A forradalom és tanúi

Tibor Méray: Thirteen Days That Shook The Kremlin, Imre Nagy And The Hungarian Revolution, Frederick A. Praeger, Publishers, New York 1959, 290 oldal.

József Kővágó: You Are All Alone, Frederick A. Praeger, Publishers, New York 1959, 295 oldal.

Két könyv, két különböző nézőpont. Egyiket volt kommunista írta, a másikat egy kisgazdapárti, de egyiküknek sem sikerült az 56-os forradalom mély, nagy titkainak megfejtése. Megszámlálhatatlan külföldi munka és tagadhatatlanul jelentős magyar kísérletek után a Magyar Október még mindig történetírójára vár.

 Ez lett volna Nagy Imre?

Kétségtelenül tehetséges meseszövéssel viszi végig az olvasót Méray azon a tizenhárom napon, amely „megrázta a Kremlt”. (Nagyonis ismerős allúzió az amerikai John Reed nagysikerű munkájára a bolsevik forradalomról: Ten Days That Shook The World.) Riportázs stílusban összegezi azokat a közismert eseményeket, amelyeket ma már az is betéve tud az emigrációban, aki nem volt otthon és érdeklődése arra a gazdag irodalomra van utalva, amely néhány tucat nyelven tárgyalja a magyar forradalmat.

Méray liberálisan kezeli forrásait és szerényen elhallgatja a múltját. Kiadója csak annyit jegyez meg róla a borító lap hátsó, belső oldalán, hogy „szakított a párttal és a forradalom leverése után Párizsba menekült, ahol jelenleg is él”. Nem vagyunk boszorkányégetők és nem keresünk kísérteteket ott, ahol nincsenek, de azt mégis meg kell jegyeznünk, hogy Méray sokkal emberibb és rokonszenvesebb lenne mindnyájunknak, ha elöljáróban elmondja, hogy tulajdonképpen kicsoda is ő. Ha őszintén bevallja, hogy egyik propagátora vagy éppen kitalálója volt a koreai baktérium-háború borzalmas meséjének. Annyi önbírálatot külföldön is gyakorolhatott volna, mint Rajk és társai újratemetésének napján, 1956 október 6-án, amikor azt írta az Irodalmi Újságban, hogy „együtt csaholtunk a csahosokkal” … Illyés Gyula és Németh László vagy Déry Tibor és Lukács György nem csaholt együtt a csahosokkal!

Méray Tibor nézőpontja árulja el, hogy teljesen nem tudott szakítani azzal a bukott eszmével, amelyben a maga módján hitt és bízott. Ezt a feltételezést nem közömbösíti a magyar táj és évszakok patetikus leírása és az események kombinálása pontos időjárásjelentésekkel. Engem még külön bosszantott a parasztromantika felelevenítése. Mindjárt könyve elején „élvezhetjük”, amint a magyar ősz érzékeltetésére –, amelyben Nagy Imre várta, hogy a nemzet szólítsa – mesterkélt elragadtatással ír a szüretről. Legények, leányok jókedvűen, vihorászva szedik a szőlőt, dalolva táncolva mezítláb tapossák a fürtöket a kádban… Ejnye-ejnye, hát ennyire elmaradt volna a szőlőtermelés modernizálása a kommunizmusban? Én tizenkét évvel ezelőtt vettem részt utoljára szüreten Magyarországon, de már akkor is igen elterjedt volt a szőlő-daráló használata, vagy azokat is elvitték az oroszok és visszatért a mezítlábas módszer, amely, hogy egészen pontosak legyünk, a csömöszölést követte?

Nagy Imre a szerző beállítása szerint a magyar nép szeretett atyja volt, Kossuth apánkhoz, de még inkább ahhoz a fogalomhoz hasonlóan, amelyet az amerikai „Grandpa image”-nek nevez és jelenleg Eisenhower elnök személyesít meg a politikában. Ez a Nagy Imre mindig sokkal közelebb volt a magyar néphez, mint a kommunista párthoz és ha választani kellett, ha Moszkva és Rákosi döntés elé állította, mindig a magyarságot vállalta, az ő érdekeiért szállt síkra. Mi is ilyennek ismertük, vagy látjuk őt. A baj azonban ott kezdődik, hogy Méray (és Aczél Tamás és sokan mások) beszámolója szerint mintha Nagy Imre mégsem értette volna meg egészen, hogy a forradalom a magyar nép spontán felkelése a szovjet katonai megszállás és a kommunista uralom ellen. Legalábbis erre kell következtetni első reagenciáiból és az első napok alatti magatartásából.

