Molnár József

Mese az ellenforrradalomról

A kommunista sajtó hónapok óta fáradhatatlanul ajánlgatja a magyar íróknak, hogy az „ellenforradalom” történetét írják meg új műveikben. Eddig azonban nem akadt magyar író, aki erre a szégyenletes szerepre vállalkozott volna. Még azok a kevésbé tehetséges írók sem engedtek a párt kísértésének, akik felsőbb utasítás nélkül egyetlen épkézláb mondatot sem tudnak leírni. Csak a szovjet állampolgár Illés Bélának nem voltak aggályai. Igaz, neki is haza kellett mennie Moszkvába, hogy megtudja, mi történt 1956 októberében Magyarországon. Közismert óvatossága még őt is arra késztette, hogy az „ellenforradalomról” szóló meséjét ne első személyben mondja el, ne is egy magyar munkás, paraszt vagy értelmiségi ember szájába adja, hanem nagy ravaszsággal úgy intézte a dolgot, hogy egy szovjet tiszt elbeszéléséből derüljön ki a nagy titok.

Mikola Bogdanovics Nemcsenkó, aki az ellenforradalomról szóló mesét Illés Bélának a moszkvai Leningrád szálló tizenhatodik emeletén a tizenötös számú szobában tollba mondta, nem akármilyen szovjet katona, hanem egy finomlelkű tartalékos tiszt, civilben történész, aki sokat tud az árpádkori Magyarországnak kijevi kapcsolatairól s már csak ezért is szereti a magyarokat. Ne lepődjünk meg azon se, hogy e kiváló katonának apja éppen Magyarországon esett el a második világháborúban és azóta nagyon vágyott Magyarországra, hogy megismerhesse a magyar népet. Tavaly októberben kitörő örömmel hagyta ott békés történelmi tanulmányait és az első parancsra „minden áldozatra készen” indult tankjával Magyarországra, hogy „megmentse a magyar népet az ellenforradalmi támadástól és a fehér terrortól”.

Tankja azonban Verébtanyán elakadt. És ez lett a szerencséje a mese szovjet hősének és a szerzőnek is. Mert ha a tank nem akad el Verébtanyánál, Illés Béla sohasem írhatta volna meg ezt a történetet, amelyből a szelídlelkű szovjet tartalékos tiszt elbeszélése alapján kétséget kizáróan kiderül, ellentétben a magyarok általános felfogásával, októberben igazi ellenforradalom volt Magyarországon. A szerző és a szovjet tiszt szerencséjére tehát a tank elakadt és hosszú ideig meg se tudták javítani, ami a szovjet tiszt és a szerző határozott állítása szerint eddig még sohasem fordult elő szovjet tankistákkal. Mi tagadás, Illés Béla se tagadja, hogy az elakadt szovjet tank tisztje és legénysége nagyon félt az ellenforradalmároktól. Féltek, hogy kezükbe kerülnek. De nem így történt ám! Verébtanya lakói eleinte bizalmatlanul figyelték a távolból az útszélen veszteglő tankot, de amikor megtudták, hogy nem ellenséges magyar katonák ülnek benne, hanem baráti oroszok, egyszerre fellelkesedtek. Etették, itatták örömükben a szovjet katonákat, sőt estére még vendégségbe is meghívták őket.

Az esti vendégségben előkerült a tanya fiatal tanítónője, akibe a magyarok iránt rajongó szovjet tiszt az első pillantásra beleszeretett és egy sarokba húzódva azonnal meg is tárgyalta vele a magyarországi politikai helyzetet. Mikola Moszkvában a Leningrád szálló tizenhatodik emeletén a tizenötös szobában – a helyet Illés Béla többször is hangsúlyozza – elárulta a szerzőnek, hogy Verébtanya nem nagyon tetszett neki. A házak szegényesek voltak, „olyanok, mint amilyenekben az ukrán parasztok huszonöt-harminc évvel ezelőtt laktak”. A szovjet tisztnek ez észrevétele nem véletlenül került az elbeszélésbe. Illés Béla agyafúrt módon így akarta tudatni a magyar olvasóval, hogy ha mi is negyven évig építjük a szocializmust, akkor nálunk is csupa olyan új házakban laknak majd a parasztok, mint most az ukránok. Persze azért nem kell irigykednünk, Illés Béla megvigasztal bennünket, mert a szocializmus tíz esztendős építése során azért mi is haladtunk: a gróf és intézője eltűnt a tanyáról és a gyerekek azóta megtudták, milyen íze van a tejnek. Ha nem is volt minden rendben, ha még most is sok javítani való akad – ennyi bírálatot a forradalom után a legszocialista-realistább író is megengedhet magának a tárgyilagosság kedvéért – a verébtanyai parasztok az elmúlt tíz esztendőben nagyon elégedettek voltak sorsukkal. Csóválták is a fejüket, amikor 1955–56-ban a pesti újságok arról kezdtek írni, hogy a parasztoknak ma sem jobb a sorsuk, mint a háború előtt. Már majdnem meginogtak a szocializmusba vetett hitükben, ha nem tör ki az „ellenforradalom”.

