Belgrádtól Brüsszelig: mekkora is az út hossza?

Reuter, Jens: Serbien und die EU – Wie weit ist der Weg nach Brüssel? = Südosteuropa, 53. Jg. 2005. 3. H. 376–404. p.

Szerbia politikai élete – Montenegróval való államközösségi kapcsolatában és anélkül (ma már tudjuk: nélküle – a szerk.) egyaránt – a Milošević-éra leküzdése óta sem eseménytelen. Európai integrációs mozgását tekintve mindazáltal kevés haladás érzékelhető. Az okok között általában a jugoszláv háborús bűnöket vizsgáló Nemzetközi Büntetőbírósággal való együttműködés deficitjét szokás kiemelni, ugyanakkor a helyzet ennél jóval összetettebb. Az itt ismertetett elemzés teljesebb képet igyekszik nyújtani.

A Belgrád és Brüsszel (Szerbia–Montenegró államközösségére együttesen vonatkozó) kapcsolatainak eddigi főbb állomásai:

– keretegyezmény az EU-csatlakozást illető felkészülés megkezdésére Sl. Milošević bukása után (2000. november);

– segélyek és CARDS-támogatások folyósítása (2001. decembertől) – a Hágával való együttműködés vontatott lépéseinek függvényében;

– megvalósíthatósági tanulmány kitűzése és elkészítése (2003/2005) a csatlakozási folyamat megindítását előkészítő tárgyalások elé.

Szerbia–Montenegróban a demokratizálás és a gazdaság átalakítása a hosszúra nyúlt diktatúra, illetve a jugoszláv háborút követően évtizedes késéssel indulhatott a szovjet érdekszférából kiszabadult országok vagy akár a jugoszláv kötelékből még idejében kivált köztársaságok rendszerváltásaihoz képest. A háború romjai mértéken felül ránehezedtek a gazdasági feladatokra, a politikában pedig az etnonacionalista sovinizmussal mélyen átitatott nemzeti tudat túlélése húzza vissza a reformok menetét. A demokratikus hatalomváltást végrehajtó erők összefogottsága, öntudata csekély, kormánytöbbsége a nacionalista ellenzékkel szemben bizonytalan. Az integrációs távlat tudati húzóereje, társadalmi támogatottsága elenyésző. Az átalakulás válságának politikai oldalán főként az eljátszott balkáni politika terhéből visszamaradt négy tényező emel erős akadályokat a Brüsszel felé vezető úton: 1. az államközösségben megtartott Montenegró kiválási törekvése, 2. Koszovó, a valamikori autonóm tartomány jogállásának kérdése, 3. a vajdasági autonómia helyzete, 4. a délszláv háború során szerb oldalon elkövetett  háborús bűnök felelőssége. Ezt a négy tényezőt részleteiben is taglalja az elemzés.

1. A Szerbia –Montenegró államközösség problémája

A volt jugoszláv föderalizmus maradékát („Kis-Jugoszlávia”) 2003-ban Szerbia és Montenegró (Crna Gora) államszövetségére átruházó új társulás az önállóságra törekvő Montenegró eredeti szándéka ellenére jött létre, lényegében EU-nyomásra, és gyakorlatilag három év próbaidőre. Az EU egyik szempontja Koszovó esetleges föderalizálásának elképzelése volt, amivel részlegesen feltámadhatna a balkáni föderalizmus, további szempontként kínálkozott az EU-csatlakozási folyamat két szuverenitásra szóló egybefogása. A csatlakozási ígérvény konkrétan is a kettős kötelék kereteire szólt. A gyakorlati együttműködés elképzelése azonban csődöt mondott, főként gazdasági oldalon. Montenegró a balkáni összecsapások idején kénytelen-kelletlen önállósította magát, újbóli átállítása a vontatott átalakulásban lévő szerbiai struktúrára nem bizonyult járható útnak. Brüsszel ebbeli tévedését, figyelmetlenségét, ha vonakodva is, végül belátta. Tehertételként jelentkezik a montenegrói és a szövetségi adminisztráció, nemkülönben a törvényi keretek kettőssége. Szerbia mind súlyosabb koloncként nehezedik Montenegróra, de szerb részről is érzékelik ugyanezt. M. Djukanović kormányfő – szerbbarát ellenzékének álláspontja ellenében – 2004-ben már jelezte Belgrádnak, illetve Brüsszelnek a függetlenségi opcióhoz való visszatérés határozott szándékát. Miközben etnikai-kulturális alapokról nézve (azonos nyelv, közös hagyományok, Szerbiában élő montenegróiak) a szétválási szándék több mint meglepő. A függetlenségpárti kormánytöbbség mindenesetre 2006 tavaszára kitűzte a népszavazást a kérdésben. Az esetleges pozitív eredmény súlyos zökkenőt okozhat a szerbiai folyamatokban. (Múlt évi keletű forrásunk kitekintésén túlesik az időközben lebonyolódott népszavazás, amely – a Brüsszel részéről megkövetelt minősített többséggel – igent mondott a különválásra. A döntés horderejét a napi hírekben követhető következmények jelzik.)