Mint valamennyien jól tudjuk, 1956 október 23-án este Nagy Imre a Parlament egyik ablakából, ahová barátai és hívei tuszkolták, beszédet intézett a tüntetőkhöz: „Kedves elvtársak…” – kezdte, de az izgatott tömeg erélyesen tiltakozott: „Nem vagyunk elvtársak, magyarok vagyunk! Hazafiak!” Nem tételezhető fel, hogy Nagy Imre lebecsülte az ösztönös tiltakozás jelentőségét, de akkor miért ment szózata befejeztével az Akadémia utcába, a következő napok alatt miért ült olyan hűségesen a pártközpontban és miért tette magáévá a levitézlett Politikai Bizottság határozatait?

Méray nem tisztázza Nagy Imre „fogságának” rejtélyét, pedig a hiteles, történelmi portré megrajzolása lehetetlen az első három vagy négy nap alatti viselkedésének elfogulatlan kiértékelése nélkül. A könyv alapján noha egy utalásból erre következtethetünk – nem lehet pontosan megállapítani, hogy Nagy Imre is végig a pártközpontban lakott-e, mint a többi korifeus.

A 133. oldalon olvassuk, hogy Nagy Imre vasárnap, október 28-án éjszaka a „Központi Bizottság főhadiszállásán tartózkodott, fáradt volt”. Az értelmiségiek küldöttsége a Parlamentben kereste, s miután nem találta, ott töltötte az éjszakát, ahonnét reggel átment az Akadémia utcába. Nagy Imre éppen jött le a lépcsőn, rövid heves vitába keveredtek, majd az autóját előreküldve, a szép őszi napsütésben a Parlamenthez sétált. A járókelők „bizakodva tekintettek rá”, egyikükkel-másikukkal kedélyesen elbeszélgetett, nyugodtnak, bizakodónak látszott. Már nem volt „fogoly”. De akkor miért lakott mégis a pártközpontban, amelyet szovjet tankok őriztek?

A könyvnek nem hibája, hogy ilyen intimitásokat elárul, sőt éppen ez egyik legnagyobb érdeme és értéke. Még többet érne azonban, ha Méray úgy számolhatna be minden fontos eseményről, bizalmas tárgyalásról és nagy jelentőségű döntésről, ha maga is ott lett volna. Közvetlen értesülés vagy személyi tapasztalat híján mások adataira van utalva. Nagy Imrét leginkább feltételes módban halljuk beszélni. A szerző „körönkívülisége” Mikoján és Szuszlov tárgyalásaival kapcsolatban derül ki a legfeltűnőbben. Méray azt hiszi, hogy a szovjet vezetők több napot, majdnem egy hetet töltöttek Budapesten, október 24-től 30-ig. Egyhelyütt ugyan helyesen írja, ellentmondásban önmagával, hogy másodszor október 30-án érkeztek az Akadémia utcába tárgyalni, valószínűleg magukkal hozva a szovjet kormány szempontjait és feltételeit a kiegyezésre.

A tehetséges és eszes Mikoján, Hruscsov első számú bizalmasa és munkatársa („Anasztázzal megbeszéltem és együtt döntöttünk” – szokta mondani) 1956 nyarán Rákosi megbuktatásában is segített, a forradalom idején meg kétszer volt Budapesten. A riasztó hírek hallatára október 24-én Szuszlovval együtt érkezett meg. Rövid tájékozódás után a szükségesnek vélt személyi és politikai változásokat végrehajtották és visszarepültek Moszkvába. A helyzet kiértékelése után újból Pestre mentek és így jelentek meg október 30-án az Akadémia utcában. Erről a hazai és a világsajtó egymásnak ellentmondó beszámolókat közölt. Feltehető, hogy ez a második útjuk győzte meg őket arról, hogy ki kell egyezni a forradalommal, mert az spontán akció, az egész nemzet ügye. Az Akadémia utcából többször felhívták a közvetlen vonalon Hruscsovot, vele hosszan tárgyaltak és így születhetett meg az októberi lengyel események belekalkulálásával az a nagyjelentőségű szovjet kormánynyilatkozat, amely kilátásba helyezte a szovjet csapatok kivonását Lengyelországból, Magyarországról és Romániából s új alapokra kívánta helyezni a Szovjetunió és szövetségesei kapcsolatait.

