VÁMOS IMRE

OKTÓBER HUSZONHARMADIKA

A magyar történelem az elbukott forradalmak és szabadságharcok története. Van valami sorsszerű és drámai abban, hogy a magyar népnek még sohasem sikerült győzedelmeskednie urai és elnyomói fölött. Rosszul választottuk meg a harcok időpontját; helytelenül ítéltük meg a nálunk nagyobb hatalmak erejét vagy gyöngeségét; szalmalángként lobbantunk fel, de tartósan sosem tudtuk győzelemre vinni az ügyet; túl mohó kézzel kaptunk nagy szomjúságunkban az „éltető italért”, a szabadságért; – mindegy, mi volt az ok, mindig elbuktunk. És fájdalmas magányunkban nem nagy vigasz volt, hogy a szerencsésebb népek csodálattal bámulták és gyászolták a magyart. Már megtanulhattuk, hogy a hosszú gyászbeszédek alatt a résztvevők nemcsak a prédikátorra, de lassan a halottra is megharagszanak.

Mentségül legfeljebb azt hozhatjuk fel, hogy soha nem volt más választásunk. Forradalmak és háborúk kirobbanása egyébként is többnyire irracionális erők következménye. Megrekedt és lefojtott társadalmak feszítőereje olyankor tör fel robbanásszerűen, amikor már nem elégséges a biztonsági szelep. Gondoljuk csak meg: mennyit kellett ennek a népnek tűrnie és szenvednie, mennyi alázatban és gyalázatban lehetett része minden korban, mily tűrhetetlen és elviselhetetlen volt az élete, hogy a legkilátástalanabb időkben is felvette a harcot.

Történettudósaink azt tartják, hogy a magyar történelem legdicsőbb napjai azok voltak, amikor összekapcsolódott a belső, társadalmi felszabadulásért vívott harc a külső, idegen elnyomók elleni küzdelemmel. Ezt tekintve, a mai október méltón illeszkedik nagy szabadságharcaink sorába. Ami az elmúlt hetekben otthon, a hazában történt, forradalom és szabadságharc volt. Forradalom a szociális jogokért, a reformokért és az igazságért – egyúttal pedig szabadságharc, függetlenségi küzdelem a megszálló orosz birodalom ellen. Századunk egyébként is nemcsak az atomenergia, hanem a szociális forradalom százada. A XIX. század az iparosodás és a polgárosodás jegyében ment végbe. A múlt század forradalmai úgy jöttek létre, hogy a városi életmód feszítőereje szétvetette a rendi társadalmak korlátait. Korunkban a szociális igény, a javak igazságosabb elosztása, a biztonság és a gyarmati sorból való szabadulás utáni vágy alkotják ezt a feszítőerőt. A tisztulás e gépies, pusztításra megszervezett világban még nagyobb megrázkódtatások között megy végbe. Még több az áldozat, még nagyobb a rombolás, még többet veszít a világ nyerészkedési hajszájában. De a folyamat feltartóztathatatlanul tart, torz káprázatok és gátló vakság sem homályosíthatja el a század e legmarkánsabb jellegét. Megakadályozni sem tudja, legfeljebb fékezi ütemét az a tény, hogy hívatlan, gyarmatosító hatalom írta zászlajára a jelszót, miközben a hivatott hatalmak képtelenek e dinamikus erő: a szociális fejlődés élére állni. 1848 márciusa társadalmilag tekintve polgári forradalom volt; polgárság hiányában a középnemesség vált hordozójává. 1956 októbere a magyar szociális forradalom vívmányait hirdeti; minden mozgalom bábáján és szülőanyján, az ifjúságon és a szellemen kívül elsősorban ipari munkások harcolták meg.

