet a kétségbeesés és valószínűleg az éhség is fenyeget – a lehető leggyorsabban segítségére siessenek.” Salvador de Madariaga oxfordi egyetemi tanár kifejti, hogy a magyar ügyben egyetért a felhívás szövegével. Nem tudja azonban magáévá tenni a 3. pont szövegét, noha kezdettől fogva állást foglalt az egyiptomi beavatkozással szemben. Bertrand Russel, Nobel-díjas angol filozófus és Arthur Koestler, a magyar származású angol író közölte, hogy csatlakozik a tiltakozáshoz és egyetért a három pontban megfogalmazott állásfoglalással.

A Magyarországon is ismert svájci közgazdász, Wilhelm Röpke, – a „Harmadik út” szerzője –, válaszlevelében így ír: „…a magyar szabadsághősöknek a barbári elnyomás ellen indított harca – amelyhez hasonlót nem találunk a történelemben – miértünk és az egész szabad világért folyt. Nincs szó, mely elég kemény volna ahhoz, hogy ennek az elnyomásnak durvaságát és kegyetlenségét kellő módon elítélhessük.” A svájci tudományos élet egy másik kiválósága, C. G. Jung professzor, a jeles pszichológus, kijelentette, hogy az orosz hadsereg eljárása, amellyel a magyar nép szabadságtörekvését vérbefojtotta, közönséges bűntény, amelyet el kell ítélni. Mac Picard a luganoi tó partjáról a következőket írta a német lapnak: „Az oroszok magyarországi eljárása elleni tiltakozás nem méltó felelet azokra a szörnyűségekre, amelyeket elkövettek. E szörnyűségek elkövetője, amikor iszonyatos tettét elhatározta, a tiltakozásokkal már előre számolt. Tudja ugyanis, hogy a tiltakozás, még mielőtt elhangzott, értékét vesztette, még pedig azért, mert napjainkban állandóan tiltakozunk, szinte minden ellen, úgyhogy végül nem több, mint kényelmes kifejezése annak, hogy valami nem tetszik nekünk. A tiltakozás szavát meglehetősen elkoptattuk, az elkoptatott szavakban kifejezésre sem jut az együttérzésünk.”

Hermann Kesten német író közli, hogy korunk az önkényuralom és a száműzetés korszaka. „Minden évben ezer meg százezer tisztességes és békés ember menekül el a hazájából. Menekülnek, mert nem akarnak meghalni, nem akarnak koncentrációs táborokban vagy Szibériában eltűnni, nem akarják, hogy lelkiismeretük ellen kelljen cselekedniük és ezáltal önmagukat is megvetniük.” Kesten megrázó szavakkal ecseteli azoknak a sorsát, akiket az önkényuralom menekülésre kényszerít. Teljesen egyetért azzal a tiltakozással, amelyet a „Die Kultur” a Szovjet fegyveres beavatkozás ellen megfogalmazott, de kijelenti, hogy az Egyiptom elleni angol–francia akció nem hasonlítható össze a Szovjetunió magyarországi beavatkozásával. Franz Theodor Csokor, osztrák drámaíró így vélekedik: „A magyar szabadságharc a nép háborújává vált. Az elnyomásra irányuló kísérletet, amelyet egy disszidens csoport egy idegen hatalom segítségével megindított, a leghatározottabban el kell ítélni.” A jeles osztrák író egyetért az egyiptomi angol–francia támadás elítélésével is.

Stephen Spender angol költő szóról-szóra magáévá teszi a tiltakozó szöveget és szolidaritást vállal a szabadságukért küzdő magyar ifjakkal, írókkal és munkásokkal.

A „Die Kultur” a hozzászólásokon és leveleken kívül két érdekes írást is közölt német nyelven. Az egyiket Jean-Paul Sartre-tól, a másikat Pablo Picassotól. Sartre végzetes hibának tartja, hogy a Szovjetunió a szomszédos országokra rákényszerítette a sztálini rendszer szolgai lemásolását. Magyarországon szörnyűséges állapotok keletkeztek. A lakosságtól a kormányzat csak áldozatokat követelt, de a legelemibb igényeket sem elégítette ki. „Emberektől, akiknek meggyőződésük, hogy a szocializmus a legmegfelelőbb társadalmi forma, lehet áldozatokat követelni, – írja Sartre – de azoktól, akik szemben állnak mind az idegen megszállással, mind pedig a szocializmussal – mint a magyar parasztok többsége – lehetetlen valamit is kívánni.” Sartre vitába száll azokkal, akik Magyarországon arról szónokolnak, hogy „meg kell menteni a szocializmus alapjait”. Majd így folytatja: „Ha a szocializmusnak Magyarországon alapjai lettek volna, a szocializmus, a maga erejéből megmentette volna magát. A Vörös Hadsereg azért avatkozott be, hogy a Szovjetunió szocializmusának alapjait védje meg Magyarországon, pontosabban, hogy megmentse a katonai támaszpontokat és az uránium lelőhelyeket.”

A német lap összesen százöt író, művész és tudós nyilatkozatát nyomtatta ki. A szerkesztőség áttekintő képet iparkodott adni arról a felháborodásról, amellyel az európai szellemi élet legértékesebb és legismertebb képviselői a magyar forradalomnak egy külső fegyveres erő által történt leverését fogadták. E férfiak úgy érezték, hogy nem hallgathatnak, amikor Budapesten a nemzeti önállóságért vér folyik, amikor egy egész nemzet összeforrva szabadságáért küzd. A tiltakozás nem támasztotta fel a holtakat, nem késztette belátásra az idegen hódító hatalmat, nem tette szerényebbé a fegyverek árnyékában hangoskodókat, de bizonyságot szolgáltatott afelől, hogy Európában még nem némult el a tiltakozó szó, ha valahol a jog, az igazság és az emberiesség veszélybe kerül.

Összeállította: Borbándi Gyula

Látóhatár, 1956. 351–352.