Pomogáts Béla

A hűség könyvei

A nyugati magyar irodalom a magyar forradalomról

„A magyar írók – hajtott fejet Cs. Szabó László néhány hónappal az 1956-os magyar forradalom leverése után a népfelkeléshez csatlakozott budapesti írók előtt – 1953-ban olykor szinte népmesei bátorsággal ismét elindultak sárkányt ölni a hatalom fellegvárában, s magukra vállaltak minden országos feladatot, cserébe azért a megható, naiv és vérmes bizalomért, amellyel a tűrhetetlen nyomorúság és elnyomás idején az ország apraja-nagyja feléjük fordult. 1956 októberében az 1848-as hagyomány szerint cselekedtek s túlméretezett szerepük csak angol szemlélőnek meglepő, magyar ember szemében csupán a dolgukat tették meg.^”

Midőn londoni műhelyében, a maga (hogy angolosan szóljak) „splendid isolation” -helyzetében történelmi mérleget készítő magyar író ezeket a szavakat leírta, vagyis 1957 nyarán, Magyarországon már minden néma volt. Nagy Imre miniszterelnök és politikai elvbarátai egy börtönnek berendezett, eldugott romániai üdülőtelepen várták sorsuk alakulását, Déry Tibor és Háy Gyula, valamint még jó néhány budapesti író a Fő utcai vizsgálati fogházban küzdött vallatóival, ezrek kerültek letartóztatásba és sokan akasztófára, az ország bénultan figyelte az éjszaka feldübörgő rendőrségi autók zaját, amint a már biztonságban berendezkedő kádárista hatalom elhurcolja mindazokat, akik közel egy esztendeje hangos szóval, öntudatos cselekvéssel vagy éppen fegyverrel adták szavazatukat a szabadságra.

A magyar irodalom is néma volt, akik nevében akkor szólni mertek, azokat megvetette és kiközösítette a nemzet hűségében élő írók tábora, és ebben az országos némaságban kétszeres felelősség és feladat hárult a nyugati világ magyar íróira. Egyrészt nekik kellett beszámolniuk, ha lehetett, a nagyvilág nyilvánossága előtt, mindarról, ami Magyarországon történt 1956 októberében és novemberében, majd a megtorlások gyötrelmes hónapjaiban és éveiben, másrészt nekik kellett őrizniük és fenntartaniuk, ha lehetett, a nagyvilág számára felmutatniuk, a magyar forradalom politikai, szellemi és erkölcsi örökségét.

Ez a kettős feladat korábban is megszabta a mindenkori irodalmi emigráció küldetését – 1711-et követően, a II. Rákóczi Ferenchez fűződő függetlenségi háború veresége után ugyanúgy, mint 1849 után, a szabadságharc leverése után. Akkor azonban jóval erőtlenebb volt a „menekült irodalom” hangereje, hiszen a fejedelem francia és latin nyelvű emlékiratainak vagy Mikes Kelemen hosszú ideig rejtőző leveleinek nem lehetett esélye arra, hogy befolyásolja a hazai vagy külföldi közvéleményt, és 1849 után is inkább államférfiak, politikusok és katonák: Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Teleki László, Klapka György őrizték az emigrációban a szabadságharc szellemét, az írók: Arany János, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Vajda János idehaza képviselték, ha kellett, csendben, ha lehetett, fennszóval ezernyolcszáznegyvennyolc eszméit.

Az ötvenhatos magyar forradalom leverése után viszont – az Illyés Gyula által „ötágú sípnak” nevezett magyar irodalomnak úgyszólván egy hatodik ága és sípja szólalt meg a nyugati világban. Részben azoknak az íróknak a hangján, akik már korábban elmenekültek a zsarnokság elől, természetesen Márai Sándorra, Cs. Szabó Lászlóra, Zilahy Lajosra, Kovács Imrére, Szabó Zoltánra, Borbándi Gyulára és másokra gondolok, részben azok révén, akik a forradalom leverése után kerestek maguknak új otthont Nyugat-Európában és a tengerentúlon. Ezek még számosabban voltak: Faludy György, Ignotus Pál, Méray Tibor, Aczél Tamás, Határ Győző és egy egész, ifjú írónemzedék: Bakucz József, Vitéz György, Ferdinandy György, Thinsz Géza, Sulyok Vince, Máté Imre, Karátson Endre, Nagy Pál, Papp Tibor, Bujdosó Alpár és még sokan.