Fontos dokumentum lenne a tárgyalások és a telefonbeszélgetések szövege: kár, hogy senki sem tud bizonyosat róluk, Mikoján és Hruscsov telefonbeszélgetését állítólag hangszalagra vették. E hangszalagot Nagy Imre magával vitte a jugoszláv követségre, ahonnan Belgrádba került. Ha így van, egy nap talán közreadják a történelmi értékű dokumentumot… Belgrád szintén érdekelt volt egy okos, korrekt kiegyezésben. A londoni „Observer” kitűnő szerkesztője, Richard Loewenthal a „Monat” című folyóirat 1958 októberi számában azt írta, hogy Hruscsov és Mikoján az 1956 november elseje és harmadika közötti időben meglátogatta Titót Brioniban, akivel feltehetően a magyar kérdés megoldásáról tárgyaltak.

A szovjet kormánynyilatkozat hatására – amelyet a moszkvai rádió október 30-án este ismertetett és a „Pravda” másnap közölt a „magános” Nagy Imre egyszerre felszabadult: az ő elképzeléseit igazolta, politikáját támogatja Moszkva! Sokan hiszik is Nyugaton, hogy az október 31-i helyzettel kiegyezett volna a Kreml. Hruscsovék azonban a varsói egyezmény felmondását és a semlegességi nyilatkozatot, főleg pedig annak az Egyesült Nemzetektől és a nyugati nagyhatalmaktól kért garantálását nem tűrték, ezért döntöttek a beavatkozás mellett.

Mások azzal magyarázzák a november negyediki beavatkozást, hogy a Kremlben a szuezi válság kiszélesedésétől tartottak. A szovjet vezetők azt hitték, hogy nyakukban van a harmadik világháború és a csatlós övezet leszakadásának megakadályozására, elrettentő példaként torolták meg oly borzalmasan a magyar nép elszánt, bátor megmozdulását.

Bárhogy is volt, október 30-a után száznyolcvan fokot fordult Nagy Imre magatartása. Addig a kommunista pártközpont „foglya” volt és a forradalmat csitította; most a forradalmi tanácsok hatása alá került, követeléseiknek igyekezett eleget tenni, ahelyett, hogy az erdélyi fejedelmek okos ravaszságával és politikai öncélúságával Moszkvát hitegette volna az addigi eredmények megtartása és – ha lehet – továbbfejlesztése érdekében.

A „kettős hatalom” állapota következett be. Az alkatában és lényegében változó központi hatalom mellett, legtöbbször azonban ellene, ott voltak a forradalmi tanácsok, amelyek ténylegesen kormányoztak. Követeléseik Nagy Imrét eltérítették irányától és koncepciójától, a miniszterelnök messzebb ment, mint szabad vagy tanácsos lett volna. A forradalom vesztét végeredményben azok idézték fel, akik a legjobban hittek benne, a legtöbbet tettek érte.

Az a Nagy Imre, amilyennek a forradalom második felében rajzolja meg Méray, egy habozó, kapkodó, bizonytalan politikus, akit az események elsodortak. A kettős hatalom őrlődése mellett a régi fajta kommunista rend erői – a forradalom kimenetelére oly végzetes „harmadik” és sajnos, igazi hatalom – és a színfalak mögötti manőverezések még inkább porlasztják erejét, zavarják gondolkodását, keresztezik terveit.

A forradalom híreiből is sejthető volt, utána meg teljesen bizonyossá vált, hogy a megbújó, intakt karhatalmi és biztonsági tényezőknek, a sokrétű és szövevényes kommunista hierarchia és bürokrácia, a bonyolult totalitárius hatalmi szerkezet önmagukban is működő egységeinek stratégiai szerepük volt a demokratikus kibontakozás feltartóztatásában és a Kádár-rezsim létrehozásában, amelyet november 4-én hajnalban csak bejelentettek, de a felépítését legalább három-négy nappal korábban már -elhatározták és el is kezdték az oroszok. Szabadságharcos csoportok – köztük a legfegyelmezetlenebb és éppen ezért a legveszélyesebb Dudás Józsefé volt, ebben teljesen egyetértek Mérayval – elszórtan és nem egyszer értelmetlenül és céltalanul küzdöttek; politikusok a Parlamentben érveltek és terveztek; forradalmi rádiók egész nap sugározták nem mindig politikus követeléseiket: közben a szovjet tankok által őrzött központokban, párthelyiségekben és ÁVH-laktanyákban, sőt még a börtönökben is a „régi” rend, a forradalom előtti kommunista rendszer makacs, bigott, elszánt hívei és támasztékai mindenről tájékozódva és felkészülten várták az időt a cselekvésre.

