Miért bukott el a forradalom?

Leslie B. Bain: The Reluctant Satellites. An eyewitness report on East Europe and the Hungarian Revolution. The Mac Millan Company, New York, 1960. 223 oldal.

Arra a fájó kérdésre, hogy miért bukott el az 56-os forradalom, a legegyszerűbb felelet az orosz beavatkozás. Ez rendben is van, de ahogy távolodunk a tragikus dátumtól, mind gyakrabban és kínzóbban merül fel bennünk a kétség, hogy ennyivel megelégedhetünk-e? Nem, semmiesetre sem és egyszer már komolyan meg kellene vizsgálni azokat a tárgyi és személyi okokat, amelyek az oroszokat magatartásuk kétszeri megváltoztatására és a november negyediki akcióra kényszerítették. Leslie B. Bain megkísérelte, hogy bizonyos jelenségek, tévedések, félreértések és emberi fogyatékosságok alapján az okokra következtessen.

Ez a könyv, írójának éles, érdekes megfigyeléseivel, az események helyes kiértékelésével, az összefüggések pontos megállapításával és a tragikus bukás tanulságainak okos, bátor levonásával – messze kiemelkedik a magyar forradalomról szóló munkák tömegéből. Leslie B. Bain alias Balog Bain László ír–magyar vegyes házasságból az amerikai West Virginia államban született, de iskoláit Budapesten, Kolozsvárott és Bécsben végezte. A két háború között a fontosabb nemzetközi értekezletekről (Locarno, Stresa, Genf) európai és amerikai lapokat tudósított. A második világháborúban haditudósító volt egy ideig az USA haditengerészetének kötelékében, majd jelentős hetilapoknak (The Reporter, Look) dolgozott és két könyvet is írt: The War of Confusion és Chaos or Peace. Balog Bain neve ismert az Egyesült Államokban, kitűnő riporternek tartják, aki az amerikai zsurnalizmus legjobb hagyományait követi; külön erénye az anyag lelkiismeretes ellenőrzése és gondos osztályozása, a világos és könnyed fogalmazás.

1956 nyarán Magyarországon járt. Nyelvtudása, valamint kelet-európai ismeretei révén mélyebben beletekinthetett abba a folyamatba, amely erjedés vagy olvadás néven került a köztudatba és a forradalom idején ama kevesek közé tartozott, akik tudták és értették, hogy miről van szó. Megismerkedett a legjelentősebb írókkal és intellektüelekkel, a nevesebb elégedetlenkedő kommunistákkal, akik lehetővé tették, hogy olyan megfigyeléseket is végezhessen, amelyektől a külföldi újságírókat rendszerint elütötték. Részt vett a Petőfi Kör június 27-i drámai ülésén, amikor Rajk Lászlóné szenvedélyesen tetemrehívta férje igazságtalan kivégzéséért az egész rothadt, korrupt, züllött zsarnoki rendszert és felelősségre vonta a jelenlévőket is, hogy hol voltak és mit csináltak, amikor Rákosiék a borzalmakat elkövették. A tiszapalkonyai erőmű építkezésénél a helyszínen győződhetett meg a gigantomániás tervgazdálkodás csődjéről és a munkásság semmibevevéséről, könyörtelen és teljes kiszipolyázásáról. Egy éjszakai razzián rendőrautóból figyelhette, amint a Városliget bokrai közül kifésültek vagy százötven fiatalkorú prostituáltat, köztük tizenhárom-tizennégyéves leányokat. A nyomorult teremtések lisztet használtak púderként, téglaporral pirosították az arcukat és cipőkrémmel festették alá a szempilláikat. Stricieiken és azok barátaikon kívül esténként mindegyikük még legalább egy tucat férfit szolgált ki, a Sztalin szobor árnyékában néhány óra alatt többet keresve a sötétben, mint a munkáslányok egy hét alatt a gyárakban. Az erkölcsrendészeti osztály udvarán tűzoltó fecskendőkkel fegyelmezték őket, és kihallgatásuk után legtöbbjüket elbocsátották, mert nem tudtak mit kezdeni velük.

