Borsody István

Gondolatok a forradalom évfordulóján

Tavaly október 23-a és november 4-e között, rövid tizenhárom nap alatt, a magyar nép történelme egyik legfényesebb diadalát és legsötétebb tragédiáját élte át. A diadal szinte hihetetlen volt. Mert ki hitte volna, hogy a szovjetorosz hatalomra támaszkodó kommunista zsarnokságot egyik napról a másikra megdöntheti az elnyomott nép spontán felkelése? S ki hitte volna, hogy a magyar nép ezt a spontán felkelést végre tudná hajtani?

Ami hihetetlennek tűnhetett október 23-a előtt, az lehetségesnek látszott október 23-a után. A forradalom győzött. Az orosz csapatok kivonultak a fővárosból. A gyűlölt kommunista rezsim urait a nép haragja országszerte elsöpörte. Budapesten Nagy Imre kormánya a forradalmi káoszon igyekezett úrrá lenni, hogy hozzálásson a szabad ország újjáépítéséhez, míg a felkelt nép a hősök vére árán kivívott szabadság győzelmében bizakodott. De ami hétfőtől szombatig a szabadság diadalának látszott, az vasárnapra borzalmas tragédiává változott. Az oroszok, mialatt megszálló csapataik kivonulásáról tárgyaltak a magyar kormánnyal, hatalmas hadsereggel vonultak fel az ország ellen. November 4-én megtámadták a fővárost és letiporták az országot. A nép forradalmát vérbe fojtotta a hódítók kegyetlen erőszaka. Árulókból bábkormányt szedtek össze az orvtámadás álcázására. A szabadság rövid diadala után az új szolgaság (ki tudja mily hosszú?) tragédiája kezdődött.

Diadaltól a tragédiáig, sikertől a bukásig, a magyar forradalom rövid történetében két tény emelkedik ki. Az egyik az, hogy a siker a magyar nép spontán felkelésének volt köszönhető. S a másik, hogy a szabadságot, amit Magyarország a forradalommal kivívott, a Szovjetunió katonai beavatkozása tiporta el. Mind a két tényt meggyőző erővel állapította meg az Egyesült Nemzeteknek a magyar forradalom kivizsgálásával megbízott, öt világrész öt országának – Ausztráliának, Ceylonnak, Dániának, Tunisznak és Urugaynak – képviselőiből alakított különbizottsága. Mind a két tényt a Szovjetunió otromba hamisítással akarta letagadni. Szerinte a forradalom „ellenforradalom” volt, amit nyugati imperialista körök készítettek elő és hajtottak végre a régi kiváltságos osztályok, arisztokraták és Horthy-fasiszták segítségével, hogy visszaállítsák a reakció uralmát. Továbbá, a Szovjetunió szerint az orosz beavatkozás nem támadás volt, hanem „segítség,” amit a Szovjet hadsereg nyújtott, az úgynevezett Kádár-kormány kérésére, hogy a magyar hadsereggel karöltve leverje az ellenforradalmat és visszaállítsa az ország törvényes rendjét. Persze a Szovjetunió vezetői tudják a legjobban, hogy mindez szemenszedett hazugság – s még eljöhet az idő, amikor ezeket a hazugságokat beismerik, ugyanúgy, ahogy az egykor istenített Sztálinról is nemrég beismerték, hogy gyilkos gonosztevő volt.

Vitába szállni a történethamisítókkal, akik tudják az igazságot, meddő feladat lenne. Viszont a hazugsággal szemben, amit a hazug folyvást ismétel, az igazság ismétlése fontos feladat. S az igazság az, hogy a Nyugatnak semmi köze nem volt a magyar forradalom kirobbantásához. Mert a forradalmat a korrupt kommunista uralom és szovjetorosz elnyomás ellen elemi erővel kitörő népfelkelés hajtotta végre. Míg a Nyugat, ha valamiért, akkor azért felelős, hogy a zsarnokság ellen felkelt magyar népnek semminemű hathatós segítséget nem tudott nyújtani. Továbbá, ami a forradalom célját illeti, ez olyan meggyőzően és egyöntetűen juttatta kifejezésre a magyar nép demokratikus törekvéseit, hogy a régi világ urainak ha netán uralmuk visszaállítását remélték a forradalomtól, csak súlyos csalódást okozhatott.