A szolnoki garnitúrát fokozatosan szedték össze az oroszok. Horváth Imre külügyminisztert az ENSZ new yorki közgyűléséről jövet Pozsonyban utasították, hogy hová menjen. Kádár nyilvánvalóan kettős szerepet játszott. Elismerte és dicsőítette a forradalmat, közben Andropovval vagy éppenséggel Szerovval tárgyalt a puccsról. November harmadikán minden oroszokhoz húzó kommunista „leköszönt” kormánytagságáról, hogy idejében Szolnokon legyen a „forradalmi munkás-parasztkormány” megalakulásának proklamálásakor. Ezekről a manőverezésekről is többet szerettünk volna hallani Méraytól!

Tájékozatlansága vagy óvatossága tarthatta vissza a forradalom és a szovjet be-avatkozás igaz, őszinte történetének megírásától. Általában Nagy Imre körére korlátozta a szerepek és a közszereplők ismertetését. Hogy a kommunista párt összeomlásával keletkezett politikai vákuumot miért töltötte fel oly gyorsan a magyarság intelligenciája, alkalmazkodó képessége és ösztönös igazodása, arról nincs mondanivalója, vagy amit mond, az bizony gyatra képzeletre és ,bizonyos jellegű elszigeteltségre vall. Bosszantó Kovács Béla, Tildy, Németh László, Bibó István vagy Farkas Ferenc félszeg jellemzése. A kívülálló beszél róluk, aki nem is olyan régen még egészen mást gondolt és írt a kommunizmust kezdettől ellenző vagy azzal szembe került politikusokról és írókról.

Méray még csak kísérletet sem tett arra, hogy azt a mély történelmi törekvést föltárja, amely évszázadokon át kereste a magyar megoldás feltételeit és mindig korszerűen fogalmazta meg a nép kívánságait, programját. Ennek az irányvonalnak az utolsó negyedszázadban a népiek voltak az irodalmi és politikai képviselői, akik a forradalomban újjáalakították a Parasztpártot Petőfi nevének hozzáadásával. Ha Méray megértette volna szerepüket és könyvében ezt ki is emelte volna, akkor egyszerre érthetővé vált volna, miért tűnt el a politikai élet homlokteréből hamarosan minden olyan pártíró és kommunista intellektüel, akikről a tájékozatlan megfigyelők azt hitték, hogy ők csinálták a forradalmat. Dehogy is ők csinálták! Közvetlenül előtte kifejezést adtak elégedetlenségüknek és felháborodásuknak, de azt állítani például, hogy „Kucsera elvtárs” felfedezője a magyar forradalom viharmadara lett volna – nagy tévedés és történelmi banalitás.

Méray adós maradt a magyar szellem szerepének ismertetésével és korán vette kezébe a tollat ahhoz is, hogy Nagy Imre életének legfontosabb tizenhárom napját megírja. Több anyag, gondosabb megfigyelés, alaposabb kutatás és rendszerezéssel párosult kritika kellett volna hozzá. Külföldi munkával szemben elnézőbbek lehetünk, mert az a fontos, hogy írnak rólunk, az ügyünkről. Magyar író legyen tapintatosabb és okosabb, akkor szólaljon meg, ha újat, ha többet tud mondani.

Méray könyvét fogyatékosságai ellenére is örömmel üdvözöljük. Különösen jó szolgálatot tett a világ kommunista és társutas intellektueljeinek meggyőzése érdekében, mert nekik csak egy volt kommunista adhatja elő hitelesen, hogy mi történt 1956. október 23-a és november 4-e között Magyarországon.

2. Tájékozódás és érvelés

Megrázó, emberi dokumentum Kővágó József könyve, amelyet szintén a new yorki Praeger cég adott ki, de mint mű nem hasonlítható össze Mérayéval, aki mégis csak író és az 1956-os őszi eseményeket némi szakszerű analízissel foglalta össze.

Kővágó a forradalom módszeres tanulmányozása helyett önéletrajzot írt, minden művészi igény nélkül. A többször átdolgozott munka a szerző letartóztatásával kezdődik (1950. május 24) és az Egyesült Nemzetek ötösbizottsága előtti tanúvallomásával (1957. február 28) végződik. A börtönrészbe beleszőtte háború alatti ellenállási és háború utáni politikai tevékenységét, a néhány oldalas epilógusban pedig kitért emigráns munkásságára is, így könyve felöleli mindazt, ami vele vagy körülötte történt az elmúlt másfél évtizedben.

