Birodalom és angol nacionalizmus

Kumar, Krishan: Empire and English nationalism. = Nations and Nationalism, 2006. 1. no. 1–13. p.

A szerző a cikket Ernest Gellner gondolataival nyitja, aki az általa tárgyalt központi kérdést: nemzet és birodalom, valamint birodalmi és nemzeti identitás egymáshoz való viszonyát vizsgálta. Megállapítása szerint a hatalom és a kultúra külön utakon jár. A birodalom politikai szerkezete magába foglal egy hierarchikusan felépülő belső társadalmat, melyben a hatalmon lévők kozmopolita kultúrája élesen elkülönül az alárendelt társadalmak és társadalmi rétegek helyi kultúráitól. A modern birodalmak, mint pl. a szovjet birodalom is követik a domináns elit kultúra és az összetevő részek nemzeti vagy etnikai kultúrájának ilyen elkülönülését.

Gellner szerint a nacionalizmus bezárja ezt a rést. Szerinte az egyetlen legitim politikai egység az, melyben az uralkodó rétegek és azok, akik fölött uralkodnak közös kultúrával rendelkeznek. Ez ideális esetben egy állam és egy kultúra. Vagy ha másképp fogalmazunk, ideális esetben ez a nemzeti vagy nemzetállamot jelenti, mivel abban a tagokat összeköti a közös kultúra. Ám ha a politikai egység uralkodó rétege más nemzethez tartozik, mint azok többsége, akik fölött uralkodnak, ez a nacionalisták számára meglehetősen kevéssé tolerálható politikai helyzetet hoz létre. Ezért egy nacionalista számára nincs annál felháborítóbb, mint az olyan eset, amely a brit birodalomra is jellemző volt, melyben maroknyi brit uralkodott indiaiak, afrikaiak és mások milliói felett, akiknek mindegyike magában hordozta a nemzeti lét magvait. Meglátása szerint a birodalmak hatalmasra nőtt szörnyek, melyek mind a szabadsággal, mind a nemzeti lét alapját és lényegét képező egyedi különbségekkel szemben ellenségesek. Ez a gondolat a XIX. században a liberális gondolkodás egyik alapkövévé vált, mivel egyre jobban összekapcsolódott a nemzeti lét elvével. Még az olyan liberálisok is, mint John Stuart Mill és Lord Macaulay, akik az imperializmus védelmére keltek, úgy érezték, hogy igazolást kell keresniük a sokkal természetesebb „nemzeti elvvel” szemben. A birodalmi lét mindaddig elfogadható volt, míg küldetése szerint utat mutatott és képzést biztosított a kevésbé fejlett népek számára, hogy elérhessék a nemzeti autonómiát.

Nemzetek és birodalmak viszonya, az elmúlt két évszázad során, a különbségek és a szétválás ilyenfajta érzékelését igazolni látszik. A létezésük utolsó fél évszázadában a Habsburg- és az olasz birodalom fő kérdése az volt, hogyan legyen úrrá különböző részeinek nacionalista törekvései fölött, míg mindkét birodalom végül összeomlott az I. világháborúban. Nagyon hasonló az ottomán birodalom összeomlásának története is. Minden esetben úgy tűnt, hogy győzedelmeskedett a nemzetiség elve, melyet az I. világháború győztesei Woodrow Wilson 1918-ban megfogalmazott 14 pontjában foglaltak össze.

Ezt követően jelentek meg a nemzeti felszabadítási háborúk, melyekben a fennmaradó európai birodalmak – brit, francia, holland és belga – gyarmatai követelték függetlenségüket annak a nacionalista doktrínának az alapján, mely a nemzetközi kapcsolatok normája lett, és amelyet hivatalosan az ENSZ 1948-as általános emberi jogi nyilatkozata testesített meg („mindenkinek joga van egy nemzetiséghez”). Még később, 1989–1991 között, a szovjet birodalom érdekeltségi körébe tartozó kelet-európai országok kikiáltották függetlenségüket, melyet nem sokkal később hasonló események követtek a Szovjetunió határain belül (bár, ahogy azt Gellner helyesen megállapítja, a Szovjetuniót nem kizárólag a nacionalizmus kényszerítette térdre). A Szovjetunió 1991-es összeomlása a nacionalizmus és imperializmus közti régóta húzódó versengést a legtöbb megfigyelő számára egyértelmű döntésre vitte.

