Kovács Imre

Megint megtaláltuk az utat

A HÁBORÚ ELEJÉN, de már a vereség nyomasztó tudatában a kor nagy történetírója, Szekfű Gyula cikksorozatot írt a Magyar Nemzetben ezzel a mindent kifejező címmel: Valahol utat vesztettünk. A múlt század magyar politikai gondolkodói világosan látták helyzetünket és a teendőket; Széchenyi, Kossuth, Kemény vagy Eötvös, noha sokszor és sokban eltérőek voltak terveik és vélekedésük, abban megegyeztek, hogy korszerű államban parlamentális demokráciát és autonóm közigazgatást akartak. A feudális rendszer makacs védelmében, a nemzetiségek mind öntudatosabb és vakmerőbb követelései szorításában felvilágosult programjuk elsikkadt, a Habsburg Monarchia összeomlásával pedig ez a politikai gondolkodás is a romok alá került, amely megkísérelte Magyarországot európai rangra emelni.

A két háború között a társadalmi forradalom lehetősége jó ürügy volt az állandósult szükségállapot fenntartására. Az ellenforradalom Bethlen alatt polgárosodott, a konszolidáció azt jelentette, hogy az ántántszíjas tisztek és politikai kollaboránsaik bevonultak a minisztériumokba és a vármegyeházára (potyázóik az alsóbb posztokra), megszállták a kurzus-vállalatokat, újjászervezték a hadsereget és az alkotmányosság látszatáért bevá1asztatták magukat a parlamentbe. Gondolkodásukban mitsem változtak, sajtójuk a revizionizmus és fasizmus frázisaival tömte a rendszer biztos támaszát, a „keresztény” kispolgárságot és a középosztályt, s amikor a nemzeti szocializmus árnyéka ráborult Közép-Európára, egyszeribe visszavitték az országot 1919 keretébe vagy legalábbis annak ideológiájához.

Aligha tagadhatja ma már valaki, hogy Gömbös, Imrédy, Kállay Miklós és Szálasi politikája között nincs meg az összefüggés. Egy maroknyi hívő tábor (művészek, tudósok, írók, falukutatók és művelt polgárok) nem tudta feltartóztatni az, újabb katasztrófát az „utatvesztett” nemzet belesodródott a második világháborúba.

Ezerkilencszáznegyvenöt a magyar történelem cezúrája, a lefojtott indulatokat mégsem szabadíthatta fel, hogy annyi elvetélt próbálkozás után nagy nemzeti forradalom tisztítótüzében újhódjék meg a magyarság, mert Jalta és Potsdam a Szovjet kegyére osztott ki bennünket s Moszkva szabta meg a fejlődés mértékét és irányát. A háború utáni két és féléves demokratikus kísérlet felvillantotta a magyar nép politikai tehetségét, bebizonyította érettségét és rátermettségét sorsa irányítására: a 47-es kommunista puccs a bíztató indulást eltörölte.

De a magyarság egy pillanatra sem szűnt meg ellenkezni, noha akkor, a kommunista terror legsötétebb éveiben, mást nem tehetett, mint alkalmazkodott, a túlélés örök szabályait követve. Kihasználta a lehetőségeket, a nyomást úgy és ott fokozta, ahol és ahogyan a helyzet veszélytelenül megengedte és várta a kedvező alkalmat a leszámolásra. A forradalom útját könnyű kirajzolni, néhány drámai mozzanat (Petőfi-kör július 27-i vitaestje, Rajk október 6-i újratemetése) rendeltetésszerűen sodorta az eseményeket a végkifejlés felé. A robbanás mégis váratlanul jött és az egész világot megrázta. Fényében minden kérds új megvilágításba került; mint villámláskor az élesen kibontakozó táj, a magyar forradalom: egyszeriben feltárta a szovjet tábor valódi helyzetét, de azt a keserű tanulságot is szolgáltatta, hogy az elnyomott népek nem számíthatnak a Nyugat tényleges segítségére.

A forradalom kiértékeléséhez még nincs meg a kellő távlat, bár a teljes anyag birtokában sem lehetne helyesen ítéletet mondani és nagyon valószínű, hogy annyit írnak és vitatkoznak majd róla, mint ezernyolcszáznegyvennyolcról, amelynek történelmi mérlegét mindezideig nem sikerült megnyugtatóan elkészíteni. Egy bizonyos: a magyarság megint megtalálta az utat, a forradalom programja Kelet és Nyugat ellentétének szintézise ugyanakkor az emberi nagyság és hősiesség olyan eseteit nyújtotta, amelyek a mythologia világába emelik szereplőit.