Soha még nem éreztem fájóbban, mint Kővágó József élettörténetének nagyon figyelmes áttanulmányozásakor, hogy mennyire rabja önmagának bárki is, ha tollat vesz kezébe és alkotása lázában vagy varázslatában egyszerűen képtelen hazudni. Budapest volt polgármestere megható őszinteséggel, nem egyhelyt túlbuzgósággal meséli el börtönélményeit és alakoskodás nélkül vallja be, hogy a forradalom milyen lenyűgöző hatással volt rá.

Persze, az ő esetében is könyörtelenül jelentkezik az a tragikus dilemma, amely minden politikai fogolynak kettős rabság; a fizikai fogság borzalmaival sokkal megalázóbb tusakodás párosul: lélek és értelem sebzett viaskodása, hogy a koholt vádakat vállalhatják-e vagy sem? A kommunisták az összeesküvési percekben a vádlottakat olyan cselekmények beismerésére kényszerítik, amelyeket sohasem követtek el, de ha mégis véghez vittek volna, akkor a legnagyobb hősök lennének. Érthető tiltakozásukkal, utólagos magyarázkodásaikkal tulajdon illúzióikat semmisítik meg.

Kővágó hosszú és kegyetlen vallatása során végül is vállalkozott arra, hogy a bírósági tárgyaláson a fabrikált jegyzőkönyvet emlékezetből felmondja. Gondolt arra ugyan, hogy változtat a szövegen, de aztán mégis úgy döntött, hogy tartja magát a szószerinti előadáshoz. A tárgyaláson jelen volt és állandóan rászegezte tekintetét az a magas rangú ÁVO tiszt, aki az ő „vallomását” készítette és aki megígérte, hogy „nem akasztják fel, jobb börtönbe kerül, a felesége rendszeresen látogathatja, vele rendszeresen levelezhet”, ha „rendesen” viselkedik.

Ez idáig rendben is van, senki sem kifogásolhatja, legkevésbé az, aki nem ült kommunista börtönben, hogy a rettenetes nyomásnak, a szörnyű kínzásoknak, a borzalmas kényszernek engedett. Kár volt azonban egy szigorú erkölcsi és elvi principiumot kontrasztként behozni az amúgy is drámai képbe. A perben szerepelt Zsedényi Béla is, aki a bíróság előtt kijelentette, hogy „teljesen ártatlan, semmiben sem bűnös, a vallomást fenyegetések és ütlegelések hatása alatt írta alá”. Kővágó könnyedén megjegyzi, hogy „az öregúr makacssága impresszionálta” őket. És hasonló könnyedséggel veti oda, hogy a többi vádlott is – neveket említ – példásan eljátszotta szerepét. Nem lett volna helyesebb rájuk hagyni, – kettő még életben van – hogy úgy adjanak számot viselkedésükről, ahogy azt jónak látják?

Kővágó József több mint hat évi embertelen szenvedés után 1956 szeptember 19-én szabadult a Gyűjtőfogházból. Három nap múlva feleségével vidékre utazott és csak október 21-én tért vissza a fővárosba. Október 23-án egy rokonuknál voltak látogatóban, akiknek elsőéves orvostanhallgató lányuk vacsora közben hozta a hírt, hogy mi is történt aznap Budapesten, de barátaival szkeptikusan hallgatták a beszámolót és Gerő beszéde alatt dühösen lezárták a rádiót.

Szkepticizmusát a következő napokban fokozódó érdeklődés váltotta fel. Lejártak az utcára, elvegyültek a tömegbe, figyelték a fiatal szabadságharcosok akcióit, aztán megint visszamentek egy barátuk lakásába, ahol szállásuk volt és a nyugati rádiókat hallgatták. Október 26-án este Kővágó elkészítette a forradalom mérlegét: az „első hullám” az írók és intellektüelek támadása volt a kommunizmus ellen; a „második hullám” az ifjúság felsorakozásával és lelkes tüntetésével jött; a „harmadik hullám” a munkásság csatlakozását hozta, ami forradalmi- és munkástanácsok spontán alakításában nyilvánult meg.

Október 27-én újjáalakult a Nagy Imre-kormány, – Tildy és Kovács Béla csatlakozásával. Este, amikor Kővágó éppen arról elmélkedett, hogy „most már neki is kellene valamit csinálni és mi is legyen az?” megszólalt a telefon és a Parlamentből Dobi István kérte. Az első napok reagenciáiból az tűnik ki, mintha Kővágó várta volna, hogy „hívják”, most mégis csodálkozással kérdezte, hogy „ki az a Dobi?” Akkor Tildyt jelentette a háziasszony, aki erősködött, hogy őt biztosan ismeri. Kővágó átvette a kagylót és bizony alaposan odamondogatott az egykori köztársasági elnöknek. „Fogalmatok sincs, hogy mit akar a nép … A forradalom elsöpör benneteket” és mint a forradalom vátesze erélyesen követelte, hogy „az elesetteket nyilvánítsák mártírnak és azonnal mondják fel a varsói egyezményt”. Tildy csillapította, hogy mindent megbeszélnek személyesen, miért nem megy be hozzá másnap reggel a Parlamentbe, amiben végül is megállapodtak.