E drámai hetekben lenyűgöző társadalmi eseménynek a tanúi voltunk mi magyarok. Három lenézett és kijátszott réteg – hogy jobb híján ezt a megkopott szót használjuk – „nemzetfenntartó” erőként jelentkezett. A „leírt” és túlbuzgón elsiratott fiatalság, amelyet irreális mesével és hazug hivatástudattal próbált a hatalom elkábítani és amelyet sokan züllött, hitetlen, nihilista nemzedéknek tartottak Nyugaton, ez az ifjúság megcsinálta talán a legtisztább magyar forradalmat. A ’48-as márciusi ifjúság után – miként azt egyik jeles írónk megállapította – támadt a hazának egy ’56-os októberi ifjúsága is. Ezek a tizennégy–húszéves gyerekemberek, ezek a „suhancok”, honnan is tudhatták volna, hogy mi a szabadság. Honnan is tudhatták volna, hogy mi az: jogállamban élni. Összevetésre sem igen volt alkalmuk, ha vitték őket idegen országokat járni, legfeljebb arról szerezhettek tudomást, hogy mi a rosszabb. Mégis tudták, a forradalom első pillanatától kezdve, hogy mire törekedjenek. Példát adtak a világnak arról, hogyan kell a szabadsággal élni! Az októberi forradalom első, diadalmas szakasza kétségtelenül e fiatalság nagy történelmi műve volt. Bizonysága annak, hogy a szabadság nem társadalmi termék, hanem eredendően ott rejlik az emberi természet mélyén!

De nem csupán új „márciusi ifjúsága” támadt a hazának ebben az október végi forradalomban, bátor és igazmondó írói és költői is születtek; szinte a reformnemzedék ébredt újjá abból a kábultságból és ájultságból, amelybe a tízéves szolgaság taszította a nemzetet. Új Kasszandrák támadának e honban, próféták és jövendőmondók, kik mindenki előtt, elsőként voltak bátrak kimondani az igazat. Külföldi megfigyelők, szakértők és okoskodó „kremlinológusok” Sztálin halálával meg a huszadik pártkongresszussal magyarázzák azt a bomlást, amely a zsarnokság szerkezetében egyre láthatóbb módon megmutatkozott. Nem ismervén a szellem győzhetetlen erejét, politikai taktikának és következménynek tekintették azt a jelenséget, ami a valóságban minden forradalom előkészítője: a szellem lázadását. Ez a lázadás már a sztálini korban megkezdődött, a párton kívül és a párton belül egyaránt. Nem véletlen, hogy az a folyamat, amelyet „liberalizálásnak” vagy „olvadásnak” nevezett el a köznyelv, azokban az országokban, Lengyelországban és Magyarországon indult meg elemi erővel, ahol az irodalom a szabadság és a nemzeti önfenntartás bátor igéit hirdette minden korban. Mindazok, akik az elmúlt években gyanakvással szemlélték az írói megnyilatkozásokat, különösen kezdetben, amikor ez természetszerűen ott jelentkezett, ahol fóruma volt, a pártban, nem vették tudomásul, hogy az irodalom nem stílus-gyakorlat, nem széplelkek unaloműző kedvtelése, hanem társadalmi tény.

Ám mégis, arra a kérdésre, hogy „írók lettek volna a forradalom vészmadarai” – nemmel kell felelnünk. Ők csak hirdetői voltak az igaz igéknek, bátor meglátói a bukdácsoló fejlődésnek, Kasszandrái a bekövetkezett szenvedésnek. Írónak és költőnek nem kenyere a közéleti harc, írástudó ember nem érzi jól magát a hivalkodó politikai porondon; a lázadás éppen akkor kezdődött, amikor erre a szerepre akarták kényszeríteni. A kommunista világ egyik legnagyobb képtelensége éppen az volt, hogy közéleti szerepre kárhoztatta az írót, és amikor az végül maga-magától nyitotta szólásra közügyben a száját, első szava megfellebbezhetetlen ítélet volt a politikai állapotokról. Talán minden, egész sorsunk másként alakult volna, ha a hatalom a szép és igaz szavak míveseire hallgat. Ám a történelemben – miként azt Croce is megállapította, – oktalan dolog kutatni, hogy „mi történt volna, ha...” Mint ahogy oktalan dolog feltételezni azt is, hogy volt valaha zsarnokság, amely ésszerűen tudott cselekedni. Ezért történt Magyarországon is az, aminek történnie kellett.

