Molnár József

A tizenhatévesek

A Látóhatár legutóbbi számában Cs. Szabó László kitűnő portrévázlatot készített az emigráció húszéves íróiról és irodalmi nézeteikről. Cs. Szabó László kísérlete után érdemes lenne a húszévesek társadalmi és politikai felfogását is megvizsgálni. Az egykori falukutató mozgalom példájára idekint az emigrációban „nemzedék-kutatásba” kellene kezdenünk. A forradalom után hatezer egyetemi hallgató és diák, sok ezer munkás fiatal került Nyugatra. Ez a nagyszámú emigráns fiatal meglehetősen pontos keresztmetszete az egész magyar fiatalságnak. Az irodalmi vizsgálódásokon kívül nem lehet közömbös előttünk ennek az új forradalmi nemzedéknek politikai és társadalmi kérdésekben vallott véleménye sem. Magyarország társadalmi és politikai berendezkedése olyan lesz, amilyennek ők akarják. Vajon milyen Magyarországról álmodtak ezek a fiatalok az elnyomás éveiben és milyen Magyarországért ragadtak fegyvert október 23-án? A forradalom idején nyilvánosságra hozott követeléseikben csak igen vázlatosan, a legfontosabb kérdéseket érintő pontokban szögezték le véleményüket. Többre idejükből sem futotta. Akik odahaza maradtak a forradalom leverése után, hallgatásra kényszerültek és most csak néma tüntetésekkel, passzív magatartásukkal adhatnak kifejezést véleményüknek. A Nyugaton élő forradalmi ifjúságra Cs. Szabó Lászlón kívül alig figyelt fel valaki. Ha csak a politikai pecsenyesütögetők nem, akik az emigráció posványában szétrothadt szervezeteiket az ő segítségükkel szeretnék új életre kelteni. De azzal, hogy milyen politikai és társadalmi kérdések foglalkoztatják ezt a fiatalságot, eddig senkisem törődött.

A legmeglepőbb, hogy önálló véleménnyel először nem is az egyetemisták, tehát nem is a húszévesek jelentkeztek, hanem a gimnazisták, a tizenhatévesek. Azok a tizenhatévesek, akik a forradalom napjaiban a tanári katedrák alatt gyűjtötték a fegyvereket, akik az iskola padjából egyenest az első vonalba mentek harcolni, akiknek otthon maradt osztálytársaikat internáló táborokba gyűjtik „ellenforradalmi cselekedeteikért” és a forradalom eszméihez való makacs ragaszkodásukért. A gräni és az innsbrucki magyar gimnázium diákjai három hónappal a forradalom leveretése után már kiadták „Hitel” című lapjukat és egy hónappal később megalakították Széchenyi Munkaközösségüket. Ugyancsak ez év elején jelentették meg sokszorosított lapjukat, a Fáklyalángot, az ausztriai Obertraunban élő magyar diákok. Az elmúlt hónapban a viesenhofeni gimnazisták is nyilvánosság elé léptek „Helikon” című diáklapjukkal.