Igaz, naivitás lenne feltételezni, hogy a múltból fennmaradt népellenes erők a szabad Magyarország demokratikus megszilárdulását nem igyekeztek volna megzavarni. Viszont a forradalom a demokratikus erők olyan túlsúlyáról tett tanúbizonyságot, hogy bízvást állíthatjuk: az októberi forradalom kohójából igazi – s nem sztálini – népi demokrácia volt születőben, amely az ellenforradalmi próbálkozások ellen, ha ilyenekre sor kerül, sikerrel megállja helyét. Tegyük hozzá, hogy november 4-ig az ország demokratikus kibontakozását veszélyeztető ellenforradalmi próbálkozás nem jelentkezett. A szovjet beavatkozás indokolása tehát azon az alapon, hogy „ellenforradalom” leverésére irányult, teljesen légből kapott. Az igazság az, hogy a Szovjet agresszió megsemmisítette a népi forradalmi rezsim békés kibontakozását, amely páratlanul tiszta és a huszadik század legnagyobb reményekre jogosító magyar demokratikus kísérlete volt. Sőt: november 4-én Nagy Imre kormánya, amely a szociáldemokratákra, kisgazdákra és a Petőfi-párt néven megújult Paraszt-pártra támaszkodott, olyan koalíciós rezsimet képviselt, amely a békés szomszédi viszony megalapozását szolgáló orosz-magyar kompromisszum megkötésére fölötte alkalmas volt.

Igaz, a forradalom napjaiban fölötte nehéz volt az ilyen kompromisszumot mérlegelni. A forradalomban kitört az eltiport, kizsákmányolt nemzet elkeseredése az orosz elnyomók ellen. Az oroszok kivonulása az országból, a varsói szerződés érvénytelenítése, a semlegesség kihirdetése a forradalom alkura nem bocsátható követelései voltak. De ezek a követelések, ha Moszkva hajlandó az új magyar rezsimet partnernek elfogadni az orosz-magyar szomszédi viszony rendezésére, nem kellett, hogy eltorlaszolják a kompromisszum útját. A forradalmi indulatok lehiggadása, ami nem utolsó sorban az oroszok békülékeny magatartásán múlott, megteremthette volna azt a légkört, amiben a két ország jogos érdekeinek megfelelő kompromisszum létrejöhet. A kompromisszum nagyjából Finnország mintájára rendezhette volna az orosz-magyar viszonyt, hasonló garanciákkal arra nézve, hogy Magyarország szabad országként élhessen anélkül, hogy veszélyeztetné a Szovjetunió jogos biztonsági érdekeit Közép-Európában. Az oroszok a kompromisszumban biztosított jogos feltételeik elfogadásától és végrehajtásától tehették volna függővé csapataik visszavonulását s nagyon valószínű, hogy a nyugati hatalmak a magyar helyzetnek ilyen értelmű megoldása elé nem gördítenek akadályt. Sőt, tekintetbe véve a nyugati hatalmaknak a magyar forradalom alatt tanúsított passzív magatartását, arra lehetne következtetni, hogy az orosz-magyar viszonynak békés közvetlen tárgyalással való rendezését örömmel üdvözölték volna.

S ami a Szovjetuniót illeti, nem származhattak-e számára előnyök a finn példára kötött kompromisszumból – vagyis Magyarország „finnlandizálásából”? Gondoljunk például a presztizs-nyereségre, amit a Szovjetunió a magyar kérdésnek kompromisszumos megoldásával arathat tavaly ősszel, amikor a világ közvéleménye Angliát és Franciaországot a szuezi támadásért marasztalta el. Vagy gondoljunk a Szovjetunió biztonsági érdekeire: nem lehetett-e számára előnyösebb, ha a felkelés vérbefojtása helyett Magyarországot, finn mintára, semleges szomszédjává szelídítheti?

Hogy volt-e valaki a szovjet vezetőségben, aki a kompromisszum ilyen előnyeit latolgatta, azt nem tudhatjuk. A magyar tragédia fölött elmélkedő nyugati külpolitikai szakértők csaknem egyhangú véleménye azonban kizártnak tartotta, hogy a Szovjetunió megengedhette Magyarország kiválását a szovjet blokkból. E szakértők szerint a Szovjetnek elemi érdeke fűződött a magyar forradalom megsemmisítéséhez, mert ellenkező esetben a szabadulás vágya feltartózhatatlanul áraszthatta el az egész szovjet csatlós birodalmat, teljes összeomlással fenyegetvén a Szovjetunió katonai pozícióját Közép-Európában.