Balog Bain leír egy üzemi gyűlést, ahol a párttitkár felolvasta a Szabad Nép vezércikkét és az egyórás halandzsa után az elnök megkérdezte, hogy kinek van mondanivalója, észrevétele? Mély hallgatás volt a válasz, savanyú ábrázattal erőltette az elnök: „Senkinek sincs észrevétele egy ilyen fontos üggyel kapcsolatban?” Hallgatás. Az elnök dühösen jegyezte meg, hogy nem vall különösebb szocialista öntudatra a párttitkár előadásának ilyenfokú negligálása… Hosszú, néma szünet után áttértek a napirend második pontjára: kifogások, javaslatok. Még mélyebb hallgatás. Szemrehányóan kérdezte az elnök: „Senkinek sincs panasza, bejelenteni valója?” Ellenséges csend. Az elnök üvölt: „Most nyissátok ki a randa pofátokat és ne akkor pofázzatok, amikor elhagytátok az üléstermet.” Csend… Kint Balog Bain kísérője azzal mentette a nagy hallgatást, hogy nem érdemes beszélni, mert abból csak baja származik az illetőnek, és különben sem veszik tudomásul, ha valamit kifogásolnak a munkások.

A kiábrándult kommunisták „kereszteshadjáratot” vezettek a leleplezett rendszer ellen, melynek a felépítésében oly vakon segédkeztek. Balog Bain vasárnaponként meghívta Balatonföldvárra új barátait és alaposan megvitatta vélük az égető kérdéseket. Ott figyelmeztette „László, a regényíró” – egy-két kivételtől eltekintve mindenkit álnéven mutat be, – hagy ne hagyja félrevezettetni magát: „Mi kommunisták vagyunk és azok is maradunk. Ami itt történik, az nem ideáljaink, hanem azok helytelen alkalmazása elleni lázadás.” Balog Bain szerint – akinek pedig alaptétele, hogy a kommunizmus magában hordja pusztulása csíráit és ezt a nézetét én is osztom – a „keresztesek” a nagy bajok és kirívó hibák ellenére nem adták fel ideáljaikat. Valójában csak nagytakarításra, új kezdetre, egy olyan politikai és társadalmi rendre gondoltak, amelyben a kommunizmus vagy szocializmus eszményi programját megvalósíthatják.

Egy beszélgetés Kodály Zoltánnal mintha a „keresztesek” tételét igazolná. A nagy magyar zeneszerző, aki kellő mértéket használ a kommunizmus alkotásainak megítélésére, megindultan mondotta: „Önök, mármint a Nyugat, fegyverrel akarják megsemmisíteni, ami a kommunizmusban kifogásolható, de ez nem fog sikerülni. A fiatalok sokkal hatásosabb eszközzel harcolnak ellene: eszmékkel, erkölccsel, bátorsággal és mély emberi hittel. Ha lesz egy jobb világ, az ő győzelmük és nem az önöké révén lesz. A mi derék fiataljaink közül sokan még a megrázkódtatás állapotában vannak. Félek tőlük, de ugyanakkor áldom is őket…”

Rövid párizsi tartózkodás után Balog Bain október 19-én érkezett vissza Magyarországra és jó szimattal 21-én Szegeden van, ahol az első tüntetés zajlott le. Az egyetemi ifjúság függetleníteni akarta magát a DISZ-től és mértékletes követelései leglényegesebb pontjában a szellem és a gondolat szabadságát hirdette, hogy az ország lerázhassa a sztalini–rákosi béklyókat. 22-én magával vitte Budapestre a szegedi fiatalok küldöttségét és belepottyant a diáktanács Szerb utcai lázas tanácskozásába, ahol Magyar Október programja formálódott és mindenki magától értetődőnek tartotta, hogy Nagy Imre lesz a „magyar Gomulka”.

