A bulgáriai romák helyzete a rendszerváltás után

Schüler, Sonja: Roma in Bulgarien seit 1989/90 – Lebensbedingungen, Handlungsansätze, Entwicklungsperspektiven. = Südosteuropa Mitteilungen, Jg. 2005. 6. H. 35–47. p.

A romák útja a Balkánon át vezetett Európába, így a mai Bulgária területén igen korán – egyes elgondolások szerint már a 9. században – megjelentek. Különböző csoportjaik nehezen körülhatárolható identitásjegyei szerint mai létszámuk 500 és 750 ezer (az összlakosság 5–9%-a) közé tehető. Ebből a 2001-es népszámlálás mindösszesen 371 ezret tudott igazolni, de az etnikai törökök után nagyságrendben így is a második helyen állnak.

Európa és különösen a Balkán-félsziget cigánysága, kezdettől a szociálisan széttagolt társadalom perifériájára szorulva, vesztese már a klasszikus modernizációnak, és vesztese lett a diktatúrák korát követő rendszerátalakításnak is. A Bolgár Népköztársaság roma-integrációs kampányai, melyek legfeljebb egy szűk értelmiségi-asszimiláns réteg kialakulását tették lehetővé, soha nem vették tekintetbe kulturális-etnikai sajátosságaikat, egyáltalán szociális helyzetük történeti-szociológiai gyökereit. De nem állítható, hogy a demokratikus átalakulás kisebbségi politikája azonnal megtalálta volna a bölcsek kövét: „civil” jogaik formális biztosításán túl alig történt valami évszázados szociális és kulturális kirekesztésük felszámolása terén.

A roma tömegek a rendszerváltás nyomán kiestek még a hagyományos munkamegosztás periferikus hézagaiból is, versenyképtelenségükkel 70–90% arányban (becsült adat) maradtak munka nélkül, s szorulnak szociális segélyezésre. Mai sorsuk: abszolút elszegényedés, térbeli és pszichológiai gettósodás a városszéleken, ahová gyökerüket vesztve behúzódnak, környezeti irritációt, közegészségügyi veszélyeket kiváltó tespedés és elnyomorodás: napról-napra tengődés, apátia, alkoholizmus, öntörvényűség, bűnözés, a szaporulat korláttalansága. E körülményeik között elvész kulturális-etnikai arculatuk is: ha „kultúrának” nevezhető, a nyomor és elesettség arctalan szubkultúrája veszi körbe őket. Az eredmény: a negatív jellemzők csoportjellege révén a nyomor „etnizálódik”, ezzel helyzetük ördögi körbe zárul. A külvilág szemében a slum-karakter állandósul az etnikum arculataként, hogy kirekesztése még inkább elhatározó legyen. A külvilág előítélete maga önbeteljesítő jóslattá válik helyzetük alakulását illetően.

A fokozódó kirekesztésre a cigányság fokozódó öntörvényűsége a válasz, ami éles reakciókat vált ki a környezet részéről, ami az etnikum és a makrotársadalom viszonyát illetően régebben soha nem volt jellemző. Mindjárt az 1990-es évek első felében súlyos, nemzetközi feltűnést is keltő atrocitásokra került sor, melyek ellen jogvédő szervezetek emelték fel szavukat, így a többi között a budapesti székhelyű Európai Roma Jogi Központ is. A későbbiekben ezek köre szűkült, súlyuk csökkent, noha a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás többnyire elnézően kezelte a cselekményeket. Az atrocitások hátterét természetesen legalább annyira adja az általános elszegényedés, a rendszerváltás kiváltotta széles körű csalódás frusztrációja, mint a roma környezet kiváltotta irritáció. A jelenséget esetenként nehéz is etnikumközi feszültségként minősíteni.

