Nemzeti identitás, decentralizáció és elszakadás Kanadában, Nagy-Britanniában és Spanyolországban

Guibernau, Montserrat: National identity, devolution and secession in Canada, Britain and Spain. = Nations and Nationalism, 12 (1), 2006. 51–76. p.

A cikk kettős céllal íródott. Először is megvizsgálja, hogy a decentralizáció táptalajt ad-e a kettős identitás kialakulásának – regionális és nemzeti. Másodsorban megfontolás tárgyává teszi, hogy a decentralizáció elősegíti-e az elszakadási törekvéseket, vagy épp ellenkezőleg, sikeres stratégiaként működik-e az államon belüli nemzeti diverzitás kezelésében.

Az írás három részre tagolódik. Az első részben a kanadai kormány változó hozzáállását vizsgálja Québec elismerési törekvései felé az 1960-as évektől napjainkig. Kezdetnek a québeci nacionalizmus felemelkedését elemzi az 1960-as években, valamint a kanadai kormány törekvéseit, hogy helyt adjon ezeknek a követeléseknek az államon belül. Majd feltárja a Pierre Elliott Trudeau miniszterelnök által képviselt, radikálisan új kanadai egység és identitás közvetlen hatását Québecre. A publikációban a szerző amellett érvel, hogy Trudeau nemzetépítési stratégiája kihátrálást jelentett a korábbi engedményező politikai magatartás mögül, és hogy teret biztosítson a Királyi Kettős Kultúra és Nyelvhasználati Bizottság 1963-as kutatási eredményeinek. Trudeau Kanadát kettős nyelvű és multikulturális nemzetként határozta meg, melynek mind a tíz tartománya egyenlő bánásmódra jogosult, amivel a québeciek igen nagy hányadát elidegenítette magától. Trudeau korszakát követően több kísérlet is volt arra vonatkozóan, hogy elismerjék Québecet mint különálló társadalmat. Ezek kudarca a québeci szeparatistákat erősítette, akik az 1995-ös népszavazáson 49,4%-át szerezték meg a szavazatoknak. Ettől kezdve az 1960-tól jellemző megengedő törekvéseket felváltották a visszatérő összeütközések Kanada és Québec nemzetépítő stratégiája között.

Másodsorban a cikk feltárja, hogy a decentralizáció elősegíti-e a kettős identitások – regionális és nemzeti – felemelkedését egy nemzetállamon belül. Itt a regionális és nemzeti identitásra vonatkozó friss kanadai adatokat hasonlítja össze Spanyolország és Nagy-Britannia hasonló adataival. Ez a három modern liberális demokrácia magában foglal területileg jól körülrajzolható nemzeti kisebbségeket – nemzeteket állam nélkül – melyek rendkívül erős identitásérzéssel rendelkeznek, amely közös etnikai származásukon és etnikumuk közös történelmén nyugszik – Québec, Katalónia, Baszkföld és Skócia. Harmadrészt a cikk megvizsgálja, hogy a decentralizáció elősegíti-e a szeparatizmust azáltal, hogy meghatározza a decentralizáció szintjeit Kanadában, Spanyolországban és Britanniában. A cikk végezetül megvizsgálja azokat az okokat, amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a szeparatista követeléseket felváltsa a nagyobb decentralizáció iránti törekvés.

A cikk végigkövette az engedményezésről asszimiláció irányába történő váltást Québec státusában Kanadán belül, különös tekintettel az újszerű pán-kanadai identitásra és a kanadai nemzetre, mely Trudeau miniszterelnök jövőképében fogalmazódott meg. Az 1960-as évek végén elindított egy kanadai nemzetépítési stratégiát, amely megpróbálta kifogni a szelet a québeci nacionalizmus vitorlájából, és a tartományok közti egyenlőséget tűzte zászlajára. Politikája viszonylag sikeresnek bizonyult Québecben 1982-ig, amikor is kormánya Québec hozzájárulása nélkül elfogadtatta az alkotmányt Jogi Charta részeként. Az ezt követő kísérletek, melyek megpróbálták kezelni a québeci törekvéseket elismerve annak különálló társadalmi státusát, kudarcot vallottak. Az elégedetlenség és a frusztráció egyre növekedett a québeciek körében, amelyet jól tükröz az 1995-ös népszavazás, melyet mindössze 54 288 szavazattal vesztettek el. A szuverenitás és partnerkapcsolat támogatottsága 1995 után folyamatosan csökkent, és az 1990-es évek végétől kb. 30%-os szinten állandósult, és csak 2004-ben indult újra emelkedésnek 2005-re elérve az 55%-os szintet. Ez az emelkedés részben annak köszönhető, hogy a szövetségi kormány olyan politikákat alkalmazott, melyekkel megpróbálta Québec különleges politikai státusát a kanadai államszerkezetben megszüntetni. Ezek a politikák sok québeci számára a québeci nyelv és kultúra fejlődése szempontjából fenyegetést jelentettek.

A cikkben felsorakoztatott bizonyítékok alapján a szerző arra a következtetésre jut, hogy:

decentralizáció, ha azt jelentős hatalom kihelyezése kíséri a helyi intézményekhez, és jelentős forrásokat tesz hozzáférhetővé számukra – ahogy az Kanada, Spanyolország és Britannia esetében történt – elősegíti a regionális identitás felemelkedését anélkül, hogy szükségszerűen gyengítené a nemzeti identitást.

a decentralizáció nem támogatja az elszakadási törekvéseket, és nem kérdőjelezi meg a nemzetállam határainak integritását. A cikkben felvonultatott bizonyítékok megerősítik, hogy a decentralizáció megszelídíti az elszakadási törekvéseket azáltal, hogy jelentős hatalmat, valamint forrásokat kínál a nemzeti kisebbségeknek, és regionális politikai elitet hatalommal, presztízzsel stb. kecsegteti.

Összefoglalva tehát kijelenthető, hogy a decentralizáció amennyiben közös bizalmon, elismerésen és pénzügyi megegyezésen alapszik, úgy sikeres stratégia a nemzeti kisebbségek liberális demokrácián belüli „elszállásolásának”. Mindazonáltal a központi és regionális intézmények között bizonyos fokú feszültség valószínűleg fennmarad kapcsolatuk állandó komplex jellegének köszönhetően, mivel valamilyen mértékig ellentétes célokat képviselnek. Az állam eltökéltsége, hogy megvédje területének integritását és törekvése, hogy polgárai körében egy nemzeti identitásnak adjon táptalajt, természetszerűleg összeütközésben van a nemzeti kisebbség (vagy nemzet állam nélkül) vágyával, hogy különálló népként ismerjék el, és politikai sorsát, valamint különálló identitását önmaga döntéseivel irányítsa.

Bosznay Csaba