TEVEDÉSEKTŐL ÉS HIBÁKTÓL nem mentes a magyar forradalom. (Melyik volt az?) A tömegindulat izzásában képtelenség fegyelmezetten gondolkodni és cselekedni. Két tényező megítélésében azonban mégsem lehet mindent a körülményekkel magyarázni. Az egyik személyi: Nagy Imre állandó bizonytalansága. A másik sztratégiai: túlfutott azon a ponton, amelyet az adott helyzet a megállásra előírt. Egy harmadik tényező, a Nyugat elérhetetlen magatartása, a végzetelemet jelentette…

Nagy Imre nem volt kész arra a történelmi szerepre, amelyre október 23-a szólította. Mint kommunista a magyarországi fejlődést a titóizmus, a huszadik pártkongresszus és a lengyel események vonatkozásában szemlélte és maximális lehetőségnek a saját újkurzusa folytatását tekintette. Liberális politikája tökéletesen megfelelt annak a kommunista értelmiségnek, amely a Petőfi-körben tevékenykedett.

Feltételezhető, hogy Nagy Imre képesnek tartotta magát a kommunizmus megmentésére és intézkedéseit meggyőződés diktálta: Első politikai megnyilatkozásában, okt. 24-én 12.10-kor, ezt mondotta, a rádióban: „Minden erőnkkel megvalósítjuk az 1953. júniusi kormányprogram elvei alapján – ahogyan azt annak idején a Parlamentben kifejtettem – országunk következetes demokratizálását, a párt-, az állami, a politikai és a gazdasági élet minden területén.” Aztán egy félreérthetetlen mondat: „Minden lehetősége megvan annak, hogy politikai programunkat a magyar népre támaszkodva a kommunisták vezetésével a kormány megvalósítsa.” Nagy Imre fejlődött, sokat fejlődött a forradalom alatt, de az egymástváltó fokozatok elfogadására, vagy bejelentésére a közvélemény nyomása kényszerítette. Minden megnyilatkozását megelőzte valamelyik forradalmi szervezet, vagy vidéki szabad rádió deklarációja, – ő ment, futott az események után, ahelyett, hogy irányította vo1na azokat. A két reális megoldás mindegyikét elszalajtotta: a lengyel példa nyomán magyar Gomulka lehetett volna, ami két rossz közül mégis csak a kisebbik rossz. Vagy a forradalom azonnali vállalásával egy táborba tömöríti az országot és az egész nemzet fegyveres erejével száll szembe a Szovjetunióval.

Az oroszok mindmáig hangoztatják, hogy a „magyar kormány” hívta be őket és a rendcsinálás a szovjet tábor belügye volt. Azonban elgondolkodtató formulázási különbség van a budapesti és a moszkvai hivatalos jelentés között. A magyar szöveg így hangzik: „…kormányzati szervek… segítségül fordultak a varsói szerződés értelmében a Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz.” (Kossuth Rádió, okt. 24, 9.00 h). A Pravda és az Izvesztija okt. 24-i számaiban, a 4. oldalon a következő szöveg olvasható: „A Magyar Népköztársaság kormánya segítségért fordult a Szovjetunió kormányához. Teljesítve a kérést, szovjet páncélos hadosztályok a magyar fegyveres erők oldalán résztvesznek a budapesti rend helyreállításában.” A magyar szöveg úgy értelmezhető, hogy a honvédelmi miniszter vagy az ÁVH főparancsnoka, átszólt telefonon a Magyarországon állomásozó orosz csapatok parancsnokának, hogy segítse ki néhány alakulattal, aztán majd kimagyarázzák a „beavatkozást”. A gondosabb moszkvai fogalmazás előrelátóan számításba vette az esetleges nemzetközi reakciót és kormányközi megállapodásnak minősítette az orosz lépést.

A varsói szerződés legszabatosabb magyarázatával sem volt joga a Szovjetuniónak beavatkozni. Ellenkezőleg, a szöveg helyes értelmezésével tartózkodnia kellett volna a beavatkozástól. A szerződés 8. paragrafusa szerint „a szerződő felek kijelentik, hogy a kölcsönös megbecsülés, a függetlenség és a szuverenitás elvei vezérlik őket, s nem avatkoznak egymás belügyeibe.” A szerződés hatálya „fegyveres támadás” esetén lép életbe és a szükséges intézkedéseket közösen kell megállapítani (2. paragrafus 4. bekezdés). Vagyis nem elég két kormány megállapodása, össze kell hívni a politikai tanácskozó bizottságot és valamennyi fél beleegyezésével lehet a katonai akciót megkezdeni, amit azonnal le kell állítani, amint az ügy az Egyesült Nemzetek elé kerül (4. paragrafus, 4. bekezdés).