Balog Bain nem hitte, hogy Nagy Imre kész és érett a szerepre, bár körülötte lelkes, felkészült gárda gyülekezett. Kételyei megnyugtatására az Írószövetségbe ment. Ott nagyobb volt az izgalom Háy Gyula „Varró Gáspár igazsága” című színdarabjának október 25-ére tervezett, közeledő bemutatója, mint a készülődő viharos események miatt. Arra a kérdésére, hogy nem csúszik-e ki a kezükből a forradalom, – mert akkor már elkezdődött… – megnyugtatták, hogy szó sem lehet róla. Háy Gyula ugyan komor volt, Déry Tibor azonban még annak a gondolata ellen is erélyesen tiltakozott, hogy mozgalmuk őszinteségét és tisztességét, főleg pedig szocialista hazafiságát kétségbe vonják. Háy Gyulától kapott két jegyet a bemutatóra…

Még október 23-án sem gondoltak forradalomra. A Bem-szoborhoz az Írószövetség székháza elől tervezték a felvonulást, de a tengerré dagadt áradásban a „viharmadarak” elvesztették befolyásukat és Nagy Imre is félreértette a helyzetet, hiszen a Parlament előtti tömegnek csak az új szakasz folytatását ígérte… Balog Bain az autójában ült és este nyolckor bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa Gerő beszédét. Két rendőr az autóhoz húzódott, az egyik megvetően kommentálta a fejét vesztett kommunista vezér provokációját: „Minden szava hazugság!” A másik bólogatott. Onnét a Rádióhoz hajtott és a Múzeum mögött a vaskerítésre kapaszkodva figyelte a harcot. Arra is volt ideje, hogy a Sztalin szobor lerángatását megnézze, aztán az Írószövetségbe sietett, hogy akcióra ösztönözze barátait. Egyetértettek, hogy gyorsan kell cselekedni; a diákok követeléseit be kell olvasni, Gerő mondjon le és Nagy Imrét nevezzék ki miniszterelnöknek. Az írók háromtagú delegációt küldtek az Akadémia utcába.

Hajnali háromkor Balog Bain is eljutott a Központi Vezetőség székházába. Tankgyűrűn és géppuska-állásokon küzdötte át magát, a legbelső körön Varsányi ÁVH-ezredes volt a segítségére, akivel a külügyben ismerkedett meg. Érdemes szószerint idézni, amit a pártközpontban látott: „A második emeleten Nagy Imrével találkoztam. Magas támlájú karosszékben ült, két ÁVH tiszt fogta közre, senki sem közeledhetett hozzá. Amikor meghallotta, hogy engedélyt kérek a vele való beszélgetésre, felém fordult és a fejével tagadólag intett. A veje, Jánosi jött fel a lépcsőkön és egy sarokba húzott. Azt mondotta, hogy Nagy Imre nincsen őrizetben, de senkivel sem beszélhet. Zárt ajtók mögött kétszer már tárgyalt a Politbüró tagjaival. Azt is közölte velem, hogy csapatok közelednek és Nagy Imre hallani sem akar róla, hogy ilyen körülmények között vegye át a hatalmat.” A Szabad Nép székházának felgyújtását jelentették és az egymást érő, segítséget kérő, karhatalmat követelő küldöttségeket azzal intették le, hogy reggelre minden rendben lesz…

