Magyarország jövője

Nemzetközi politika és a magyar jövő

Bizonyára sok, népének jövőjéért aggódó, hazavágyó magyar teszi fel magának a gyötrő kérdést, hogy minek kellene történnie Magyarország felszabadítása érdekében? Milyen külpolitikát kellene a nyugati nagyhatalmaknak folytatniok, hogy népünk visszaszerezhesse önrendelkezési jogát, tehetünk-e mi is valamit a magyarság szenvedéseinek enyhítése, a felszabaduláshoz vezető út megrövidítése érdekében?

Ha válaszolni akarunk ezekre a kérdésekre, nem szabad az utolsó másfél évtized történetét figyelmen kívül hagynunk. Az elkövetett hibákból és mulasztásokból következtetni lehet arra, hogy a jövőben minek nem volna szabad és minek kellene történnie.

A hibák sorozata akkor kezdődött, amikor Roosevelt és az amerikai hadvezetőség nem tudta magát rászánni, hogy ha az északfranciaországi partraszállásra sor kerül, Délkelet-Európa is küldjön csapatokat. Hiába utalt Sir Winston Churchill ennek fontosságára, hiába támogatta őt Cunningham, az angol admiralitás első lordja, hiába helyeselték Churchill állásfoglalását oly kiváló amerikai katonák is, mint Clark, az 5. hadsereg parancsnoka és Bedell Smith, Eisenhower vezérkari főnöke. Délkelet-Európa meghódítását Roosevelt és Eisenhower kívánságára az oroszokra bízták. Clark tábornok az írja emlékirataiban, hogy ha az olaszországi csapatokat a Balkán felé irányítják, a Nyugat és a Kelet közötti viszony egész máshogy alakul. „Véleményem szerint, írja Clark, amely véleményemet számos, ezzel a problémával foglalkozó szakértő is osztja, ez volt a legnagyobb politikai hiba, amelyet a háború folyamán elkövettek.” Az ugyancsak amerikai Butcher kapitány, aki Eisenhower mellé volt beosztva, ezzel kapcsolatban ezt írja: „Ike nem-et mondott és nem szűnt meg nem-et mondani az egész délután folyamán és annyiféleképpen ismételte meg a nem-et, ahányféleképpen angol nyelven valaminek megtagadását ki lehet fejezni.” Tulajdonképpen már 1943 november 20-án Teheránban dőlt el, hogy a nyugati hatalmak Kelet- és Délkelet-Európát átengedik Szovjetoroszországnak. Kevéssel a konferencia előtt Roosevelt azt mondta Bullit akkori moszkvai amerikai nagykövetnek, hogy meggyőződése szerint Sztálin nem akar egyebet, mint hazája biztonságát megszervezni. „Úgy hiszem, folytatta Roosevelt, ha mindent megadok neki, amit módomban van megadni és nem kérek viszonzásul semmit, noblesse oblige, ő nem fog semmit se annektálni és a békéért, a világdemokráciáért fog dolgozni. Roosevelt kelet- és délkeleteurópai politikája egyébként nem egyedül a szovjet iránt táplált vak bizalmával magyarázható. Az elnök azt remélte, hogy ha teljesíti Sztálin kívánságait, Szovjetoroszország a háború utolsó szakaszában komoly áldozatokra lesz hajlandó. Ehhez járult, hogy Roosevelt megítélése szerint Churchill szeme előtt kizáróan Nagybritannia Földközi-tengeri érdekei lebegtek s ezekért ő nem volt hajlandó amerikai katonák életét feláldozni. Amikor Churchill azt javasolta, hogy a hadműveletek befejezése után Délkelet-Európát angol, amerikai és orosz csapatok közösen tartsák megszállva, az amerikaiak ezt a javaslatot nem támogatták és átengedték az egész területet, Magyarországgal együtt, az orosz csapatoknak. Ezzel azután elérték, hogy a bolsevizmus Európa szívéig ért el és hogy az imperialista Szovjetoroszország sztratégiai szempontból nagyon fontos területhez jutott.

1944. május 4-én Churchill ezt írja Edennek: „Hogy világosan beszéljek, a kérdés az, hogy hajlandóak vagyunk-e belenyugodni abba, hogy a Balkán kommunistává legyen?” 1944 nyarán Churchill, Roosevelt tudta nélkül, azt a javaslatot tette Moszkvának, hogy állapodjanak meg, hogy a Közép- és Kelet-Európa országai fölött való fennhatóságot miként osszák meg egymás között. Ebben a javaslatban Magyarországról nem volt szó. Cordell Hull, amerikai külügyi államtitkár elítélően nyilatkozott erről a javaslatról, mondván hogy az a Balkánnak érdek-szférákra való felosztását jelenti. Churchill azt válaszolta, hogy nem ez volt a célja; szerinte a katonai igazgatásból a polgári kormányzásra való áttérés alkalmával valamelyik nagyhatalomnak vállalnia kell az ellenőrzés feladatát. 1944. október 9-én Churchill Moszkvába utazott és Sztálinnal Magyarországra vonatkozólag abban állapodott meg, hogy az 50 százalékban Nagybritannia, 50 százalékban pedig Szovjetoroszország fennhatósága alá fog kerülni. Hull államtitkár emlékiratai szerint az arány nem ez volt, hanem 75:25 Szovjetoroszország javára. Ebben a kérdésben azonban kétségkívül Churchill az illetékes, aki a megállapodást négyszemközt kötötte Sztálinnal és aki emlékirataiban 50:50 százalékról beszél. Hull szerint egyébként ez a megállapodás csak háború idejére szólt. Feltehető, hogy maga Churchill is ideiglenesnek tekintette ezt a megállapodást, amellyel azt akarta elérni, hogy Szovjetoroszország ne bánhasson el kénye-kedve szerint a megszállt Magyarországgal. Négy hónappal később, 1945 február 4-én azonban Roosevelt, Churchill és Sztálin Yaltában végleg megállapodtak abban, hogy Közép- és Kelet-Európa érdekszférákra (zonens of influence) osztják és hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország Szovjetoroszország fennhatósága alá kerüljön. A Churchill és Sztálin között Moszkvában létrejött megállapodásban szereplő 50:50 százalékos megosztásról többé nem volt szó és Magyarország 100 százalékban került orosz hegemónia alá.

A megszállást követő és a békeszerződés ratifikálását megelőző időszakban szövetséges ellenőrző bizottságok működtek a megszállt országokban. A magyarországi bizottságnak orosz elnöke volt, és kivétel nélkül mindig az történt, amit az elnök jónak tartott. E sorok írója, mint a nemzetgyűlés külügyi bizottságának akkori elnöke, többször eljárt emiatt a két nyugati nagyhatalom budapesti diplomáciai missziónak vezetőinél, de azok kijelentéseiből nyilvánvaló volt, hogy a bizottság angol és amerikai tagjai arra kaptak utasítást, hogy a döntés és intézkedés jogát engedjék át a szovjetorosz elnöknek. Ennek a helyzetnek tulajdonítható, hogy a kommunisták 1947 júniusának első napjaiban teljesen magukhoz ragadták a hatalmat. A megszálló csapatok a békeszerződés egy szerencsétlen rendelkezése alapján az országban maradtak, hogy az osztrák szerződés megkötéséig biztosítsák az Ausztriába vezető összekötő vonalakat. A békekötés után az Egyesült Államok, teljes bizalommal viseltetvén a szovjetorosz szövetséges iránt, hozzálátott hadseregének leszereléséhez. Ezalatt Sztálin, tisztában lévén azzal, hogy hatalmi politikát csak az csinálhat, aki mögött megfelelő haderő áll, fegyverben tartotta egész hadseregét. Később az amerikaiak észbekaptak, de azért a nyugati haderő számarányát tekintve, az egész háború utáni időszakban messze elmaradt az orosz haderő mögött. Többé-kevésbé ez volt egyébként a helyzet az ún. konvencionális fegyverek tekintetében is. Ami pedig az interkontinentális rakéta-fegyvereket illeti, ennek a problémának tanulmányozásához, mint most kiderült, Amerika csak négy évvel ezelőtt látott hozzá, míg Szovjetoroszország azonnal a háború befejezése után.

Az amerikai tudósok viszont, az oroszokat megelőzve, felfedezték az atom- és hydrogénbombát. Addig, amíg Szovjetoroszországnak nem voltak ily bombái, az Egyesült Államok erélyes politikával, háború nélkül is sokat érhetett volna el. Ebben az időszakban nem egy kijelentést hallottunk a leigázott népek felszabadításáról és az oroszoknak a háború előtti határai közé való visszaszorításáról. Oly konkrét állásfoglalásra azonban, amely az oroszokat komoly engedményekre bírhatta volna, sajnos nem került sor. Amikor azonban Szovjetoroszország is elkezdett atombombát gyártani, az Egyesült Államok külpolitikáját egyre jobban a háborútól való félelem determinálta. Az amerikai külpolitika Kennan volt moszkvai nagykövet már 1947 júliusában közzétett, de teljesen csak néhány évvel későbben elfogadott álláspontjának hatása alatt a status quo fenntartását („policy of containment”) tűzte ki céljául. (Kevesen tudják, hogy George F. Kennan apját Kossuth-Kennannak hívták, mert Kossuth Lajos iránt érzett tisztelete jeléül felvette családi neve mellé a Kossuth nevet.) E politika értelmében az Egyesült Államok a status quo megváltoztatását célzó esetleges fegyveres támadások ellen fegyveresen védekeznék. Többé nem volt szó arról, hogy régi határaik közé szorítsák vissza az oroszokat vagy, hogy fegyveresen felszabadítsák Kelet- és Délkelet-Európát. E politikának tulajdonítható, hogy hazánk érdekében a Nyugat részéről erélyes közbelépés nem történt. Az emberi jogok – békeszerződés rendelkezései ellenére történő – állandó megsértése éppúgy nem járt következményekkel Szovjetoroszország szempontjából, mint a yaltai egyezmény szabad választásokra vonatkozó rendelkezéseinek megsértése sem. És nem járt következményekkel a békeszerződés ama rendelkezésének a megsértése sem, amely a megszállásra vonatkozik. A békeszerződés szerint az osztrák szerződés ratifikálásától számított hat hónap után az ausztriai orosz övezethez vezető összekötő vonal biztosítására Magyarországon tartózkodó orosz csapatoknak ki kellett volna vonulniuk hazánkból. A Szovjetunió ehelyett megkötötte a varsói szerződést, melynek értelmében a magyar kormány beleegyezett abba, hogy az orosz csapatok ottmaradjanak és noha multilaterális szerződés rendelkezéseit az összes szerződő felek hozzájárulása nélkül nem lehet hatályon kívül helyezni, a nyugati hatalmak nem tiltakoztak. Sztálin halála után a koegzisztencia szükségességét hangoztató orosz szirén-hangok nem maradtak hatás nélkül sem az Egyesült Államokban, sem Nyugat-Európában. Egy ú. n. „package deal” során felvették Magyarországot is az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagjai közé, noha ez a felvétel nyilvánvalóan a Charter rendelkezéseibe ütközik. Ezzel és több más ún. „csatlós-állam” felvételével a kommunista kormányok tekintélyét növelték, viszont az ENSZ-en belül gyengítették saját helyzetüket. Az amerikai kongresszus tagjai a koegzisztenciális hangulatot arra használták fel, hogy, saját népszerűségük biztosítására, a fegyverkezési költségek csökkentését és adó-leszállításokat követeltek, mialatt Szovjetoroszország, elhanyagolván a fogyasztási cikkek gyártását, óriási összegeket fordított fegyverkezésre.

1956 október 23-án kitört a magyar forradalom.

Szerencsétlenségünkre az angolok és franciák alkalmasabb időt nem találtak szuezi akciójukra, amelynek során a hibák sorozata következett. Már a forradalom első napjaiban kétségtelenné vált, hogy Amerika nem tekinti casus belli-nek Szovjetoroszország fegyveres támadását és beavatkozását Magyarország belügyeibe. Sőt, az amerikai hivatalos kijelentések csaknem csábítóan hatottak a Szovjetre, amely külföldről behozott csapatokkal leverte a forradalmat. Az Egyesült Államok akkori és következő magatartásából nyilvánvalóvá vált, hogy míg a status quo-t kész lett volna fegyverrel is megvédeni, a Teheránban és Yaltában orosz érdekszférába utalt országok ellen intézett fegyveres támadás esetén nem hajlandó fegyveresen közbelépni. A szíriai problémával kapcsolatban kitűnt az is, hogy Amerika status quo-t csak fegyveres támadás esetén védelmezi meg, de már subversiv tevékenység következtében történő változások esetén, nem. A Szovjetunió Magyarország elleni fegyveres támadásával megszegte az ENSZ Charterének 2-, 3- és 4-ik szakaszaiba foglalt rendelkezéseit. Az ENSZ meghozta az ismeretes határozatokat, amelyeket Szovjetoroszország és Magyarország kormányai egyszerűen nem vettek tudomásul. Az ENSZ megbízottjával, Wan herceg, thailandi külügyminiszterrel szóba sem álltak. A Nyugat ezt is tudomásul fogja venni.