A forradalom még nem fejeződött be. Főként azért nem, mert a nemzetnek új „történelmi” osztálya, harcokban edzett, honához hű, öntudatos rétege támadt: a munkásság. Ezt a munkásságot évtizedeken át tudatosan kirekesztették a nemzetből; „hazátlan bitangnak” nevezve tengődött a kültelkeken és a külvárosokban; éhbérrel nyomorították, politikai jogaitól megfosztották, azután, hogy a történelem kereke fordult, a munkáshatalom nevében az 1945-ben szerzett jogaitól is megfosztották. Ennek ellenére ez az osztály szemünk előtt erősödött. Mai formájában akkor alakult ki, amikor a zsarnokság vak kíméletlenséggel áldozott az új aranyborjúnak, a vaskohóknak, és a gyárkapuk ezrével nyelték el a faluról menekült újdon proletárokat. Amilyen arányban húzták fel a nehézipart és terelték kolhozba az önálló magyar parasztokat, olyan arányban változott meg otthon a társadalmi képlet. Csökkent a paraszti foglalkozásúak száma és duzzadt az iparban foglalkoztatottak rétege. Ez a nagy munkásréteg mindmáig ismeretlen tényező volt, furcsa és félelmetes réteg mindazoknak, akik csak azt vették észre, hogy ezek – József Attilát idézve – „másként ejtik a szót, fejükön másként tapad a haj”. Bíztató és reményteljes osztály volt ez a munkásság ugyanakkor a demokrácia hitvallóinak, azoknak az íróknak és politikusoknak, akik annyi sikertelen kísérlet után ebben a munkásságban látták a nemzeti megújulás biztosítékát.

A magyar munkásság egyenlőtlen küzdelme az idegen elnyomókkal még ma is tart; naponta hurcolják el és ítélik fővesztésre soraiból támadt vezetőit; erőszakkal és nyomorral próbálják megtörni gerincét, dinamikus ereje azonban naponta szüli újjá maga-magát. Ez a munkásság vitte végbe – miként arra Ignazio Silone oly találóan rámutatott – a munkásmozgalom történetében azt az egyedülálló teljesítményt, hogy egy levert forradalom után még országos sztrájkot tudott szervezni. Vérrel, éhezéssel és szenvedéssel váltotta meg a jogot arra, hogy ez az ország egyszer olyan legyen, amilyennek ő akarja.

Az orosz hadsereg katonailag leverte a magyar szabadságharcot, de a szívekből és a lelkekből nem tudta kioltani annak célkitűzéseit. Nem tudta kitörölni azokat az eszméket, azokat a szociális követeléseket, azt a nagy nemzeti programot, amelyet a nép fogalmazott meg rövid győzelme és szabadsága teljében. És nem tudta megsemmisíteni, sem tiltó sem megtorló intézkedésekkel, azokat az erőket, amelyek történelmünknek ezt az újabb nagy kísérletét végbevitték. A hazára most a kommunista Bach-korszak rémuralma nehezedik. De 1956 Októberéhez az új elnyomásban is hű marad a magyar nép. És hűek maradunk mi, idegenben élő magyarok, új és régi emigránsok, akiknek annyi gyász, fájdalom és veszteség ellenére legalább megmaradt a jogunk, hogy viszonylag szabadon szólhassunk.

Élni is fogunk vele.

Élni is fogunk vele, hogy minden maradi és álnok kísérlettel szemben fennen hirdessük az októberi programot.

Élni is fogunk vele, hogy ne hagyjuk elaludni a szerencsésebb népek lelkiismeretét.

Élni is fogunk vele, hogy elősegítsük a hazában élők helyes tájékozódását.

Élni is fogunk vele, hogy senki se álltathassa többé hamis káprázatokkal a magyart.

Élni is fogunk vele, nehogy a budapesti tömegmészárlás még egyszer megismétlődjék.

Október Huszonharmadika tiszta fényben fog ragyogni szívünkben és emlékünkben. Híven fogjuk megőrizni egy jobb kor számára, amikor, hisszük, a hatalmakban is több lesz egyfelől a megértés, másfelől a felelősség a népek sorsának intézésére.

Látóhatár, 1956. 273–279.