Balog Bain 24-én hajnali félnégykor hagyta el a pártközpontot és háromnegyed négykor a Molotov térnél találkozott az első orosz tankoszloppal; az alsó Dunaparton északnak vonultak. A valószínű intézkedések bürokratikus útjából az orosz katonai táborok elhelyezéséből és a tankok sebességéből tisztára logikus következtetéssel – visszafelé számolva – jutott arra a meggyőződésre, hogy a behívásukra kedd este hat és hét óra között kerülhetett sor, amikor még a Gerő–Hegedüs klikk kezében volt a hatalom. Balog Bain a leghatározottabban tagadja, hogy Nagy Imrének bármi köze is volt a kétségbeesett akcióhoz. Erősen hangsúlyozza, hogy a forradalom kimenetelére végzetes hatással volt a külföldi rádióknak az a felelőtlen hírverése, miszerint Nagy Imre kérte volna a beavatkozást. Az alattomos és gonosz vád megingatta a bizalmat Nagy Imrében, ezért nem tudta a forradalmat idejében konszolidálni. Amikorra tisztázódott, hogy nem igaz, az események túlfutottak azon a ponton, ahol még józan és tisztességes kiegyezésre lehetőség volt. Különben Nagy Imrével 24-én este hatkor mégis sikerült beszélnie, aki elkeseredetten mondotta: „Hogyan vállalhatnám a felelősséget tényleges hatalom nélkül?” Még mindig a Politbüró foglya volt, az Akadémia utcában még mindig remélték, hogy végülis úrrá lesznek a helyzeten, de a harcok fokozódása miatt engedni kényszerültek és kilenc órakor, feltételekkel, átadták neki a hatalmat.

Az oroszok egész nap kapcsolatban voltak Moszkvával és este a csapatok szigorú parancsot kaptak a tüzelés beszüntetésére; akkor lőjenek, ha megtámadják őket. Másnap, 25-én délelőtt tizenegykor Mikoján és Szuszlov Budapestre érkezett. A repülőtérről Gerő kísérte őket az Akadémia utcába, a köztük lefolyt beszélgetést Balog Bain egy olyan informátorától tudja, aki a társaságukban volt és egy ideig a pártközpontban is hallgatta a tárgyalásukat. Útközben értesültek a Parlament-előtti vérengzésről és Szuszlov ridegen mondotta: Gerő elvtárs, a jelenlegi pozíciója lehetetlenné teszi a békés kibontakozást, azt javaslom, hogy mondjon le! Gerő elsápadt és könyörgött, hogy ne dobják ki, hiszen a moszkvai és a belgrádi megbeszéléseken elismerték, hogy a magyarországi kommunista pártnak az ő irányítására szüksége van, különben szétesik. „Köszönet a maga elképesztő butaságának, a párt már szétesett”, vágott vissza Mikoján, aztán alaposan megmosta Gerő fejét, amiért „belehajszolta” őket a végzetes kalandba. A jelenlevők valamennyien érezték, hogy rendkívül kellemetlen a helyzet és Mikojánék gyorsan beleegyeztek az orosz csapatok kivonásába Budapestről. Utasítatták Kiss Károlyt, hogy terjesszen határozati javaslatot a Központi Vezetőség elé Gerő leváltására. Kádár kinevezésére és a szükséges intézkedések foganatosítására.

Ugyanabban az órában az események alakulása váratlanul kritikusra fordult és ami addig az ÁVH elleni küzdelemnek látszott, most orosz-magyar háborúvá fejlődött. Délelőtt a szállodájában telefonon hívták Balog Baint, hogy tüstént menjen az Astoriához, ha valami különöset akar látni. Amikor odaért, az orosz katonák barátkozása a magyarokkal elérte tetőfokát a tömeg lelkesen kiabálta: „Az oroszok velünk vannak!” Felvirágozták a tankokat, a parancsnokuk mentegetődzött, hogy megtévesztették őket: „német fasiszták" ellen küldték harcba, magyarokra nem hajlandók lőni. Civilek ugráltak fel a tankokra és rávették a legénységet, hagy a magyar–orosz barátkozás demonstrálására vonuljanak a Parlament elé. Ahogy befordultak a Kossuth Lajos térre, a Földmívelésügyi Minisztérium tetejéről és felső ablakaiból az ÁVH tüzet nyitott a tankokra, Balog Bain szerint nyilván azért, mert azt hitte, hogy a felkelők birtokukba vették azokat. Az oroszok visszalőttek, a többi közismert. A tömeg hangulata nyomban megváltozott; azzal vádolták az oroszokat, hogy tőrbecsalták őket és minden dühükkel ellenük fordultak.

