KISS SÁNDOR

A FORRADALOM OKAI

A magyar forradalom történelmi szükségszerűség volt. Nem szervezték, nem irányították.

A világtörténelem még nem ismert olyan szervezett hatalmi felépítményt, mint a szovjet állam és a mintájára alkotott népi demokrácia. A párt, a hadsereg, a rendőrség és főként a biztonsági karhatalom, amely a lelkek megfélemlítésével az egész társadalmat átfogó besúgó rendszert épített ki, belülről megdönthetetlennek látszott. Ezt bizonyította a szovjet állam története, de erről tanúskodott a berlini és a poznani felkelés is. Berlinben a belső elnyomó erő elégtelennek bizonyult, de megjelentek a szovjet tankok és csend lett.

Magyarországon nem ez történt. Az események törhetetlen logikája, a magyar nép szabadságvágya, ifjúságunk áldozatkészsége és hősiessége győzelemre vitte a forradalmat. A magyarságot a szovjet tankok sem tudták megfélemlíteni.

Mi volt ennek az oka?

Magyarországon 1947-től kezdve szisztematikusan felépült az egypártrendszerre alapozott, primitív és népellenes kommunista diktatúra. Ez a diktatúra egy haladónak mondott ideológia köntösében jelentkezett. A szocializmust akarta megvalósítani, de végül államkapitalista gazdasági rendszert alkotott meg. A termelőeszközök az állam tulajdonába kerültek, az államhatalom azonban nem volt a népé. Szocialista szektornak nevezték az ipar 98 százalékát és a mezőgazdaság egyharmadát. Az ipari munkásságnak azonban nem volt beleszólása sem a bérek sem az árak alakulásába. Ezekben a kérdésekben még csak véleményt sem nyilváníthatott. Csak arra volt joga, hogy az emberi munkaerőt kiuzsorázó munkaversenyben részt vegyen. A munkaverseny lett az állandóan megújuló normaszűkítések alapja és a munkaerő kiuzsorázásának formája. Az egyénileg gazdálkodó parasztság a megművelt terület kétharmadát birtokolta, de ez a tulajdonjog csak formális volt, mivel a paraszt nem rendelkezett szabadon termelvényével és a magas beszolgáltatási terhek, a különféle adók miatt lényegileg az állam rabszolgája lett.

Ezt a gazdasági rendszert a túlhajtott, ésszerűtlen, sokszor nem a magyar nyersanyagokra alapított, hanem csak a hadiipar igényeit kielégítő iparfejlesztés jellemezte. Az akkumuláció egyetlen forrása a munkaerő kihasználása volt. Ehhez járult a rendkívül ésszerűtlen, bürokratikusan túlméretezett gazdasági szervezés, azonkívül a tőkehiányból eredő technikai elmaradottság.

Az ország gazdasági élete a szovjet gyarmatosító politikától függött. Irányelveit, „profilját” Moszkva szabta meg a maga politikai céljai szerint. Magyarországnak éveken keresztül a világpiaci ár alatt kellett fizetnie a jóvátételt és gazdasági szerződéseinket is rendkívül előnytelen feltételek mellett teljesítettük.

Ilyen körülmények között tartották fenn a hatalmas állami, politikai, gazdasági és karhatalmi szervezetet. A felső vezetők életmódja még a nyugati viszonyokhoz mérten is fényűző volt, a középső réteg és a politikai rendőrség tagjai nagyon jól éltek. Nem csoda, hogy ekkora kötöttségek és terhek miatt a gazdasági élet romlását még az 1953-as átmeneti javulás sem tudta megállítani. A nép életszínvonala egyre csökkent. A nyomorúság, a lakásínség, az éhezés óriási méreteket öltött. A tönkretett mezőgazdaság már kenyérgabonából sem tudta az ország szükségletét fedezni.