A bulgáriai romakérdés hosszabb távra szóló rendezését sokáig nehezítette a koncepcióval bíró romapolitika hiánya. A kormányintézkedések kimerültek a szociális felzárkóztatást kitűző névleges programokban, melyek akadozó és zátonyra futó végrehajtásába még csak be sem vonták az érintetteket. Először 1999-ben született keretprogram a felzárkóztatásra és a diszkrimináció leküzdésére, amely azonban eléggé tág általánosságokban mozog. A hatósági, közigazgatási szférában vagy az oktatásban azóta sem szűnik a lélektelenség, az intézkedési önkény. Inkább sikerült megfékezni valamelyest a romák sérelmére alkalmazott rendőri önkényt. Mindeközben nagyon gyenge lábakon áll a roma érdekérvényesítés intézményessége, civil szerveződése is. Néhány etnikai pártkezdemény alig életképes, egy-egy, „csaliként” jelölt roma személyiség a világnézeti pártok színeiben jut be a parlamentbe, miután „hozta” a szimpatizáns szavazatokat. Tehetősebb romák elsősorban a politikán kívül: a gazdasági életben keresik a szerencséjüket.

Bulgáriában a romapolitika csak a legutóbbi években mozdult előre láthatóbb formában – lényegében az EU-csatlakozási folyamat nyomása alatt. Az oktatási tárca 2002-ben adott ki rendeletet az iskolai szegregáció megakadályozására és a kisegítő osztályokba sorolás önkénye ellen. A 2003-as diszkriminációellenes törvény lehetővé tette a témába vágó vétségek szankcionálását, és ennek eddig már sikerült konkrét ügyekben érvényt is szerezni. Ezzel egy időben rövid és középtávú cselekvési terv készült az 1999-es keretprogramhoz is. Nyolc kelet-közép-európai, illetve délkelet-európai állam képviselői 2005-ben Szófiában írták alá azt a tíz évre szóló, közös roma-felzárkóztatási programot, amely az oktatás, az egészség- és lakásügy, valamint a foglalkoztatás területén fogalmazott meg normatív célkitűzéseket, és elnyerte az EB, az ET, az ENSZ Fejlesztési Program, valamint a Világbank támogatását. Roma körökben ugyan bizalmatlanság tapasztalható a program érdemi megvalósítását illetően, inkább protokoll-ízű vállalásnak fogják fel.

Természetszerűleg nincs más út, mint érdemi erőfeszítések tényleges eredményre vitele. A célirányos stratégia egyszerre feltételezi a nemzeti politika felelős működését (ahol csak lehet, nemzetközi együttműködés keretében), a különböző más nemzeti célokkal történő egybehangolást és nem utolsósorban az érintettek megfelelő motiválását saját felemelkedésük öntevékeny alakítása érdekében. A bulgáriai romapolitikának mindezen felül szembe kell néznie azzal a kihívással is, amit a szélsőséges nacionalista „Ataka” (Roham’) pártszövetség előretörése jelent 9%-os választási eredményével (2005), amit a kisebbségek, főképp a romák elleni gyűlöletkampányával ért el. A bolgár demokratikus erőknek vélhetően lesz ereje a parlamentbe bejutott csoport nemkívánatos működésének elszigetelésére. De az „Ataka” megjelenése talán a roma tömegeket is felrázza politikai közönyéből. Az EU-csatlakozás küszöbéig eljutott országban mindent meg kell tenni a romák helyzetének konszolidálása érdekében. A végbement keleti bővítés nyomán, illetve a délkeleti bővítés előszelében egyre nyilvánvalóbb: a romakérdés – elsőrendű európai kérdés, lévén a romák lélekszáma mindenütt elég magas, leszakadásuk a társadalmi standardról átfogó. Európai kérdés és európai kihívás: egy nagyszámú, makroregionális súlyú leszakadt népesség fokozatos integrálása óriási kihívás az EU-politika számára. (Az ismertetett közlemény: könyvalakban is megjelent disszertáció: Integration durch Demokratisierung? téziseire épülő áttekintés.)

Komáromi Sándor