A szovjet magyarázkodást nem vették komolyan, nem is érvelt sokáig a Kreml a varsói szerződéssel: helyette az ellenforradalom és a háború előtti rend visszaállításának vádját hangoztatták a kommunisták és a párisi békeszerződés második részének első fejezetéből a 4. paragrafusra hivatkoznak, mint a fasiszta, politikai csoportok és katonai alakulatok felszámolásának jogszerű biztosítékára. Ez a paragrafus valóban Magyarország kötelességévé tette mindenféle fasiszta-jellegű szervezet feloszlatását és működésének tilalmazását, de nem a Szovjetunió, vagy a kommunista rendszer védelmében. Kimondottan azokról a szervezetekről van szó, amelyek az Egyesült Nemzetek alapokmányával ellentétes tevékenységet fejtenek ki, vagy a szabadságjogok eliminálása és a demokratikus államrend megdöntése a céljuk…

A Kádár-kormány az ENSZ 1957 február 5-én körözött beadványában arra hivatkozik, hagy a „Varsói Egyezmény értelmében Magyarországon jogosan tartózkodó szovjet csapatok a demokratikus rend helyreállítására és az emberi jogok megvédésére” avatkoztak be, amire a Szovjetuniót a békeszerződés aláírása kötelezte. Anglia és az USA hasonlóképpen aláíró hatalmak, ezen a címen nekik is joguk lett volna beavatkozni: Milyen kár, hogy nem tették…

A FORRADALOM ZŰRZAVAROS NAPJAIBAN aligha lehetett volna a nemzetközi jog kristálytiszta értelmezésével felmérni a helyzetet és annak megfelelően cselekedni. Nagy Imre tragédiája abban van, hogy jobb belátása és akarata ellenére az orosz beavatkozást bizonyos fokig legalizálta. Okt. 25-én a Parlament előtt az ÁVH és az orosz páncélosok együtt tüzeltek a tömegre. A forradalom elszórt csoportok, vagy ellenállási gócok küzdelme volt a közös parancsnokság alatt operáló orosz–magyar karhatalommal szemben. Látszólag az orosz páncélosok Nagy Imrét, pontosabban kormányát támogatták, a szabadságharcosok az oroszok, majd az ÁVH ellen harcoltak és az ismételten kitolt fegyverletételi felszólításnak nem tettek eleget. A rádió okt. 26-án 21.42-kor még mindig a „Központi Vezetőség és az Elnöki Tanács által megszabott fegyverletételi határozat” 18 percen belüli lejáratáról beszélt. „Lehetséges, hogy vannak, akik azt gondolják, az amnesztia meghirdetése a kormány gyengeségét bizonyítja. Nem!”

A felhívás lényegében feltételnélküli megadásra akarta rábírni a felkelőket. Aznapi nyilatkozatában (Kossuth Rádió 16.13 h.) az MDP központi vezetősége változatlanul a kommunizmus keretében hagyta a kérdések megoldását. A KV „javaslattal fordul a Hazafias Népfront országos tanácsának elnökségéhez, hogy tegyen előterjesztést népköztársaságunk elnöki tanácsához új, nemzeti kormány választására.” Nyár óta kísérletezett a kommunista párt, hogy a Hazafias Népfrontba bevonja a 45-ös koalíciós pártok fellelhető képviselőit, október 23-án este ez a formula biztosan segített volna, de okt. 26-án már késő volt. A következő nap megalakult „nemzeti” kormány összetétele semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy az Akadémia utcában lényeges változásra nem gondoltak, s Nagy Imre programtalanul állott az élen. A három miniszterelnökhelyettes, Apró Antal, Bognár József és Erdei Ferenc, a társ utas politika képviselője, azé a baljós politikai instrumentumé, amely a 47-es puccsot előkészítette és a kommunisták elképzelésében a népi támogatás pótléka. Tildy Zoltán a kétesértékű nevénél többet nem jelentett a kormányban, Kovács Béla névlegesen volt tagja, a kommunista túlsúly miatt ott akarta hagyni: a huszonnyolctagú kabinetből huszonnégy kommunista volt …