Ugyanabban az órában, amikor Kővágó a kormány elsöprésével fenyegette Tildyt, az ország hangulatát oly hűen tükröző miskolci rádió is felsorolta a kifogásokat, de hozzátette, hogy „népünk bízik Nagy Imrében” és amikor a szerző október 28-án reggel a Parlament felé gyalogolt, már utcán volt a Szabad Nép híres vezércikke: „Híven az igazsághoz”. „Egész népünket átfogó és eggyéforrasztó, nagy demokratikus mozgalom fejlődött ki hazánkban. A népi mozgalom legnagyobb erejét és halált vállaló szenvedélyességét a hazaszeretet adta meg”.

A Parlamentben, ahol a kormány székelt, először Dobit kereste fel, akivel rövid, szarkasztikus szópárbajt vívott, de Tildyvel szemben sokkal előzékenyebb volt, mint előző este, bár magában arra gondolt, hogy „milyen népszerűtlen is ez az ember”. A találkozásnál jelen volt a Szürke Eminenciás, egy közismert kisgazdapárti újságíró, aki politikai közvetítéssel foglalkozott és mindjárt a kiszabadulása után Kővágót is felkereste, majd október 22-én este újból meglátogatta, hogy valamiféle kombinációba bevonja. Tildy megkérdezte, nem gondolt-e arra, hogy csatlakozik a kormányhoz, de Kővágó az invitálást elhárította. Sokkal fontosabb, mondotta, hogy Kovács Béla feljöjjön Budapestre, amit erősen szorgalmazott.

Október 29-én megint a Parlamentben van, újból követeli a varsói szövetségből való kilépést, sürgeti a politikai jogok biztosítását pártok alapítására és a szabad választásokat. Harmincadikán, most már rendszeressé vált parlamenti látogatásai során Maléterrel találkozott, aki a katonai helyzetről beszélgetett egy kisebb csoporttal. Nem hisz az oroszokban, jelentette ki Maléter, és úgy rendelkezett, hogy tankok őrizzék a Budapestre vezető főbb útvonalakat. Kővágó azt javasolta, hogy ha „az oroszok valóban visszavonulnak, akkor Maléter is vonja vissza tankosztagait az utcáról, nehogy a lakosság ősszetévessze az oroszokéval (hát nem volt rájuk mázolva a Kossuth-címer?…) és különben is a főváros már megelégelte a tankdübörgést”. Miután Maléter nem értette Kővágó jelenlétét, – „nem voltam a kabinet tagja és nem volt hivatalos rangom” – Tildy megmagyarázta, hogy kicsoda, majd félrevonta Kővágót és megkérdezte, miért nem megy el a kisgazdapártiak gyűlésére.

A gyűlés egy magánházban volt, amelynek öt vagy hat szobájában „száz-kétszázötven lehetett a résztvevők száma”. Hosszú évek után itt tartotta első nyilvános beszédét Kővágó, amelyben kijelentette, hogy Kovács Bélát tekinti a Kisgazdapárt vezetőjének és sürgette, hogy „kezdjék el az újjászervezést, vegyék fel a kapcsolatot az ifjúsággal, a forradalmi szervezetekkel és a többi pártokkal”. Az ideiglenes pártvezetőségbe egyhangúan beválasztották.

Október 31-én nagy tömeget talált Tildy hivatalában, A melegen gratuláló tömeghez ő is csatlakozott, hozzátéve, hogy ·a kormány még mindig adós a varsói egyezmény felmondásával. Ekkor hirtelen megszólalt a telefon, a szovjet követségről Tildyt kérték: Mikoján akar vele beszélni. Tildy a Parlamentet javasolta a tárgyalás színhelyéül. A szovjet államférfi ezt elutasította, így valahol félúton, valószínűleg az Akadémia utcában találkoztak.