Ezek a szerény külsejű sokszorosított lapocskák sok mindent elárulnak a tizenhatévesekről. Legelőször is azt, hogy ez a fiatalság felelősségben, komolyságban minden előtte járó nemzedéket felül múl. Ami régebben kivétel volt, az ma majdnem általánosnak tekinthető. A nemzeti és társadalmi elnyomás évei már olyan korban fogékonnyá tette őket a nagy kérdések iránt, amikor a szerencsésebb nemzedékek még csak ártatlan diákcsínyeken törték fejüket. A gräni és innsbrucki gimnázium diákjai például ilyen kérdéseken vitatkoznak: Egyén és társadalom. Társadalom és állam. Az állam természetrajza. Politika. Nemzet–nemzetiség. Nemzeti önrendelkezés és autonómiák (Gyarmatok kérdése). Közép-európai konföderáció. Gazdasági autonómiák (Szövetkezetek). Nemzetközi gazdasági uniók. Közép-európai gazdasági együttműködés. Nemzeti kultúra. Kultúr-autonómiák. Nemzetközi kulturális kapcsolatok. Közép-európai kultúrközösség. Irodalmi diákpályázatukban (30 schilling díj!) a nevesebb magyar emigrációk történetéről és irodalmunknak világviszonylatban is számottevő alkotásairól akarnak tanulmányt iratni és népi dallamra diákindulót szövegeztetni. Minden tervükből, újságjaik minden sorából egy korán felnőtté érett, súlyos kérdésekkel viaskodó fiatalság tekint felénk. Ha humoros történetet akarnak közölni, nem könnyű diákcsínyekről csevegnek, hanem politikai szatírát írnak az ostoba párttitkárról, aki a párt parancsára felcsap írónak, a nyugati polgárról, aki azt álmodja, hogy kommunista társadalomban kell élnie. Másfajta humort nem ismernek, vagy talán léhaságnak is tartanák. Önmagukról azt vallják, hogy: „egész magatartásunkkal az egyetemes nemzet tükörképe vagyunk”. Helyes vagy helytelen magatartásunkkal az „egész nemzetről adunk bizonyságot”. Ezek a tizenhatéves diákok felelősnek érzik magukat a nemzetért. De nemcsak a mai, emigráns állapotukból adódó felelősségérzet él bennük, a nemzet jövendője állandóan a szemük előtt lebeg. Diákos őszinteséggel megvallják, hogy vezetőnek készülnek és meg is mondják, milyennek: „Népünknek vezetőkre van szüksége! Nem a régmúlt vezetőire, akik elefántcsonttornyaikban trónoltak fenségesen; nem azokra, akik parasztságunk tragikus helyzetét látva konferenciázásokba kezdtek, de becsukták az ablakot, nehogy behatoljon a parasztszag; nem olyanokra, akik annyi fáradságot sem vettek, hogy Angyalföld vagy Mária-Valéria, telep nyomorában küzdő proletárasszonyoknak megköszönjék, hogy sokszor tíz gyermeket adtak a hazának. Nincs szükség olyan vezetőkre, akik tudásukat és intelligenciájukat nem az emberszeretettel egészítették ki, hanem a gőg páncéljával vértezik magukat és a népet nem vezették, hanem Isten kegyeletéből uralkodtak rajta.” Horváth Béla verses kötetéből épp az ragadja meg őket, ami a korábbi emigrálót felbőszítette: Horváth Béla forradalmisága, mélyen szociális tartalmú, a szegényekért és elnyomottakért lázadó katolicizmusa. „Horváth Béla, forradalmár költő – állapítják meg elismerően. – Forradalmár, de egy ’klasszikus eszme’ a katolicizmus, harcosa… Külföldi nagy kortársaival, Chestertonnal, Claudellel, Papinivel valamint számos kitűnő intellektuellel az Egyház segítségére siet, hogy amit a bóbiskoló klérus a XIX. században elmulasztott, azt a harcos költők szent forradalmában vigyék diadalra a XX. században.”

A nemzeti elnyomás nehéz évei alig ébredező gyermeki lelkükben felébresztette a magyarsághoz tartozásuk tudatát. Hitvallásuk lett magyarnak lenni, de a forradalom nemzeti mámora sem szédítette túlzásokba őket. A sovinizmusnak, amely az elmúlt századoktól egészen mostani emigrációnkig annyi kárt okozott a magyarságnak, nyomát sem leljük bennük. Korukat meghazudtoló higgadtsággal és bölcsességgel vallják: „A magyarság szellemétől éppen úgy távol áll a gyűlölet szító túlzott nacionalizmus, mint nemzeti büszkeségünket bántó szocialista internacionalizmus.” Megható őszinteséggel utasítják vissza a magyarság jó hírének védelmében az antiszemitizmus vádját is: „Vádolnak bennünket [magyarokat] antiszemitizmussal, pedig a magyarság nem azonosította magát az embertelenségekkel sohasem.” Megmagyarázzák az egyes magyar munkásokkal elégedetlenkedő nyugatiaknak is, miért „nem szeret a magyar munkás dolgozni.” Azért – felelik – mert „a kommunizmus meggyűlöltette áldozataival a gyárat, a hivatalt, a munkát. Idő kell, amíg a munka ideális értelmét és értékét újra megtanulja a menekült munkás.”