Az emigráció és 1956

A számtalan ötvenhatos megemlékezés: a történelem váratlan csodáját ünneplő, majd a leveretés fájdalmát megszólaltató igen sok irodalmi és publicisztikai közlemény közül (ezek ugyanis 1956 és 1957 fordulóján szinte elárasztották a nyugati magyar lapokat és folyóiratokat) a Látóhatár című müncheni folyóirat (1957. január végén megjelent) 1956. november–decemberi számát kerestem elő, mintegy dokumentálandó, hogy a nyugati magyar irodalmi élet és közélet miképpen értelmezte és kommentálta a magyarországi eseményeket. A folyóiratszám piros-fehér-zöld szalaggal került az olvasó kezébe – arra figyelmeztetve a nyugati világban élő magyarokat, hogy ami a szülőhazában végbement, az csak az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményeivel hasonlítható össze, és akárcsak ezek a több mint száz esztendővel korábban lezajlott események, ötvenhat októbere is újra konstituálta a nemzeti identitást, a nemzeti szellemet.

A folyóiratszám, mint szerkesztői írták, már nyomdakészen állott október második felében, amidőn Münchenbe megérkezett az október 23-i egyetemista tüntetés, majd a forradalom kitörésének híre. Ekkor sietősen a forradalom emlékszámaként alakították át a közlésre szánt anyagot, ami végül is egyszerre lett a hatalmas történelmi megmozdulás köszöntője és a levert forradalom fölött érzett gyász dokumentuma. A lapszám a szerkesztő, Vámos Imre Október huszonharmadika című vezércikkével indult, ebben olvashatók a következők: „Történettudósaink azt tartják, hogy a magyar történelem legdicsőbb napjai azok voltak, amikor összekapcsolódott a belső, társadalmi felszabadulásért vívott harc a külső, idegen elnyomók elleni küzdelemmel. Ezt tekintve, a mai október méltón illeszkedik nagy szabadságharcaink sorába. Ami az elmúlt hetekben otthon, a hazában történt, forradalom és szabadságharc volt. Forradalom a szociális jogokért, a reformokért és az igazságért – egyúttal pedig szabadságharc, függetlenségi küzdelem a megszálló orosz birodalom ellen.”

A szerkesztő már a szabadságharc leverése után vetett számot a történelmi eseményekkel, de még akkor, midőn javában zajlottak a forradalom utóvédharcai – a Nagybudapesti Munkástanács sztrájkmozgalma, az ifjúsági szervezetek (például a MEFESZ) demonstrációi idején. „A magyar munkásság – jegyezte fel – egyenlőtlen küzdelme az idegen elnyomókkal még ma is tart; erőszakkal és nyomorral próbálják megtörni gerincét; dinamikus ereje azonban naponta szüli újjá maga-magát. Ez a munkásság vitte végbe – miként arra Ignazio Silone oly találóan rámutatott – a munkásmozgalom történetében azt az egyedülálló teljesítményt, hogy egy levert forradalom után még országos sztrájkot tudott szervezni. Vérrel, éhezéssel és szenvedéssel váltotta meg a jogot arra, hogy ez az ország egyszer olyan legyen, amilyennek ő akarja.” Ez az idézet ma arra figyelmeztet bennünket, hogy a magyar forradalom a maga történeti és eszmetörténeti jelentősége és jellege értelmében eredendően „baloldali” értékeket hordozott, pontosabban, mint a társadalmi egyenlőség és igazságosság meghirdetője „baloldali” és mint a nemzeti függetlenség és identitás követelményeinek érvényesítője „jobboldali” értékeket. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert az utóbbi évtizedben éppen ötvenhat „baloldali” karaktere elsikkadni látszik a napi politikai célzatú magyarázatoknak a tükrében. Ezt a „baloldali” irányultságot rögzítette különben Borbándi Gyula kitűnő, Forradalom vagy ellenforradalom című tanulmánya is, amely az ötvenhatos követelések és programok felidézése révén vonta meg a magyar 1956 végső politika- és eszmetörténeti mérlegét, megállapítván azt, hogy a „nagy népi és nemzeti küzdelem” eszmei stratégiáját „a szabad, független, semleges, közéletében demokratikus, gazdasági és társadalmi felépítésében pedig szocialista Magyarország végleges megteremtése” – illetve az erre irányuló szándék szabta meg.