2. A koszovói kérdés [1]

Belgrádnak európai távlatokban nyilvánvalóan szorosan együtt kell működnie a koszovói rendezésben érdekelt valamennyi féllel. A nemzetközi védnökség alá került korábbi autonóm tartomány vagy Szerbiánál marad – minden bizonnyal igen szigorú feltételekkel, vagy függetlenné válik, mint túlnyomó albán nemzetiségű többsége, politikusaival az élen, akarja. (A felosztás egy nagyobb, majdnem tiszta albán, valamint egy szerb többségű területrészre: a legkevésbé támogatott opció.) Az elhatározó albán függetlenségi törekvés elfogadása nehéz leckét ad fel Belgrádnak, az egyengetése pedig a nemzetközi közösségnek. Az előzetes vitából világos: Belgrád számára Szerbia elszakíthatatlan része a tartomány, a koszovói albánság politikai képviselete viszont túllép ezen. A helyi szerb–albán viszony elmérgesedését, a „jugoszláv”-szerb rendőri és haderő, illetve az albán önvédelem  cselekvésmódját ismerve, a tömeges szerb meneküléssel tovább erősödött albán többség tényét tekintetbe véve, semleges vélemények is tartják az elszakadást kézenfekvőnek. Az álláspontok között igazából kibékíthetetlen az ellentét.

     A balkáni békéltetést és integrációt felvállaló nemzetközi politika igyekezett jó ideig lebegtetni a kérdés megoldását. A koszovói ideiglenes adminisztráció útján a „standardokra” – a demokrácia és a gazdaság építésére – irányuló erőfeszítéseket emelte a középpontba, a status quo eldöntését „későbbi” időre halasztva. Ugyanakkor az ismétlődő szerbellenes atrocitások, legfőképp a 2004-es súlyos zavargások jelezték: lőporos hordón ülnek. Ekkor került sor, lényegében USA-nyomásra, új kezdeményezésre a status quo ügyében. A nyomdokain a független amerikai és európai szakértőkből álló Nemzetközi Balkán Bizottság vázolt fel egy elképzelést (2005. április), amely szerint Koszovó négylépcsős átalakulás végén függetlenséget kapna (EU-tagsággal, amit Szerbia is ugyanakkor megkapna), szigorú garanciákkal az elmenekült tömegeiben is visszafogadott szerb kisebbség védelmét illetően. Ezzel majdnem egy időben kelt az Európai Parlament, nagyjában ezt megerősítő állásfoglalása, munkára sarkallva a Tanácsot, valamint a Bizottságot. Figyelemre méltó konkrétuma, hogy – pozitív javaslat nélkül – kizárni javasol olyan opciókat, mint a visszatérést Szerbia–Montenegró kereteibe vagy az egyesítést bármely más állammal (így Albániával is), illetve a terület esetleges felosztását. E javaslatok igazodtak azokhoz az elterjedt óhajokhoz, melyek szerint Koszovó kérdése 2005-ben végre határozott formában napirendre kerüljön, aminek nyomán 2006 végére végső döntés is születhet.

Belgrád egyelőre defenzívába került a maga elképzelésével. Még Oroszország vagy Kína sem áll teljes szívvel mellette. „Utolsó” szava még az volt: „autonómiánál többet, függetlenségnél kevesebbet” szánna Prištinának. A nyugat azonban, úgy tűnik, erősen elszánt a végigtárgyalásra, ahol a szembenálló felek minden érvükkel előhozakodhatnak, ahol azonban nem tűr el „vétót”, sem halogatást Belgrád részéről. Adott esetben Belgrád beleegyezése nélkül is megítélik Koszovónak a függetlenség olyan, demokratikus biztosítékokkal megerősített formáját, amely a kisebbségvédelem és a szilárd balkáni béke követelményeinek is mindenben megfelel. Valamennyi elemző szerint Belgrád azzal járna jobban, ha e tárgyalások során becsületes kompromisszumkészséget mutatna, és megértené: Koszovó „elvesztése” nem csak veszteséget jelentene számára egy zavartalan balkáni-regionális EU-együttműködésben.