Délután kettőkor Gerő lemondott, de a béke ára igen magasra szökött fel. Október 27-én délben Nagy Imre is azzal fenyegetődzött, hogy lemond, ha a feltételeit nem fogadják el: 1. A kommunista párt vezetését öttagú bizottság vegye át; 2. a forradalmat nemzeti felkelésnek kell minősíteni és a résztvevőknek büntetlenséget kell biztosítani; 3. az oroszok azonnal vonuljanak ki Budapestről és a varsói egyezmény alapján kezdjék meg a tárgyalásokat az országból való kivonulásra is; 4. a pártalapítás, a sajtó és gyülekezés szabadságának kimondása, hogy elkezdhesse a tárgyalásokat a 45-ös pártvezetőkkel a kibontakozás érdekében. Az orosz csapatok kimerültek, vagy ötven tankot a felkelők megsemmisítettek: Moszkva megbízottai kertelés nélkül elfogadták a feltételeket. Kovács Béla nagy elismeréssel nyilatkozott: „Nagy Imréről a legmaradandóbb emlékem az lesz, ahogy egy kényelmes, vidám, szorgalmas professzorból lángoló forradalmárrá alakult át.”

Balog Bain a forradalom egyes, jól elhatárolható fázisaiban a gyorsan változó tényezőknek tulajdonítja a kezdeti sikereket és a végső kudarcot. Szerinte az „első hadsereg” majdnem kivétel nélkül azokból az elemekből állott, akiket a rezsim a legjobban elkényeztetett: írók, újságírók, mérnökök, hivatásos sportolók, diákok és művészek (a felsorolás az övé). Az október 23-i tüntetők kilencven százalékának iskoláztatásáról az állam gondoskodott, a lázongó diákokat nagy gonddal válogatták ki munkás-, paraszt- és pártfunkcionárius családokból. Követeléseiknek morális jellege volt: az igazság, tisztesség és emberség fogalmainak helyreállítása Magyarországon. Az önkényuralomnak legyen vége, a bűnösök lakoljanak! Az esti harcok alatt diákok uralták az utcát és kapcsolatban voltak a vezetőikkel, akiknek engedelmeskedtek. Gyanús elemek megkísérelték a zavarosban halászni, de a diákok leleplezték és ártalmatlanná tették őket. A késő esti órákban gyéren munkásfiatalok is csatlakoztak a forradalomhoz.

A következő nap, 24-én, verődött össze a „második hadsereg,” amelynek még mindig diákok képezték a törzsét, de a munkásifjak tömeges felzárkózása megkezdődött. A Véres Csütörtök mozgósítja az egész társadalmat: minden rendű, rangú, korú, műveltségű és foglalkozású tagjából órák alatt megalakul a „harmadik hadsereg”. Balog Bain a bátorság olyan eseteivel találkozott, amilyenekre nem tud példát felhozni: fegyvertelen vagy alig felfegyverzett szabadságharcosok kimért lépésekkel, halált megvetően támadják az orosz tank-kolosszusokat. Ez a tábor türelmetlenül (és nagyonis érthetően) követelte, az orosz csapatok azonnali kivonását Magyarországról, amire az október 30-i szovjet kormánynyilatkozat, a varsói egyezmény átfogalmazásával, határozott ígéretet tett.