Kővágó a távozó Tildy lelkére kötötte, hogy ne felejtse el a varsói egyezményt és közölje Mikojánnal, hogy „a kommunista párt zsarnoki uralmának vége, ezentúl többpártrendszer lesz és szabad választásra készülünk”. Amíg Tildy oda volt, a Szürke Eminenciással beszélgetett és éppen menni készült, amikor Tildy visszaérkezett. „Mi történt?” – kérdezte, Tildy diadalmasan felelte: „Mikoján mindenbe beleegyezett…”

November l-én korán reggel telefonon értesítették, hogy Kovács Béla elindult Budapestre. A Parlamentben komor volt a hangulat, mert a Mikoján-egyezmény ellenére a szovjet egységek beözönlése tovább tartott, Tildy deprimáltan jegyezte meg, hogy „a szovjet veszély igen nagy és Nagy Imre dühös, elszánt lépésre készül”. Kővágó: „Minél elszántabb, annál jobb!”

Nagy Imre átvette a külügyek vezetését és a mindenfelőli nyomásnak engedve kinyilvánította Magyarország semlegességét. Felmondotta a varsói egyezményt, az Egyesült Nemzetektől és a nyugati nagyhatalmaktól a semlegesség garantálását kérte, „Budapest vidám volt” – állítja Kővágó, aki változatlanul szkeptikus és aggódó feleségét azzal nyugtatta meg otthon, hogy „szabadok és semlegesek vagyunk… van kormányunk és este Kovács Béla is megérkezik”.

Találkozásukkor megölelték egymást. Kovács Béla „teljesen megváltozott. Robusztus egészségét elvesztette, tekintete hideg lett, arcvonásai megkeményedtek. Ritkán mosolygott, a hosszú fogság tartózkodó, komor emberré formálta”. Kővágó unszolta, hogy „ismerje fel a helyzetet, ne hezitáljon tovább, mert úgyis majdnem későn érkezett, Kovács Béla ingerülten felelte, hogy ne erőszakolják kormánytagságát, ő „magános ember”, aki senkiben sem tud bízni, de benne, mármint Kővágóban természetesen bízik.

Egy idő után Kovács Béla mégis csak felengedett és hosszú, baráti beszélgetésben kifejtette, hogy a magyar nép teljesen szabad akar lenni, „a kommunizmus semmiféle változatát nem kívánja”. Jól ismeri az oroszokat, fél, hogy cselfogásról van szó, a Szovjetunió sohasem fogja megengedni, hogy egy leigázott nép a szabadságát visszanyerje, mert azzal az egész kommunista tábor felbomlása kezdődnék el. A kormány nem merte vállalni a forradalom programját, miért csatlakozzék akkor? Kétkedik a jövőben. Ha belépne, akkor sem tudná a kormányban a nép igazi érdekeit képviselni. Sok a kommunista az országban, bárhogy is érezzenek pillanatnyilag, egy nyugati jellegű demokráciát elleneznének, a 45–47-es évek relatív szabadsága is a múlté. Gazdasági betagolódásunk a szovjet rendszerbe teljesebb és komplikáltabb, mint gondoljuk, reálisan kell keresni a megoldást. A nép szabad akar lenni, de ki hiszi, hogy a szovjet hatalom árnyékában egy nyugati típusú demokráciára berendezkedhetünk? A Nyugat, hogy rajtunk segítsen, nem kockáztathatja meg a háborút …

Kővágó azzal érvelt, hogy „a semlegesség a Nyugatnak jó ürügy a beavatkozásra (Sic!), míg a Szovjetuniónak biztosítja tekintélye megóvásával a kivonulást (Sic!)”. Amikor kibeszélgették magukat, átmentek a Parlamentbe, ahol Tildy a legelőzékenyebben fogadta őket, de Kovács Béla „hideg volt, mint a jég” és elhárította a felajánlott tájékoztatást. A Szürke Eminenciás aziránt érdeklődött, elkészítheti-e a sajtó-kommünikét kormánytagsága megerősítéséről, de Kovács Béla előbb Nagy Imrével akart beszélni.

Míg Kovács Béla Nagy Imrénél volt, a Szürke Eminenciás Kővágót faggatta, hogy mi szeretne lenni. Ö személyesen azt hiszi, hogy legeredményesebben az Egyesült Nemzeteknél képviselhetné Magyarországot, de ezt Nagy Imre magának tartotta fenn, ezért – a Szürke Eminenciás azt javasolta: neki, hogy lépjen be a kormányba, amire viszont Nagy Imre, akivel egész idő alatt egyetlen egyszer sem találkozott, sohasem kérte. Maradt a polgármesterség, amit Kővágó csak „választással és nem kormánykinevezéssel” lett volna hajlandó elfogadni.