Kétségtelen, hogy a katonai szempontok jelentősen befolyásolták a Szovjet akcióját Magyarország ellen. Ám a nyugati külpolitikai szakértők, akik erre hivatkozva elkerülhetetlen végzetnek könyvelik el Magyarország tragédiáját, nem egészen érdektelenül vallják ezt a nézetet. A Nyugatot érthetően nyomja a bűntudat, hogy tétlenül-tehetetlenül nézte végig Magyarország élet-halál harcát. A Nyugat érthetően keresi az érveket, melyekkel felmentheti magát a passzivitás vádja és önvádja alól. A nyugati lelkiismeret megnyugtatását szolgálta két másik tétel is. Az egyik szerint a szuezi krízis, nevezetesen az angol-francia akció Egyiptom ellen, nem volt összefüggésben a szovjet akcióval Magyarország ellen – míg a másik tétel azt hangoztatta, hogy a nyugati akció Magyarország megmentése érdekében biztosan harmadik világháborúhoz vezetett volna. Ám e nyugati önmegnyugtató véleményekkel ellentétben nagyonis jogosult az a magyar forradalmi körökben elterjedt nézet, hogy az angol-francia közelkeleti akció bátorítólag befolyásolta a Szovjet katonai fellépését Magyarország ellen. Továbbá vitatható az is, hogy Magyarország megmentésének kísérlete feltétlenül háborúba sodorta volna-e a világot. (Persze az ilyen kísérlet kockázattal járt, ezt felesleges lenne vitatni.) Kérdés viszont, hogy a Nyugat, vagyis az Egyesült Államok erőteljes fellépése az Egyesült Nemzetek támogatásával nem késztette volna-e a Szovjetet, saját jól felfogott érdekében, kompromisszumra a magyar kérdésben?

●

A nyugati érvelésben, mely a magyar tragédia elkerülhetetlenségét vallja, a hangsúly azon van, hogy a Szovjetuniónak, a lázadás terjedését elkerülendő, minden áron le kellett vernie a magyar forradalmat. Anélkül, hogy kisebbítenők a magyar forradalomnak a kommunizmus presztizsére mért csapását, úgy véljük, hogy a lázadás terjedésének veszélye nagyobbnak látszott, mint amilyen a valóságban volt. A valóság ugyanis az volt, hogy Csehszlovákia, Románia és Bulgária nem mutatták jelét a magyar forradalmi láz terjedésének, míg Kelet-Németországban, ahol a nyugtalanság tünetei jelentkeztek, a hatalmas szovjet megszálló csapatok kézben tartották a helyzetet. Csak Lengyelországban volt válságos a helyzet. Ám hogy a lengyel lázadás megállott a Gomulka-féle kompromisszumnál, az nemcsak a magyar forradalom eltiprásával statuált elrettentő példának volt köszönhető, hanem elsősorban annak, hogy lengyel hazafiak megértették Gomulka intelmét: eddig és ne tovább, mert a lengyel állam területi épségét Németországgal szemben csak a Szovjetunió szövetsége garantálhatja.

S ennél a pontnál hangsúlyozni kell, hogy nemcsak Lengyelországnak, hanem a többi csatlós országnak is, a Szovjetunióval közös érdeke fűződik a közép- és kelet-európai területi státuskvó fenntartásához. Az egyetlen kivétel ebben a tekintetben Magyarország, amely a trianoni békeszerződést megerősítő második világháború utáni párizsi békeszerződések értelmében a nemzet egynegyedét kénytelen volt Romániának, Jugoszláviának, Csehszlovákiának és Szovjet-Ukrajnának átengedni. A többi ország viszont nyereségben részesült és szovjet támogatással elégítette ki nemzeti aspirációit szomszédaival szemben. A lengyelek, elűzvén a németek millióit az Oderáig és Neisséig nyomultak nyugatra, s az új országhatárt csak a Szovjetunió ismerte el végérvényesnek. A csehek az országuk lakosságának kb. egynegyedét kitevő szudétanémeteket telepítették ki. A szlovákok, ha lemondani kényszerültek is önálló államiságukról, visszakapták a magyar etnikumba behatoló déli határaikat. A románok Erdély fölött nyerték vissza uralmukat. A bolgárok Dél-Dobrudzsát tartották meg.