Egy héttel a forradalom kitörése után a diákok és az ifjúmunkások eltűntek az utcákról és helyüket „géppisztolyt lóbáló fiatalok” foglalták el, akiknek már egészen más elképzelésük volt a kibontakozásról, miközben ÁVH-tisztekre vadásztak. „Két napig figyeltem aktivitásukat, írja Balog Bain, beleértve ÁVH-tisztek kivégzését, és hiábavalónak bizonyult minden igyekezetem, hogy a főhadiszállásukat vagy a parancsnokukat megtaláltam. Csak annyit árultak el magukról, hogy a Maléter emberei.” Balog Bain szerint Maléter könnyen megrendszabályozhatta volna a garázdálkodó bandákat, ha akarja. A forradalom győzött és konszolidálódott, többé nem kellett volna tűrni az egyéni akciókat és a felelőtlen randalírozásokat. A szerző azzal gyanúsítja Malétert – teljesen alaptalanul –, hogy valamiféle jobboldali rendszer restaurálásának reményében tűrte a „negyedik hadsereg” rémuralmát, a segítségükkel akarta a hatalmat magához ragadni. Ez a könyv legotrombább tévedése. Maléternek nem volt ideje, sem kedve konspirációra: a Kilián (Mária-Terézia) laktanya hősi védelme után hűségesen szolgálta a Nagy-kormányt. Az sem valószínű, amit Balog Bain elég indulatosan állít, hogy a külföldi rádióadásokban előforduló túlzások, a forradalom teljes kifutásának esztelen propagálása a maléteri politika vonalába esett.

Balog Bain dühödten támadja a fasisztákat és ez alá a fogalom alá bizony elég széles kört von be, amivel ugyancsak nem érthetünk egyet. Azt állítani, hogy a két háború között mindenki fasiszta volt, aki a Horthy-rezsim megalapításában részt vett, a szolgálatában állott vagy az intézkedéseit helyeselte, kezdve a különítményeseken, végig az állami tisztviselőkön, bankárokon, iparosokon, földbirtokosokon a papságig, beleértve természetesen a politikusokat, az újságírókat és a propagandistákat is, megtetézve a díszes társaságot nyilasokkal és mint felkiáltójellel a felsorolás végén, Szálasival – erős túlzás. Tárgyilagosan el kell ismerni, hogy voltak tisztességes emberek, és pedig igen nagy számban, akik mindent elkövettek, hogy Magyarország utolérte a XX. századot és őszintén, bátran küzdöttek a demokratikus reformokért. A fasisztákat és a nyilasokat senki sem menti, de aki nem volt az, annak a védelmére éppen nekünk kell sietnünk egy olyan könyv olvasása közben, amely néhány túlzásától eltekintve igen komoly alkotás.

Azt maga Balog Bain sem írja, hogy a „fasiszták” átvehették volna a hatalmat a forradalom váltakozó kurzusában, csupán a lehetőségére mutatott rá, amikor kissé jobban megnyomta a tollát a gombamódra elszaporodó, a jelentéktelen jobboldali pártok és mozgalmak jellemzésekor. Kovács Bélát idézi, hogy a „fehér terror” átmeneti jelenség lett volna, ha sor kerül rá, mert az ország túlnyomó többsége a demokratikus berendezkedés mellett foglalt állást és a forradalom beletorkollott volna a parlamentáris demokráciába. Nem volt fasiszta veszély, ezt az oroszok is jól tudták, akik ötven ávós és pártkorifeus meglincseléséért aligha vállalkoznak az újabb beavatkozásra. A „negyedik hadsereg” ténykedései alibiként szolgáltak ahhoz a döntéshez, amelyet Balog Bain feltételezése szerint a Szovjet Hadsereg hozott presztízse érdekében, s a Kremlben egyszerűen kapituláltak előtte.

A november negyediki elsöprő erejű támadás „legvalószínűbb” magyarázata csak az lehet, írja Balog Bain, hogy a hagyományaira és teljesítményeire rendkívül büszke szovjet hadsereget sorozatos inzultusok érték, amelyeket nem hagyhatott megtorlás nélkül. A katonai temetők megszentségtelenítése, a behajózó hozzátartozók leköpködése és a háborús emlékművek elpusztítása sok volt a túlzottan érzékeny szovjet hadseregnek, amihez még a Parlament előtti csata rájuk fogott kiprovokálásának szégyenérzete is járult. Balog Bain azt hiszi, hogy feltételezését a november harmadiki tárgyalásokon előterjesztett szovjet feltételek megerősítik: teljes katonai tiszteletadás a kivonuló szovjet hadseregnek, a lerombolt háborús-emlékműveket helyre kell állítani és a magyar kormány garantálja, hogy a katonai temetőket „örökre” tiszteletben tartják. A második beavatkozáshoz Kádár azzal járulhatott hozzá, hogy a rend helyreálltával Nagy Imre programját mérsékeltebb formában megvalósíthatja, ezért is nevezte kormányát „forradalminak”. A döntés azonban Moszkvában történt és abban a magyaroknak semmiféle részük nem volt.