A fentiekből megállapítható, hogy a mi szempontunkból milyen hibák, mulasztások történtek a múltban.

A háborút mindenki el akarja kerülni. Mi sem háborús megoldástól várjuk felszabadulásunkat. Nem nyomorék embereket és romokat akarunk felszabadítani és az emberiség sorsa minket sem érint közömbösen. Minek kellene tehát történnie, hogy a hidegháború és sok millió ember szenvedése végetérjen?

Hosszú tíz év alatt elég kevés javaslat hangzott el erre vonatkozóan. Egyike a legismertebb kezdeményezéseknek Paul van Zeeland, volt belga miniszterelnöktől eredt. Szerinte a NATO fenntartható ugyan, azonban „semleges ill. demilitarizált zóná”-t kellene létesíteni, amely a szembenálló főhatalmakat elválasztaná egymástól. Ezt a semleges területet és a semlegesítés megtörténte utáni status quo-t kollektív szerződéssel kellene biztosítani. Van Zeeland utalt arra, hogy Szovjetoroszország magatartása minden helyzetben és minden országgal szemben azonos. Hivatkozott Finnország és Ausztria példájára, de figyelmen kívül hagyta, hogy ezt a két országot a yaltai konferencia nem csatolta a szovjetorosz érdekszférához.

A magyar forradalom leverése után a Kremlben, egy Gomulka tiszteletére rendezett fogadás alkalmával Hruscsov, kijelentette, hogy ha az amerikai csapatok elhagynák Németországot, Franciaországot és Nagybritanniát, Szovjetoroszország azonnal visszarendelné csapatait Magyarországból, Lengyelországból és Romániából.

Múlt év szeptember 14-én amikor az ENSZ közgyűlésén a magyar problémát tárgyalták, Frank Aiken, ír külügyminiszter ugyancsak az orosz csapatok az ún. csatlós államokból és az amerikai csapatoknak Európából való kivonását javasolta.

E sorok írója ez év február havában a New York Herald Tribune hasábjain azt olvasta, hogy – véget vetendő a megmerevedett hidegháborús helyzetnek – az amerikaiak, mintegy szimbolikusan, ürítsenek ki Észak-Bajorországban bizonyos területeket, feltéve, hogy Szovjetoroszország az ENSZ közgyűlés határozata értelmében kivonja csapatait Magyarországból. Ugyanezt szóvá tettem az Európa Tanács egyik bizottságának ülésén is, mire a német Bundestag egyik ismert szociáldemokrata tagja ezt a kezdeményezést a leghatározottabban visszautasította.

Közvetlenül a NATO konferencia előtt tartotta meg angliai előadásait a már említett George F. Kennan volt amerikai nagykövet, a Princetoni Történelmi Intézet tanára. A szovjet csapatok Kelet-Németországból és az ún. csatlós államokból való kivonását s ezzel egyidejűleg az amerikai megszálló csapatoknak az európai kontinensről való hazarendelését javasolta. Németországnak és a többi közép- és keleteurópai országnak Kennan terve szerint nem volna hadserege hanem csak milíciája. Ám hogyan védje meg egy kis ország milíciája az ország területét, függetlenségét, semlegességét? Láttuk 1956. októberében, hogy a magyar hadsereg, noha számos tank birtokába jutott, nem tudta az országot az orosz túlerővel szemben megvédeni. Arról Kennan nem beszélt, hogy a csapatok kivonása esetén a nagyhatalmaknak garantálniok kellene a kiürített országok területi integritását, ill. semlegességét. Nem valószínű, hogy erre a nyugati nagyhatalmak ezidő szerint hajlandók volnának. Kennan egyszerűen arra az álláspontra helyezkedik, hogy nem kell orosz támadástól tartani; az orosz vezetőség nem akar háborút. Kennan optimizmusa azonban nem lehet a Nyugat politikájának alapja és az 1956 novemberi tapasztalatok alapján, nem nyugtathat meg minket. Nem nyugtathat meg már azért sem, mert hisz az ismételten hangozatott szovjet álláspont szerint a szocializmus védelmére erőszak is alkalmazható. És ki fogja Európát megvédeni, ha az amerikai csapatok a tengeren túl vannak, míg az oroszok országaink keleti határán? Az amerikaiak európai bázisaik elvesztése esetén aligha tudnák az oroszok esetleges előrenyomulását feltartóztatni. A szubverziv tevékenységre is sokkal több lehetőség nyilnék, mint a mai körülmények között. Ha majd talán két-három év múlva – a francia csapatok visszatérnek Észak-Afrikából, a német hadsereg megerősödik, szó lehet az amerikai csapatok távozásáról és a nyugateurópai bázisok megszüntetéséről. Természetesen akkor is azon kell majd lennünk, hogy biztonságunkat, esetleges semlegességünket a nagyhatalmak kollektív szerződéssel garantálják. A mai helyzetben Kennan terve nem szolgálhat tárgyalási alapul. Egy előbb semlegesített, azután bolsevizált Európa a magyar kommunista rendszer állandósulását jelentené.

Ugyancsak a NATO konferencia előtt tette meg Rapacki lengyel külügyminiszter is javaslatát. Eszerint Németország, Lengyelország és Csehszlovákia atommentes zóna lenne. Mindabból, amit Rapacki tervéről tudunk, az következik, hogy az orosz csapatok Kelet-Németországban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, az amerikai és angol csapatok pedig Nyugat-Németországban maradnának, de a zóna területén nem használhatnának atomfegyvereket. A megállapodás tiszteletbentartásának kölcsönös ellenőrzéséről nincs szó. A javaslat tehát jelenlegi formájában elfogadhatatlan. Nem jelentene rendszerváltozást és nem járna az orosz uralomnak Kelet-Németországban, Lengyelországban és Csehszlovákiában való megszünésével. Ha pedig ezt az orosz parancsra előterjesztett javaslatot módosítanánk és helyette oly javaslatot terjesztenének elő, amely a jelenlegi áldatlan helyzethez viszonyítva javulást jelentene, akkor követelni kell, hogy ez az atommentes zóna ne szorítkozzék csak három országra, hanem terjedjen ki Magyarországra is, melynek területéről az ENSZ határozata értelmében az orosz csapatoknak atom- és minden fegyverükkel együtt ki kellene vonulniuk.

            A december végi NATO konferencián három fontos határozat született. Az első az, amely a Nyugat katonai védelmének fokozását célozta. E tekintetben a konferencia többé-kevésbé kielégítő eredményt ért el. A második örvendetes állásfoglalás az a felismerés, hogy a gazdasági tekintetben elmaradt országok megsegítése a kommunizmussal szemben való védekezés szempontjából éppoly fontos, mint a katonai védelem fokozása. Az elmaradt országok éhező tömegeit a modern fegyvereknél sokkal jobban érdekli az, hogy melyik oldalról remélhetnek több kenyeret, magasabb életszínvonalat. Az Egyesült Államok elnökének állásfoglalása elég biztató volt. Kérdés, hogy a kongresszus javaslatait elfogadja-e? A legérdekesebb azonban a NATO államoknak az az állásfoglalása, amely a Szovjetoroszországgal való tárgyalások újrafelvételére vonatkozott. Az európai tagállamok nem tudtak belenyugodni anemzetközi helyzet megmerevedésébe és a hidegháború befejezése vagy enyhítése érdekében újabb kísérletet tartanak szükségesnek. Az amerikaiak ezúttal engedtek az európai nyomásnak.

Mi ezt csak megnyugvással fogadhatjuk. Negatív külpolitikától, a kölcsönös elzárkózástól nem remélhetünk semmit. Nem tudhatjuk, hogy mikor lesz a helyzet Szovjetoroszországban olyan, hogy a vezetők engedményekre kényszerülnek. Állandó diplomáciai érintkezésre, óvatos puhatolózásra van tehát szükség. Természetes, hogy ez a puhatolózás nem történhet miniszterelnökök tömeggyűlésén. Az ily konferenciáknak csak akkor van céljuk, ha előzőleg diplomáciai úton és esetleg külügyminiszteri értekezleteken megállapítják, hogy a helyzet érett-e a kölcsönös közeledésre és egyes kérdésekben való megállapodásra.

Nekünk azonban rendkívül óvatosnak kell lennünk. Hruscsov ugyanis igen határozottan kijelentette, hogy az általa javasolt konferencián szó sem lehet olyan politikai kérdésekről, mint amilyen a német vagy a kelet-európai kérdés. „No, suchquestion exists”, mondotta; ilyen kérdés, Hruscsov szerint, nincs. Bulganin is azt írta idézett levelében, hogy a status quo megváltoztatása katasztrófához vezetne. Néhány nappal később, múlt év december 24-én közvetlenül a NATO konferencia után, Hruscsov ismét megszólalt és a Daily Express-ben megjelent nyilatkozatában kijelentette, hogy a lefegyverzés kérdésével kapcsolatban folytatott tárgyalások csak akkor vezethetnek eredményre, ha a nyugati nagyhatalmak elfogadják a status quo-t. Hruscsov tehát a status quo-nak de jure való elfogadást minden tárgyalás előfeltételének kívánja tekinteni. Ez ellen erélyesen tiltakoznunk kell. Mit várhatunk a tárgyalásoktól, ha minket már előre leírnak; ha rosszabb helyzetbe kerülünk, mint jelenleg vagyunk? Az amerikai és angol kormányok egyébként önmagukkal kerülnének ellentétbe, ha Hruscsov álláspontját magukévá tennék. 1954. június 29-én ugyanis Eisenhower elnök és Churchill akkori angol miniszterelnök közösen ünnepélyes nyilatkozatot tettek, amelyet az újságok „Potomac declaration”-nak neveztek el. Ennek a nyilatkozatnak a harmadik pontja szerint az Egyesült Államok és az angol birodalom kormányai nem fognak oly megállapodást kötni vagy olyan szerződést aláírni, amely a volt szuverén, most leigázott államok jelenlegi helyzetének elismerését, akaratuk ellenére való leigázásuk meghosszabbítását jelentené. 1956. február 1-én az Egyesült Államok elnöke és Sir Anthony Eden akkori angol miniszterelnök megismételték az ünnepélyes nyilatkozatot. John Foster Dulles amerikai külügyi államtitkár pedig 1957. április 24-én az Associated Press által rendezett ebéden kijelentette, hogy kormánya sohasem fog „a rabnemzetek kárára politikai megállapodást kötni.” Remélnünk kell, hogy a nyugati nagyhatalmak félreérthetetlenül Hruscsov tudomására fogják hozni, hogy a status quo elismerése nem lehet a tárgyalások előfeltétele. Új megnem támadási szerződés kötése ugyancsak az említett ünnepélyes kötelezettség-vállalás megsértését jelentené. MacMillan angol miniszterelnök legutóbbi kijelentése, hogy meg nem támadási szerződés kötésének nem volna akadálya, annál meglepőbb, mert éppen ő volt, aki múlt év június 17-én válaszolva Bulganin április 20-i levelére, azt írta, hogy a NATO és a Varsói Egyezmény államainak megnemtámadási szerződése nemcsak hogy nem járulna hozzá az európai béke biztosításához, hanem Európának és Németországnak kettéválasztását állandósítaná.

Múlt év őszén Harison E. Salisbury, aki beutazta a vasfüggöny mögötti országokat, a New York Timesban megjelent cikkében annak a nézeteinek adott kifejezést, hogy Keleteurópában, amely nem tartható statikus állapotban, az ún. csatlósországokból semleges övezetet kellene létesíteni. Szerinte Tito, Gomulka, sőt Georghiu-Dey erre törekednek és Kádár is szívesen támogatná ezt a politikát. Ehhez azonban, a cikkíró szerint, az volna szükséges, hogy az Egyesült Államok módosítsa politikáját. Salisbury elítéli a Kádárral szemben folytatott elutasító politikát, amely szerinte arra kényszeríti Kádárt, hogy még jobban közeledjék Szovjetoroszországhoz. Salisbury szerint tehát baráti kapcsolatot kellene létesíteni, az Egyesült Államok diplomatái és vezető politikusai, valamint a vasfüggöny mögötti országok kormányai és a „közvéleményt formáló intelligencia között.” Salisbury nyilván nincs tisztában azzal, hogy ha az amerikaiak Kádárt támogatnák, Magyarországon az elkeseredés nem ismerne határt, továbbá, hogy a „közvéleményt formáló intelligencia” menten börtönbe kerülne, ha amerikai személyiségekkel barátkoznék. Egyébként Szovjetoroszország ezidőszerint úgy sem hajlandó a vasfüggöny mögötti országokban a revizionista politikát eltűrni. E tekintetben elég a legutóbbi, tizenkét ország lépviselői által Moszkvában aláírt nyilatkozatra utalni és rámutatni arra, hogy immár Gomulka is kénytelen liberalizálást célzó politikája helyett azon a szocializmus felé vezető úton haladni, amelyet Moszkva jelölt ki számára.