A Központi Vezetőség másik javaslata, az orosz csapatok haladéktalan visszavonása, elkésett gomulkai manőverezésnek tűnik. A harmadik pont „helyesnek tartja az üzemi munkástanácsok megválasztását a szakszervezeti szervek közreműködésével.” Mindig becsúszik a taktikai elem: nem a szakszervezetek, szakszervezeti szervek. Nem szabad választás, a Népfront jelöli ki a kormányt. Nem a kormány, kormányzati szervek hívták be az oroszokat… (Mintha, a moszkvai utasításokat, vagy tanácsokat szolgailag lefordították volna.) S végső cél: „A rend helyreállítása után haladéktalanul hozzáfogunk mindazoknak a változásoknak a kidolgozásához, amelyeket népgazdaságunk irányítása, a mezőgazdasági politika a Népfront-politika és pártunk vezetése, valamint egész munkája terén. meg kell valósítanunk.” Hol volt már ettől a rabulisztikától az ifjúság és a forradalom! Ilyen ígéretekre nem tehette le a fegyvert, az „új, nemzeti” kormányra nem bízhatta a sorsát, az ország jövőjét.

Öt végzetes nap elteltével, a történelmi lehetőség kihasználásának tragikus elmulasztása után, október 28-án egyszerre megváltozott a hang és a vélekedés. Nem ellenforradalom, – forradalom tört ki október 23-án: „… egész népünket átfogó és eggyéforrasztó, nagy demokratikus mozgalom… A népi mozgalom legnagyobb erejét és forróságát, halált vállaló szenvedélyességét a hazaszeretet adta meg.” (Szabad Nép, okt. 28.) A kormány 13.20-kor tűzszünetet rendelt el. „Utasítja a fegyveres erőket, hogy csak akkor tüzeljenek, ha őket megtámadják.” 17.25-kor Nagy Imre áll a mikrofon elé: „…ilyen megrázkódtatás, hazánkban még sohasem volt… Az új kormány támaszkodva a nép erejére… hozzákezd … jogos követeléseinek megvalósításához. Rendezni kívánjuk… a bér és a normakérdést, a minimális bérek alsó határának és a legalacsonyabb nyugdíjak felemelését… A kormány erélyes kézzel véget vet a termelőszövetkezeti mozgalom és tagosítás során elkövetett súlyos törvénytelenségeknek, nagyszabású tervet dolgoz ki… az egyéni gazdaságok termelésének felvirágoztatására, a termelési kedv helyreállítására.” Ez a régi nagyimrei program az adott helyzetben már anakronizmus. „A magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek közt a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról, a magyar–szovjet barátság szellemében, a szocialista országok közti egyenjogúság és nemzeti függetlenség alapján.” Az ilyesféle formulázás a Belgrádi Deklaráció (1955 június) óta a kommunista sajtóban sűrűn használatos, lényegében a titoizmus elfogadása, annak bevallása nélkül és alkalmazására Gomulka bizonyult a legtehetségesebbnek.

Hattagú pártelnökség (Nagy, Kádár, Kiss Károly, Apró Antal, Münnich Ferenc és Szánthó Zoltán) vette át az MDP vezetését. A Hazafias Népfront felhívja a helyi szervezeteit, hogy alakítsák meg a megyei, járási, városi és falusi nemzeti bizottságokat. „Gondoskodjanak Nagy Imre kormánya intézkedéseinek ismertetéséről és végrehajtásáról… a közrend és a közbiztonság fenntartásáról…” (Kossuth Rádió, okt. 28, 22.48 h.)

A változás híre még nem érkezett meg New Yorkba: október 28-án Horváth Imre „külügyminiszter”, a magyar ENSZ-delegáció vezetője, „határozottan. tiltakozott” a  Biztonsági Tanács előző napi döntése ellen, hogy a magyar ügyet felvegyék a közgyűlés napirendjébe …

TANÁCSTALANSÁGÁBAN ÉS BIZONYTALANSÁGÁBAN Moszkva a rossz tanácsot adta Nagy Imrének. Ki adhatta volna a jó, a helyes tanácsot? Ki segíthette volna ezt a tusakodó, vívódó kommunistát, hogy úgy játssza el a kiszámíthatatlanul ráesett szerepet, amivel a magyarság számára az optimális megoldást biztosíthatja?

Az emigráció! A demokratikus emigráció!

