„Les Temps Modernes” és a magyar szabadságharc

Jean-Paul Sartre folyóirata – „Les Temps Modernes” – januári száma végtelenül érdekes irodalmi visszatekintést szentel a magyar felkelésnek.

Nem kell, hogy bemutassuk a ,,Látóhatár” olvasóinak Jean-Paul Sartre-t, ezt az eredeti szellemű, színestollú írót, kinek neve tíz-tizenkét esztendővel ezelőtt még valóságos programot jelentett. A filozófiai és politikai „program” fénye az évek során kissé megkopott ugyan, de a kitűnő író jelentőségét ma is változatlanul becsüli a francia szellemi élet. Sartre filozófiai népszerűségének csökkenése tán annak tudható be, hogy a Szajna bal partjának lakossága időközben felfedezte a különbséget az ú.n. „exisztencializmus” s az igazi exisztencialista filozófia között: a nagy Arisztofanész még büntetlenül mondhatta Szókratészt szofistának, de a mai kis Kakisztofanészek máris rájöttek, hogy Jean-Paul Sartre nem „igazi” exisztencialista… Egykor eléggé széleskörű politikai befolyása. viszont, úgy hisszük, azért szorul mind szűkebb, mind zártabb körökre, mert nehéz a tömegektől – még az intellektuális tömegektől is – elvárni, hogy minden négy-öt évben kövessék Jean-Paul Sartre-t az eseményeknek és a céloknak szinte: derékszöget törően változó megítélésében.

Örömmel, hálával és elismeréssel kell azonban megállapítanunk, hogy Sartre e váratlan eszmefordulatainak legutóbbikát a magyar felkelés váltotta ki. A Szovjetunió iránti barátságának immár több év óta követett útját elhagyva, Jean-Paul Sartre 1956 novemberében impozáns őszinteséggel és bátorsággal állott a szabadság ügye mellé. Ez annál is örvendetesebb, mert „Les Temps Modernes” olvasói között elég nagy a moszkvai propaganda sajnálatraméltó áldozatainak, az önmagukat végtelenül komolyan vévő, a tudást a jelszavak ismeretével gyakran összetévesztő, de egyébként jóhiszemű és naiv ifjaknak a száma. A folyóirat e parádés magyar száma útján tehát oly hivő lelkekhez, oly szegény kis „társutasokhoz” jut el az igazság, vagy annak legalább is egy része, kik egyébiránt tán inkább meg is halnának, semhogy, szégyenszemre, „reakciós” – vagyis a Szovjetuniót rendszeres kritikával tárgyaló – írást vegyenek kezükbe.

Nem kívánunk most a vaskos. – majdnem ötszáz oldalas – füzet két hosszú, de nem szigorúan magyartárgyú, cikkével foglalkozni: az elsőben Jean-Paul Sartre, Sztálin kísértetét idézve, száll vitába egyrészt a francia kommunista párt merev szellemtelenségével, másrészt az általa „imperialistáknak” mondott francia szocialista államférfiakkal. A második cikkben Marcel Péju elemzi, Hruscsov beszámolójától a magyar tragédia bekövetkeztéig, a kommunista eszmék válságát. Feladatunk a füzet második, nagyobbik, felét kitévő s egészében a magyar felkelés szellemi történetének szentelt irodalmi összeállítás ismertetése.

Valóságos történelmi anthológia ez: az 1949 és 1956 között eltelt évek hazai gondolatvilágát bemutató írások – versek, cikkek, irodalmi és politikai színvallások – gyűjteménye, gondos francia fordításban. Kincsesbánya ez a gyűjtemény, s egyben szemétdomb. S a legszomorúbb, hogy tiszta, bemocskolhatatlan kincsek és orrfacsaró szemét között oly gyakran akadunk a tudásnak, a tehetségnek borzalmas dogmák által helyrehozhatatlanul beszennyezett aranyára. Fel-feltűnik így, egyes írásokban a szépség, az igazság, de néhány mondattal odább, fájdalom, máris betemeti a szépet az igazat, mocskos leplébe a jelszavak szüntelenül hulló, hideg, ragacsos hamuzápora. E sorok írója kevéssé ismeri az utóbbi évek otthoni irodalmát, főképpen pedig soha sem kísérte figyelemmel az ú.n. pártirodalmat. De a közölt írások hangnemének, belső értékének az olvasót mindvégig feszültségbe riasztó váltakozása minden bizonnyal hűséges képe a hazai szellemi élet nyomorúságainak, reménységeinek, s a szürke hamuba fojtott – de végképpen soha, el nem fojtott – lángok fel-fellobbanásának. Fejtő Ferenc, Gara László és Spitzer Gellért biztos kézzel, nagy tudással állították össze ezt a gyűjteményt.