Vannak nyugati diplomaták, akik a Salisburyéhoz hasonló álláspontot képviselnek s akik szerint tekintettel arra, hogy új háború egyelőre nem lesz, forradalmakkal pedig nem lehet és nem szabad számolni, Közép- és Keleteurópa problémái csak evolúció útján oldhatók meg. A szovjet rendszer, mondják, liberalizálódni fog, Szovjetoroszország idővel több függetlenséget fog a vasfüggöny mögötti országokban engedélyezni és azok lassan a nemzeti kommunista rendszerre fognak áttérni. A határok, mondják továbbá, nemzeti kommunizmus és baloldali szocialista politika között idővel el fognak mosódni. Azok szerint, akik úgy ítélik meg a helyzetet, a Nyugatnak és az emigráns politikusoknak is ehhez a várható evolúcióhoz kellene igazodniok, annak megvalósulását, meggyorsítását kellene állásfoglalásaikkal előmozdítaniok.

Jóslásokba nehéz bocsátkozni. Sok minden történhetik Nyugaton is, és Keleten is. Szovjetoroszorszában sok a súlyos probléma és Hruscsov trónja éppen nem sziklaszilárd. De az is elképzelhető, hogy tényleg lassú evolúciónak leszünk tanúi. Magától értetődik, hogy minden oly intézkedésnek, amely népünk helyzetén könnyít, amely honfitársainkat több kenyérhez és szabadabb levegőhöz juttatja, s amely az idegen befolyást csökkenti, szívből örülnünk kell és ha erre alkalom adódnék, azon kellene lennünk, hogy az ily irányú fejlődést előmozdítsuk akkor is, ha a helyzet javulása még távolról sem jelentené politikai céljaink megvalósulását. Természetes tehát, hogy támogatnunk kell az „evolúciós” törekvéseket. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az emigráció végcélja csak Magyarország teljes felszabadítása lehet. A magyar nép 1956 októberében világosan kifejezésre jutatta, hogy teljes szabadságot és függetlenséget akar. Nekünk nincs jogunk a forradalmat megtagadni és rothadt kompromisszumokkal beérni. Sok kérdésben elképzelhető kompromisszumos megoldás. A szabadság és függetlenség ügyében azonban nem.

Egyébként egyelőre az „evolúció” jelei nem mutatkoznak. Igaz, hogy Sztálin halála óta kevesebb embert végeznek ki, de a cél továbbra is a világ bolsevizálása és Oroszország hatalmának minél nagyobb területre való kiterjesztése. Valószínű, hogy Sztálin halála után Hruscsov maga is bizonyos fokú revizionizmust akart előkészíteni. A magyar és lengyel események azonban arra kényszerítették, hogy visszatérjen az általa oly súlyosan megbélyegzett Sztálin módszereihez. Hogy mennyi ideig lehet bajonetteken ülni, azt a jövő fogja megmutatni.

Magyar emigránsok elkeseredésükben időnként a rendszerrel való kiegyezés lehetőségeiről elmélkednek. Elfelejtik, hogy ami Magyarországon történik, az nem Kádártól függ, hanem ez idő szerint Hruscsovtól. Hogyan képzelhető el most a Hruscsovval való kiegyezés? Hiszen amikor a nyugati hatalmak az első genfi konferencia előkészítése alkalmával azt a kívánságukat fejezték ki, hogy a keleteurópai államokban tartandó szabad választásokról is tárgyaljanak, erről a szovjet vezetőség hallani sem akart és azt válaszolta, hogy ezek a népek szabad elhatározással választották azt a rendszert, amely alatt élnek. A második genfi konferencia alkalmával Szovjetoroszország beleegyezésével napirendre tűzték ugyan Németország egyesítésének, tehát Keletnémetország felszabadításának problémáját, sőt kielégítőnek látszó kijelentések is hangoztak el, a szavakat azonban nem követték tettek. Amikor pedig Nagy Imre felajánlotta Magyarország semlegességét, az oroszok azokat, akiket Nagy a tárgyalások folytatására kirendelt, elfogták és jelenleg is fogva tartják. Az orosz magatartás azóta sem változott, bár a jövőben természetesen változhatik. Hruscsov egyébként nemzetközi konferencia nélkül is tudja, hogy Magyarország bármikor kész a semlegességet vállalni, ha felszabadulásának ez az ára és ha a semlegesség katonai térre szorítkozik; továbbá, hogy békében és barátságban akar az orosz néppel élni és hajlandó ennek biztosítására függetlenségével összeegyeztethető, intézkedéseket foganatosítani. Minden amellett szól, hogy Hruscsov ezidőszerint ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarország kommunista és Szovjetoroszország csatlósa maradjon.

Bűvészmutatványokkal ezen a helyzeten nem lehet segíteni. De alkalmak elmulasztásával, merev külpolitikával és ugyanakkor – az egyébként sajnálatos – fegyverkezési versenyben való lemaradással, az atlanti egység megzavarásával, és Európa politikai egyesülésének késleltetésével.

Nekünk, emigráns magyaroknak, bármily szomorúnak látjuk is a pillanatnyi helyzetet, nem szabad a lemondás, a behódolás politikáját hirdetnünk. A magyar nép történelme során és 1956-ban ismét bebizonyította, hogy nagyszerű, bátor, életképes, tehetséges és szabadságszerető nép. Ha méltók akarunk lenni hozzá, csüggedés nélkül ki kell tartanunk a vártán és ha mód és alkalom adódik, hallatni kell szavunkat.

Auer Pál

MI LESZ VELED KIS MAGYARORSZÁG?

Az elképzelések és a bekövetkező események, a jóslások és a megvalósulás összehasonlítása a magam fajta publicista legizgalmasabb ténykedései közé tartozik. E művelet által fedezzük föl valóságszemléletünk és elemző műszereink fogyatékosságait, bukkanunk rá tévedéseink forrásaira. De ellenkezőleg, az is megtörténik, hogy legnagyobb elégtételünkre, a valóság igazolja elképzeléseinket. Ilyenfajta elégtételből, dicsekvés nélkül mondom, többször jutott részem az utóbbi évek során: így például 1955 elején, a szovjetorosz sajtó bizonyos homályos célzásai alapján sikerült kiszámítanom, legtöbb nyugati hírmagyarázó kollégámat megelőzve, Malenkov közeli bukását; ugyanaz év májusában a Tito–Hruscsov-féle találkozás imminens voltát. Viszont ami Magyarországot illeti, meg kell vallanom, hogy 1956 októbere óta következetesen tévedtem, és ezt a szisztematikus kudarcot nyilván az okozta, hogy a közszellem áramlásától elragadtatva, inkább résztvevője, mint megfigyelője lettem az eseményeknek, készpénznek véve kívánságaimat.

Így például az 1956. október 30-i szovjet nyilatkozatot, megjelenése napján, az Express című párisi hetilapban túlságosan optimista módon kommentáltam. Azt olvastam ki belőle, hogy a szovjet kormány, levonva a magyar események végső konzekvenciáit, hajlandó az országot kiüríteni és egy, az Ausztriához hasonló semlegességi státust elfogadni. Persze, már négy nap múlva kiderült, hogy ez az értelmezés tökéletesen hamis volt. Az október 30-i deklaráció épp ellenkezőleg, arra volt hivatva, hogy a csatlós államok függetlenségét és belső reformját illetően meghúzza azt a végső határt, amelynek túllépését a szovjet kormány nem tűrhette el. Már pedig, mint az később kiderült, az oroszok véleménye szerint, a Nagy Imre kormány máris túlment ezen a határon. Eszerint tehát a második orosz beavatkozás és a Nagy-kormány erőszakos eltávolítását, mint az orosz politika alaptörvényeiből folyólag elkerülhetetlen tényt lehetett és kellett volna előrelátni? Erről ma sem vagyok meggyőződve. Mint arra Borbándi Gyula a Látóhatár 1956 novemberi számában nagyon helyesen rámutat, nem szabad elfelejteni, hogy az október végi november eleji drámai napokban, az orosz vezetők maguk is ingadoztak az engedékenység és a represszió között és valószínű, hogy a Kremlben is akadtak szóvivői annak az álláspontnak, amely szerint Szovjetoroszország és a szovjet blokk alapvető érdekei nem abszolute összeegyeztethetetlenek Magyarország esetleges semlegesítésével.

Itt nemcsak akadémiai jellegű vitáról van szó: a kérdésnek Magyarország jövendőjét illetően is van fontossága. Szovjetoroszország most ugyanis nyilvánvalóan arra törekszik, hogy a bomlásnak induló sztálini birodalmat úgy vezesse át valami szocialista „Commonwealth”-szerű tömörülésbe, hogy e hatalmi csoportosulás egysége nemcsak a kommunista pártapparátusok érdekközösségére, hanem a résztvevő államok „raison d'Etat”-jára épüljön. Márpedig az összes blokk-államok közül, mint azt Borbándi is hangsúlyozza, Magyarország az, amelyiknek jól felfogott nemzeti érdeke legkevésbé követeli meg határainak az oroszok által való akárcsak teorétikus védelmét is. A csehek, a lengyelek – még ha antikommunisták is – szükségét érezhetik a szovjet védelemnek egy esetleges német expanzió ellen. A magyaroknál erről nincs szó. A varsói paktumhoz való tartozás náluk semmiféle objektív követelménynek sem felel meg. Ezzel előbb-utóbb az oroszoknak is számolniok kell. A helyzet e tekintetben ma is ugyanaz, mint 1956 októberében volt; feltehető, hogyha, mint akkor írtam az Express-ben, az oroszok elismernék Magyarország semlegességét, a katonai bázisveszteségért, ami ezáltal érné őket, kárpótolhatnák magukat más téren. Két eset volna lehetséges: vagy vállalt kötelezettségeihez híven Magyarország semleges, demokratikus és oroszbarát állammá alakulna s így Oroszország egy újabb barátot nyerne a potenciális ellenség helyett; vagy, a rosszabb esetben, – amit személy szerint kizártnak tartok – az orosz félelmek igazolódnának s Magyarország visszalendülne egy Horthy-féle revizionista–nacionalista és erősen reakciós kormányforma felé. De még ez esetben is Szovjetoroszország Magyarországot mint egy madárijesztőt, a kis ántántnak saját égisze alatt való újjáteremtésére használhatná fel; és minden esetre még szorosabban vonhatná magához Csehszlovákiát, Romániát, de még Jugoszláviát, Lengyelországot is. Az itt körvonalazott lehetőségek ma is fennállnak, még akkor is, ha 1956. november elején más, brutálisabb és kevésbé ésszerű tendenciák kerültek túlsúlyba a Kreml tanácskozásain.

Másodszor akkor tévedtem a magyar ügyben, amikor az elmúlt év novemberében azt hittem, hogy az oly impozáns egységes nemzeti ellenállás hatása alatt az oroszok, a felkelő csapatok lefegyverzése után, felszámolják a repressziós politikát és Kádárral vagy Kádár nélkül, a november 9-i Bibó tervezet alapján, keresni fogják a megegyezést a nemzeti közvélemény valódi képviselőivel. Hogy ezt miért nem tették, még ma sem egészen világos. Alighanem a pártos, doktrinér szenvedély nyomta el a józan reálpolitikai megfontolást. Annál is inkább, hiszen a Kremlben mindig is gyanakodtak a magyarra, afféle rebellis nemzetnek érezték, akárcsak hajdan a bécsi Burg urai. Tehát az a nézet kerekedett ott felül, hogy ezt a nemzetet alaposan be kell törni, meg kell alázni, hogy még a kedve is elmenjen a függetlenség hangoztatásától. Ugyanakkor Magyarországból egy elrettentő példát akartak statuálni a blokk többi országai előtt. A művelet nem is volt hatástalan, mert például a lengyeleket alaposan kijózanította. Viszont ugyanakkor paradox módon, a magyar forradalom pozitív gyümölcseit is élvezhették a kommunista országok, Szovjetoroszországot is beleértve. A magyar forradalom igazi vesztesei a szovjet blokk úgynevezett „revizionista” intellektüelljei és a munkásság legtudatosabb része, amely a munkástanácsokért szállt síkra Magyarországon és egyebütt. Ellenben Hruscsov és Mao Ce-tung ösztönzésére a kommunista kormányok ma mindenütt arra törekednek, hogy kifogják a szelet az ellenzék vitorlájából, komoly engedményekkel szereljék le a parasztságot, engeszteljék meg az Egyházakat. Újra engedélyezik a kisipart, javítani igyekeznek a közellátáson, rendezni próbálják a párt viszonyát a párton kívüli, technikai értelmiséggel. Aféle kommunista „Bach-rendszert” honosítottak tehát meg, amely szigorúan elnyomja a nemzeti szuverénitás és a politikai liberalizmus alapkövetelményeit, viszont egyéb téren javít a helyzeten. E szempontból jellemző, hogy Magyarországon súlyosan elítélik Déryéket, de ugyanakkor szüntelenül hízelegnek Féja Gézának és a népi íróknak; Lengyelországban betiltják a Po Prostu-t, de sokkal nagyobb szabadságot biztosítanak a katolikus lapoknak. S a Nyugattal való szellemi kapcsolatok számára sokkal nagyobb teret engedélyeznek, mint valaha. E szempontból tehát a forradalom nem volt hasztalan.