1956 október 23-án az emigráció órája ütött és nem tudott élni vele. Közös a tragédiája az otthoniakéval; se a nemzet, se az emigrációja nem voltak felkészülve a történelmi pillanatra.

Az otthoniaknak nehezebb volt a helyzetük, nem tájékozódhattak megfelelően, légmentesen elzárva a világtól nem ítélhették meg helyesen a fejleményeket, a világpolitika alakulását, nem igazíthatták hozzá a terveiket és a tetteiket. Mi idekint többet láttunk és többet tudtunk. Nem mindenki; volt közöttünk is olyan, aki sztálini megkövültségében szemlélte a kommunizmust és üres antikommunista jelszavakkal tévesztette össze a propagandát. Mások érthetetlen követeléseket szabtak a hazaiak helyett, türelmetlenül bírálták a nagyhatalmak külpolitikáját és keleteurópai terveit. Vágyakban és álmokban politizáltak – nem lehetőségekben. A legsajátosabb, hogy a tájékozatlan, naiv politikusokat a professzionista diplomaták megerősítették bárgyú elképzeléseikben és az emigráció szörnyű optikai csalódás áldozata lett.

Az ötmillió példányszámú Saturday Evening Post, Amerika legolvasottabb hetilapja, 1957. március 16-i számában kifogásolja az antikommunista emigránsok magatartását, amiért totális háborúba akarták belevinni az Egyesült Államokat. A hetilap külpolitikai szerkesztője, Demaree Bess, keserűen állapítja meg, hogy „propagandahálózatunk (az USA-é) a szovjet pszihológiai hadviselés és a kielégítetlen emigránsok kereszttüzébe került.”

A Nyugat vélekedése a keleteurópai népek felszabadulásáról gyökeresen megváltozott az utóbbi években. A közvetlen beavatkozásról, valamiféle fegyveres akcióról, vagy földalatti mozgalomról áttevődött a hangsúly a belső erőkre, azok mozgására és a kommunizmus ellentmondásainak kihasználására. Az egyöntetűen sugalmazott, bizonyosfokú kiterjedésig már alkalmazott újszerű politikai hadviselés három lehetséges megoldás gondos mérlegelése után maradt az egyedüli módszer. Az atomháború és a kommunista agresszió távlatában Nyugaton azt hiszik, hogy nincs más hátra, mint 1. a mai frontvonalon, vagy 2. annak valamelyes módosításával kiegyezni a Szovjetunióval; 3. döntő törésre vinni a kérdéseket. Az első erkölcstelen, a harmadik veszélyes, mert az új világháborút jelentené. Maradt a második megoldás: eleget tenni a háború alatti és utáni egyezményeknek és szerződéseknek (Korea, Indokina és Németország egyesítése, az önrendelkezési jog biztosítása Kelet-Európában) és a Szovjetuniót a megelégedettség hangulatába ringatni.

A harmadik megoldás ideológiájának és terminológiájának szellemében nyilatkozott és dolgozott az amerikai külpolitika. Ebbe a képbe tökéletesen beleillett Nagy Imre, mint első állomás a fokozatos felszabadulás vonalán. Ahelyett tehát, hogy oktalanul támadták, hogy ő hozta be az oroszokat és ellene hangolták a tömegeket, köréje kellett volna sűríteni a forradalmat, sima lefolyást kellett volna biztosítani az eseményeknek.

Hogyan? Bizalmat kellett volna gerjeszteni körülötte, s a fejlemények szinte óránkénti kiértékelésével és a szükséges mértéktartással nyomni a helyes irányba. Nagy Imrének volt érzéke a tömeg kielégítésére, 1953-ban ezzel a képességével mentette meg a helyzetet, ezt várták tőle október 23-ról 24-ére forduló éjszaka; a forradalmi tanácsok és, a vidéki rádiók sugalmazásait vakon követte; minden bizonnyal hallgatott volna a jó tanácsra a gradualizmus gyorsított végrehajtása, érdekében is. Az emigráció és nyugati propaganda szervek száz százalékos megoldást, a forradalom teljes kifutását várták egy olyan helyzetben, ahol az optimális lehetőség súlypontja valahol a 49 és 51 százalék között volt.