Az „ötödik hadsereg” november negyedikén sorakozott fel és abban megint képviselve volt a nemzet minden rétege, fia és leánya. A „büszke” szovjet hadsereg ágyúval lőtt minden épületre, amelyből valaki kidugta a fejét, a tankok elgázolták a kenyérért sorbanálló asszonyokat és géppuskatüzet nyitottak magános szabadságharcosokra. Rengeteg volt a halott és a sebesült, Budapest újra átélte a 44–45-ös ostromot. Balog Bain a városban maradt, hosszan beszélt Kovács Bélával és Mindszenty hercegprímással. A fegyverek elhallgatása után a plakátok és a röplapok feleselését figyelte. A Kádár-rezsim első röplapja elismeri a forradalom jogosultságát. Miért harcoltok, kérdi a diákokat és a fiatal munkásokat: „Független, szabad Magyarországért, a Rákosi–Gerő klikk visszatérésének a megakadályozásáért, a gazdasági hibák megismételésének elkerüléséért, a nép szabadságáért és jólétéért?… Ezt akarjuk mi is!” Az oroszok is magukévá tették a forradalom követeléseit – a plakátjaikon… Ők csak az ellenforradalmat akarták megakadályozni, ezért törtek az országra és a fővárosra. Aztán megváltozott a plakátok hangja, Grebennyik tábornok már nyersebben beszél: „Megparancsolom, elrendelem… könyörtelen megtorlás, ostromállapot”, stb. November 10-én Balog Bain orosz papírokkal felszerelten és Turcsányi Egonnal a kocsijában elindul Bécsbe. Egy sorompónál ávósok feltartóztatják, Mindszenty szerencsétlen titkárát kiráncigálják az autóból, őt magát oroszok tartóztatják le egy éjszakára. Külföldi újságíró kollégáinak szolidaritása szabadítja ki másnap reggel a katonai börtönből: 11-én szerencsésen Bécsbe érkezik.

Színes, eleven, alapos írásában a parasztokat igazságtalanul elmarasztalja, amiért nem voltak aktívabbak a forradalomban. A falvak nem mozdultak meg, ez igaz, de a kollektivizálás megkezdésétől forradalomig a parasztokon verte el a kommunista rezsim még azt is, amit másoknak szánt. Többször járt Lengyelországban és Jugoszláviában, de erről a két országról különösebbet nem tud mondani. Bécsben nem szűnt meg az érdeklődése a magyar ügy iránt; szenvedélyesen ostorozta a táborokbeli állapotokat és felhívta a figyelmet azokra az üzelmekre, amelyekkel a menekülteket megtévesztették. Különösen a leánykereskedők és a dzsungelkapitalisták ellen hadakozott. Százával vitték a fiatal leányokat a közép- és távol-keleti bordélyokba egy bizonyos Kovács tábornok meg Trujilló diktatúrájának toborozta az olcsó munkaerőt.

Balog Bain magyar vére akkor pezsdült meg igazán, amikor a külföldi hibák feltárásához fogott. Szigorúsága és elfogultsága érthető, de tárgyilagos ítéletre igazán csak akkor kerülhet sor, ha majd egyszer a teljes levéltári anyag birtokában egy avatott történetíró összegezi az 56-os forradalom körülményeit és eseményeit.

Kovács Imre

Látóhatár, 1960. 252–257.