A magyar forradalomnak ez a jellegzetesen „harmadik utas” jellemzése, pontosabban a forradalom politikai és eszmei törekvéseinek, illetve hozadékának a (Németh László által is meghirdetett) „harmadik utas” elhelyezése mellett a magyar ötvenhat jelentőségét, a Látóhatár tanulmányíróinak meggyőződése szerint, ennek világtörténelmi jelentősége szabta meg. Borsody István, a kiváló történész és politológus A magyar forradalom és a nagyhatalmak politikája című tanulmányában erről készített felmérést. „Az 1956-os októberi forradalommal – olvassuk – a magyar nép valószínűleg maradandóbban írta be nevét a világtörténelembe, mint bármely cselekedetével modern történelme során.” Ezt a világtörténelmi jelentőséget emelik ki az olyan dokumentumok, mint például Albert Camus Követelésem az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez vagy Salvador de Madariaga Szuez és Magyarország című írása, az első a nemzetek közösségét szólítja fel (mint tudjuk, eredmény nélkül) a szovjet agresszió áldozatává vált magyar nép védelmére, a második annak a különben megalapozott gyanújának ad hangot, hogy az angol és francia haderő éppen azt a belső szovjet birodalmi válságot használta ki Egyiptom megtámadására, amelyet a magyar forradalom okozott. Ugyancsak a magyar forradalom világtörténelmi jelentőségét húzzák alá azok a dokumentumok, amelyek a Nemzetközi PEN Club tagszervezeteinek, illetve kiváló nyugati íróknak a tiltakozását ismertetik.

A Látóhatár ötvenhatos száma ma is érdekes és tanulságos olvasnivalókat kínál és ugyancsak izgalmas az az anyag is, amelyet a Látóhatár, az Új Látóhatár és az Irodalmi Újság ad közre a magyar forradalom nemzetközi (idegen nyelvű) irodalmának ismertetése során. Olyan német és angol munkákra gondolok, mint a Werner Frauendienst szerkesztésében megjelent Ungarn zehn Jahre danach 1956–1966, Paul E. Zinner Revolution in Hungary, George Urban The nineteen days, Leslie B. Bain The Reluctant Satellites, Hannah Arendt Die Ungarische Revolution und der totalitäre Imperialismus és más művek, közöttük természetesen magyar szerzők (Aczél Tamás, Méray Tibor, Borbándi Gyula, Molnár József, Kővágó József, Molnár Miklós, Szilassy Sándor) magyar, illetve idegen nyelven megjelent művei. Az 1956-os forradalommal foglalkozó tudományos vagy publicisztikai irodalom legtöbbet szereplő szerzői között Borbándi Gyula, Borsody István, Garamvölgyi Zoltán, Gosztonyi Péter, Molnár József és Vámos Imre nevét kell megemlítenünk. Mindenesetre nagyon hasznos lett volna, ha mind az idegen nyelvű könyvek, mind a magyar szerzők elemzései (a Látóhatár 1956-os számával együtt!) a forradalom ötvenedik évfordulója alkalmával eljuthattak volna az 1956 történetében bizony ma is lényegében tájékozatlan magyarországi olvasóhoz.

A forradalom a nyugati magyar irodalomban

A forradalom leverése után a hazai magyar irodalomnak hallgatnia kellett a valóságos történelmi eseményekről: szinte „belső emigrációba” kellett vonulnia. A hosszú időre utolsó dokumentum, amely a forradalom igazsága mellett érvelt, a Magyar Írók Szövetségének 1956. december 28-i közgyűlésén került nyilvánosságra, a Tamási Áron szövegezésében elfogadott Gond és hitvallás című állásfoglalásra gondolok. Ezt a nyilatkozatot nagy többséggel fogadta el a közgyűlés, majd néhány nappal később a kádárista hatóság betiltotta az írószövetség működését, és Tamási Áron memoranduma is csak gépiratban, illetve a nyugati magyar rádióadások jóvoltából kerülhetett a nyilvánosság elé. Máskülönben hosszú évekig tartott a magyar forradalom „ellenforradalomként”, sőt „fasiszta” hatalomátvételi kísérletként történő rágalmazása, ebben a gyalázatosságban írók is szerepet vállaltak, például Bölöni György (Ady egykori barátja), Berkesi András, Dobozy Imre (az írószövetség későbbi elnöke), Erdős László és Mesterházi Lajos (nem érdemlik meg, hogy elhallgassuk a nevüket). Könyveiket már akkor sem fogadta rokonszenvvel a magyar olvasó (ámbár Berkesi gyenge politikai ponyvái valamikor a népszerűségi listákon foglaltak helyet!), és elutasította őket az értelmiségi közvélemény.