Nagy Imrének tíz nap alatt négy kormánya volt. Az elsőt érintetlenül átvette Hegedűs Andrástól, a második összetételében érezhető alkudozás, a harmadik koalíciós kormány kommunista vezetéssel, a negyedik koalíciós kormány (nov. 3.) kommunista asszisztenciával… Ez a fejlődési irányzat mutatja a hatalmi egyensúly eltolódását, azt a szerkezeti változást a magyar politikában, amit a Szovjetunió nem tolerálhatott. Moszkva a polgári pártoktól nem félt, bár Hruscsov egy fogadáson vodka-közi állapotában kijelentette, hogy a nemkommunista pártokat csak akkor engedik szervezkedni, ha a rák fütyülni fog… Moszkva nem a polgári többségtől fél, hanem annak gazdasági és külpolitikai filozófiájától, nevezetesen a tervgazdálkodás felszámolásától és Magyarország csatlakozásától a nyugati hatalmi tömbhöz.

Az orosz kormány október 30-án fontos nyilatkozatot tett, amit a moszkvai rádió még aznap beolvasott, a lapok másnap közölték. Nyilván a szovjet csapatok kivonásának késleltetésére a Kreml úgy értelmezte a Varsói Egyezmény alapján bárhol is tartózkodó idegen csapatok jogállását, hogy azokat nem lehet kétoldali, vagyis a két érdekelt kormány megegyezésével elmozdítani: mindennemű csapatmozdulathoz az összes aláírófelek beleegyezése szükséges. (Így természetesen a Magyarországra küldött orosz erősítésekhez is…) Moszkva időt és teret akart kapni a manőverezéseihez, a kormánynyilatkozat azonban lehetővé tette, hogy óvatosan és diplomatikusan kezdjenek a kérdés megtárgyalásához, a készülő, vagy tervezett második intervenció elhárításával.

Nagy Imre október 3l-én bejelentette, hogy Magyarország felmondja a varsói egyezményt. Ez kora délután történt a Kossuth-szobor előtti ünnepségen. Ugyanabban az órában a miskolci rádió rendkívüli közleményt olvasott be: „Figyelem!… Érthetetlen okok kapcsán tetemes szovjet erő, légvédelmi tüzérség és páncélos fegyvernem, irányt változtatott! Záhony–Nyíregyháza irányában hazánk területére ismét bevonult!” November elsején 18.12-kor a budapesti rádió közölte, hogy Nagy Imre magához kérette az orosz nagykövetet és tudtára adta: „a magyar kormány a Varsói Szerződést azonnal felmondja, egyidejűleg kinyilatkoztatja Magyarország semlegességét.” 19.50-kor személyesen szól a nemzethez: „… a forradalmi harc, melyet a magyar múlt és a jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét! Ez a hősi küzdelem tette lehetővé, hogy népünk államközi kapcsolataiban érvényesítse alapvető nemzeti érdekét, a semlegességet.”

A Petőfi-Parasztpárt óvatosabbnak bizonyult, Farkas Ferenc főtitkár népszavazást kért a semlegesség ügyében (Kossuth Rádió, nov. 1., 21.40 h.) A józan fejlődés az lett volna, ha választásokat tartanak, aztán egy alkotmányozó nemzetgyűlés dönt a politika és a nemzetközi kapcsolatok kérdéseiben.

A FORRADALMÁROK TÜRELMETLENSÉGE átszorította Nagy Imrét a Rubiconon, a pártja november elsején összeomlott, az új párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt léte a többi párt megértésétől és kegyétől függött. Moszkvának többé nem volt képviselője Magyarországon, akaratát nem érvényesíthette a szokásos módon, az egyetlen dolog, ami megnyugtathatta volna, az érdekeivel nem ellentétes politika deklarálása és folytatása. A spontán megnyilatkozásokból, a pontokba foglalt követelésekből  pártok, pártvezetők programjaiból sokkal mérsékletesebb hang, a helyzetnek megfelelő fegyelmezettség és okos előrelátás csendül ki, mint a harcok továbbfolytatóinak szándékából. Ez is bizonyítja, hogy a forradalom korai ellenőrzésével és konszolidálásával az a politikai gondolkodás kerekedik felül, amely meg tudott volna birkózni a teendőkkel, s elég biztosíték Moszkvának is, hogy nincs szükség a második brutális beavatkozásra.

