Szerkesztői bevezetés
A folyóirat jelen száma az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján idézi fel azt a képet, amelyet a nyugati világban tevékenykedő magyar irodalom, tudományosság és politikai élet neves képviselői adtak a történelmi események jelentőségéről, indítékairól és következményeiről. A nyugati magyar emigráció valójában nem számított arra, hogy népi és nemzeti felkelés tör ki az elnyomó kommunista rendszer ellen. Csak kevesen: az emigráció kevésbé tájékozott képviselői reménykedtek abban, hogy az amerikai politika, amely stratégiai céljait tekintve egyrészt a szovjet terjeszkedés visszaszorítására, másrészt az ötvenes években valóban fenyegető harmadik világháború (és a vele járó atomháború) veszélyének elhárítására törekedett, meghatározó lépéseket fog tenni a közép-európai, ahogy akkoriban a nyugati világ politikai retorikája mondott: a „rab nemzetek” felszabadítására. A magyar emigráció igazán elhivatott és tekintélyes képviselői úgy gondolták, hogy igen hosszú menekültéletre kell berendezkedniük, és csak egy hosszabb távú történelmi folyamat révén érkezhet el Magyarországra a felszabadulás és a demokrácia.
A nyugati magyar emigráció, az irodalmi emigráció is, ezért pusztán a nyugati világba kimenekített történelmi és kulturális értékek fenntartását érezte feladatának, és nem kevesen közöttük, miként ezt Márai Sándor 1950-ben Itáliában írott nevezetes költeménye: a Halotti beszéd vagy ugyancsak Márai naplói tanúsítják, sötét kétségbeesése1 fejezték ki azt a reménytelenséget, amelyet hozzájuk sorsa miatt kellett átélniük. Éppen ezért az 1956 nyarán kibontakozó magyarországi reformtörekvéseket, a Magyar Írók Szövetségének, a Petőfi Körnek és az egyetemi ifjúságnak a küzdelmeit a lelki felszabadulás élményével fogadták, majd lelkesült örömmel vettek tudomást az októberi forradalom kitöréséről, és ismét mély csalódottsággal a szabadságharc leveréséről.
A nyugati magyarság szellemi vezetői arra törekedtek, hogy mindenekelőtt értelmezzék és kommentálják a Budapestről érkező lelkesítő, majd lesújtó híreket. Nem pusztán érzéseiknek és benyomásaiknak adtak hangot, inkább az események hátterét: indítékait és következményeit keresték, a többhónapos történelmi dráma racionális, egyszersmind elkötelezett értelmezésére törekedtek, a nemzeti történelem és a világpolitikai helyzet tanulságainak felderítésében látták feladatukat. Ez a szellemi munka, amelynek elsősorban a Münchenben megjelenő Látóhatár (nem sokkal ezután: Új Látóhatár) című folyóirat adott teret, igen tanulságos történelmi és politikai tanulmányokat és esszéket eredményezett. Ezek az írások, amelyek közül a jelen összeállítás válogat, ma is érvényes módon közelítik meg 1956 őszének magyarországi és világpolitikai eseményeit, és igen tanulságosak lehetnek a jelenben is, éppen a magyar forradalom és szabadságharc félévszázados évfordulója alkalmával. Különös tekintettel arra, hogy az ötvenhatos történelmi események, sokunk véleménye szerint, még ma sem kapták meg azt a szerepet, amelyet a nemzet emlékezetében jövőjének stratégiai alakításában be kellene, be lehetne tölteniük.
Ezek a tanulmányok és esszék a nyugati magyar emigráció legjobb szel1emeinek tolla nyomán születtek, szerzőik között ott találjuk a politikus Kovács Imrét, a Nemzeti Parasztpárt főtitkárát, Kiss Sándort, a Magyar parasztszövetség egykori vezetőjét, Borsody István történészprofesszort, Vámos Imrét, a Látóhatár szerkesztőjét, Borbándi Gyula történészt, irodalomtörténészt, ugyancsak a müncheni folyóirat szerkesztőjét, Molnár Józsefet, a parasztpárt korábbi fővárosi titkárát, később müncheni könyvkiadót és folyóiratszerkesztőt, a nyugati magyar irodalom kiválóságai közül a naplóíró Márai Sándort és az esszéíró Cs. Szabó Lászlót, valamint Szabó Zoltánt, a forradalom bukása után, az események tanulságait levonni kívánó ankét résztvevői között Auer Pál korábbi párizsi követet, Fejtő Ferencet, a kitűnő történészt és politológust, Kéthly Annát, a szociáldemokrata párt egyik vezetőjét, Nagy Imre forradalmi kormányának miniszterét, Kovács Imrét, Borsody Istvánt és a Nyugat egykori szerkesztőjét: Fenyő Miksát. Közöljük a világhírű francia író: Albert Camus és az ugyancsak nagyszerű spanyol filozófus: Salvador de Madariaga egy-egy - a magyar forradalommal foglalkozó - írását, illetve néhány nemzetközi kulturális szervezet (PEN-Club) és több világhírű nyugati író tiltakozását a magyar nép szabadságának szovjet elfojtása ellen. Végül közre adjuk a kiváló és az ötvenhatos forradalom emlékének sok szolgálatot tevő angol történész: Bill Lomax könyvészeti összeállítását (a Párizsban Kende Péter által szerkesztett Magyar Füzetek egy 1981-es számából).
Talán szabad a folyóiratszám összeállítójának egy pillanatra kibújni a szerkesztő bőréből és személyes térre terelni mondandóját. Számomra a történelem nagy ajándéka volt az ötvenhatos forradalom, életem bizonyára legfontosabb politikai élménye, minthogy ifjú egyetemi hallgatóként szerezhettem tapasztalatokat az akkori események felél: először mint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság munkatársa, később a MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezete) országos intézőbizottságának és elnökségének tagja, még később, mint a Fő utcai vizsgálati fogház és a tököli internálótábor foglya. Külön öröm számomra most, a forradalom félévszázados évfordulóján, hogy újra olvashattam, egybegyűjthettem és közreadhattam a nyugati magyar emigráci6nak a magyar eseményekre reagáló fontos (és ma is érvényes) dokumentumait.
Budapest, 2006. júniusában.
Pomogáts Béla