Ezek az országok, akárhogy gyűlölhetik a kommunizmust és a szovjet befolyást, mégis kénytelen-kelletlen a szovjet hatalomra vannak utalva, hogy státuskvójukat, amihez kommunisták és antikommunisták egyaránt ragaszkodnak, biztonságban fenntarthassák. Ez különösen áll a lengyelekre és csehekre, akik félelemtől eltelve figyelhetik Nyugat-Németország hatalmas fellendülését és beiktatását a nyugati anti-kommunista szövetségbe – s akiket még akkor sem nyugtathatnának meg a német veszély nem létezéséről szóló nyugati nyilatkozatok, ha a kommunista propaganda nem rágná napról-napra fülükbe a német veszély növekedéséről szóló riasztó híreket. Vonatkozik ez a Németországtól messzebb keletre fekvő országokra is, melyek a közép-európai területi rendezés előnyeit élvezik. Vonatkozik ez Titóra is, aki gondosan óvja ugyan Jugoszláviát a szovjet hatalmi befolyástól, de ugyanakkor a szovjet politikát támogatja Németország ellen. Friss bizonyíték erre a szeptemberi Tito–Gomulka találkozóról kiadott kommüniké, amely a szovjet nézetet hagyta jóvá a német kérdésben és Lengyelország jogát hangoztatta az Odera-Neisse határhoz.

Amit itt mondunk, azt bizonyítja, hogy a szovjet blokknak van némi kohéziós ereje. Ez a kohéziós erő persze nem abból ered, amit a szovjet propaganda a közép- és kelet-európai kommunista diktatúrák és a Szovjetunió önkéntes együttműködésének nevez a népi demokráciák szocialista vívmányainak megőrzése érdekében. A szocialista vívmányok megőrzése céljából, amennyiben azok a népakarat jóváhagyását bírják, a csatlós országoknak nincs szükségük a Szovjetunió úgynevezett védelmére. Ezek az országok, mint a magyar forradalom példája is bizonyítja, a második világháború óta oly gyökeres társadalmi változásokon estek át, hogy az egykori uralkodó osztályok restauráló kísérleteitől komoly félnivalójuk nincsen. Ellenben ezeknek az országoknak van félnivalójuk a közép-európai hatalmi viszonyok eltolódásától, ami veszélyeztetné területi státuskvójukat. Félnivalójuk van elsősorban Németországtól, amellyel szemben, akár tetszik (nekik maguknak, vagy a Nyugatnak) akár nem, a Szovjetunió a protektor szerepét tölti be. S hogy ez a körülmény bizonyos kohéziós erőt ad a szovjet blokknak, ezt csak az nem értheti, aki nem ismeri a közép- és kelet-európai nemzeti küzdelmek szövevényes és szerencsétlen történetét.

Nos, ezek a kohéziós erők, véleményünk szerint, megóvták volna a szovjet blokkot a széteséstől, mégha a Szovjetunió engedékenységet mutat is a magyar forradalom iránt és finn mintára, beleegyezik Magyarország semlegességébe. Persze az a körülmény, hogy Magyarország vetélytársa szomszédjainak, s történelmileg a szlávok ellenfele, csak egy oknál több lehetett a Szovjetuniónak, hogy leverje a magyar szabadságharcot. Ezzel szemben azonban felmerül a kérdés, vajon a Szovjetunió nem húzott volna-e több hasznot Magyarország semlegességéből? Itt újra utalunk a presztizs-nyereségre. És gondolunk a szovjet blokk megszilárdítására – sőt Jugoszláviának a szovjet blokkhoz való közeledésére is – gondolunk ugyanis arra, hogy a két világháború közti magyarellenes kisantant kötelékeket mindig könnyűszerrel fel lehetne éleszteni. Magyarország semlegesítésével a szovjet blokk egyöntetűbb is lenne; úgy is mint szláv csoportosulás, úgy is mint státuskvó fenntartásához ragaszkodó országok szövetsége. Nem szólva arról, hogy a Szovjetnek, a finn példához hasonlóan, nem lett volna nehéz olyan garanciát kapnia Magyarországtól, amelyekre biztonsága érdekében igényt tarthat. S vajon mi lenne előnyösebb a Szovjetnek? A magyar forradalom leverésével hagyott gennyedő seb? Vagy egy második Finnország, melynek előnyeit a Szovjetunió épp úgy becsülhetné a Dunamedencében, mint fent északon Skandináviában?