Már csak kevés hely maradt a következő kérdésre felelni, hogy mit is tehet és tegyen a Nyugat Magyarországért. A legkívánatosabb az volna számunkra, ha végre kialakítana Keleteurópát illetően egy olyan politikai irányvonalat, amely nemcsak pathétikus szerelmi deklarációkban, plátói protestációkban és rádió-buzdításokban nyilvánulna meg, hanem hatékony diplomáciai akciókban is. Egy reális politikát tartanék kívánatosnak, amely számon tartaná az erőviszonyok változását éppúgy, mint a szovjet politika fő tendenciáit és a népek akaratát. A mai körülmények között aligha várható – ez különben Nyugatnak a magyar eseményekkel kapcsolatos viselkedése is világosan megmutatta, – hogy a Szovjetunió, a Nyugat katonailag alátámasztott diplomáciai nyomására, visszavonuljon Keleteurópából vagy akárcsak Magyarországból is. A megoldás tehát csak két úton kereshető. Először is belső fejlődés útján. Mint a kiváló francia politikai író, Raymond Aron, mondotta nemrég, a Nyugatnak és a Keletnek úgy látszik egyformán érdeke, hogy a kommunizmus elleni oppozició a csatlósállamokban, legalábbis egyelőre, ne lépje túl a rezsim kereteit. Így bizonyos, hogy nemcsak Hruscsov, hanem Foster Dulles számára is a „gomulkizmus” ma a „kisebbik rossz” Lengyelországban. Egy hasonló fejlődést kellene tehát előmozdítani Magyarországon is.

A második út: a semlegesítés útja nemzetközi megegyezés alapján. Nyilvánvaló, hogy a technikai fejlődés legutóbbi, látványos megnyilatkozásai újabb csapást mértek bizonyos felszabadítási illúziókra. De ugyanakkor, mint azt a Réforme című párisi hetilap 1957 október 26-i számában írtam, a távirányítású rakéták jelentőségének növekedése csökkentheti is a nagyhatalmak ragaszkodását bizonyos másodrendű támpontokhoz és felvonulási terepekhez. Így elképzelhető, hogy az óriáshatalmak békés szándékaikat bizonyítandó, beleegyeznek majd érdekszféráik egyidejű és egyenlő mértékű leszűkítésébe. Ezért azt hiszem, hogy az ír delegáció által, az Egyesült Nemzetekhez ez évi őszi ülésén tett semlegesítési javaslat, mely iránt egyébként a szovjet delegált is „érdeklődését” fejezte ki, olyan eszmét vetett föl, amelynek jövője lehet. Nekünk minden esetre arra kell összpontosítanunk erőfeszítéseinket, hogy a Nyugat megértse: ez az a mód, amellyel Magyarországon és a többi keleteurópai népen segíthet, anélkül, hogy ezért komoly áldozatot kellene vállalnia. Mert hogy a Nyugat áldozatra nem hajlandó, sehol, ahol elsőrangú érdekei nem forognak kockán, az 1956 novemberében végképp kiderült.

Fejtő Ferenc

Új feladatok – új államférfiak nélkül

A hamleti töprengés a sarkaiból kifordult világról ma jogosabb és indokoltabb, mint valaha. A második ipari forradalom olyan gazdasági problémákat vetett fel, amelyek megoldására – úgy látszik – sem a régi közigazgatási elméletek, sem a régi társadalomfilozófusok nem képesek. Mivel pedig a gazdasági problémákkal együtt járnak a politikai problémák is, szemtanúi vagyunk az államférfiak és politikusok próbálkozásainak és tehetetlenségüknek is. Vezetőket keres a világ a huszadik században, és még mindig csak vezérek jelentkeznek, csodaszereikkel. A fasiszta vezérelv a második világháborúban megsemmisült, bár egyes megszállottjaiban még nem halt ki teljesen. A keleti diktatúra nagy vezéralakjának halála után, keresi az egyensúlyt a hatalomért való viaskodásban. Ott is már eltorzult az eredeti vezető gondolat, bár formailag még mindig a marxista–leninistia szólamokat hangoztatják. A keleti diktatúrában a diktátor-istentől való rettegés, az elkárhozással való fenyegetés (Szibéria, kényszermunkatáborok, ahonnan éppen úgy nincs visszatérés, mint a pokolból) „materialista misztikája” vette át a rideg és józan materializmus helyett az uralmat. Az „új osztály”-nak hitet kellett teremtenie, amelynek nevében üldözheti az eretnekeket.

A tömegek az egész világban – nagyon csekély eltéréssel – még mindig nagyrészt a XIX. század gondolatvilágában élnek. Értelmükkel, felfogóképességükkel alig tudják elérni a mai lehetőségeket. Az elemista gyermektől is távol áll az enisteini világkép. Keresnek valakit, vagy valakiket, akik ezt a távolságot áthidalni képesek s akik az átmenet bizonytalanságából eredő nyugtalanságaikat és kínjaikat megszüntetni vagy legalább is csökkenteni tudnák.

A XX. század technikai haladását nem érte utól a szellemi fejlődés.

A gazdasági világkép még nincs teljesen kialakulva. Még mindig nincsenek használatba véve a korábban elképzelhetetlen erők, és bizonytalan, ingadozó világképre még nem épült rá a szellemi, erkölcsi és politikai építmény sem. Vannak ugyan világjavító tendenciák, de csaknem valamennyi egy már túlhaladott alapon kíséreli meg az emberboldogítást. Még jó hogy nem a rousseaui kiáltást ismételik, bár az irányítható rakéták és hydrogénbombák korában könnyen elképzelhető, hogy az emberiség elölről kezdi a történelmet és „visszatér a természethez”.

A földgolyó összezsugorodott. Időben, térben közelebb jöttünk egymáshoz a televízió, a repülőgép és más eszközök segítségével. Az is bizonyos, hogy a későbbi korok embere (ha megéri) nevetségesnek fogja tartani a görcsös ragaszkodást az országhatárokhoz, a nemzeti szuverenitáshoz. Ma minden ország makacsul ül a saját jogain, csak ezeken a jogokon keresztül ítéli meg az emberiség közös problémáit. Csak a maga házának födelét őrzi a tűztől, mialatt a világ minden sarkában lobog a tűzvész, amely előbb-utóbb a legjobban védett háztetőt is eléri.

Ebbe a világképbe beletartozik elválaszthatatlanul a magyar kérdés is. Beszéltünk a magyar Október után szabad földre menekültekkel, valamint más Vasfüggöny mögötti országból kiszakadtakkal, hogy véleményüket meghalljuk a számunkra új világról. A Vasfüggöny mögött más problémáik is voltak, más méretek és értékelések vették őket körül. A diktatúra néhány éve vagy néhány évtizede nem múlt el gondolkodásuk fölött nyomtalanul. Nyugtalanok, gyökértelenek, és társtalanok, még a 1egzsúfoltabb táborban is. Magukkal hozták a beléjük plántált bizalmatlanságot és gyanakvást. Bár menekülési szándékaik őszinteségében nem kételkedhetünk, mégis meglepő a nyugati világról alkotott véleményük és kritikájuk. Csalódásukat nem is rejtik el. Néha már azt is halljuk, hogy nem a kormányzati forma – tehát a demokrácia vagy a diktatúra – fontos, hanem a tartalom. A nyugati világban tapasztaltak nyomán kialakult csalódás érzése elfeledteti velük, hogy éppen a diktatúra kormányzati formájának tartalma késztette őket menekülésre. Ezek a menekültek sokszor azt várták, hogy a XIX. század uralkodó eszméi Nyugaton ma is abban az ideális formában érvényesülnek, mint ahogyan az akkori gazdasági viszonyok és az akkori bölcsek megszülték azokat. A XVIII. század végén kirobbant, de már a XIX. századot bevezető francia forradalom szabadságeszménye azonban ma már átalakult. Ma már új tartalmat követelünk, többet, mint az elmúlt század kora kapitalizmusának idején határozottabb korlátok közé szorított emberek. A szabadság önfegyelem nélkül, önként vállalt, ellenőrzésre kész felelősségérzet nélkül, gazdasági megszorítások nélkül, a közvéleménynek csak a közösség ügyével történő rendszabályozása nélkül elviselhetetlenebb rabszolgaságot teremt, mint az isten kegyelméből uralkodó abszolutizmus. Az egyenlőség gazdasági demokrácia nélkül puszta szó, amely az osztályok elválasztó vonalát változatlanul fenntartja. A testvériség pedig csak keserű gúnyként hangzik, amikor milliók éheznek, akikhez még a múlt század termelőeszközei sem jutottak el. És ha nem vagyunk hajlandók elfogadni azt, hogy a Szovjet-Unió az elmaradt népek nemzeti öntudatra ébredésének egyetlen pártfogója, fölemelkedésük önzetlen segítője, e távoli testvérek sorsának a magunk sorsával való összefüggése nem kerülheti el figyelmünket.

A tragikus világhelyzetben, a menekültek tétova útkeresése mellett a magyar kérdés politikai jelentőségét is föl kell mérnünk. Az Egyesült Nemetek decemberi közgyűlésén már bizonyossá vált, hogy Van herceg küldetése nem járt eredménnyel, a rárótt feladatot még megközelíteni sem tudta. Megmaradt ugyan a szándék és a lehetőség, hogy a magyar kérdést bármikor, soronkívül ismét elővehetik egy rendkívüli ülésszakon. Ám ez a szépségflastrom is ahhoz a feltételhez van fűzve, hogy a magyar helyzet rosszabbodik, az üldöztetések tovább folytatódnak. Nincs azonban megállapítva, hogy kik lesznek azok- egyének, kormányok, szervezetek – akiknek jelentése alapján ezt a helyzetet konstatálni fogják. Egy magyar államügyész már nyilatkozott, hogy az ügyészségeknek és a bíróságoknak még hosszú évekig lesz munkájuk a forradalom résztvevőinek felkutatásával és az ellenük való eljárásokkal. Egyes renitens bírók elmozdításáról is hivatalos jelentések szólnak, akik az eléjük tárt „bizonyítékok” alapján nem voltak hajlandók halálos ítéleteket kimondani. A diktatúra fegyelmének szorosabbra fogását jelzik azok a hírek is, amelyek szerint a gyeplő Révai József kezébe került, aki a Rákosi–Gerő–Révai triumvirátus legkegyetlenebb és fizikailag-lelkileg legbetegebb tagja. Annak idején a megegyezésre, a simább átmenet biztosítására hajlandóbb, politikailag sokkal szélesebb látókörű Rákosi Mátyás akcióit is elgáncsolta. Révai József bizonyára már túljutott ifjúkori versén „Dögölj meg apám, dögölj meg anyám …”, de még 1957 elején is azt írta, hogy a forradalom azért robbanhatott ki, mert „a diktatúra ellenségeit sem ideológiailag, sem adminisztrativ eszközökkel nem semmisítettük meg.” Mi az oka a régi sztalini garnitura eme tagjának újból szolgálatba léptetésére, csak találgathatjuk, de úgy véljük, hogy már a közelebbi hetekben magyarázatot kapunk rá.

De elég lesz-e bármennyi bizonyíték a magyar kérdésnek a világ lelkiismeretét jelentő Egyesült Nemzetek delegátusai által való újbóli tárgyalásra? A lelkiismeret nagyszerű intézmény, ha lelkiismerettel áll szembe. Valamikor azt mondták, a hitleri sorozatos szószegések idején, hogy „gentleman agreement” csak akkor képzelhető el, ha két gentleman áll egymással szemben. Nos, a lelkiismeret kérdésében ugyanez a helyzet. És van-e annak értelme, hogy a már meglévő elítélések és rezoluciók után újabb megbélyegzések és határozatok szülessenek? Van-e más kivezető út, van-e más megoldás?