Az ötvenhatos ősz eseményeinek hiteles ábrázolása ezért az emigráció irodalmára maradt. Természetes volt, hogy ez az irodalom egyik legfontosabb feladatának tartotta a magyar forradalom és szabadságharc emlékének és örökségének fenntartását és szolgálatát, egyszersmind a magyarországi kiadványokban tapasztalt ferdítések és hazugságok folyamatos cáfolatát. Ennek következtében figyelemreméltó személyes tanúvallomások adtak hangot az írói érzelmeknek a nyugati magyar költészetben és elbeszélő irodalomban egyaránt. Lássuk először a költészetet. Még a lázas történelmi napokban születtek a Németországban élő Csiki Ágnes Mária, az amerikai Kannás Lajos és a vereség után elmenekült Máté Imre költeményei. Csiki Ágnes Mária De odahaza ég a város című verse október 25-én keletkezett, midőn csak a kilátástalan harcokról és a karhatalom, valamint a bevonuló szovjet katonaság kegyetlenségéről érkeztek hírek: „odahaza ég a város, / – a kabátomra csepp terül – / gránát sikolt, halál kering fönt, / – a tejes köszönt messzirül – / a Múzeum kert, ahol játsztam, / lángok világában remeg, / – az utca szélén rikkancs ordít, / sietnek ernyős emberek.”

Kannás Lajos Kormos kövek című ötrészes költeménye úgyszintén a véres napok keltette gyászról beszél: „A hóban apró lábnyomok szaladtak, / s mint szálldosó szalagnak / lágy villanása, minden lépés fénylett. / De túl a térnek / kiégett sarkán megtorpant a nyom. / A golyóverte falon / megalvadt vér sötétlett. / Csak ennyi volt egy élet. / S a hóban nem szaladt tovább a nyom.”

A nemrég még Budapesten a barikádokon harcoló egyetemista, Máté Imre Meneküléskor című verse pedig a menekülés fájdalmáról és a személyes döntés tragikus indítékairól tesz vallomást: „Szívem Istenének ajánllak hazám! / A szibériai bányák ónszínű nappalaitól félek, / és félek a szibériai éj szivárvány színeitől is / most mögöttem óriás szentjánosbogarak, a fölgyújtott városok égnek.”

A későbbiek során is igen sok emlékező és gyászoló költemény született a nyugati magyar írók tolla nyomán, a többi között András Sándor, Fáy Ferenc, Gömöri György, Határ Győző, Horváth Elemér, Kabdebó Tamás, Kemenes Géfin László, Kibédi Varga Áron, Kocsis Gábor, Makkai Ádám versei. A teljes költői korpusz áttekintése egy terjedelmes monográfiát vagy antológiát kívánna (annak idején, még 1991-ben magam is adtam közre Ezerkilencszázötvenhat, te csillag címmel egy ilyen szöveggyűjteményt). Most csupán három nagyszerű versre hívom fel az olvasó figyelmét: Márai Sándor, Faludy György és Siklós István költeményeire – valamennyi az ötvenhatos forradalomnak állít maradandó emlékjelet.

Márai Sándor elsősorban regényeivel és emigrációs naplójegyzeteivel került a hazai sikerlisták élére (ma is a legnépszerűbb írók közé tartozik), holott költőként ugyancsak nagyszerű értékeket hozott létre, így hozzá fűződik az 1948 és 1956 közötti magyar líra egyik legszebb és legfájdalmasabb emléke, a Nápoly mellett született és a száműzetés emberi tragédiájáról számot adó hatalmas költemény: a Halotti beszéd. Az 1956-os esztendő karácsonyán is született egy klasszikus magaslatba 5nelkedő lírai vallomás: a Mennyből az angyal, amely először a levert forradalom és a szabadságától ismét megfosztott magyar nép tragédiáját mutatja fel a nagyvilág előtt, majd az áldozathozatalból fakadó történelmi reménységet szólaltatja meg:

Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik –
            mennyből az angyal.

A másiknagyszerű ötvenhatos költemény a forradalom harmincadik évfordulóján: 1986 októberében született, Faludy György Ezerkilencszázötvenhat, te csillag című (különben 1848-as Petőfi-emlékeket idéző) verséről van szó, amely a Rákosi-korszakban a recski kényszermunkatáborban sínylődő, majd a forradalom leverése után az Újvilágba menekülő költő személyes elkötelezettségéről és hűségéről tesz vallomást, hűségről a szabadságharc eszményei, eseményei és vértanúi iránt:

Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék,
sem múltam nem vagy, sem történelem,
de lényem egy kioperálhatatlan
darabja, testrész, ki jöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi víze zubog a híd alatt,
melynek nincs korlátja: – életemnek
 te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
meg örömet; mindig te fogtál kézen
ha botladoztam, magasra emeltél
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen,
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
a nehéz út oly könnyű volt veled!
Oly réges régen sütsz fehér hajamra,

ragyogj sokáig még sírom felett.