Az egyetemi ifjúság követelései és a forradalmi tanácsok programjai lényeges változást tükröznek a magyar nép politikai gondolkodásában. A fogalmazás ízei emlékeztetnek a harmincas évek mozgolódásaira, a falukutatásra, a népi irodalomra és a Márciusi Frontra. A vetés beérett, ami akkor reális tájékozódás, helytállás, az ozorai huszárok megismételt bravurja volt, a magyar nép programjává, lett. A forradalom közvetlen erjesztői a kiábrándult kommunista írók voltak, közülük többen a kezdetben dédelgetett és nem mindig tehetséges „vonalasok”, akik elsőnek kísérleteztek a szocialista realizmussal magyar földön. Milyen belső fejlődés vitte el őket a Párttól, – ezt majd megírják ők. Amit csináltak már történelem, de a mélyebb indíték a népi irodalom ideológiájában alakult, formálódott.

A kommunizmus és a nemzeti szocializmus közötti őrlődésben a magyar szellem a harmadik utat kereste. A szárszói konferencián nem értettem egyet Németh Lászlóval, mert akkor még a két megoldás egyikét lehetett csak vállalnunk. A harmadik út a győzteshez való viszonyulásunkban jelenthette a mi programunkat, azt a tudatosan vállalt magatartást, bölcs, nagyon bölcs koncepciót, amit a múlt tusakodásai után, de most a legjobb időben megint Németh László fogalmazott meg. A Petőfi-Parasztpárt lapjának november 3-i számában jelent meg a cikke, a Kossuth Rádió francianyelvű adásából ismerem csupán, így nem idézhetem szószerint. Lényege, hogy a politikai pártok közös deklarációban foglaljanak állást a szocializmus nagy elvei mellett, amivel történelmi távlatot nyitnának: a szocializmust összeházasítanák a parlamentáris demokráciával.

Németh László pontosan megfogalmazta, ami a követelésekből kiérezhető: a forradalom nem akart szakítani a szocializmussal, csak a kommunizmust vetette el, mint az emberhez méltatlan életformát. A függetlenség, az orosz csapatok kivonása és a szabad választások mellett többé-kevésbé határozott formában jelentkezett az a kívánság, hogy az államosítást addig a határig meg kell tartani, amíg a nép javára szolgál. A mezőgazdaságban az önkéntes társulás elvét vallotta, minden deklaráció, tehát kolhozok helyett szövetkezeteket. Kisipar, kiskereskedelem korlátlanul; magánkézben csak olyan vállalatokat engedtek volna, amelyek egy meghatározott számú, általánosságban ötven alkalmazottal dolgoznak. A birtokvásárlásnál hasonlóan maximumot szabtak: ötven, vagy száz hold.

Ennek a gondolkodásnak lényeges elemei, hogy elválasztotta a kommunizmust a szocializmustól és nem hajlandó ismérveként elfogadni a tervgazdálkodást. Hiába mondotta Lenin, hogy a kommunizmus szovjet, azaz tanács-rendszer és elektrifikálás: a kommunizmus gyakorlatában rendőrterror és modern rabszolgaság. Ezért akart minden jelétől megszabadulni a magyar nép. Tépte a szovjet jelvényeket, döntötte, rombolta a szobrokat, de lehiggadtságában a szocializmus elemeit és eredményeit meg akarta tartani. Kelet és Nyugat között az emberiség, főleg a gyarmati elnyomás alól nemrégiben felszabadult népek, háború óta függetlenült államok (India a legjobb példa) a szocializmus és a demokrácia vegyítésével találták meg a nekik leginkább megfelelő, új életformát. Európában az angol Labour Party és a skandináv államok képviselik azt az ideális állapotot, a szocializmus és a parlamentárizmus nemes ötvözetét, amelyet a magyar forradalom célul tűzött ki. Jó lenne, ha ezt a változást a vasfüggöny-mögötti népek gondolkodásában tudomásul venné a Nyugat és külpolitikájában, valamint propagandájában a tényleges érzelmekre és elképzelésekre apellálna.

A magyar nép önrendelkezési jogát akarta gyakorolni (Jalta,, Potsdam) és a legkényesebb szovjet követelményt, a „szocializmus vívmányainak megtartását” józanul számításba vette. Érthetetlen, hogy miért hagyták magára; mért nem nyújtották neki azt a segítséget, amire minden járókelő azonnal kész, ha látja, hogy a gyengébbet egy erősebb püföli? A felszabadulásról áttértek a fellazításra, ez igaz, de megelőzően annyit beszéltek a tömeges megtorlásról (Massive Retaliation) és a szakadékdiplomáciáról (Brink Diplomacy), hogy mindkettőt remekül lehetett volna alkalmazni a magyar üggyel kapcsolatban. A „massive retaliation” azt jelenti, hogy nem mennek bele többé kis háborúkba, a szovjet agressziót nem a helyszínen, hanem magában a Szovjetunióban torolják meg a legmodernebb atom fegyverek bevetésével. Amikor néhány éve erről vitatkoztak, Knowland szenátor azt mondotta, hogy a tömeges megtorlásnak akkor is helye van, ha egy kis nép felkel a szabadságáért és a Szovjet brutálisan eltapossa.