Figyelnünk kell azokra a jelekre, amelyek a Vasfüggöny mögötti világból érkeznek hozzánk. A magyar kérdés Vasfüggöny mögötti kezelésével függ össze az a terv, amely a Bulganin-levelekkel együtt a NATO-tanácskozások légkörének megzavarására felröppent. Rapacki lengyel külügyminiszter megismételte azt a más oldalról már korábban pártfogolt tervet, amely a két Németországból, Lengyelországból, Csehszlovákiából egy atommentes, semleges területet kíván alakítani. Mivel a NATO-tanácskozás a terv érdemi tárgyalásába nem bocsátkozott, csak abból a szempontból térhetünk vissza rá, hogy a kihagyott többi csatlóssal szembeni magatartás okait vizsgáljuk. Magyarország e terv szerint változatlanul a Szovjet-orbitus része maradna. Mit jelent e ragaszkodás ehhez a területhez, a szabad világ tiltakozásának, a magyar forradalomban kifejezett egységes népakaratnak ellenére?

Sokféle magyarázat, sokféle kombináció merült fel az Októberi Forradalom után e merev álláspont kérdésében. Egy újabb jelenség is mutatkozik, amely részben kiegészíti, részben megerősíti ezeket a felvetéseket. A magyar forradalom leverése után a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok létszámát jelentősen felemelték. Jugoszlávia a Nagy Imre kormánynak nyújtott mendékjoggal, a salvus conductus ügyében folytatott közvetítő tárgyalásaival, bizonyos hivatalos nyilatkozatokkal kifejezte érdeklődését, sőt helyeslését az események iránt. A következő hónapokban ez a helyeslés elhomályosult, sőt bizonyos újabb nyilatkozatok már megerősítették a hivatalos magyar álláspontot a magyar forradalom- vagy „ellenforradalom” jellegét illetőleg. Vajon a csapatmegerősítések és a nemzetközi fórumokon a ragaszkodás Magyarország változatlan csatlós-státusához fenyegetés-e a túlságosan önálló jugoszláv politikára? Magyarország semlegessége, az orosz csapatok kivonása az országból – mint Nagy Imre november 3-i kérése az Egyesült Nemzetekhez ezt kívánta – nem keltette-e fel azt a gyanút, hogy ezzel az önállóságra törekvő jugoszláv politika olyan hátvédet nyer, amely több cselekvési szabadságot szerez neki? Jugoszlávia eddig egy bizonyos egyensúlyi helyzetet tartott fenn Nyugat és Kelet között. Most már belül is változások jelentkeznek. Új letartóztatásokról vannak híreink s a letartóztatottak csoportja arra enged következtetni, hogy ugyanazok ellen járnak el, akik a magyar forradalomban is vezető szerepet játszottak.

A Sputnik felröppentetésének hatása Jugoszláviában is érvényesült. Ez a siker megrázta az egész Nyugatot. A közvélemény olyan lelkiállapotba került, mint Karinthy hőse, aki a halálfélelem elől az öngyilkosságba menekült. Ez a közvélemény még az amerikai mesterséges hold fellövése után sincs teljesen megnyugtatva, nem bízik abban, hogy Amerika egy keleti támadás esetén meg tudja védeni Európát. Bizonyos, hogy Jugoszláviában még erősebb ez a hangulat. És ha Jugoszlávia a tékozló fiú szerepére nyilvánosan még nem vállalkozik, mégis hajlandónak mutatkozik a Kádár-rezsimmel való összeköttetésre.

Jelentheti ez az új magatartás az államfő betegségének következményét is, aki nem akarta az országot nyugtalanságban hagyni. Tart attól a veszélytől, hogy halála után megindul „mindenki háborúja mindenki ellen”. Ha a „kommunista testvérállamok” kikötőjében, Magyarország és Albánia koszorújában marad az ország, saját emberei igényelhetnek segítséget a szomszédtól vagy a szomszédokon keresztül a többiektől. Ez a megoldás biztosítja az egyenes utat is, amelynek vonala Magyarországon keresztül vezet Moszkvától az Adriai tengerig.

Arra nem építenek, hogy Nyugattól várjanak segítséget. Annál kevésbé, mert a Nyugat szorgalmasan fűrészeli azokat az ágakat, amelyeken éppen valamelyik társa ül.

Magyarország ebben az új helyzetben annál inkább fontos láncszem, mert a forradalom sikerének bármely formában való elismerése bátorítás azoknak az erőknek, amelyek minden csatlós államban élnek és forronganak. Az ellenállás tovább erősödik, a passzív rezisztencia mindenütt megnyilvánul. Romániában Titel Petrescunak, a börtönből kiengedett szociáldemokrata vezetőnek temetésén ezrek vettek részt. Tudjuk, hogy Magyarországon is többször elhalasztották Szabó Lőrinc temetését, hogy a némán tüntetők a végtisztességen meg ne jelenhessenek. Romániában a becsukott görögkatolikus templomok és a fegyházból szabadult görögkatolikus papok házai előtt hatalmas processziók tüntettek a vallási szabadság mellett, amely a primitív román parasztok között a rezsim elleni protestálás kifejezője volt. Lengyelországban panaszkodnak a fiatalság „belső emigrációja” miatt, éppen úgy, mint Magyarországon. Varsóban betiltottak egy filmet, amely a spanyol inkvizícióval foglalkozott. A nézők élesen és hangosan párhuzamot vontak a politikai rendőrség és az inkvizítorok között. Kelet-Németországban megnehezítették a nyugati kapun való kiözönlést, amelyen át eddig naponta ezrek hagyták el a keleti zónát. A párt és üzemi értekezleteken merev hallgatás fogadja az egész keleti zónában az előadókat. Elutasítanak maguktól minden megbékélési kísérletet a munkások. A rezsim látványos pörökkel, papok és intellektuellek üldözésével igyekszik leszerelni ezt a hangulatot, spekulálva a leggonoszabb ösztönökre. Prágában ismét diákok kerültek letartóztatatásba, „rowdy”-zmussal vádolva. Ott, úgy látszik, ezt a vádat tartják legalkalmasabbnak a fiatalokból kitörő tiltakozás megbélyegzésére.

Apró és jelentős események híre szivárog át a csatlósállamokból, amelyek mind az elégedetlenséget, a protestálást bizonyítják. A dicséret és magasztalás, amelyet a szovjet-államrendőrség és rajta keresztül minden hasonló intézmény kapott a közeli hetekben, elfeledkezik Bériáról, előtte és utána működő társairól. De azt megmutatja ez a dicséret, hogy a diktatúra alapja, támasza és egyetlen biztosítéka ma is a terror, az emberekre kényszerített némaság. A szabadság hiányát ugyan némiképpen ellensúlyozhatná a gazdasági ellátottság, de ezt még az iparilag legfejlettebb csatlósállamok, Kelet-Németország és Csehszlovákia sem tudják biztosítani az elnyomottaknak. „Hallgatni csak tele szájjal lehet” mondotta nekem egy új menekült.

A Nyugat, amely évszázadokig vezetője és tanítója volt a világnak, sem vezetőket, sem vezető gondolatot, sem segítséget nem tud adni a feléje forduló másik világnak. Nem tudja felhasználni a tudomány által rendelkezésére bocsátott termelő eszközöket és erőket, amelyeknek hullámai azzal fenyegetnek, hogy túlcsapnak a tehetetlenek feje fölött. Nem tudják megalkotni azokat az intézményeket, amelyek a létező és egyre tökéletesebbé váló technikai és gazdasági erők békés érvényesülését biztosíthatnák. Pedig ha a Nyugat vezető és tanító szerepét (a huszadik század értelmezésében és szükségletei szerint) elveszti, le kell mondania arról a gazdasági és kulturális színvonalról is, amely jelentősen és igazságtalanul magasabb, mint sok millió más embertársunké a nyugati területeken kívül. A vezető és tanító szerep azt is követeli, hogy ennek a rettentő szakadéknak eltüntetésén is fáradozzunk.

Keressük a vezető eszmét ebben a zűrzavarban. És mindig visszatérek erre a gondolatra: hol találjuk meg azokat az államférfiakat, politikusokat, akik megértik, hogy Magyarország kérdése kulcskérdése a világpolitikának is. A szovjet államférfiak ígéreteinek őszinteségét, értékét megmérhetjük, a világban felkavart nyugtalanság egyik okát meglelhetjük a magyar kérdésben. Nem hiszem, hogy a magyar ügy jelentőségét túlméretezem. Mindazok a mesterkedések, amelyek erről a kérdésről másutt meggyújtott tüzekkel a figyelmet elterelni szeretnék, bizonyítják a magyar ügy fontosságát. Nekünk valóban ez a világ legfontosabb kérdése, de nem hinnők, hogy bármely széles látókörű államférfi kétségbevonná a magyar ügy világpolitikai jelentőségét.

1958 az értelem próbája legyen, ne az erőé. A korlátlan szabadság és a korlátlan elnyomatás közötti vitát nem erőpolitikával, hanem tárgyalásokkal kell megoldani. Tárgyalások nélkül sem az általános világpolitikai helyzet, sem a magyar ügy meg nem oldható. Ám a tárgyalások indító oka nem lehet sem a félelem, sem a kritika nélküli elragadtatás. Nem lehet tárgyalási alap a hitleri időkből ismert „throwing babies” magatartás sem, amivel naiv módon a „Peace in our times”-t kívánták megoldani, de csak új mohóságot és a kis államok elkeseredését váltották ki vele. Ha a tárgyalásokon a „status quo” kérdése merülne fel, ennek tisztázását, az eddigi ködösségből való kiemelését követeljék. Úgy tudjuk, hogy e tárgyalásokra való készség megvan. Nehru miniszterelnök már többször utalt arra is, hogy a tárgyalásoknak – elsősorban Magyarországon – belülről kellene atmoszférát teremteni. Erre vonatkozólag vannak is otthon bizonyos jelek, amelyek egy elbírható „modus vivendi” kereséséről adnak számot. Ezt a törekvést zavarják a kommunisták makacs kísérletezései a rezsim változatlan fenntartása, sőt kegyetlenségének fokozása irányában. Ebben a szándékban igen erős segítséget adnak neki azok a régebbi emigráns csoportok, amelyek minden enyhülést a „hazamegyünk, rendet csinálunk” üvöltéssel fogadnak. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy ezeknek az elemeknek soha többé szerepük és erejük nem lesz Magyarországon. Most is csak az tartja életben őket, hogy a kommunistákkal együtt hirdetik az Októberi Forradalom ellenforradalmi jellegét

Kéthly Anna

A megoldás: kompromisszum

„…hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban…” (Illyés)

A legbefolyásosabb és világszerte olvasott amerikai hetilap, az ötmillió példányszámú Time, minden évben kiválasztja „az év emberét” – Man of the Year – és képét a fedőlapon, történetét vezető helyen közli. A szelektálás minden esetben gondos mérlegelés és széleskörű közvéleménykutatás eredménye, módszeresen kiértékelve mindazokat az érzelmi elemeket, amelyek az emberiség gondolkodását befolyásolják és mindazokat a tényeket, amelyek a nemzetközi erőviszonyokat meghatározzák. A Time 1956 emberének egy névtelen hőst választott, a magyar szabadságharcost, akinek komor elszántságot tükröző arca tetemrehívóan meredt az olvasóra, miközben fegyverét hóna alá szorította. 1957 embere: Hruscsov, fején a Kreml körvonalait utánzó korona, kezében jogarként a Sputnik – a Szovjetunió vezető nagyhatalmi állásának immár kétségbevonhatatlan bizonyítéka és szimbóluma. Egy év alatt nagyot változott a világ, száznyolcvan fokot fordult a közhangulat és planétánk kérdései új megvilágításba kerültek, megoldásukra új perspektívák nyíltak.

Ha valaha szükséges volt, hogy józanul vélekedjünk és fegyelmezetten viselkedjünk, akkor most aztán tényleg itt az ideje, hogy a nemzetközi helyzetet mi is reálisan mérjük fel és a lehetőségeket tárgyilagosan értékeljük ki. Arra senki sem gondol közülünk – hiszem és vallom, – hogy a Nyugatot hűtlenül cserbenhagyja, ellenkezőleg, a végzetes kihívás drámai pillanatában, amikor a sors órája ütött, félreérthetetlenül kijelentjük, hogy szolidárisak vagyunk az emberiség közös ügyével, a szabadság és demokrácia nagy eszméivel. De nem is olyan biztos, hogy a szabad világ a Kreml puskacsöve elé került és tehetetlenül ki van szolgáltatva a kommunisták kénye-kedvének. A mesterséges szovjet holdat a természet örök törvényei lendítették keringésbe a Föld körül, a probléma csupán az volt, hogyan lőjék ki a világűrbe. Hruscsov azt állítja, hogy kontinensközi rakétát használtak erre a célra. A nyugati szakértőket először impresszionálta az orosz siker, politikusok és katonák, beijedtek, három-négyévi előnyt adtak a Szovjetuniónak, ma már nyugodtabban ítélik meg a fegyverkezési versengést és nem látnak különbséget a két nagyhatalom háborús potenciálja között.