Végül a harmadik idézendő költő és költemény: Siklós Istvánnak, a fiatalon Angliába került, később a londoni magyar rádióadás szerkesztőjeként tevékenykedő – és költői tehetségét az emigrációban kibontakoztató költőnek Csönderdeje előtt című terjedelmesebb költői műve, amely a magyar történelem tragikus eseményeinek jóformán szürrealisztikus költőiséggel történő felidézésébe szinte dokumentarista szövegszerűséggel helyezi el Nagy Imre miniszterelnök szavait:

„a magyar nemzeti kormány a magyar nép
És a történelem előtti mély
felelősségérzettől áthatva, a magyar
nép millióinak osztatlan akaratát
kifejezve kinyilvánítja a magyar
népköztársaság semlegességét.
a magyar nép évszázados álma
valósul meg ezzel, a forradalmi
harc, melyet a magyar múlt és
jelen hősei vívtak, végre
győzelemre vitte a szabadság,
a függetlenség ügyét.”

Az emigrációban élő magyar irodalom elbeszélői is arra törekedtek, hogy – szemben a hazai „hivatalos” irodalom torzításaival és hazugságaival – az ötvenhatos események valódi történetét örökítették meg. Ez az elbeszélő irodalom alkalmanként ugyancsak dokumentarista hűséggel, mondhatni, a történetírók tárgyilagosságával mutatta be az eseményeket, egyszersmind hangot adott az elbeszélő személyességének: érzelmeinek, indulatainak, nosztalgiáinak. Néhány valóban kitűnő könyvre gondolok, amelyek máig ható érvényességgel idézték fel a magyar forradalom és szabadságharc eseményeinek történetét és azoknak a fiataloknak, munkásoknak, értelmiségieknek a sorsát, akik részt vettek a forradalom eseményeiben. Olyan regényekre, személyes dokumentumokra gondolok, mint Kabdebó Tamás Minden idők, Domahidy Miklós Tizenhat zár vagy Dénes Tibor Budapest nincs többé Budapesten, illetve olyan elbeszélésekre, mint Aczél Tamás Egy villa története, Sárközi Mátyás Menekülők, Ladányi László Novemberi misztérium, Szász Béla (Vincent Savarins) Az első halott és Ferdinandy György Mágneses erővonalak című ötvenhatos történetei.

A magyar forradalomról képet adó: az események történetét és következményeit egyaránt bemutató szépirodalom egyik legnagyobb vállalkozása az Angliába menekült, majd Itáliában és a dél-amerikai trópusokon könyvtároskodó, végül Írországban letelepedett Kabdebó Tamás Danubius, Danubia című regénytrilógiája. Ez a kitűnő nagyepikai alkotás az író alteregójának kalandos sorsát beszéli el, és a történet középpontjában természetesen az ötvenhatos forradalom eseményei helyezkednek el: először mint személyesen átélt történeti események, később mint olyan emlékek, amelyek a főhős világképét, gondolkodását, egész személyiségfejlődését meghatározták. A regény az emlékezés és a nosztalgia könyve, mindkettő az érzelmek holdudvarával veszi körül az ábrázolt valóságot, ezért stilizálja, átalakítja, „megszépíti” azt. Az epikai tükörben megörökített eseményeknek mindazonáltal sokatmondó emberi és históriai realitása van, két vonatkozásban is. Egyrészt az ifjúság bizonyára legnagyobb emberi élményének történelmi tapasztalatának: az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc eseményeinek felidézésében, másrészt a forradalom leverése után világgá bujdosó magyar fiatalok sorsának, szellemi tájékozódásának, lelki közérzetének ábrázolásában. Kabdebó Tamás regénye a forradalom történelmi és erkölcsi nagyszerűségéhez méltó módon idézi fel a huszadik századi magyar történelemnek ezt a bizonyára legnagyobb: fájdalmas vereségében is mindig igaz és érvényes közösségi és erkölcsi példát adó eseményét.

