Délkelet-Európa gazdasági átalakítása a végbement kelet-közép-európai folyamatok viszonylatában

Kušić, Siniša: Kann Südosteuropa von den erfolgreichen Transformationsländern lernen? = Südosteuropa, 54. Jg. 2006. 1. H. 107–113. p.

A majna-frankfurti Goethe-egyetem kutatója zágrábi konferencia-előadásában a kelet-közép-európai gazdasági átalakulás pozitív és negatív tapasztalatai tükrében mérlegeli a „Nyugat-Balkán” transzformációs távlatait. A nem egy helyen még kezdeteinél tartó vagy egy helyben topogó átalakítás további esélyeit növelhetné, ha az előbbre tartó rendszerváltó országok – még tapasztalatok híján elkövetett hibáit – azok ismeretében elkerüli. Az eredeti transzformációs kihívás az 1990-es évek kezdetén nemhogy a közvetlenül érintett országokat, de a felzárkóztatásban érdekelt világkörnyezetet is váratlanul és felkészületlenül érte. Az eladdig „példa nélküli” helyzetben nem álltak rendelkezésre elméleti és módszertani alapok, még kevésbé gyakorlati modellek, melyekre a különböző elszántsággal és más-más koncepció jegyében elindított reformok valamelyes biztonsággal épülhettek volna. A szakértők és az illetékesek innen-onnan összeválogatott részelemekből többféle, egymással ellentétes terápia-javaslatokat gyúrtak össze, mint: „sokkterápia” vagy a fokozatosság stratégiája, hol ezt, hol azt ki is próbálták, vegyes eredménnyel. Végképp elmaradt az, hogy tudatosan felmérjék az örökölt központosító struktúrák egyedenként eltérő elemeit, illetve az ezek tudatában alkalmazandó intézkedéseket és lépéseket. A különböző javallatokat pedig doktriner formában erőltették, például „tiszta” piacgazdaságot – megszorító tulajdonságok, „kísérletező elemek” nélkül. Menet közben azután mégis csak előkerült a szociális piacgazdaság eszménye és kényszere. Az alaptévedések sorába tartozott mindezeken túl, hogy mindenki a makrogazdaság stabilitásából indult ki, ami végül téves előfeltevésnek bizonyult.

A sikeresebbnek minősülő átalakítás jellemzői: az ellentétes előjelű stratégiák – sokkterápia és a fokozatosság – kombinált alkalmazása, a programok haladéktalan elindítása és kiszámított, ütemes lépéssorendje, valamint az intézkedés-sor következetes végigvitele. Az intézkedések egy részében, mint például az árak, a külkereskedelem liberalizálása, a külső kényszerek legtöbbször ugyan nem nagy játékteret hagytak a választásnak. Annál önállóbb felelősséget rótt a folyamat az elitekre a tulajdonformák átalakítása, az állami vállalati szektor privatizálása: választhattak a valamely (rendre külföldi, nemzetközi) „stratégiai” befektetőnek történő közvetlen eladás vagy a kollektívára, illetve hazai vállalkozókra való átruházás valamilyen formája között. A revitalizálásra és fejlesztésre általában csak a nagybefektető bizonyult képesnek (ami előrelátható is volt, sok helyütt – különböző politikai meggondolásokból – mégsem ennek nyitottak nagyobb teret), így a privatizálás ott zajlott sikeresebben, ahol ezt a formát helyezték előtérbe, és az elindításával sem késlekedtek. Így járt el Magyarország és Észtország: mindjárt a rendszerváltás másnapján ebbe az irányba léptek, ennek köszönhetően a keleti átalakítási folyamat élére kerültek. Főként Magyarország, amely a ’90-es évek közepéig kitűnt azzal, hogy egymaga tudta lekötni a Kelet-Európát érintő összes nyugati tőkebefektetés több mint felét. Ez az eredmény viszonylag hamar kamatozott a magyar gazdaság nemzetközi integrációjában. Erre jellemző adat: a ’90-es évek végére a külföldi tőkével működő vállalatok termelték meg a magyarországi export 80%-át, ami a gazdaság versenyképességet eklatánsan bizonyította. Magyarországgal ellentétben például a cseh (kezdetben cseh-szlovák) egyoldalú társadalmi privatizációs gyakorlat (részjegy-, kárpótlásijegy-konstrukció) megfeneklett, s a csehek csak akkor váltottak át a tőkeinjekciós magánosításra.

A gazdasági átalakítás országonkénti menetét persze szubjektív és objektív tényezők egész sora befolyásolta és befolyásolja. A különféle tényezőket most csak délkelet-európai vonatkozásaikban tekintetbe véve, elég utalni Albánia, illetve az exjugoszláv déli régiók eredendő strukturális elmaradottságára, a rendszerváltás anarchiába, sőt háborús káoszba és katasztrófákba fúlt menetére, illetőleg visszaesésére vagy stagnálására (ami magát Szerbiát egészében is érintette, az északi régiókig hatóan). A programszerű gazdasági transzformáció késedelmes (akár évtizedet is mulasztó) beindítása, töredezett dinamikája máig alig támaszkodott az élenjáró vagy akár csak átlagos kelet-közép-európai tapasztalatokra. Hátrányos helyzetében egyebekben még azokat a támogatásokat sem vagy alig élvezhette, amiket a többiek az EU-csatlakozási folyamat keretében megkaptak és megkapnak. A pillanatnyi állapotokat még most is több ponton súlyosbítja a status quo bizonytalansága (Koszovó, Bosznia-Hercegovina), ám az utóbbi néhány év során tisztázódott és normalizálódott annyira a helyzet, hogy az átalakítást tudatosabb, megtervezettebb és következetesebb formában folytassák. Ebben az EU-perspektíva ma már és a továbbiakban hasonlóan közelebb vihet a célokhoz, mint a lezajlott és folyamatban lévő keleti bővítés övezetei esetében. Jóllehet az EU-források szűkülőben, a stabilizációs és csatlakozási folyamat lassulóban van, és kétségtelen az említett államok átalakítási szakaszaihoz mérten jóval nagyobb feszültség a rövid távú intézkedések alacsony hatásfoka és a távlati célok meghatározta igények között.

Délkelet-Európában fokozott formában jelentkeznek az átalakítás belső, társadalmi feszültségei is: a konszenzus megteremtésének különös nehézségei a végtelen elnyomorodás, a kiugróan magas arányú munkanélküliség, az alig fékezhető bűnözés és korrupció viszonyai között, vagy akár az átalakító elitek gyengébb kapacitása: széttagoltsága és felemás készenléte okán is. Mindez a vontatottan és visszaesésekkel haladó politikai-intézményi átalakítás, a jogbiztonság (nem utolsósorban a gazdasági jogbiztonság) és tudatformálás függvénye is. A tudatformálás alapja az elitek és a széles tömegek közötti kommunikáció megvalósulása, aminek pozitív és negatív tapasztalatai ugyancsak átsajátíthatók a folyamatokban előrehaladt rendszerváltó övezetektől. A hiányosságok, nehézségek és a némileg változott körülmények ellenére a gazdaság átalakításának Délkelet-Európa régióiban akármilyen ütemben is folytatódnia kell tovább. A további átalakítási programok és lépések meghatározása során még mindig nagyon sok elemet lehet és érdemes hasznosítani Kelet-Közép- Európa tapasztalataiból.

Komáromi Sándor