A hisztéria elültével Nyugaton felülkerekedett az a vélemény, hogy a Szovjetunióval tárgyalni kell. Nem azért, mert erősebb, hanem azért, hogy a világ békéjét megóvják. Az államférfiak nem vesztették el a fejüket, a moralitás sokkal fontosabb tényező cselekedeteikben, mint gondolnók: őszinte a vágy, hogy az emberiséget megkíméljék a végső pusztulástól. A Kreml ilyetén megnyilvánulásait is komolyan lehet venni, tehát még egyszer határozottan megállapíthatjuk, amint azt a Látóhatár minden politikai írása kifejezésre juttatta, hogy háború a közel jövőben nem lesz és a magyar kérdés megoldását véglegesen ki kell emelni ebből a perspektívából.

A másik faktumot is mindjárt hozzávehetjük: a Nyugat a mai helyzetben még annyira sem volna hajlandó egy vasfüggöny mögötti felkelést megsegíteni, mint azt a magyar forradalom esetében latolgatta. Az Egyesült Államok tizennégy határozata végrehajtatlan maradt; Kreml-koronával a fején és Sputnik-jogarral a kezében Hruscsov ma még inkább semmibe vesz mindenféle erkölcsi megbélyegzést, mint nagyratörő és kíméletlen pályafutása során bármikor. Mi maradt hát Kelet-Európa szerencsétlen országainak? Mit várhat a magyar nép a jövőtől sorsa jobbra fordulása érdekében?

A világpolitika alakulásától függetlenül, emigrációnk furcsa ötleteket szült a megoldásra. Az egyik „iskola” azt tanítja, hogy Kossuthként kell viselkednünk és a legkisebb alkuba sem mehetünk bele: ha a nemzet a kiegyezést vállalja, akkor az új Deáknak otthon kell felállnia és a javaslatot megtennie. A maximalistáknak ez a csoportja változatlanul felszabadításban jelöli meg a feladatot, amihez persze nem hogy a maximális katonai segítséget, de a megértő diplomáciai konsziderációt sem tudják biztosítani. A Nyugat részéről szabatosan soha meg nem határozott felszabadítás (Liberation) külső beavatkozást igényel, oly akciót, ami megdönti a kommunizmust és visszaadja a magyar nép önrendelkezési jogát, hogy maga választhassa meg azt a rendszert, amelyben élni kíván. A nyugati nagyhatalmak számtalanszor kijelentették, legutóbb Eisenhower a párizsi NATO-értekezleten ismételte meg, hogy nincs támadó szándékuk, háborúba akkor mennek, ha arra szovjet támadás rákényszeríti őket. Felszabadítás ezek szerint nem lesz, a belső erőfeszítéssel elérhető felszabadulás viszont éppen a magyar forradalom tragikus elbukásával vált illúzióvá. De elvethetjük azt a feltételezésünket, hogy a kommunizmus fellazulása, liberalizálódása hozza a megoldást. Tito nemzeti kommunizmusa sokszor merevebbnek bizonyult, mint Sztaliné, s volt olyan fejlődési szakasz a kommunizmus történetében, amikor a sztálinizmus groteszkül a titoizmusban teljesedett ki. A jugoszláv kommunista diktátor akkor követte el a nagy hibát, amikor rendszerének liberalizálódási törekvéseit elnyomta, ahelyett, hogy Gyilászékkal kiegyezve megteremtették volna azt a szociálizmust, amely a keleteurópai fejlemények nagyhatású katalizátora, a Harmadik Erő ideológiája és Kelet-Nyugat járható hídja lehetett volna. Mao Tse-tung úgy látszik azért hirdette meg a „hadd nyíljék minden virág” elméletét, hogy a kinyílt virágokat lekaszabolja. Gomulka egyedül aligha tud megállni, a tömegek bizalmát még bírja, az egyház türelmetlenül ugyan, de szintén állja még az egyezséget, belső átcsoportosulás nem is fenyegeti „kötéltáncos” politikáját: az igazi veszély a Kreml fokozódó türelmetlensége, ami egy napon véget vethet az egykor sok reményt nyújtó, biztató fejlődésnek.

Hallani olyan nyugati véleményt, hogy a Kreml a magyar forradalom miatt vonta vissza a népi demokráciák „saját utat járó” szocializmusának elismerését. Túlhaladt azon a ponton, ahol a Szovjet érdekei még megvédhetők lettek volna, s nehogy a liberalizálódás hosszú szárra eresztésével másutt is megismétlődjék a katasztrófa, intő példaként brutálisan eltiporták, a saját utat betiltották. Hruscsov az ifjabb Hearstnek 1957. november 22-én adott nyilatkozatában ezt a feltételezést megerősítette. A magyarországi „válság” a jugoszláv, vagy a lengyel példa alapján megoldható lett volna, mondotta, de a „fejlemények váratlan fordulatot vettek… (Most) a magyarországi események szolgáljanak intő például a reakciós erőknek, hogy egy orosz közmondással élve, „addig ne rohanjanak neki a víznek, amíg fel nem fedezték a gázlót…” Tagadhatatlanul egy liberalizált rendszerű Lengyelországgal és Magyarországgal, valamint a nemzeti kommunista Jugoszláviával, mint összefüggő tömbbel, ma más lenne Kelet-Európa. Az eredményes fellazulás azután más népi demokráciákra is kiterjedhetett volna, hogy fokozatosan ugyan, de végül is egy nap a rabnemzetek elnyerjék teljes szabadságukat és függetlenségüket.

A levert magyar forradalom negációiban több a fantázia, mint a felszabadítás, vagy a „kossuthi maximum” üres frázisaiban. Noha kedvezőtlenül befolyásolta a népi demokráciák politikai fejlődését és meglassította, ha teljesen nem is szüntette meg a liberalizálódást, egy bizonyos együttműködés – megfontolásból, a túlélésért – a tömegek és a kommunista rendszerek között azért mindenütt megállapítható. Magyarország az egyetlen csatlós állam, ahol a kommunista párt annyira elszigetelt, hogy hatalma kizárólag az orosz fegyverektől és az újjászervezett politikai rendőrségtől függ. Tömegbázisa, népi támogatása nincs, a jelenlegi háromszázezer párttag csupa opportunista, akik állásukat, vagy biztonságukat féltik, s Marosán dühöngései, artikulátlan ordítozásai ijedelmüket, nem pedig erejüket bizonyítják.

Ázsia egyik vezető államférfiától tudom, akivel alkalmam volt a magyar kérdésről hosszan és bizalmasan beszélgetni, hogy Hruscsovék bűntudattal gondolnak a szabadságharc leverésére. (They have a guilty complex – legalább ötször megismételte.) Azt viszont Hruscsov közvetlen kijelentései árulják el, hogy a Magyarországon adódott kínos helyzetből valahogy tisztességgel szeretnének kikerülni. A korlátlan hatalmú első titkár többször ajánlotta, hogy Nyugat-Németországban állomásozó amerikai csapatok kivonása ellenében kivonná a szovjet erőket Magyarországról. Máskor szélesebb bázist ajánlott az egyezségre: Minden idegen csapat hagyja el Nyugat-Európát, akkor a szovjet haderő is kiüríti Kelet-Európát. Ennél az alkudozásnál a hangsúly nem annyira a feltételeken, mint magán a tényen – a kivonuláson van és a tét elsősorban Magyarország, amely súlyos kölönc a nyakukban.

A feltételek között a legfontosabb az a ki nem mondott szempont, hogy miként viselkednék a magyar nép, ha a szovjet csapatok elhagynák az országot? Moszkvában attól tartanak, hogy megismétlődnék az 1956-os felkelés talán még intenzívebben és fenyegetőbb kilendüléssel jobbra. Függetlenül attól, hogy ez a félelem jogos vagy sem, a biztosítékokat itt kellene okosan és meggyőzően felsorakoztatni. Az orosz agy különbözik a miénktől, az orosz gondolkodás , amely a nemzetközi kommunizmust és a szovjet imperializmust szülte, nem azonos a nyugati gondolkodással., s ha meg akarjuk érteni, megnyilatkozásai rendszerében kell megkísérelnünk. Kelet-Európa gyorsított bolsevizálásában a legfőbb szempont kétségtelenül honvédelmi volt; Sztálin fordított cordon sanitaire-t, aféle modern gyepűt tervezett meglepetésszerű nyugati támadások ellen. Az atomhadászat korában ez a meggondolás elesik, bár a szovjet hadvezetés nem ejtette el teljesen a konvencionális stratégiát és ragaszkodik minden földrajzi pozícióhoz, amelynek katonai értéke van. Az engedményeket viszont két presztízs-szempont motiválja, az egyik politikai: a szabad választás azonnal kimutatná a kommunisták gyengeségeit, tehát ellenzik; a másik gazdasági: ragaszkodnak a szocialista termeléshez, strukturális változtatásokba nem mennek bele.

A magyar forradalom két feltételt teljesített. (1) Semlegesnek deklarálta az országot, amivel a „katonai ugródeszka” veszélyét megszüntette. (2) A gazdasági szocializmust meg akarta tartani, természetesen bizonyos korrekciókkal, mint például a szabad kezdeményezés kisebb üzemek és vállalatok alakítása: a szocialista nagyüzemeket munkástanácsok igazgatása alá kívánta helyezni. Ebben a programban a Kreml nem látott antiszovjet, antikommunista tendenciákat vagy presztízsveszteséget, hiszen Lengyelországban és Jugoszláviában a kommunizmus karakteréhez tartozik mindkét engedmény. Felelős hazai körök, az egész úgynevezett harmadik utas Magyarország és az emigráció józan elemei, a forradalmi program következetes képviselői, mai is vállalják ezeket az elveket. A kompromisszum a szabadságjogok és parlamentáris demokrácia kérdésében a legnehezebb. Sem a magyarság otthon, sem mi idekint az emigrációban, nem adhatjuk fel a szabad élet legfontosabb biztosítékait, a demokratikus intézményeket és a parlamenti kormányzást. Lehet-e ebben a kérdésben egyezkednünk?

Véleményem szerint, igen! A magyar nép sokat tanult a forradalomból, főleg pedig a szabadságharc leveréséből. Megtanulta, hogy országa hol fekszik, mik az erőviszonyok körülötte és a nemzetközi politikában, és elsősorban azt, hogy a maximalista frázisok mit érnek. A maroknyi, megijedt kommunista párt és az ugyancsak maroknyi reakciós és múltbanéző jobboldali csoportok között ma a „harmadik erő” a legfontosabb politikai tényező Magyarországon. Egy nap Moszkvának realizálnia kell, hogy okosabb lenne ezzel a tényleges erővel megegyezésre jutni, mint az opportunistákból álló kommunista párttal uralmuk biztosítására a meddő kísérletezést tovább folytatni, vagy az ellenforradalom ostoba meséjével a tényeket letagadni. A kompromisszum lényegében azt jelentené, hogy a hatalmat meg kell osztania a magyar nép és a kommunista rezsim között, aminek politikai kerete a felújított negyvenötös koalíció lehetne, a legalkalmasabb időben megtartott szabad választásokkal a tényleges és stabilabb képlet kialakítására; gazdaságilag az ipar érintetlen szocialista struktúráját kiegészítené az életrekelt kisipar és középvállalkozás, a parasztság maga döntene a termelési forma és az üzemegységek kérdésében, a bankrendszert pedig átszerveznék a jelentkező igények kielégítésére.

Egy ilyen megoldást diplomáciai úton kellene a Szovjetuniónak javasolni és megtárgyalni. Az Egyesült Nemzetek Szervezete a magyar kérdésben mindent megtett, ami az adott helyzetben lehetséges volt; a megváltozott viszonyok közepette egészen más módszerekre van szükség. Nagyon jó lenne, ha ezt éppen azok a nyugati barátaink értenék meg, akik a legtöbbet erőlködtek és segítettek ügyünkben. Nélkülük egy lépést sem tehetünk, erős Nyugat nélkül harmadik út egyszerűen nincs, de most a legjobban azzal segíthetnek, ha kiemelik a magyar ügyet a hideg háború kelléktárából és zárt ajtók mögött kísérelik megoldani. Meggyőződésem, hogy az ilyen kísérlet az egész szabad világ helyeslésével és morális támogatásával találkozna, beleértve az el nem kötelezett (uncommitted) ázsiai és afrikai nemzeteket is.

Persze, a megoldásig úgy kell viselkednünk, mintha semmi sem történnék: tovább kell folytatni a küzdelmet a kommunista terror-rezsim ellen! Harcoljunk szüntelenül népünk jogaiért és a bebörtönzöttek kiszabadításáért; egy pillanatra se feledkezzünk meg az üldözöttekről és a szenvedőkről, hiszen a háborúban sem hallgatnak el a fegyverek , amíg a fegyverszünetet meg nem kötötték.