A tudományos irodalom tükrében

A magyar forradalomnak igen nagy (és igen értékes) tudományos, illetve publicisztikai irodalma született a nyugati világban, egész könyvtárra való történettudományi, politológiai művek sora. Ennek a közel száz munkának köszönhető, hogy az 1956-os magyar forradalom története már az 1989-es hazai rendszerváltást megelőzően sem tartozott az „ismeretlen korszakok” közé. E könyvek közül egész sor (egy kisebb könyvtárra való) idehaza is megjelent a rendszerváltás után. Mindenesetre ezeknek a könyveknek nem pusztán apologikus szerep jutott, nem csak annyi, hogy megcáfolják a magyarországi hivatalos pártpropaganda által nagy példányszámban (például Berecz János és Molnár János, vagy éppen a politikai rendőrség egyik vezetője: egy Hollós Ervin nevű áltörténész műveiben) terjesztett rágalmakat. A nyugati magyar szakirodalom és az idehaza készült propagandakiadványok (a Kádár-rendszer önigazolási kísérletei) összehasonlítása azzal a tanulsággal jár, hogy a torzításokkal és rágalmakkal szemben milyen eredendően meggyőző hatása van a valóság bemutatásának. Vagyis annak a hitelességnek, ami minden történetírással foglalkozó, minden a múltbeli események értelmezésére vállalkozó tevékenységnek az elengedhetetlen feltétele.

A történelem hiteles ábrázolásának első impozáns eredménye a Borbándi Gyula és Molnár József szerkesztésében 1966-ban (a magyar forradalom tízéves évfordulója alkalmából) megjelent Tanulmányok a magyar forradalomról című gyűjtemény. A kötet szerkesztői előszavukban a következőképpen rögzítik munkájuk célját: „A kiadó olyan tanulmányokból, esszékből, cikkekből válogatott, amelyek megítélése szerint a forradalmi események egy-egy részletéről vagy vetületéről hű és pontos elemzést adnak. Teljességre nem lehetett törekedni. Ez meghaladta volna a kiadó erejét. A gyűjtemény nemcsak azért nem teljes, mert nem tartalmazhat minden, megörökítésre érdemes munkát, hanem azért sem, mert nem érint a magyar forradalommal kapcsolatos minden témát. A tanulmányok és cikkek egy része a forradalmat követő években született. Több írás azonban új, és nyomtatásban most jelenik meg először.” A kötet összesen tizennyolc tanulmányt tartalmaz, ezek között Gosztonyi Péter az Államvédelmi Hatóság és a Magyar Néphadsereg ötvenhatos szerepéről, Kende Péter a Szabad Nép szerkesztőségében zajló vitákról, Borbándi Gyula Nagy Imre forradalmi szerepvállalásáról, Szabó Zoltán Bibó Istvánról, Juhász Vilmos a forradalom követeléseiről, Borsody István a nagyhatalmak ötvenhatos politikájáról, Cs. Szabó László az írók forradalmi tevékenységéről, végül Kovács Imre a forradalom leverését követő évtized alakulásáról adott képet. Kétségtelen, hogy ez a terjedelmes tanulmánykötet az egyik leginkább átfogó és hiteles munka 1956 eseményeiről és törekvéseiről.

A nyugati magyar emigráció talán leginkább népszerű ötvenhatos munkája Méray Tibor életrajza Nagy Imréről és Aczél Tamás és Méray Tibor beszámolója a forradalomhoz vezető folyamat eseményeiről. A Nagy Imre élete és halála című munkát szerzője még 1957 nyarán kezdte írni, akkor, midőn a nem sokkal ezután mártírhalált halt miniszterelnök még életben volt, kissé még reménykedve abban, hogy a végzet elkerülhető. A végül is bekövetkezett (bírói pulpitusról vezényelt) politikai gyilkosság tette valójában történetírói teljesítménnyé a könyvet, olyan munkává, amelynek az igazságot kell keresnie és felmutatnia. „Könyvemet – írja Méray az előszóban – dokumentumnak szántam. Nem a színességre, – az igazságra törekedtem. Minden lényeges megállapításnál a rendelkezésre álló tényanyagra támaszkodtam s csak végső esetben éltem – akkor is nagyon óvatosan – logikai vagy lélektani eszközökkel. A munkát s egyáltalán e korszak történetére vonatkozó mindenféle történeti kutatást végtelenül megnehezíti az, hogy a legfontosabb tények egy része teljesen ismeretlen: moszkvai párt-jegyzőkönyvek, budapesti politikai bizottsági ülések feljegyzései, Hruscsov, Rákosi, Kádár és mások személyes tanúságtétele kellene ahhoz, hogy a hiteles képet ki lehessen alakítani. Talán jól jön egy szerencsésebb időszak, amikor mindaz, ami ma a » szigorúan titkos « bélyeget viseli magán, egy boldogabb és szabadabb emberiség közkincsévé – tanulsággá és elrettentővé – válik.” Ez az időszak természetesen eljött, és ma Rainer M. János tollából egy minden korábbinál alaposabb és részletesebb Nagy Imre-biográfiával rendelkezünk. Mindez azonban egyáltalán nem érinti Méray művének eredetiségét, hitelességét és igazságát.