A hezitáló Nagy Imre, aki november 3-án este még bízott az oroszok jóhiszeműségében a tárgyalások kimenetelét illetően, negyedikén reggel 5.20-kor már nagyon is elszántan mondotta a rádióban: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes, magyar demokratikus kormányt. Csapataink. harcban állnak! A kormány a helyén van! – Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével”.

Nem ismerjük a kulisszák mögötti tárgyalások anyagát, de sejtjük a szempontokat; nem tudjuk még, mennyiben játszott közre a magyar események tragikus fordulatában az a határozat, amelyet az Egyesült Nemzetek közgyűlése Lodge nagykövet javaslatára. november 3-án este hat órakor (budapesti idő: éjfél) hozott, hogy a magyar ügy vitáját a közvetlen orosz–magyar tanácskozásokra való tekintettel negyvennyolc órára halasszák el. Az én megítélésem szerint a halasztó döntést a Szovjetunió jó alkalomnak tekintette a támadásra. A meggondolatlan határozat a magyar tragédia legvégzetesebb külpolitikai eleme.

A drámai bejelentés a hadiállapotot proklamálta a Szovjetunió és Magyarország között. A kérdést ennek megfelelően kellett volna kezelni. Vagy a hatásos és határozott lépéstől félt Eisenhower elnök, nehogy kirobbanjon a harmadik világháború, akkor a szakadék-diplomáciát kellett volna elővenni. Ennek a teóriának Dulles külügyminiszter a megalapítója, aki éppen tavaly, a magyar forradalom esztendejében jelentette ki, hogy a Nyugatnak (értsd: Amerika) katonai potenciájával, pontosabban a háborús nyomás gondosan kiszámított fokozásával kell a Szovjetre rákényszeríteni akaratát. Nem háború – brinkmanship … Ott volt Magyarország, miért nem alkalmazták?

A kérdésre a csikágói egyetem egyik tanárának, Hans Morgenthaunak a  feltételezésével felelhetünk, aki azt állítja, hogy a Nyugat valamiféle megegyezésre jutott a Szovjetunióval a világ megosztására, és Magyarország az orosz érdekszférába tartozik. (Life, 1957 március 4.)

Ha ez így van, amit azonban nem tudunk elhinni, akkor a vasfüggöny mögötti népek számára csak a fokozatos önfelszabadulás maradt. Le kell számolni az illúziókkal, a „mindent vissza” emigráns politika és diplomácia vakságával, amely maximális követeléseket támaszt anélkül, hogy azokhoz a maximális támogatást biztosíthatná. A belső erőkre kell építeni, ahogy már ennek a folyóiratnak a. hasábjain kifejtettük. Igazunkat a Kádár-rezsim idegessége bizonyítja a legjobban. Ők tudják, hogy háború csak akkor lesz, ha a Szovjet indít háborút, már pedig a Szovjet nem indít. Változást a jelenlegi politikai status quo-ban a társadalom nagy feszültségei idézhetnek elő, az a feltartóztathatatlan tendencia, mely a szovjeturalomtól meg akar szabadulni. Mi ezt látjuk, ők ezt tudják, ezért élesebb és terjedelmesebb a reagenciájuk a Látóhatár ismeretes vitájára és megállapításaira, mint az összes nyugati propagandaszervek tevékenységére együttvéve. A megoldás nem lehet más, mint a magyar népre bízni, hogy kialakítsa azt az életformát, amely reálisan számol az ország földrajzi fekvésével és a nemzetközi erőviszonyokkal, de a kompromisszuma nem terjed át a politikai szabadságjogokra, a demokrácia feladására. Mi egy ilyen megoldás kidolgozására készek vagyunk és vitába akarunk szállni azokkal, akik idekinn álmodozást és odahaza az irrealitás, a kommunizmus erőltetését választják. A kommunizmus megbukott, múló szakasz az emberiség történelmében: a jövő a szabad elhatározáson alapult társadalmaké és termelési közösségeké.

Látóhatár, 1957. 114–123.