Azonban egy dolog a nacionalizmus és imperializmus közti kapcsolatot látni, és egy másik dolog a nemzet, illetve birodalom fogalmát összeolvasztani. A birodalmak egyértelműen nem nagyra nőtt nemzetállamok, mivel már több ezer éve léteznek, míg a nemzetállamok alig több mint két évszázada. És ami még fontosabb egy-két kivételtől eltekintve, a birodalmak mindegyike soketnikumú, vagy többnemzetiségű egység volt. Korai modern időszakban David Arnitage és mások is hangsúlyozták, hogy a birodalom fogalma szorosan kapcsolódik az impérium szó eredeti jelentéséhez. Ez tette lehetővé sok abszolutista monarchia számára, hogy birodalomnak nevezze magát. Sőt, mit több, a korai modern államok közül is sokan úgynevezett „összetett államok” voltak, ahol, mint pl. Spanyolországban és Britanniában, egy uralkodó uralkodott több terület fölött, amivel szorosabb kapcsolat lehetett a birodalom és a nemzetállam között, mint ahogy azt mi gondolni szoktuk. Ami érdekes még, hogy a legtöbb nemzetállam, vagy olyan egység, ami nemzetállammá vált, a legtöbb birodalomhoz hasonlóan hódítás vagy gyarmatosítás útján jött létre. Anglia például normann hódítás során egyesült, majd ez a folyamata továbbgördült, és Wales, Írország, valamint Skócia népeivel egyesülve létrejött az Egyesült Királyság és egy másik nemzet, a brit nemzet. Nemzetállamok születtek úgy is, hogy egyes uralkodók a szomszédos területeket és népeket erőszakkal integrálták, mivel azok intézményeikben és kultúrájukban jelentősen különböztek a domináns csoporttól. A XIX. században zajlott a germán államok porosz meghódítása, melynek során létrejött Németország.

Sok nemzetállam, más szóval mini-birodalom közül – egyesek nem is olyan kicsik. Amit a XVIII. században a kortársak Nagy Britannia birodalmának hívtak, vagy az európai Brit Birodalomnak, az az Egyesült Királyságra utalt, és nem a tengeren túli birodalomra. Létezik-e ma angol nacionalizmus? Azok az ügyek, melyek az angolok számára az identitás érzetét biztosították – protestantizmus, iparosodás, imperializmus – vagy elgyengültek, vagy már nincsenek is jelen. Az Európai Unió sok angol számára legalább annyira fenyegetés, mint ígéret. A nagyszámú nem európai színes bőrű kisebbség jelenléte tovább erősíti a polgárok aggódását. A skótok és kisebb mértékben a walesiek és az írek kezdik kihúzni magukat az Egyesült Királyság mögül, és saját külön megállapodásokat kötnek Brüsszellel. Bizonyos szemszögből vizsgálva ezeket a kérdéseket arra a megállapításra juthatunk, hogy mindazok a rétegek, amelyek lehetővé tették az angolok számára a nemzeti identitás kérdésének elhanyagolását, most egyenként elhullottak. A kérdés újult erővel tér vissza. Vannak kisebb csoportok, amelyek úgy gondolják, birtokában vannak a válasznak, de nekik még meg kell győzniük a legtöbb embert. Nagyobb jelentőséggel bírhat a Konzervatív Párt, amely kiszorult a kelta térségekből, és amely az Angol Nacionalista Párttá válhat.

Az angolok kialakították saját identitás-formáikat, amelyek egybeestek a birodalmi jellegükkel. A birodalom és történelmi ügyeik megszűnésével, melyhez oly szorosan kapcsolódtak, természetszerűleg felmerül bennük az igény, hogy új szerepet találjanak a világban. Ahogy azt Svédország példája mutatja, lehet, hogy egy ország kicsi, de mégis tekinthet kifelé, és lehet elkötelezett az emberiség ügye mellett. A világ nagy, tele lehetőségekkel, és itt az ideje, hogy az angolok is kifelé tekintsenek, és ne magukba zárkózzanak.

Bosznay Csaba