Nyugatról egyébként nem a legjobb a véleményük. Nem önnön sorsukkal elégedetlenek, nem önmaguk szegénysége bántja őket, nem nyugati iskolás társaik jólétét irigylik. Ilyen panaszra sosem nyílik szájuk, ilyen panaszt nem lehet írásaikban találni. Nyugatra azért neheztelnek, mert a magyarság „segítség helyett csak ígéreteket kapott” és ők „egy cselekvésképtelen, tunya Nyugatot” ismertek meg, amint mondják, ideáljaikban csalódtak. Ez a magyar fiatalság nyugati kortársaik problémátlan, könnyelmű és sokszor léhának tűnő életmódját nyugtalansággal szemléli. A sok csatát megjárt öreg harcosok fölényével tekintenek a nyugati fiatalságra. „Csak arra lennék kíváncsi, – írja, egyikük – hogy tizenkét esztendei iga és terror után, hogyan nézne ki ez a fiatalság? Maradna belőlük valami? Azt hiszem semmi. Masszává válnának, amit elmosna a tavaszi zápor. Az eszme fegyvereivel sem tudnak ellenállni. Mi lesz akkor, ha fegyverre kerül a sor? Mert fegyvert sohasem fognak ragadni…” Nem tagadják türelmetlenségüket sem. Bevallják, hogy alig tudnak uralkodni magukon és sokan közülük már nem bírják. Nem akarnak idegen nép nyakán élősködni. „Mi, igaz magyarok azért jöttünk el, – írják – mert az UNO s az egész Nyugat ígért, ígért. Sokan hevernek már fél éve lágerben s akik a szovjet ellen harcoltak otthon, itt most éhségsztrájkot kezdenek az USA ellen.” Keserűen állapítják meg: „Kényelem, szórakozás, pénz, autó, pincsi kutya… Ilyen környezetben élünk most.”

Ez a fiatalság egy legyilkolt nemzet gondjait hordozza gyönge vállain. Ha az idegen város parkjában sétál és fiatal szerelmes párt lát összebújva sugdolózni, az jut eszébe, hogy „a mi kedvesünket ÁVO-s legények rugdossák otthon, ruszki katonák gyalázzák, vagy tán a nyomor kéjhölgyükké tette őket.” A „szerelmes május” ragyogásában azt kérdezik: csoda-e hát, hogy „az a munkás fiatal a lágerek erkölcstelenségében keres vigasztalást?” A kérdésre azonnal felelnek is: „Mi is csak emberek vagyunk… A flüchtling is ember…” Ha az újságokban hercegek, bárók és filmsztárok esküvőiről olvas, az jut eszébe: „Apánk fél éve nem írt, lehet, hogy nem is él már, mikor látjuk viszont őt? A hazulról jött leveleket reszkető kézzel bontjuk fel, mert most ezt a barátot, most azt a professzort vitték el… S ilyenkor oktalanul bár, de éjszakákon át gyötör bennünket az égető kérdés: Nem volt gyávaság? Nem volt árulás ott hagyni őket?”

Lehet-e ezeket a fiatalos hevülettel megírt őszinte sorokat meghatottság nélkül olvasni? Ha nem tudnók, hogyan viselkedtek a tizenhatévesek a forradalomban, ha nem tudnók, mi történik odahaza és a nagyvilágban, talán a mi egykori komolykodásunknak tekinthetnők az ő megfontolt komolyságukat, ifjonti érzelgősségnek nemzeti aggodalmaikat és világfájdalmukat. De tudjuk, hogy igazuk van. Ez a csodálatos ifjú nemzedék minden tiszteletet megérdemel. Mi, akik nem vehettünk részt velük együtt az idegen elnyomás elleni hősi harcban, meghajtjuk előttük fejünket. Sokszorosított diákújságjaikat olvasva bátran mondhatjuk, hogy sok emigráns politikusunk tanulhatna tőlük józanságot és felelősségérzetet…

Látóhatár, 1957. 154–157.