Kovács Imre

Látóhatár, 1958. 1. szám, 39–58.

A magyar kérdés a politikai süllyesztőben

A magyar forradalom beírta magát a világtörténelembe, ahonnan sem ellenség gonoszsága, sem barát feledékenysége nem törölheti ki. De ami a pillanatnyi helyzetet illeti, a magyar kérdés bizony eltűnt a politikai süllyesztőben. Kelet és Nyugat persze ma sem állanak közelebb egymáshoz: a magyar forradalomról alkotott véleményükkel, mint másfél évvel ezelőtt. Mégis mindkét oldalon, úgy látszik, a politikai süllyesztőt találták a legjobb helynek a magyar kérdés számára. Az oroszok azért, hogy fátyolt borítsanak szégyenletes kudarcukra és brutális kegyetlenségükre. A nyugati hatalmak azért, hogy megszabaduljanak a tehetetlenség és lelkiismeret furdalás mardosó terhétől.

Az oroszok megalakították az új bábkormányt Magyarországon. Az egyetlen vigasztaló ebben a siralmas helyzetben, hogy az orosz megtorlás megtorpant a kegyetlenség akkora mértéke előtt, amilyet egyes nyugati borúlátók jósoltak 1956 őszén, amikor a balti népek sorsát helyezték kilátásba Magyarországnak. Viszont a szabad világ tiszavirág életű érdeklődése, sajnos, minden tekintetben a borúlátókat igazolta. Az antikommunista propaganda ugyan lenyúzta az összes lenyúzható bőrt a magyar forradalomról meg az orosz megtorlásról. A nyugati kormányok azonban se erőt, se kedvet nem éreztek ahhoz, hogy napirenden tartsák a magyar kérdést. Az Egyesült Államok „fáradt adminisztrációja" – ahogy az Eisenhower-kormányt bírálói nevezik – csak vonakodva foglalkozik az égető bel- és külpolitikai kérdésekkel, figyelmét újabban lekötik a gazdasági depresszió problémái, míg az országban egyre jobban lábrakapnak a hagyományos pacifista, neutralista, izolácionista vágyak és érzelmek. Angliában a MacMillan-kormány rúdja kifelé látszik állni, míg az algériai háború válságától paralizált Franciaországban megbukott a Gaillard-konnány. Ugyan miből meríthetne a szabad világ erőt, hogy az Egyesült Nemzetek határozatait a magyar kérdésben e jobb sorsra érdemes nemzetközi intézmény színe előtt napirenden tartsák? Bizony csoda számba menne, ha az a jószándékú sziámi herceg, akit az Egyesült Nemzeteknél a magyar ügy istápolására kineveztek, ilyen körülmények közt eredményeket jelenthetne.

Az oroszok a fennálló státusquo fenntartására törekszenek a meghódított európai területeken. A nyugati hatalmaknak viszont – amennyiben a statusquo revíziójára törekszenek – még jól átgondolt politikai stratégiájuk sincsen a csatlósországok szabadság törekvéseinek támogatására, csak pillanatnyi propagandájuk van, amivel zavarni igyekszenek szovjet ellenfelüket. S kérdés, hogy ennek a zaklatásnak van-e sok értelme, amikor a nyugati politika úgyis arra a kishitű belátásra épül, hogy a fennálló hatalmi statusquo megváltoztatása Európában belátható időn belül úgysem lehetséges. A magyar forradalom felrúgta ugyan két hétre a statusquot, de másfél év alatt az oroszok jobb ügyhöz méltó sikerrel feledtették a világgal ezt a kellemetlen incidenst. Ebben a tekintetben az oroszok sikerét joggal irigyelhetik azok a magyar emigránsok (akinek nem ingje, ne vegye magára) akik nem tudták elérni vágyuknak látszó céljukat, hogy a forradalom előtti statusquo tespedtségében politizáljanak.

A magyar kérdés a politikai süllyesztőbe került. Vagy úgyis mondhatnánk, hogy nincsen gazdája. A magyar forradalom másfél év távlatából szinte úgy tűnik, mintha nem kívánatos módon megzavarta volna a világ folyását. A magyarok, úgy látszik, olyasmire merészkedtek, ami nem illett a világ sorsát irányító érdekek játékába. Ám szilárdan hisszük, hogy a szabadság ügye mégsem olyan portéka, amivel kényre-kedvre játszhatnak a világ hatalmasai. Nem tudjuk hogyan, s nem tudhatjuk mikor, de nem szűnhetünk meg hinni abban, hogy a világ fejlődése utól fogja érni a magyar forradalmat, s eljön az idő, amikor a magyar kérdés kikerül a politikai süllyesztőből – a többi szabadságra vágyó nép ügyével együtt.

Borsody István

Strófák a magyar jövőről

A Látóhatár november–decemberi számában cikkem jelent meg „UNO-döntés és azután” volt a címe. Igényes cikk volt. Mert azt fejtegettem benne, hogy a világ mai helyzetében Magyarország semmi egyebet nem várhat az UNO-tól, mint jóindulatú akadémikus jelentőségű állásfoglalást, de semmit, ami sorsában, ahogy az a forradalom után alakult, bármi változást idézne elő. Az egyetlen lehetőség számunkra – mondottam –, hogy próbáljunk jelentkezni Moszkvánál, nem mint szuverén tárgyaló fél, ami sajnos nem vagyunk, hanem mint öntudatos kérelmezők, kik bíznak abban, hogy a szovjet kormány, ki olyan okos és méltányos megértést tanúsított Finnország és Ausztria ügyében, ma amikor igazán hatalma teljében és tudatában van, nem zárkózik el érveink meghallgatása elől.

Írásomat nem szántam stlilisztikai gyakorlatnak, – igenis, reméltem, hogy valami véletlen, egy szeszélyes szellő, ezt az én fantáziálásom levelét odasodorja, ahová megálmodltam s egy nap majd jön az üzenet, hogy ezeket meg ezeket az urakat várjuk Moszkvában barátságos meghallgatás végett. Úgy indítottam el ezt, mint ahogy a hajótörött küldi magányos sziklaszigetéről palack-üzenetét, – igazán nem több reménnyel – s ha nem ért el oda, ahová szánva volt – ezer lehetőség között egy –, az csak azt bizonyítja, hogy a magyar ügy nekem sokkal fontosabb mint a vak-sorsnak s nincs is mit szégyenkeznem azon, hogy palackomat a tenger hullámaira bíztam. Emellett mint hivő ember, hadd hitegetem magamat azzal, hogy ha ma nem, tán holnap, vagy holnapután; – ott, ahol olyan kitartón hangoztatják a békeszándékot (és meggyőződéssel, hogy merném ezt kétségbevonni) ott egy nap a magyar akták is asztalra kerülnek. A Szovjetuniónak számos problémája van – ez nagyhatalmi pozícióval jár – s ezek között a magyar ügy tán a legkisebb jelentőségű. Oroszország nem is bizonyíthatná olcsóbban és meggyőzőbb őszinte békeszándékát, mint hogyha most, a kívánatos nagyhatalmi konferencia előtt, e szándék szimbólumául, első akkordként, mit az egész világnak meg kell hallania, visszaadja Magyarország szabadságát. Ahogy azt Genf előtt Ausztriával cselekedte.

Szóval palacküzenetem úszik a Csendes-óceánon, holnap már jön is a hír, hogy annak asztalára került, ahol a világ sorsát intéző döntéseket hozzák, – mért ne! a legendás gyűrűt is így vitte egy egyszerű halász a tengerek ura elé! – de nem különös, hogy magyar körökben épp oly kevés visszhangja volt gondolatomnak, mint a végtelen orosz síkságon! Senki sem érdemesítette arra, hogy azt mondotta volna, helyes a bőgés oroszlán, vagy hogy nem muszáj mindent nyomdafestékre érdemesíteni, ami az embernek eszébe jut, – vagy hogy… de hát mindegy. Sem a newyorki magyar bizottság, sem a strassburgi, sem e kettőből nagynehezen összetákolt nemzeti egység, nem tartott külön ülést, hogy megvitassa e koncepció jelentőségét, sem az újonnan érkezett ifjúság, mely imponáló bátorsággal rendelkezik hazánk sorsáról s állítja össze a pontozatokat, melyekkel az otthoniakat megajándékozni készül, nem méltatta figyelemre elgondolásomat, a szocialisták lapja nem írt róla vezércikket… csüggedten jártam a Central Park kopasz fái alatt.

Úgy hogy igazán hálát érzek a négy ismeretlen úr iránt, kik cikkem alkalmából levéllel kerestek föl és nyíltan megmondták véleményüket róla, melyről – gondolom – úgy vélték, hogy nem teszem ablakomba. Ketten közülük Cambon marsall klasszikus rövidségével nyilatkoztak, amit itt, minthogy címüket nem közölték velem, hírlapilag nyugtázok. A harmadik, derék amerikai magyar (bár istenments, hogy az előbbi kettő derékségét kétségbevonjam!) Woods-Hole szépnevű városkából tanít ki szíves hangon s igazán nem az ő hibája, hogy a tanítás már nem fog rajtam, – mindig is inkább szerettem tudni, mint tanulni. S végül a negyedik levél Párizsból jött névtelenül, azt a komoly vádat szögezi mellemnek, hogy tervemmel azért álltam elő, mert szabotálni kívántam egy igazán reális tervet, melyről otthon igazán sokat beszélnek és pedig nemcsak a nagyközönség körében. Ez a reális terv – ő tudja, nemrég jött el hazulról – hogy az otthoni viszonyok normalizálására csak az vezethet, ha az emigráció szélsőbaloldali tagjai, Nagy Ferenc, Kéthly Anna, Kovács Imre, haladéktalanul tárgyalásokat kezdenek a Kádár-kormánnyal (akkor még Kádár volt) és egy közös platformban megállapodva együttes erővel szolgálják a nemzet ügyét. Erről én – állítja levelezőm – bizonnyal hiteles hírt kaptam s ezt akartam ilyen macchiavellisztikus módon elgáncsolni.

Nem tudom, kell-e nagyon bizonygatnom, hogy sem alapja, sem értelme ennek a vádnak nincs. Nincs semmi ellentét az én naiv gondolatom és az illető uraknak, vagy a magyar közvéleménynek, esetleg kormánynak tulajdonított terv között, ha ugyan egyáltalán van ilyen terv, amiben én kételkedek. Ha van ilyen terv, mennyiben befolyásolja az én szép álmomat, vagy a három úr, illetőleg az otthoniak elhatározását? A három kitűnő politikus nyilván nem teszi döntését sem az én cikkemtől, sem pedig véleményemtől függővé, amiben igazat adok nekik; ez igazán egyedül az ő hajlamuktól, megfontoltságuktól függ; hiba volna, ha az ilyen lépés megtételét, vagy elejtését harmadik személyek véleményétől tennék függővé. Aztán honnan tudja a párisi levelezőm, hogy nekem nem tetszik az ilyen kísérlet? Vagy honnan tudja, hogy a három politikusnak tetszik? Hogy kerül a csizma az asztalra?

*

Ez a probléma, még a párisi levelezőm által hajánál fogva előcibált is, a „Magyarország jövője” címszó alá tartozik, melyről a Látóhatár január-februári száma négy érdekes cikket hozott. Ezekre a cikkekre szeretnék röviden reflektálni, már csak azért is, hogy íróik ne érezzék maguk körül azt a fagyos hangtalanságot, amit én olyan lemondóan vagyok kénytelen panaszolni.

Auer Pál cikke világos képet ír a múltról, a nyugati hatalmak sorozatos mulasztásairól, zavarban fogantatott és zavart okozó jelszavairól, melyek lelkiismereti furdalásaikat árulják el inkább, mint egy előrelátó külpolitikát. (Kissé önkényes összefoglalása ez Auer Pál cikkének.) Pozitívum egy van benne: az a koncepció, amelyet az Europatanácsban is megismételt, hogy az amerikaiak ürítsék ki Bajorországot és ennek ellenében a szovjet vonuljon ki Magyarországból. Egyszer Bécsben a Fledermaus kabaré egy kitűnő színészével beszélgettem a kabaré bejárata előtt. Remek Cadillac-autó állt ott, Castiglione bankár tulajdona. Azt mondja színész-barátom: nézd ezt a szép kocsit, egy szón múlott, hogy nem lett az enyém. Hogyan, kérdeztem érdeklődéssel. Hát az úgy volt – válaszolta – hogy azt mondtam a bankárnak: Herr Castiglione, ajándékozza nekem ezt a kocsit! Mire ő ezt válaszolta: nem. Auer Pál egyességi tervére a német Bundestag egyik ismert szociáldemokrata tagja azt mondta: ezt már nem.