Mikola Bogdanovics Nemcsenkó Moszkvában elmondta Illés Bélának, hogy amikor október 23-án kitört a forradalom, a verébtanyai parasztok rögtön csak arra gondoltak, mi lesz, ha visszajönnek az urak. Amint Illés Béla Mikolától megtudta, aggodalmuk nem is volt alaptalan. Legelőször a jószágigazgató tért vissza. De nem ám egymagában, hanem ahogy az ellenforradalomnak a marxista-leninista-sztálinista előírások szerint a szocialista realista elbeszélésekben történnie kell, csendőröktől kísérve. A jószágigazgatót Illés Béla meséjében két csendőrtiszt és tizennégy csendőr kísérte, akik se szó, se beszéd, nyolc tanyasit azonnal véresre vertek, a párttitkárt pedig minden ok nélkül agyonlőtték és eltávoztak.

Mit csináltak ezután a verébtanyaiak? Illés Béla ezt is megtudta a jólértesült szovjet tiszttől. Az asszonyok sírtak-ríttak, a férfiak pedig kaszáikat egyenesítették – „mintha Kossuth Lajos ideje tért volna vissza”. De nemcsak a kaszákat egyenesítették ám, hanem előszedték a második világháború után eldugott fegyvereiket is. Mert ha nem tudná a jámbor magyar olvasó, a parasztok a második világháború után azért dugták el a fegyvereket, hogy legyen mivel megvédeni majd a kommunista pártot, ha szükség lesz rá. 1945-től 1956 őszéig haláltmegvető bátorsággal rejtegették a fegyvereket szeretett pártjuk és a kedves ÁVH-sok elől, vállalva, hogy Rákosi elvtárs akár fel is akasztassa őket tiltott fegyver rejtegetésért. Ennyire szerették a pártot. Ilyen előrelátóak, ilyen realisták, mondhatnók szocialista realisták voltak.

De az igazi „ellenforradalmi” történet csak ezután kezdődik. November másodikán megjelent Verébtanyán, Mikola-Bogdanovics-Illés Béla szerint a fiatal gróf is. Miért éppen másodikán? Mert akkor már koalíciós kormány volt, ami ugyebár nyílt ellenforradalom. A fiatal grófot a változatosság kedvéért Horthy-tisztek kísérték, mivelhogy az ellenforradalomhoz nemcsak csendőrök, hanem Horthy-tisztek is kellenek. De amikor a gróf át akarta venni a hatalmat Verébtanyán, a parasztok megvillantották a kiegyenesített kaszák élét és a rejtekhelyről előkapart fegyverek csövét. A gróf és két Horthy-tiszt úgy megijedt, hogy azonnal autójukba vágták magukat és elrobogtak. Mikola Bogdanovics Nemcsenkó már csak az „ellenforradalom” legyőzéséről értesülhetett Verébtanyán, amit talán még ma is fájlal, mert úgy szeretett volna résztvenni az „ellenforradalom” leverésében, de hát mit csináljon szegény, ha a magyar nép megelőzte. Illés Béla meséjében a kétszázezer szovjet katona és az ötezer tank a forradalom leveretésében csak afféle elhanyagolható mennyiség volt, amivel a kicsire nem néző szocialista realista írónak nem is érdemes foglalkoznia. Illés Béla nem szereti a véres harcokat, őt inkább az idillikus történetek érdeklik. Fővárosunkat romhalmazzá lövő szovjet tankok közül ő csak egy elakadt békés szovjet tankra emlékszik. Novellája szerint a magyar gyerekek szeretettel simogatják az orosz tankot, mosolygó bizalommal körülveszik a csupajó szovjet katonákat és kézzel-lábbal magyarázva csak arra kérik őket, hadd simogassák meg sapkájukon a drága vörös csillagot.

Röviden így foglalható össze Illés bácsi meséje az „ellenforradalomról”. El kell ismernünk, hogy ez az írás igen figyelemreméltó mű. A sok hazug újságcikk után ez az első igazi mese az „ellenforradalomról”. A szocialista-realista mesemondás igazi remeke. A „Tizenkét tányér leves” minden eddigi szocialista- realista műnél szocialista-relistább: egyetlen szava, de még a címe sem igaz. Nem értjük, hogy a Kortárs szerkesztői sok komoly és megfontolt írás mellett hogyan közölhették ezt az ostoba történetet. Az ilyenfajta írások közzétételével jóvátehetetlenül tönkre teszik a folyóirat remélt hitelét.

Látóhatár, 1957. 380–382.