A csökkenő életszínvonal megváltoztatta az ország politikai képét. 1945-ben még a munkás- és agrárproletárok tömegei hittek abban, hogy a társadalmi és gazdasági haladás motorja, érdekeik harcos védelmezője a Kommunista Párt. Ezért kapta a párt az 1945-ös választáson a szavazatok tizenhét és fél százalékát. 1947-ben lényegileg még megtartotta hadállásait, bár ekkor már nem csak a bizalom játszott szerepet, hanem egyes rétegek és csoportok opportunizmusa is. Ez a helyzet olyan mértékben változott, amilyen mértékben a párt egyeduralkodóvá lett. Lassankint teljesen eltűnt a bizalom és helyébe a karrierizmus az opportunizmus és a kényszer lépett. Ez tartotta össze a pártot.

Az uralmat csak kíméletlen terrorral lehetett fenntartani. 1949-től 1953-ig politikai rémuralom dühöngött az országban. Rákosiék uralomra jutásával az igazságszolgáltatás gyakorlatilag megszűnt. Emberek egyik pillanatról a másikra eltűntek. Hozzátartozóik semmit sem tudhattak meg róluk. Legtöbbjüket nyomtalanul kivégezték. A Rajk-per felülvizsgálata idejében a volt belügyminiszter megmaradt követői igyekeztek összeállítani a kivégzettek számát. E szám október huszonharmadika előtt már hatszáz fölött járt. A győri ÁVH székházának elfoglalásakor a pincék egyikében krematóriumot találtak. A budapesti központok még tökéletesebben voltak felszerelve.

A kommunista pártvezetés mindjobban elszakadt a néptől, a közvetlen érintkezés megszűnt, a vezetőket vakká tette a tisztségviselők, karrieristák szolgalelkűsége. A népet rajtuk keresztül nézték. Az országban félelem, rettegés, bizonytalanság uralkodott.

A propaganda a nép gondolkodásának és érzületének durva arculcsapása volt. A legreakciósabb rendszerek sem tartották olyan korlátoltnak a népet, mint a kommunista párt, amely állítólag a munkásosztályt képviseli.

A forradalom kitörésének ezek voltak az okai.

A párt, a kormány és a vezetők elleni gyűlölet egyre nőtt. A vezetőket az 1953-as berlini felkelés ingatta meg biztonságérzetükben. A párton belüli értelmiség, amelyet háttérbe szorítottak, észrevette, hogy baj van és lassan Nagy Imre mögé állt. Az 1953-tól 1956-ig terjedő időszakot e csoport és a Rákosi–Gerő klikk küzdelme jellemezte. Ennek a harcnak első vonalában, az igaz ügy oldalán a szellem emberei, az írók küzdöttek. Emberi helytállásukat, bátorságukat fokozta az érdeklődés, amellyel a nép magatartásukat kísérte. A sztálini korszakban a sajtó által agyondicsőített vonalas pártirodalmat senki sem olvasta. Most egyszerre olvasótábor kerekedett az írók mögött.

A harc váltakozó eredménnyel folyt, sokszor a moszkvai belső villongások vetületeként. A Rákosi–Gerő klikk, bár teljesen elszigetelődött, görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz. A hatalomhoz való makacs ragaszkodása robbantotta ki a forradalmat, amelyet senki sem tervezett és senki sem szervezett. Az október huszonharmadiki tüntetésen résztvevők egyike sem gondolta, hogy világraszóló eseményeknek lesz részese. A forradalom vér nélkül győzött és egy közbenső lépcsőn megállapodott volna, ha a Gerő-féle klikk félreáll és átadja a vezetést Nagy Imrének.

Gerő és hívei félreismerték a helyzetet. A tüntetést, amelyben egész Budapest résztvett, fasiszta csőcselék művének minősítették. Fegyverhasználatra utasították az ÁVH-t és amikor látták, hogy a feldühödött nép elsöpri, segítségül hívták az oroszokat. A forradalmi ifjúság ezért telefonon felelősségre vonta Hegedűs miniszterelnököt, aki így válaszolt: „Az elvtársak nagyon idegesek, egy óra múlva itt minden csendes lesz.”

Nem így történt. Megkezdődött a magyar nép példátlan forradalma és szabadságharca. A kilencmilliós nemzet órák alatt csodálatos egységbe olvadt. A hősiesség, a bátorság, az erkölcsi erő győzött az anyag felett.

Látóhatár, 1956. 277–279.