Az anthológiát Fejtő Ferenc tanulmánya vezeti be. Lelkiismeretesen ír, gondja van a tárgyilagosságra – igaz, hogy itt-ott „Les Temps Modernes” olvasóközönségének sajátos szellemére is. De hát Fejtő, tudjuk, kitűnő újságíró, az újságírói hívatás egyesek szerint, nem egy művelőjétől követeli meg néha a próteuszi képességek bizonyos fokát. Tudjuk azonban azt is, hogy Fejtő nagyműveltségű, éleselméjű tudós, s ennek ezúttal igen érdekes bizonyságát szolgáltatja tanulmányának abban a fejezetében, amelyben a szocialista államfejlődés szempontjából. elemzi a magyar felkelés következményeit. Fejtő nyolc tételben foglalja össze konklúzióit. E tételek értelmében a magyar felkelés:

eloszlatta a „párt” és a „tömegek” azonos voltának mítoszát,

meghazudtolta az orosz kommunista párt testvéri segítőkészségéről szóló mesét,

szétzúzta a monolitikus, pártegység legendáját,

rácáfolt az egypárt-rendszer politikai hatalmának és szükségének babonájára,

bebizonyította, hogy az állami monopóliumok trösztrendszere hátráltatja, sőt lehetetlenné teszi a gazdaságilag egészséges ipari termelést,

bebizonyította, hogy életképes mezőgazdasági termelőszövetkezeteket kényszerű parancsszóra nem lehet teremteni,

bebizonyította, hogy a gazdasági és szellemi termelés működésre képes rendje még a szocialista állam keretein belül is megköveteli a szabad emberek szabad szervezkedését, szabad munkavállalását,

megpecsételte az állami tervgazdaság rendszerének gyakorlati bukását.

Fejtő e nyolc tételével tökéletesen egyetértünk. De Fejtő e következmények levonása után is a jövő „szocialista” államának felépítéséről beszél. Nem egészen értjük, mi marad meg, e következmények levonása után, a jövő szabad, demokratikus államának „szocialista” jellegéből? Mi úgy tudjuk, hogy állami monopóliumok torz garázdálkodásának közbeiktatása nélkül, méltányos módon, minden önkényes jogfosztás elkerülésével mindeddig csak az amerikai New Deal, a népkapitalizmus rendszere, volt képes az ipari termelőeszközök valóban túlnyomó részét a „dolgozó tömegek” egyenes és kétségtelen tulajdonába juttatni. Ismeretes, hogy ez, az Egyesült Államokban, a tömegek életszínvonalának hatalmas emelkedésével s a jólét szinte hihetetlen gyarapodásával járt. Ilyen eredményeket a kifejezetten „szocialista” államok képtelenek elérni, mert felépítésük rendje elválaszthatatlan az önkény és a zsarnokság bizonyos fokától. E belső ellentmondást Fejtő tételei sem képesek eloszlatni.

Sajnálattal kell megrónunk Fejtő Ferenc érdekes tanulmányának egy kis szépséghibáját: magyar író, akár megszáradt már a tinta francia állampolgársági papírosán, akár nem, ne javasolja, francia folyóirat hasábjain – még vonal alatti jegyzetben sem – a francia munkásoknak s a francia szellemiségieknek, hogy fogjanak össze a francia kormány algériai politikája ellen. Fejtő e beavatkozását a francia belpolitika egyik legfájdalmasabb aktuális kérdésébe meglehetősen illetlennek véljük.

Maga az anthológia hat, időben elhatárolt fejezetre oszlik: külön tárgyalja a szellemi terror korát (1949–1953). Nagy Imre első demokratikus kísérletét, Rákosi rémuralmának helyreálltát, a huszadik kommunista kongresszus nyomán támadt visszhangok idejét, az igazságért való küzdelem lefolyását 1956 nyarán és őszén, és végül magát a felkelés irodalmát.

Végtelenül érdekes az első részben egybevetni Horváth Márton és Révai József nagyképű, porszagú inkvizíciós cikkeit József Attila örökké emlékezetes, örökké szép és érvényes versével („Levegőt!”), valamint Szabó Lőrinc, Kassák Lajos költeményeivel, Németh László színdarabjelenetével. 1949 és 1953 között fedte el ugyanis a magyar szellem kincseit, az igaz emberek szavát, a dogmák szajkóinak bőséges szennyéből hulló s végül oly szemérmetlen módon elterpeszkedő szemétdomb. Vajon mit szólt volna az ilyen „rendhez” az a József Attila, ki még a vitézi leventeoktatók szervezett hülyeségének ál-rendjét sem tudta, elviselni? Hogy kapkodott, hogy kiáltozott volna „levegő” után, ha még elevenen zárhatták volna ebbe a fojtó ammóniáktól bűzlő szűk cellába, amelynek légköréhez képest még a Horthy-rendszer áporodott, dohos atmoszférája is ózondúsnak tűnik? Horthy idejében még szabad volt „levegőt” kérni, szabad volt néha tiltakoznunk a rendszer becstelensége ellen: Rákosi diktatúrájában még ezt sem engedte meg a „rend” …

