Írók és Művészek tiltakozása

November 4-én, vasárnap reggel, amikor megindultak a szovjet tankok a győzedelmes forradalom letiprására és szovjet ágyúk dörögtek a magyar főváros utcáin, egy utolsó segélykiáltás hangzott el a budapesti rádióban. A magyar írók fordultak segítségért a világ íróihoz: Az idő pontosan 7 óra 57 perc volt. A Szabad Kossuth Rádió az egyre közelebb hangzó fegyverropogás közben még sugározni tudta ezt a felhívást. A Münchenben élő száműzött magyar írók hallották és szövegét azonnal táviratilag továbbították a legnevesebb nyugati írókhoz és tudósokhoz. A magyar írók felhívását táviratilag a következők kapták meg még aznap:

Albert Camus, Theodor Csokor, T. S. Eliot, Luigi Einaudi, Karl Jaspers, Juan Ramón Jiménez, Graham Greene, Bertrand Russel, Salvador de Madariaga, Halldór Laxness, Hermann Hesse, Ernest Hemingway, John Steinbeck, Ignazio Silone, André Malraux, Francois Mauriac, Alberto Moravia, Guido Piovene, Niko Kazantsakis, Per Lagerquist, J.B.Priestley.

A magyar írók felhívása így hangzott:

Itt a Magyar Írók Szövetsége!

A világ minden írójához, tudósához, minden Írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!

Ez a felhívás volt a magyar irodalom utolsó szövege. Elhangzása után huszonnégy órán belül megmozdult a nyugati irodalmi és tudományos világ. Azóta sok huszonnégy óra múlt el, de nincs vége a felháborodásnak és tiltakozásnak. Valóságos szellemi hadjárat indult meg a magyarság ügyében. Írók, művészek és tudósok az irányítói. Teljes képet lehetetlen adni minden írói megnyilatkozásról; folyóiratunkban a kezünk ügyébe kerülő anyagot foglaljuk össze, illetve dokumentumként közöljük a legnagyobb visszhangot kiváltó tiltakozásokat.

Aligha volt még ügy Európában, a spanyol polgárháborút is beleértve, amely ilyen határozott és egységes hadjáratra serkentette volna az írókat, mint a magyar szabadságharc. Olaszországban Alberto Moravia és Guido Piovene vezetésével mozgalom indult, amely célul tűzte ki a magyar nép harcának erkölcsi és szellemi támogatását. Mintegy negyven pontba foglalták programjukat. Javasolják például, hogy az írók járjanak el a kormányoknál és a közigazgatás képviselőinél és hassanak oda, hogy minden városban, azt az utcát, ahol szovjet követség vagy konzulátus működik, nevezzék el a „Legyilkolt Magyarok Utcájá”-nak.

Külön közöljük teljes egészében Albert Camus nagyjelentőségű kezdeményezését és Salvador de Madariaga bátor cikkét. Az utóbbi számos cikket írt azóta is rólunk a világ legnagyobb liberális lapjaiban.

A nagytekintélyű humanista író, a görög Niko Kazantsakis, aki monarchia-ellenes magatartása miatt az önkéntes száműzetést választotta, francia nyelven a következő táviratot intézte Münchenbe, a száműzött magyar írókhoz:

„Mint a szabadság ciprusi vérbefojtása miatt szenvedő görög, kétszeresen megértem a magyar nép hősies szabadságharcát.”

A tiltakozások áradata magával sodorta azokat az írókat és művészeket is, kik eddig rokonszenveztek a kommunizmussal vagy militáns tagjai voltak a pártnak. A párizsi France Observateur-ben jelent meg az a kiáltvány, amelyet többek között Jean Paul Sartre, Simone de Beauvoir, sőt maga Aragon is aláírt. A kiáltványban többek között ezeket olvashattuk:

„Alulírottak, akik sohasem tápláltunk barátságtalan érzelmeket a Szovjetunió és a szocializmus ügye iránt, most mégis úgy érezzük, hogy tiltakoznunk kell a szovjet kormánynál. Tiltakozunk az ellen, hogy ágyúkkal iparkodnak elfojtani a magyar nép felkelését és függetlenségi törekvéseit… Véleményünk szerint – és ezt nem változtatjuk meg – a szocializmust s a szabadságot nem lehet szuronyokkal megvalósítani.”

Ez a kiáltvány különösen nagy visszhangot keltett aláíróinak eddigi politikai hitvallása miatt. Moszkvában sem hagyták szó nélkül, a Literaturnaja Gazeta november 22-i számában válaszolt rá „Az egész igazságot kell szem előtt tartani” címmel. A szovjet irodalmi lap megismételte a Pravda jólismert érveléseit az ellenforradalomról. Sartre-ék most már Aragon nélkül – ismét válaszoltak a France Observateur hasábjain. – „Véleményünk szerint – írták – a szovjet lapok és a kommunista sajtó el szeretnék hallgatni azt, hogy a magyar felkelésben nemcsak a néptömegek, de a kommunista párt nagyrésze is résztvett. Mintha csupán néhány elégedetlen munkás dőlt volna be a horthystáknak. A szovjet sajtó hallgat a munkás-, paraszt-, katona- és diák-tanácsokról. Hallgat arról, hogy Magyarország egyáltalán nem kívánja vissza a Horthy-rendszert, a magyar nép igazi szocializmust követel és az oroszok távozását.”