A másik, mondhatom így, „alapkönyv” Aczél Tamás és Méray Tibor Tisztító vihar című beszámolója, amely a kommunista párton, az irodalmi életen és az újságszerkesztőségeken belül lezajlott ellenzéki, majd forradalmi folyamatokat mutatja, egyszerre tárgyszerű dokumentumok és személyes emlékek felelevenítésével. Valójában a forradalom kitörésének előtörténetét, tehát a Szabad Nép munkatársainak „lázadását”, az írószövetség belső vitáinak történetét, az úgynevezett Memorandum-ügyet, amelynek során a korábbi kommunista és párthű írók, újságírók és művészek (Déry Tibortól Sarkadi Imréig és Gábor Miklóstól Fábri Zoltán filmrendezőig) egyforma akarattal fordultak szembe a Rákosi-féle pártvezetéssel. Aczél Tamás és Méray Tibor beszámolója az események közvetlen közeléből, a személyes tapasztalatok hitelességével mutatja be az október 23-ához vezető történelmi utat.

Igen sok érdekes és érdemes könyvet kellene még ismertetni vagy megemlíteni a nyugati magyar tudományosság műhelyeinek eredményei közül. Nincs arra kello terem, hogy akár csak a legfontosabb történettudományi munkákat, konferencia-anyagokat sorra vegyem. Mindazonáltal négy könyvről még szólni szeretnék. Először is Gosztonyi Péter 1956 – a magyar forradalom története című munkájáról, ez mindenekelőtt az ötvenhatos események katonai történetével foglalkozik, hasonlóan a szerző más hadtörténeti munkáihoz. Gosztonyi Déry Tiborra hivatkozik, aki az ötvenhatos magyar ifjúság történelmi szerepvállalására hívta fel a figyelmet, összevetve ennek az ifjúságnak a bátorságát a negyvennyolcas ifjúság történelemalakító hősiességével. „Ők, a magyar ifjúság – olvasom – amelyet jórészt az 1945 utáni rendszer nevelt, alkotta a forradalom derékhadát, miután átvette a szabadság stafétabotját az események szellemi előkészítőitől, az íróktól, a költőktől és publicistáktól. A harcban melléjük sorakozott a szervezett munkásság, az új népi értelmiség, civilben és egyenruhában, míg a parasztság a felkelők iránti szolidaritásának megannyi bizonyságát adta. Az ő küzdelmükről, az egész magyar nép küzdelméről szól ez a könyv: a forradalom és szabadságharc hőseiről, pártállásra, világnézeti különbségre való tekintet nélkül.”

A második könyv a zürichi Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK) kiadásában megjelent 1956 – a befejezetlen forradalom című gyűjtemény, amely az 1981-ben Luganóban rendezett tudományos konferencia előadásait foglalja kötetbe. Az igen érdekes előadások (vagyis tanulmányok) közül két munkára hívnám fel a figyelmet, először Révész László A magyar október központi helye a kelet-európai forradalmi mozgalmakban címűre, amely sorra véve a térség kelet-közép-európai antitotalitariánus mozgalmait, így az 1953. júniusi kelet-berlini, az 1956. júniusi poznani, az 1956. októberi magyarországi, az 1968. márciusi és őszi lengyel egyetemista- és végül az 1968-as csehszlovákiai munkás-, illetve értelmiségi megmozdulásokat, a magyar forradalom és szabadságharc világtörténeti jelentőségére hívja fel a figyelmet.