Van azonban Auer cikkében egy passzus, mire én rázom tagadóan fejem. Kifogásolja ugyanis, hogy Van Zeeland „utalt arra, hogy Szovjetoroszország magatartása nem minden helyzetben és nem minden országgal szemben azonos. Hivatkozott Finnország és Ausztria példájára, de figyelmen kívül hagyta, hogy ezt a két országot a yaltai konferencia nem csatolta a szovjetorosz érdekszférához.” Nincs sok értelme, hogy nemzetközi jogi vitákba bocsátkozzunk, mert különben nem volna nehéz bizonyítani, hogy Auer tétele az orosz érdekszférába csatolásról gyönge bázison áll. De ez nem érdekes, nem jogi kérdésről van szó, hanem hatalmi kérdésről. Finnország és Ausztria szabadságát nem azért adta vissza a Szovjet, mert Sztálin jogtanácsosai nem találtak semmi olyan jogcímet, melyből az országok szolgasága következett volna, hanem egyszerüen azért, mert úgy vélték helyesnek, külpolitikai koncepciójukba az illett bele, hogy visszaállítsák szabadságukat. Jog nincs ápriorisztikusan; a jogot a hatalom statuálja, a maga szájaíze szerint. És ha egyszer politikájuk szempontjából úgy látják majd, hogy Magyarország szabad legyen, akkor Teherán ide, Yalta oda, kivonulnak.

*

Fejtő Ferencet becsülöm. Művelt, gondolkozó koponya és jól ír. „Mi lesz veled kis Magyarország?” kedvelem azt a vallomását, hogy Magyarországra vonatkozó megállapításaiban 1956 októbere óta következetesen tévedett. Ilyet publicisták, politikusok, államférfiak ritkán szoktak bevallani. Fejtő jogos önbizalmát bizonyítja, hogy nem restelli felsorolni tévedéseit. Kovács Gyula egyházjogász, kitűnő tanárom arra tanított, hogy az ember legyen óvatos prófécia dolgában. Bátran jósolhat negyven-ötven év múlva bekövetkezendő eseményeket, de óvakodjon a közeljövő eseményinek megjósolásától, mert ezeknek egy-kettőre itt van a kontroljuk. Semmi különös nincs abban, hogy a logikusan gondolkozó és jó judiciumú Fejtő tévedett; nagy példák egész sorával tudnám menteni tévedéseit; ne restelkedjen miattuk. Viszont úgy látszik, e tévedések elgyávító hatása alatt, a magyar jövőről alig mer nyilatkozni, csak nagy óvatosan ad bizonyos kívánságoknak kifejezést. Például: hogy a nyugati hatalmak Kelet-Európát illetően ne érjék be ünnepi üzenetekkel, hanem fogjanak diplomáciai akcióba. Meg hogy a kommunizmus elleni oppozício a csatlós államokban ne lépje túl a rezsim kereteit, – ami Magyarországon – így látja Fejtő – a gomulkizmust jelenti.

Ebben nem értek egyet Fejtővel. Nem szeretem, hogy Kelet-Európáról beszél, amikor Magyarország jövőjéről van szó. Magyarországnak a Szovjetunió külpolitikájában más az elhelyezkedése, mint a többi csatlósországé. Bulgáriát Oroszország már a cári időkben csatlósországnak tekintette; Románia sorsában döntő szerepe van a nyersolajgazdagságának és a Fekete-tengernek. Csehszlovákia testvérnemzet orosz érdekszférába s mégis csatlós lett, nem jogi, hanem orosz hatalmi alapon, – egyedül Magyarországon nincs semmi olyan momentum, mely logikusan orosz érdekszférába utalná, kivéve hogy ott van.

Churchill megírja följegyzéseiben, hogy Sztálin megkérdezte tőle: mit csináljunk Magyarországgal? Nem azt kérdezte, mi legyen Bulgáriával, Romániával, Csehszlovákiával, – ezek tekintetében Sztálinnak semmi kétsége nem volt, hanem hogy mi legyen Magyarországgal. Ami pedig a gomulkizmust illeti, ne hivatkozzunk Dullesre, aki az ilyen utasításokat titoizmus, gomulkizmus, csak arra használja, hogy fügefalevélként eltakarja szégyenérzetét, hogy a kisujját sem mozdította meg Magyarország érdekében, sem a forradalom előtt, sem utána, sőt még jelentőségét sem ismerte föl.

Ha otthon, függetlenül Dulles példálózásától és a mi helybenhagyó fejbólintásunktól, úgy ítélik meg, hogy megint itt az ideje bizonyos enyhítések megkövetelésének, akkor ezt nekünk idekünn meg kell értenünk és szívesen látnunk; nevezhetjük akár gomulkizmusnak. De ápriori ne helyezkedjünk egy álláspontra, melynek előidézéséhez sem erőnk, sem befolyásunk nincs. Ez vagy jön és akkor a mi atyai tanácsaink nélkül jön, vagy nem jön, akkor a legjobban megírt cikk sem viszi előre az így kitervelt konceptiót. Én még a kitűnő Raymond Aron által kitervelt gondolatot is, melyet Fejtő helyeslően idéz, lyukasmogyoró-bölcsességnek tartom, hogy „Nyugatnak és Keletnek egyformán érdeke, hogy a kommunizmus elleni oppozíció ne lépje túl a rezsim kereteit.” Bizonyos, a Keletnek érdeke, mert egyetlen nagyhatalom sem kedveli, ha szolgaországaiban zavarok vannak. De a Nyugatnak? Annak is, mert a Nyugat beéri az erkölcsi elvek óvatos hirdetésével, de retteg attól, hogy ezek érvényesítésére valamit cselekednie kellene.

Kéthly Anna egy világképet vázol fel cikkében, melynél reménytelenebbet Schopenhauerben is nehezen találunk. „Vezetőket keres a világ és csak vezérek jelentkeznek,” állapítja meg Kéthly Anna. Az államférfiak tehetségtelenek; a tömegek nem tudják felfogni a mai lehetőségeket és az einsteini olyan távol áll tőlünk, mint egy elemista gyerektől. (Amin nagyon csodálkozok.) Akadnak ugyan világjavító tendenciák, de csaknem valamennyi egy már túlhaladott alapon kísérli meg az emberboldogítását. Ezen a pokoltornácon keresztül jut Kéthly Anna a magyar problémához. Lehet, hogy az orcagna-i fresko, melyet fölvázol, nincs is messze a valóságtól és Kéthly Anna ecsetjének annál nagyobb nagyobb elismeréssel kell adóznunk, mert marxista írta – s nyilván tudatosan, Marx ellen. Mert Marx koncepciója nem a XIX-dik századra volt szánva, hanem biztos megalapozása kívánt lenni örök időkre a világ fejlődésének: az emberi belátásra és okosságra van felépítve, mely végül is győzedelmeskedik az emberi korlátoltságon s rabszolgatartó gondosságon. S íme 100 évvel a „Tőke” után Kéthly úgy látja, hogy „nincsen remény! nincsen remény!”

Hogy egy világban, mely szellemi és morális anarchia káoszában él, „beletartozik elválaszthatatlanul a magyar kérdés is” ebben igaza van Kéthlynek, de viszont fel kell vetnünk a kérdést, vajon ilyen világkörülmények mellett lehet-e számítani arra, hogy ez a kérdés tisztességesen megoldassék? Azt hisszük, hogy nem, legalábbis Kéthly Anna világképéből logikusan következik, hogy előbb jönni kell valamilyen Übermensch-nek, ki a világ élére áll; a tömegek szellemi fejlődését olyan fokra kell emelni, hogy az egyenrangú legyen a XX-dik század által hozott technikai haladással; kiemelni őket a XIX-dik század gondolatvilágából, a világjavító tendenciákat modernizálni kell s akkor a magyar kérdés is megoldódik, talán külső beavatkozás nélkül, a történelem logikájánál fogva.

A magyar kérdés tárgyalásánál is megmarad Kéthly Anna a dicséretes eszmei alapon: gyökeres reformját sürgeti a francia forradalom szabadságeszményének és pedig önként biztosított ellenőrzést, gazdasági megszorításokat és a közvélemény megrendszabályozását, hogy az csakis a közösség ügyével törődjön. Nem tagadom, én ettől a szabadság-revíziótól igen megdöbbentem; különösen az utóbbi szabálytól, mely a közvélemény megrendszabályozásáról szól. Ki az, ki rendszabályoz? milyen alapon? ki mondja meg, hogy mi a közösség ügye? Hiszem, hogy Kéthly Anna valami szépet tervel ezzel a követelményével, de viszont tételét bármelyik diktatúra a zászlajára írhatná. Írja is. Ha van értelme ennek a fogalomnak „szabadság”, akkor nem az államot, ezt a monstrumot kell megvédeni ellene, hanem az egyént az állam szabadságellenes kísérletei ellen. Mert az állam, ahogy Kéthly Anna látja, egy csoport, egy párt, esetleg néhány vezető hatalmát jelenti, kik e hatalom megvédése céljából maguk szabják meg a tömegek ellenőrzésének szabályait, gazdasági megkötöttségekkel a maguk százezernyi bürokráciáját szabadítják az országra s cenzúrával, rendőrrel intézik el, hogy mi a közösségi érdek s mi lehet a közvélemény. Lehet, hogy a Kéthly Anna-féle koncepció más embereket állít a dolgok élére, de maguk az intézmények ép oly korruptak maradnak, mint bármely diktatúrában.

A magyar kérdés megoldásának lehetőségét a tárgyalásban látja, sőt „úgy tudja, hogy a tárgyalásokra való készség megvan.” S bár írásában nem tűnik ki, hogy ki kivel tárgyalna, mégis meglepetéssel állapítom meg, hogy olyasvalamire gondol, mint az én parisi levelezőm: „the big three”, Kéthly, Nagy Ferenc, Kovács Imre tárgyaljanak otthon, vagy kábelen keresztül és hozzanak létre valamilyen egységet, melyhez ha Moszkva hozzájárul, akkor reprize lesz 1945-nek. Ez a dátum a vízválasztója nála a régi és az új világnak: 1945-tel kezdődött minden, amiről szabad és gondolkozó magyar valaha is álmodni mert: Petőfi, Kossuth, Ady – igaz, hogy ma egyikük sem foglalhatna helyet az új nemzeti bizottmányban. Kéthly Anna 1945 előtt a Házban többnyire a kultusztárca tárgyalásánál szólalt föl; kitűnően beszélt s bátran elmondotta véleményét Hóman Bálint kultúr-törekvéseiről. Szívesen és jóérzéssel hallgattam meg beszédeit. S jól emlékszek azokra a beszédekre is, miket 1945 után mondott; szinkronizálva voltak a hatalom szándékaival, eszméivel, bárki a Házban elmondhatta volna azokat. Nem furcsa, hogy a 45 utáni Kéthly Anna nem tűri meg maga mellett a 45 előtti Kéthlyt? Csak ugy megemlítem ezt, nincs nagy jelentősége; mire hazavezérel bennünket, aligha lesz ez gyakorlati kérdés.

*

Kovács Imre tollából két cikket hozott a Látóhatár. Az egyik útiemlék: „Báli a valóságban”; kitűnő írás, szívesen olvasnám folytatását, útjának egyéb emlékeiről. A másik cikk Magyarország jövőjéről szól s erre vonatkozólag pozitív tanácsokat ad, melynek lényege a gomulkizmus. Erről próbálja Moszkvát meggyőzni. Utalok arra, amit erről Fejtő cikkével kapcsolatban mondottam, minek ismételjem. Legfeljebb még azt teszem hozzá, hogy minden alkotmány, mely nélkülözi a szabad választásokon alapuló parlamentet és nem tűri meg a sajtó szabadságát, az totalitárius alkotmány, mindegy hogy a nyugatiak lelkiismerete, vagy Kovács Imre milyen vignettát akaszt rá. Hogy a tömegekben erős a szabadság utáni vágy – Kovács Imre ennek érdekes példáit sorolja föl – az világosan bizonyítja, hogy ezek a tömegek, Lengyelországban, Romániában s Magyarországon, nincsenek Kovács Imrével egy véleményen s nyilván nem is kedvelik, ha Amerikából ilyenre próbálják őket kapacitálni. Gomulka Lengyelországában Tito Jugoszláviájában ép úgy működik a terror, mint Oroszországban; nem tudom, hogy nem-e jobban, mert a tömegek fékentartása nehezebb feladat a csatlósoknál, mint a Szovjetunióban. A hatalmat már 1945-ben próbálták megosztani a magyar nép és a kommunista rezsim között, úgy ahogy azt ma Kovács fölmelegíteni óhajtaná; a vége az lett (sőt mindjárt az eleje), hogy a Kovács által maroknyinak mondott kommunista párt lett ura az országnak. Úgy látszik nemcsak a Bourbonokra áll, hogy nem tanulnak és nem felejtenek.

Fenyő Miksa

Látóhatár, 1958. 2. szám, 57–63.