Sartre egyébként hosszan és érdekesen fejtette ki véleményét a ľExpress című párizsi hetilapban. A forradalom eseményeit megfelelő tájékozódás hiányában vitatható módon ítéli meg, fontos szerepet tulajdonít állítólagos „fegyveres emigráns csoportok”-nak, a Horthy rendszer híveinek stb., sőt szerinte „először vagyunk tanúi annak, hogy egy politikai forradalom jobboldali irányba fejlődik”. Megállapítja azonban, hogy mindennek a sztálinizmus az oka és a magyar események végső tanulsága: „Tévedéseket nem lehet ágyútűzzel kijavítani… A szocializmus, mint orosz behozatali áru, megbukott.” Sartre érdekes módon elemzi az orosz politika magyarországi hibáit is: „Tudniuk kellett volna, hogy mit akarnak és nem kellett volna hagyniuk, hogy az események túlrohanjanak rajtuk. Nem lett volna szabad azt tenniük, amit például Magyarországon: 1953-ban elővették Nagy Imrét, megígérték a fogyasztási ipar fokozott fejlesztését, majd megijedtek és Rákosi kezébe adták vissza a kormánykereket, – miután előzőleg hagyták, hogy élesen bírálják őt –, majd ismét a nehézipar vezető szerepét bizonygatták. Rehabilitálták Rajkot, gyilkosait ugyanakkor pozíciókban hagyták, azután hirtelen mégis leváltották őket. Egy nagyon is középszerű Rákosit – Gerőt – bízták meg, míg végül amikor már késő volt, visszahívták Nagy Imrét. Ekkor már folyt a vér és az első naptól kezdve megfosztották őt attól a lehetőségtől, hogy visszanyerje a nép bizalmát.”

A magyar szabadságharcot elemezve Sartre végül is megállapítja:

„Teljesen és minden fenntartás nélkül elítélem a szovjet támadást. Anélkül, hogy a felelősséget ezért az orosz népre hárítanám, megismétlem: jelenlegi kormánya bűntettet követett el és a belső hatalmi harc következtében olyan csoport kerekedett felül, amely ma túltesz a sztálinizmuson, miután azt megbélyegezte. A történelem minden gaztette feledésbe megy, azokat is elfeledtük, amelyeket mi követtünk el és azokat is, amelyeket más nemzetek. Jöhet idő, hogy a Szovjetunió gaztettei is feledésbe mennek, föltéve, ha kormányváltozásra kerül sor és az utódok őszintén iparkodnak megvalósítani, az egyenjogúság alapján, a szocialista és nemszocialista államok közötti együttműködést. E pillanatban azonban nem tudok mást lenni, mint elítélően szólni. Sajnálattal, de eltökélten szakítok barátaimmal, az orosz írókkal, akik nem bélyegezték (vagy nem bélyegezhették) meg a magyarországi gyilkosságot. Ami a szovjetbürokrácia uralkodó frakcióját illeti, nem táplálhatunk többé barátságos érzelmeket irántuk: ott a rémület uralkodik!”

Sartre azzal fejezi be nyilatkozatát, hogy lámcsak, a francia párt vezetői igazolva látják magukat; igazuk volt – gondolják –, amikor „sakálnak” és „hiénának” nevezték. „De nekem tökéletesen mindegy” írja – „hogy ők mit mondanak rólam, ellentétben azzal az ítélettel, amelyet a budapesti események mondottak ki róluk.”

Sartre-hoz hasonlóan Picasso sem maradt néma. Kilenc más neves íróval és művésszel együtt – többségük kommunista – fölhívta a Francia Kommunista Párt központi vezetőségét, hogy azonnal hívják össze a párt rendkívüli kongresszusát és vitassanak meg azon bizonyos lelkiismereti problémákat. Picasso kezdeményezését nyilván az a levél váltotta ki, amelyet James Ford, a Franciaországban élő amerikai író intézett a Combat című párizsi napilapban a híres békegalamb-rajzolóhoz. James Ford többek között a következőket írta:

„Kedves Picasso, tudsz-e még ma is őszintén hinni abban, hogy a szabadság és az emberi méltóság ott található, ahol te tíz esztendőn keresztül keresni próbáltad? Ma a te elvtársaid keze, amelyet te megszorítottál, vérrel van beszennyezve. Elvtársaid keze egyszer és mindenkorra megírta tűzzel és vassal, hogy mi a kommunizmus. Tudsz-e hát nyugodtan maradni ecsetjeid között és lelkiismeretfurdalás nélkül alkotni műveidet? Te a világ előtt az élet hívének vallottad magadat. És most a világ megítéli a te életedet… Mérhetetlen a kötelességük a művészeknek, mert ők a letéteményesei az emberi művelődésnek. Fölszólítalak most, hogy teljesítsd kötelességedet. A pillanat nemcsak megfelelő, hanem egyenesen parancsoló. Elmúltak azok az idők, amikor méltóságodat valamelyest meg tudtad menteni a te rejtélyes mosolygásoddal, miközben kiállításaidon hallgattad a kommunista párt kiküldötteinek kétértelmű és ellentmondó beszédeit. Fölszólítalak ma, hogy tagadd meg politikai tévedéseidet és rokonszenveidet. Fölszólítalak, hogy ismét vállalj közösséget a szenvedőkkel és a névtelen tömegek reménységével. Fölszólítalak, hogy személyes nemességed azonos legyen azzal a nemességgel, amelyet képeid ábrázolnak. Szakíts meg minden politikai köteléket azokkal, akiktől megborzad az emberiség és akik meggyalázták a szabadság eszméjét. Gondold meg, hogy ez neked csak csekély kellemetlenséget okoz, de mások életükkel fizetnek ugyanezért.”

A Le Monde november 22-én közölte Picasso és kilenc társának, köztük Georges Basson író, Marcel Cornu egyetemi tanár, Helene Parmelin írónő, Eduard Pignon festőművész és Henry Wallon egyetemi tanár fölhívását. Kivonatosan így hangzik:

„Az elmúlt hetek eseményei a kommunistákat égő lelkiismereti kérdések elé állították, amelyeket sem a központi vezetőség, sem a ĽHumanité nem tudtak megoldani. A tájékoztatás hihetetlen hiányossága, a hallgatás fátyla és a többé-kevésbbé tudatos kétértelműség megzavarták a lelkeket és vagy a tanácstalanság állapotában hagyták azokat vagy védtelenül kiszolgáltatták az ellenfélnek… Mi, az értelem munkásai, azt tekintettük a feladatunknak, hogy műveinkben és munkáinkban a munkásság oldalán az igazságot keressük. Mint kommunisták, nem tudtunk közönyösek maradni, hogy mit mondottak és írtak e szónak a nevében, tehát ami minket illet, fölemeljük szavunkat, hogy késedelem nélkül hívják össze a párt rendkívüli kongresszusát, amelyen meg kell vitatni a mai napok megszámlálhatatlan problémáját a maguk valóságában és a teljes igazság fényében.”

De a tiltakozás áradata Kelet-Európába is átcsapott.

Az egyik legnagyobb lengyel költő, Wazyk Ádám verset írt Déry Tiborhoz és a magyar írókhoz. A lengyel irodalmi újság, a Nova Kultura december 2-i számában pedig első oldalon, piros keretben közli a lengyel írók nyilatkozatát. A nyilatkozatot mintegy ötven író jegyzi a nevével, de a szerkesztőség hozzáfűzte, hogy a posta állandóan hozza az újabb csatlakozásokat. A lengyel írók nyilatkozata így hangzik:

„A magyar nemzet tragédiáján megrendülve, a magyar írók szózatának elhangzása után nem tudunk tovább hallgatni. Mint írók, olyan ország polgárai, ahol ismerik a szabadság súlyát és értékét, kifejezésre juttatjuk mélységes fájdalmunkat a vérontás miatt. Mindez egy kompromittált kormányzati rendszer és egy idegen katonai beavatkozás következménye.”

A magyar szabadságharcról ma már könyvek jelentek meg, folyóiratok adtak ki külön számokat. De aki arra vállalkozik, hogy összegyűjtse a magyar forradalom irodalmát, évek és kötetek munkája előtt áll. E részleges képpel mi csak hírt akartunk adni arról, hogy Európában új szellemi mozgalom indult meg, a magyar események fölrázták tétlenségéből a nyugati világot. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy írók és művészek sem tudják pillanatnyilag visszaadni a magyarságnak azt, ami az elmúlt napokban elveszett. Írók és művészek sem tudják visszaadni a szabadságot. Nem tudnák visszaadni akkor sem, ha Byronként vagy Petőfiként magyar földre mennének meghalni. Ám az írók szava mégsem pusztába kiáltó szó. Nem üres fenyegetés a bojkott, amire Camus szólította fel írótársait, nem szócséplés a folyóiratok különszáma, nem görögtűz a tiltakozások felcsapó lángja. A gondolat mindig győzedelmeskedik az erőszakon. Shakespeare és Goethe, Moličre és Yeats – ahogy az Ír PEN Club tagjai írták – túléli a gépfegyverek és páncélosok tüzét. Az európai lelkiismeret – és annak kifejezője, az irodalom – megmozdult. És nem fog megnyugodni mindaddig, amíg szabadság nem lesz magyar földön.

Összeállította: VÁMOS IMRE

Látóhatár, 1956. 336–339.