A Párizsban a hetvenes-nyolcvanas években Kende Péter szerkesztésében közre adott Magyar Füzetek 9–10. számaként jegyzett 1956 című kiadvány 1981-ben, a forradalom huszonötödik évfordulóján jelent meg. A kiadvány tanulmányai elsősorban a valóságnak megfelelő megvilágításba kívánták helyezni a forradalmi napok eseményeit, már csak amiatt is, hogy korrigálják azokat a rágalmazásra és történelemhamisításra épülő magyarázatokat, amelyekkel a hivatalos budapesti propaganda (valljuk meg, nem is mindig hatástalanul) kívánta ráerőszakolni nézeteit a közvéleményre, például a tanulóifjúságra. ,,Hogy 1956 – hangoztatták a kiadvány szerkesztői – a jelenkori magyarság legnagyobb politikai tette volt, azt persze a hatalmon lévők is tudják: ezért ingadoznak huszonöt éve a ferdítés, az agyonhallgatás és a kisajátítás között. Főként azt szeretnék eltitkolni – mit eltitkolni: meg nem történtté tenni! –, hogy a mai Magyarország, úgy, ahogy van, pártostul, államostul és népestül, 1956 törvénytelen leszármazottja. Ezért tilalmas róla az egyenes beszéd. Nem a felelősség miatt: 25 év után jogilag is, emberileg is, a számonkérés elévült. Hanem azért, mert az egyenes beszéd a törvényes kontinuitás kérdését vetné fel.” Ennek a szándéknak a jegyében születtek Méray Tibor Nagy Imréről, Király Béla a magyar és a szovjet hadsereg „háborújáról”, Molnár Miklós a szovjet intervenció mögöttes eseményeiről, Donáth Ferenc 1945 és 1956 összevetéséről, Fejtő Ferenc a forradalom kitörésének „váratlanságáról”, „szükségszerűségéről” értekező tanulmányai. A kis kötetben neves külföldi szerzők, így G. H. N. Seton-Watson, Raymond Aran, Claude Lefort, Hannah Arendt, Bill Lomax, Paul Goma is véleményt mond a magyar október eseményeiről. Igen hasznos és gazdag az a bibliográfiai összeállítás, amelyet ugyancsak Bill Lomax tesz közzé a magyar forradalom nemzetközi irodalmáról.

Végül a korszaknak talán leginkább reprezentatív kiadványa Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemhez fűződik, amely 1986-ban – a magyar forradalom harmincadik évfordulója alkalmából adta közre – Harminc év – 1956–1986 című terjedelmes tanulmánykötetét. Ez Molnár Miklós, Kende Péter, Kemény István, Kovács K. Zoltán, Harmat Pál, Balla Bálint, Hanák Tibor, Gosztonyi Péter, Kerényi Magda, Gergely János, András Imre, Bárczay Gyula, András Károly, Illyés Elemér, Juhász László, Kovács Andor, Szöllősy Árpád, Békés Gellért, Szász Judit és K. Lengyel Zsolt tanulmányait közölte, többnyire a forradalom utótörténetéről, a magyar társadalom, a magyar kultúra és a kisebbségben élő magyarság 1956 utáni történetéről, helyzetéről és törekvéseiről. A kötet előszavában Bárczay Gyula (bázeli református lelkész) felidézi 1956. október 23-ának lélekindító élményeit, majd a következőket mondja a nagyszerű történelmi eseményeket követő három évtizedről: „Mi maradt ebből harminc év elmúltával? Erre a kérdésre nincs válasz. De feltételezhető, hogy 1986. október 23-án a föld különböző égtájain élő magyarok között, legalább az emlékezésben és legalább néhány órára felelevenedik a nemzeti egyetértés élménye. Nem mindenki fog a forradalomról megemlékezni. Aki azonban ezen a napon 30 év távlatából visszanéz, az a többiek helyett is felidézi a nemzeti egyetértés emlékét. Azok helyett, akik Magyarországon annyira hozzáidomultak a jelen adottságaihoz, hogy már elfelejtették a múlt álmait, vagy akik már csak kizárólag egyéni szerencséjüket kovácsolják; akik a szomszédos államokban belefáradtak a kisebbségi sorsba vagy megtörtek terhe alatt; akik Nyugaton tudatosan lemondtak magyarságukról, vagy akiknek nemzeti érzése már elkallódott, eltompult vagy elmosódott, mert nem bírták elviselni az idegen környezet súlyát vagy káprázatát.^”

Arról a képről, amelyet ötvenhatos forradalmunk a nyugati magyar irodalomban és tudományosságban, publicisztikában és emlékiratokban hagyott, valójában tudományos összegzést vagy talán még inkább nagyszabású szöveggyűjteményt kellene készíteni. Az ünnep arra mindenképpen alkalmas, hogy legalább felvillantsuk ennek a képnek néhány mozzanatát: a magyar forradalom és szabadságharc nyugati magyar tükre mindenképpen arra való, hogy a nemzet egyszer végre beletekintsen, és felismerje benne a maga igazabb arcát – azt, amelyet nem a gazdasági konjunktúrák és a pártpolitikai csatározások alakítanak, hanem maga a történelmi igazság. Amelyre büszkék lehetnek az ötvenhatos nemzedékek utódai is.