Amikor a szerző november 2-án bement a Kisgazdapárt központjába, mindenki rohant hozzá gratulálni. „Meg voltam lepődve és nem értettem az egészet, megmutatják az újságot, az első oldalon az állt, hogy Kővágó József újból Budapest polgármestere”.

A Parlamentben azt követelte Tildytől, hogy a kormányt a pártok szavazati arányában szervezzék át. A Kisgazdapártnak az 1945-ös 57 százalékos választási eredménnyel arányos többséget kell biztosítani. (Úgy látszik, az 1947-es választásról megfeledkezett és a forradalomban alakult pártokról sem vett tudomást.) Tildy azt felelte, hogy velük -szemben Moszkva „kritikus”, a Szovjetunió sokkal nagyobb valószínűséggel ismerne el egy olyan kormányt, amelyben a szocialisták vannak többségben. Kovács Béla igyekezett Kővágót rábeszélni, hogy engedjen és fogadja el Tildy nézeteit. „Komor hangulatban váltunk el.”

Későn este újból bement a Parlamentbe, ahol Tildy és néhány miniszter várta. Tildy kérte, hogy vállaljon tagságot abban a politikai bizottságban, amelyet a kormány Losonczy Géza vezetésével küldött ki, hogy az oroszokkal „Magyarország új nemzetközi politikai státusát” megtárgyalja. A bizottság kinevezését a Kossuth Rádió este hat óra húsz perckor jelentette.

November 3-án délben rövid időre bement a városházára, ahol a titkárság örömmel üdvözölte, de a szobájában Bechtler alpolgármestert találta, aki ideiglenesen intézte a város ügyeit. Röviden elbeszélgettek a szükséges változtatásokról és reformokról. Kővágó megígérte, hogy ötödikén, hétfőn átveszi hivatalát. Este Kovács Béla lakásán a Kisgazdapárt vezetősége ülést tartott és Kővágót „titkos szavazással” megválasztotta főtitkárnak. Későn ment haza, hajnalban ágyúszóra ébredt, az orosz támadás megkezdődött…

Zavaros órák következtek. Először arra gondolt, hogy bemegy a Parlamentbe, – ahonnét korábban Tildy már telefonált érte, de „a háziasszony nem keltette fel” – és Budapestet nyílt városnak – nyilvánítja, ami – írja – „az én kötelességem lenne”… Többször lerohant az utcára, templomban is volt, majd' úgy döntött, hogy felesége a háziasszony társaságában kórházba megy, ott próbálnak megbújni. Ő gondosan megborotválkozott és a legjobb ruhájába öltözött, mintha egy „nagy eseményre készülne”. Azt tervezte, hogy lerohan az utcára és elkéri az első szabadságharcos fegyverét „néhány percre.” De ezt sem tette. A telefon szüntelenül csengett, eleinte nem vette fel a kagylót, majd válaszolt a hívásokra: a barátai könyörögtek, hogy meneküljön! November 23-án még részt vett a Kisgazdapárt utolsó vezetőségi ülésén, aztán elbúcsúzott Kovács Bélától és Tildytől. 30-án a családjával Ausztriába menekült.

Abban a pillanatban, amikor átlépte a határt, Kővágó József is emigráns lett, akinek hatalmából a hazai események alakítása kiesett. Mivel a kormány tagja nem volt, az a politikai bizottság, amelybe kinevezték, meg sem alakult, nemhogy az oroszokkal tárgyalhatott volna és polgármesteri hivatalát sem foglalhatta el, a forradalom mechanizmusáról és a dolgok belső menetéről közvetlenül nem tud beszámolni. Amit tud, azt csak hallomásból tudja. Könyvét elolvasva csak arra következtethetünk, hogy Kővágó fanatikusan hitt a forradalom teljes kifutásának lehetőségében és azt remélte, hogy a forradalmi helyzet a legszélsőségesebb követelések alapjain konszolidálódik. Különben bizonyára ő is azzal az önfegyelemmel párosult bölcsességgel értékelte volna ki a rendkívül kényes és bonyolult viszonyokat, a nagy feszültségű eseményeket és a külpolitikai 1ehetőségeket, mint Nagy Imre, Ti1dy, Kovács Béla, Farkas Ferenc és Bibó István, akik egy pillanatra sem függetlenítették magukat és terveiket a kegyetlen, kényszerítő realitásoktól. Kővágó a forradalomban tájékozódott és vitatkozott, amiről tisztességesen, bátran és tehetsége szerint őszintén beszámolt.

Kovács Imre

Látóhatár, 1959. 463–471.