Igaz, Magyarország stratégiai helyzete a kritikus közép-európai térségben más, mint Finnországé. (A november 4-i szovjet támadás stratégiai motivációi nyilvánvalóak voltak.) Ellenben a stratégiai előnyök, melyeket a Szovjetunió Közép-Európában Magyarország ellenőrzésével élvez, nem nélkülözhetetlenek. Nyugat felé a semleges Ausztriával határos Magyarország a Szovjetnek semmi esetre sem olyan életbevágóan fontos stratégiai bázisa mint a Kelet- és Nyugat-Németországgal határos Lengyelország és Csehszlovákia – vagy a Szovjet balkáni befolyását biztosító Románia és Bulgária. A Szovjetunió európai hatalmi pozícióját 1948-ban sem rendítette meg Jugoszlávia elszakadása Moszkvától, 1955-ben Ausztria semlegesítése sem csökkentette és 1956-ban Magyarország semlegessége sem tette volna tönkre.

Nem szeretnők, ha valaki is félreértené azt, amit mondtunk. Nem arról beszélünk, hogy mi lenne jó, vagy kívánatos a kelet-közép-európai kérdés általános rendezésére. Itt csupán azt kívántuk bizonyítani, hogy a magyar forradalom semlegességi programja nem volt olyan kívánság, amit a Szovjetunió közép-európai befolyásának és hatalmának veszélyeztetése nélkül nem teljesíthetett.

Persze nem kis meglepetés lett volna, ha a Szovjetunió a magyar forradalmi kormány semlegességi kívánságának teljesítését előnyben részesíti a magyar forradalom erőszakos leverésénél. De amit Moszkva nem tett meg saját jószántából, annak üdvös mivoltáról talán a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok, erőteljes fellépése győzhette volna meg a Szovjetet. Sajnos a Nyugat passzivitása, és a nyugati egységnek a szuezi krízis következtében szenvedett felbomlása, semmi nyomást nem gyakorolhatott a Szovjetre, hogy a semlegességet a magyar krízis megoldására tárgyalási alapnak elfogadja. Éppen ellenkezőleg: a közel-keleti események és a Nyugat tétlensége a magyar krízisben csak buzdítólag hathattak a Szovjetre, hogy erőszakkal tiporja le a magyar forradalmat.

Bizony egyenesebb lenne, ha a Nyugat elismerné, hogy bűnös a magyar forradalom cserbenhagyásában, ahelyett, hogy megnyugtatni igyekeznék önmagát a magyar tragédia kikerülhetetlensége felől. Sőt a tavaly őszi krízis tanulságainak levonása elsősorban a nyugati egység szorgalmazása – sokkal hatásosabb lehetne, ha a Nyugat, a Szovjet brutalitás kipellengérezése közben, saját mulasztásai tudatában önmagát is nagyobb őszinteséggel vonná felelősségre a magyar forradalom tragédiájáért.

A szovjet erőszak – és a Nyugat tehetetlensége – tavaly ősszel meghiúsította a magyar kérdésben még a kompromisszum lehetőségeinek keresését is. Ám azok a tényezők, melyek megkülönböztetik Magyarország helyzetét a többi csatlós országétól, s melyekben benne rejlett a kompromisszum lehetősége, ma is fennállanak. Egyetértünk természetesen a bölcs nézetekkel, hogy Keletnek és Nyugatnak általános megegyezésre kellene jutniuk az atomkor életveszélyes világában – és, Európán belül, elsősorban a német kérdés békés rendezése érdekében – mert az ilyen általános megegyezés lenne a legjobb és legbiztosabb út a szovjet csatlós országok problémáinak megoldása felé. De ez nem jelenti azt, hogy addig a bizonytalan időig, míg az ilyen szélesebb megegyezés lehetőségei létrejönnek, a letiport Magyarország ügye külön elbírálásban ne részesüljön. Ennek szükségét ismerte el az Egyesült Nemzetek Szervezete is, amikor külön tárgyalta a magyar kérdést és külön módszereket keresett megoldására.

A kompromisszum elérése a magyar kérdésben nem könnyű, de nem is lehetetlen. A magyar kérdés fejleményein nem kis mértékben lesz lemérhető, hogy a beteg világ a javulás felé megy-e vagy a romlás felé zuhan.

Látóhatár, 1957. 251–256.