Ha nem hinnénk az emberi nem természetadta egységében, bizony szinte arra kellene gondolnunk, hogy Jonathan Swift „yahoo” – szörnyetegei keltek életre Horváth Mártonékban, diadalmaskodva legjobbjaink minden álmán, minden akaratán. Mert hát az a „szellemi” irány, amelyet a kommunista eszmevilág ismerői zsdanovizmusnak neveznek, nem más, mint Aldous Huxley „Ape and Essence” könyve Beliál-papjainak. tana: a tömegnek csak irányított kaszárnyaélet való, a tanítás, a gondolkodás joga viszont csak a heréltek privilégiuma.

Tardos Tibor, Déry Tibor, Háy Gyula írásaiban leltük meg elsősorban azt, amit az imént az igaz tudás, a tisztes tehetség pártdogmák által beszennyezett aranyának neveztünk. Fájdalmas látni, mint vergődnek ezek a kiváló írók politikai eszményeik maguk választotta szűk ketrecében, prokrusztészi ágyában. Némelykor szinte szétrepeszti a ketrecet világos meglátásuk, akasztófahumoruk ellenállhatatlan ereje: ilyenkor értjük tán meg legjobban, hogy például Háy Gyula „miért nem szereti Kucsera elvtársat”…

Az anthológia ötödik részének – az igazságért folyó küzdelem idején, jórészt 1956 nyarán és koraőszén megjelent írások gyűjteményének – összeállításában egészen különös sikerrel válogatták meg és juttatták szóhoz a szerkesztők a hazai szellem ma leghivatottabb képviselőit. Itt nem csak az ismert és elismert írók hosszú sorára célzunk, hanem a folyóiratok ismeretlen levélíróira is, a munkásokra, kiknek szava az ú.n. „dolgozók” sorsát tolmácsolja. De a munkások levelei sem nyújtanak más képet, mint a szellem, elhivatott embereinek írásai: minden szó, minden betű szürke, ködös világról, a dogmák, a parancsok, a sótalan és íztelen, örömtelen testi és szellemi táplálékok világáról beszél, könyörögve vagy követelve egy kis napsugarat, egy kis igazságot, az élet néhány egyszerű fűszerét. Nehéz elképzelni, hogy Nyugaton járt, Nyugatot ismerő művelt emberek hogyan is képesek csak egy percig is lélegzeni ebben a fojtó légkörben: Tardos Tibor és Pálóczi-Horváth György e fuldoklók szószólói.

A válogatott írások sora Illyés Gyula ma már klasszikussá vált – s a „Látóhatár” legutóbbi számából is ismert – csodálatos erejű „Egy mondat a zsarnokságról” című versének jó (bár tán nem tökéletes) fordításával zárul. Hogyan is végződhetne másképpen a magyar tragédia emlékkönyve?

            „… mert ahol zsarnokság van,
           minden hiában…”

Hát igen. Ahol zsarnokság van, minden hiában. De Franciaország szabad földjén, úgy véljük, jó szolgálatot tett a szabadság ügyének „Les Temps Modernes” januári száma. Jó szolgálatot tett nemcsak azzal, hogy ismertette, hivatott tolmácsolásban, az utóbbi évek Magyarországának szellemét, hanem azzal is hogy a moszkvai hírverésre oly fogékony olvasóközönségével megérttette, hogy a magyar felkelés nem volt „ellenforradalom”, hanem egy egész nemzet szabadságharca. És különösen jól szolgálta a szabadság ügyét a folyóirat e száma azzal, hogy oly éles világításban mutatta be a diktatúrából kiábrándult szocialista és kommunista. magyar írók szerepét a felkelés előkészítésében és kirobbanásában, hiszen való igaz, hogy ezt a szabadságharcot is, akárcsak az 1848-ast, a szellem embereinek mozgalma indította útnak.

Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő. Azt sem, hová kanyarog majd ebben a jövőben Jean-Paul Sartre és híveinek érdekes, de mindig kiszámíthatatlan útja. Ma érjük be azzal, hogy elismeréssel adózzunk „Les Temps Modernes”-nek, hogy ily derék módon szolgálta januári számával a magyar ügyet, az emberi szabadság ügyét.

Hallgató Balázs

Látóhatár, 1957. 73–76.