3. Kényes etnikai egyensúly a Vajdaságban

A fejlettebb autonómiájáért küzdő, többnemzetiségű tartomány etnikai viszonyait a helyi magyarok és más kisebbségek elleni atrocitások sora árnyékolja be. Súlyuk és gyakoriságuk a Milošević-éra óta fokozódó tendenciát mutat, de leginkább érintettként a magyar forrású beszámolók rámutatnak, felderítésük és számonkérésük ugyanannyi kívánni valót hagy maga után. Rendőri részről jellemző az elhallgatás és – bűnrészességig menően – a történtek elferdítésének, cinikus kifordításának igyekezete. A „regisztrált” esetek számát jóval meghaladja a cselekmények köre. A Belgrád – Budapest között helyreállt formális jó kapcsolatoknak köszönhetően 2004-ben (amikor már fenyegető mértékben sűrűsödtek az incidensek) lehetőség nyílt magyar parlamenti bizottsági képviselő (Németh Zsolt) helyszíni tájékozódására. A magyar kormány közbenjárására számos nemzetközi fórum hallatta hangját az ügyben, Tom Lantos, magyar származású amerikai kongresszusi képviselőtől az Európai Parlament miniszteri bizottságán át az Európa Parlamentig. Belgrád részéről sokáig felelősség-áthárítással és az ügy bagatellizálásával próbálkoztak. A budapesti Magyar Emberi Jogi Alapítvány későbbi jelentése is aláhúzta: a felhívásoknak kevés foganatja volt: 2005. január végén az Európai Parlament vizsgálóbizottsága is kiszállt tájékozódásra. A bizottság meggyőződött a ténybeszámolók hiteléről, s ezt az érdekeltek értésére adta. Kitervelt, egybeszervezett akciósorozatra egyelőre nem következtetett, de érzékelte az idegenellenesség jelenlétét a társadalmi környezetben. A spontán, egyedi jellegű cselekmények sorozatának háttereként a bizottság megjelölte a háborúk nyomán szerb menekültekkel elárasztott tartomány korábbi etnikai egyensúlyának kibillenését, az intoleráns, agresszív hajlamok elterjedését, és egyúttal az időszak választási kampányaiban teret nyert nacionalista demagógiát. A bizottság a továbbiakban határozott hangon felhívta az érdekelteket a kellő intézkedések megtételére a rossz irányú folyamat megfékezése és a vajdasági multietnicitás további megőrzése érdekében. Az állásfoglalás világos jelét adta: az etnikai előjelű erőszak vajdasági megjelenése összeegyeztethetetlen Szerbia európai közeledésére irányuló törekvéseivel.

4. A hágai nemzetközi büntetőbíróság

Hága a kezdetektől szembesült Belgrád ellenszegülésével és kibúvó-keresésével a balkáni összecsapásokkal összefüggő háborús bűnök számonkérése ügyében. Amíg a visszavert, de kisjugoszláv pozícióiban sértetlen maradt főagresszor, Milošević hatalmon volt, mást nem is várhatott: a szerb politikai osztály és a közvélemény nagy részétől támogatva megtehette, hogy presztízs-alapon vagy jogcím nélküli beavatkozásként elutasítsa a diktátumot. (Formálisan felvetette a valóban indokolt eljárások országon belüli lefolytatását.) A kényszerítés eszközeként az ország teljes elszigetelése, a gazdasági és kulturális blokád maradt a nemzetközi közösség kezében, ám hosszú évekbe telt, amire ezzel eredményre jutott a rezsim bukása formájában (2001). A demokratikus fordulat erejéből lényegében azonban még mindig nem futja a felelősség vállalásából, de az új hatalom – nemzetközi gazdasági nyomás alatt – némi huzavona után kiadja magát Miloševićet (2002), akit bukása óta a hágai bíróság, „főbűnös” rangján, a legnagyobb eréllyel követel. Ezt az új hatalom reputációja így is megsínylette. A folytatás – további gyanúsítottakra vonatkozólag – Belgrád részéről újra elakad, pótcselekvésként „nemzeti tanácsot” állítanak fel a Hágával való együttműködés ügyének kezelésére. Csak újabb gazdasági, pénzügyi nyomásra, és hosszú előkészületek után kerülnek további személyek Hágába 2005 folyamán. Ekkor már Horvátországra is kiterjed a számonkérés, ami valamelyest az élesen Hága-ellenes szerbiai hangulatot is oldja. Még várnak prominens személyeket Hágába (R. Karadžić, R. Mladić), ennek ellenére az EU 2005 végére meghirdeti Szerbia és Montenegró számára a stabilitási és csatlakozási szerződés tárgyalásainak megindítását, ahogy a Hágával való kellő együttműködés feltétele mellett már korábban ígérte. A továbbiakra nézve, persze, Belgrádnak lesz még mit teljesítenie, de a nemzetközi közösség bizonyára továbbra is kitartóan egyeztet és instruál. Belgrád a hágai kötelezettségeket illetően túl van a nehezén, integrációs jövője egyre bizonyosabb. Amit még veszíthet, az az idő: milyen hamar jut el a csatlakozási folyamat zavartalanabb szakaszába, ahol már az aktuális tennivalóira összpontosít. Ha a továbbiakban minden zökkenőmentesen haladna a maga útján, főképp a demokrácia erőnléte is tovább javulna, úgy – 2005-ből nézve – a 2015. év elképzelhető az EU-csatlakozás időpontjául. Némi lendületet a gyorsításhoz talán a koszovói kérdésben kompromisszumokra hajló magatartás kínálhatna.

Komáromi Sándor